Kozák Gyula 2014. február 28.

Nyomtatóbarát változat

Tételezzük fel, hogy az alábbi négy ismérv együttes megléte szükséges ahhoz, hogy az egykor volt Demokratikus Ellenzék tagjait definiálni tudjuk.

a/ a politikai szembenállás tudata,
b/ csoportidentitás,
c/ közös (rendszerellenes) cselekvés,
d/ politikai program, illetve a programkészítés igénye.

Ha e kritériumok együttes létének szükségességét elfogadjuk, akkor lényegében csak a Demokratikus Ellenzék kerülhetne a másik Magyarország kategóriájába, az is csak 1979–80-tól. Megítélésem szerint azonban nagyon sokan voltak, akik saját egyéni, vagy kisközösségi tevékenységüket ellenzékinek, rendszerellenesnek, enyhébben fogalmazva rendszerkritikusnak értelmezték, s ehhez több vagy kevesebb társat is találtak, de ennek a négyes kritériumnak nem feleltek meg.

Egy más közelítés szerint a hatalom által ellenségesnek ítélt személyek, csoportok (is) a másik Magyarország kategóriába sorolhatók. Ez egy sikamlós kategória, amely a hatalom felső köreiben folyó éppen érvényes diskurzusoktól és személyes erőterektől függött. Itt az alapprobléma a rendszerért vagy a rendszerrel szemben folytatott tevékenység szétválasztásának elvi kérdése. Ha az új gazdasági mechanizmus különböző fázisait vizsgáljuk, akkor annak első szakasza a rendszer megreformálásáért folytatott tevékenység (tehát belül marad a rendszeren), a balos fordulat, a reform megtorpanása után viszont a hatalom felől szemlélve már a rendszerrel szemben folytatott tevékenység. 1973-74-ben jól érzékelhető cezúra volt a gazdasági élettel kapcsolatos közbeszédben (ezen belül a könyvkiadásban, tudományos kutatásokban), ugyanis ami addig a rendszerért történő cselekedet (gondolat) volt, az ettől kezdve a hatalmon lévő kurzus elleni támadásként konstituálódott. Legalábbis a hatalomba került (visszakerült) elit (Biszkuék) szerint. Nyers és „csapata” (hívei) háttérbe szorultak és hirtelen a négyes kritériumnak megfelelővé váltak, bár a kritikus tömeget nem érték el, de egy nem szűk, és az egész országra kiterjedő értelmiségi (és gyakran nem csak értelmiségi) tömeget tudhattak maguk mögött. (Gondoljunk csak arra, hogy például Tardos Márton – 1990-től szdsz-es országgyűlési képviselő – Nyers Rezső szerzőtársa lett, hogy a rendszerkritikus értelmiségiek egy csoportja, visszavéve radikálisabb nézeteikből, azért állt Nyers mögé, mert ílymódon tudott egy rendszerellenes, progresszív csoport tagjává válni.)

A kádárizmus éveiben, évtizedeiben – s az idő előrehaladtával egyre inkább – különböző in­ten­zitással megnyilvánuló disszidens csoportok alakultak ki. A forradalom utáni konszo­lidációs fo­lya­mat azt is eredményezte, hogy néhány (mindörökre tabunak számító) témán kívül, egyre több te­rületen lehetett rejtetten, vagy kevésbé rejtetten a rendszer hibáit bírálni, a rendszer deklarált ér­tékeivel szembe menni. Ha egy skálát állíta­nánk fel, amelyen 1 és 100 közötti értékkel minő­sí­tenénk az ellenállás/kritika/másként cselekvés és gondolkodás mértékét, minél távolabb kerü­lünk a forradalomtól, annál magasabb értékű ellenállá­si tevékenységet találhatunk. Ám, ha az 1956-tól való távolság reciprokával megszoroznánk az aktuális ellenállás értékét, akkor azt ta­pasz­­tal­nánk, hogy a lehetséges határokon belül mindig lé­teztek az ellenállás lényegében azonos mi­nő­sé­gű csoportjai. (Az idő múlásával ugyanis a rendszer mind puhább lett, s mind több ellenzékiséget, másságot tűrt el.)

Az teljesen egyértelmű, hogy a forradalomban valamilyen módon involválódott, de különösen a re­torziókkal sújtott személyek ellenségei voltak a kádárizmusnak, s őket a rezsim így is ke­zel­­te. Akiket valamilyen módon „meg tudott fogni” azokat beszervezte pl. azzal, hogy a fel­té­te­les szabadlábra-helyezésnél aláírattak vele egy beszervezési nyilatkozatot, mint azt többek­ről már tudjuk. S ezek a személyek életük végéig kétlelkűen élték az életüket, hiszen egyrészt őszintén kö­tőd­tek a forradalomhoz, kötődtek bajtársaikhoz, börtöntársaikhoz, másrészről azonban fogva vol­tak, s bár az idő előrehaladtával egyre kisebb, később nulla volt az esélye, hogy visszavigyék őket a börtönbe, olyan mélyen bekerültek a III/III-as darálójába, hogy a rendszerváltozásig sem tudtak kiszállni. Egy sajátos pszichózis foglyaivá váltak, s nem tudjuk hányan mertek egy idő után tartó­juk­nak nemet mondani. Ezeknek az embereknek a sorsát rendkívül tragikusnak tartom, mert egy for­dí­tott Della Rovere tábornok-effektus érvényesült náluk, olyan súlyos szerep­in­kon­gru­enciába kerül­tek, s annyira nem tudták a helyzetüket megítélni, hogy foglyai maradtak a „cégnek”. Jelen so­rok írója több ilyen személyt ismer(t), s bizton állíthatja, hogy ezek az em­be­rek egyáltalán nem változtatták meg a nézeteiket, s utólag szemlélve a legtöbben közülük besúgói tevékenységüket is meglehetősen slamposan végezték, szenvedtek attól, s igyekeztek a legkevesebb kárt okozni – kivételek persze vannak. Bár néhány eset fájdalmasan érintett, nem tudok egyértelműen pálcát törni felettük, mert nem voltak urai a sorsuknak. A forradalomban résztvevők zöme a megtorlás (börtön vagy „csak” egzisztencia-vesztés) után las­san visszakapaszkodott saját élete trendvonalára. Sokan azonban – főleg a nem értelmiségiek –, csak nagyon nehezen tudták korábbi egzisz­ten­ci­á­jukat megteremteni, gyakran egy életen át vi­sel­ték a stigmát. Annál is inkább, mert érdek­ér­vé­nye­sítési képességük sokkal kisebb volt, mint az értelmiségieké, és sokkal jobban ki voltak szol­gál­tatva a munkaadóik mindenkori politikai be­állítódásának, jó- vagy rosszindulatának. Félel­me­iket jól mutatja, hogy a nyolc­vanas évek második felében sok egykori 56-os még valamikori bör­töntársa, egykori bajtársa ajánlására sem fogadott bennünket, vagy ha igen, nem volt hajlandó interjút adni – szorongásai feloldhatatlanok voltak. A beszervezettek pedig így akarták elkerülni, hogy bármit is jelenteniük kelljen. És itt a bármit-en van a hangsúly!

A disszidensek különböző köntösben jelentek meg. Sokszor éppen a hatalom nyelvén, a hatalom elvárásainak megfelelően fogalmazva bírálták a rendszert. Ez különösen a progresszív szakér­tel­miségiekre volt jellemző. Már a hatvanas évek végén, amikor a munkás- és parasztszármazású fiatalok továbbtanulásának forszírozása politikai célként jelent meg, a tudományos kutatás en­nek a politikai elvárásnak az örve alatt be tudta bizonyítani, hogy a felfelé mobilitás (amelyet akkor na­gyon fontos célként, pozitív értékként tételezett a hatalom és a tudomány egyaránt) aka­dá­lya éppen a rendszer lényegéből fakad, s be lehe­tett bizonyítani, hogy az alacsony iskolá­zott­sá­gú (szegény) társadalmi csoportok milyen rossz körülmények között élnek (lakás, anyagiak) s nem kellett mimikrit sem alkalmazni, el lehetett mondani, hogy hatalmas társadalmi különb­sé­gek jellemzik a magyar társadalmat.

A különböző társadalomtudományi (és nem csak társadalomtudományi) műhelyekben rendre indultak olyan em­pirikus és elméleti kutatások, amelyek nem is burkoltan azt bizonyították, hogy a létező szo­cia­lizmusban nagy bajok vannak.

A rendszerjobbítás szándéka mögé bújtatott kritika volt a legnehezebben felismerhető és szank­cionálható. Az ELTE BTK – többnyire balos orientációjú – hallgatói hozták létre a hatvanas évek végén a Studium Ge­nerale-t (Atkári Jánossal, aki később a BTK függetlenített, majd kirú­gott KISZ-titkára volt!), amely nagyon egyszerű célt tűzött a zászlajára: fel kell zárkóztatni a hát­rá­nyos helyzetű fiatalokat, elő­készítő kurzusokat kell számukra tartani, hogy a felvételi vizsgán ver­senyben maradjanak jobb hely­zetből induló társaikkal. A Studium Generale persze ennél több volt: mozgalom, mégpedig rendszerkritikus mozgalom, amely szellemiségében kapcso­ló­dott az újbalos akciókhoz, csak a köntös volt sokáig kikezdhetetlen.

Számos szakmai mű (közgazdasági, szociológiai) jelent meg, amely azért került a tűrt kate­gó­ri­ába, mert nyelvezete nagyon bonyolult volt, s a főhatalom erre illetékes szervei meg voltak győ­ződve, hogy az ilyen műveknek nem lesz (nem is volt!) a társadalmat felforgató hatásuk. (Például Kor­nai János Hiány c. műve, amely 1979-ben jelent meg, vagy Liska Tibor kéziratban terjedő Ökonosz­táza és az ahhoz kapcsolódó egyetemi viták és kísérletek.)

A hatalom jól számított, nem tört ki forradalom a Hiány megjelenése után, elsősorban az értel­miségiek egy szűk körében lett csak beszédtéma a Kornai által alkalmazott új köze­lítési mód, illetve azoknak a megélt nyavalyáknak egzakt leírása, amelyeket valamennyien a bőrün­kön éreztünk. Bár az Antiequilibriumban is keményen benne volt a létező szocializmus kritikája, annak túlzott matematizálása (Lipták Tamás műve) valóban csak a legszűkebb szakmai elitet moz­gó­sí­tot­ta, őket is inkább az intellektuális izgalom jellemezte, mintsem a forradalmi cselekvésre való fel­buzdulás.

A Hiánnyal egy időben jelent meg az ELTÉ-n – egyetemi keretek között – a Medvetánc című periodika (az ELTE KISZ-bizottságának égisze alatt, Miklós Tamás szerkesztésében, aki ma az Atlantisz Kiadót vezeti), amely rendkívül szofisztikált nyelven és „finom” témák kiválasztásával igyekezett rendszerkritikus lenni. A „ravasz” főszerkesztő olyan szerkesztőbizottságot igyekezett maga mögé és fölé állítani, amelynek tagjai képesek voltak megvédeni a politikai támadá­sok­tól. (A szerkbiz. elnöke Ancsel Éva volt.) A Medvetánc (tulajdonképpen üzemi lap) bizonyos mértékig analógiát mutat a hatvanas évek Egyetemi Színpadával, mert az egyetemi háttér nagyobb szabadságot biztosított, mint a párt­központ által, Bányász Rezső-Lakatos Ernő által szabályozott, regulázott lapoknak mega­da­tott. Korábban, már a hatvanas évek elején az Árkus István által főszerkesztett Egyetemi Lapok is teret adott olyan publicisztikai, kritikai írásoknak, riportoknak, amelyek nyíltan ugyan nem támadták a rendszert, de a megjelenésük elképzel­he­tet­len lett volna más sajtóorgánumokban.

Mindazonáltal az Élet és Irodalom valamint a Valóság (előbbi heti, utóbbi havi periodika) is rend­re közölt olyan írásokat, amelyekért a főszerkesztői értekezleteken komoly fejmosást kaptak a lapcsinálók. Jószerivel ez a két lap volt az, amelyikben (a legtöbbször kriptografikusan, hol té­vé­kritikának álcázva – Váncsa, Megyesi –, hol nagyon szakmai cikk-ként, hol szociográ­fikusan, de) keményen folyt a rendszer bírálata. Külön érdekessége volt a lapnak, hogy – főleg Buda Béla és Andorka Rudolf tollából – rengeteg aktuális, és itthon kiadhatatlan nyugati társadalomtudományi műről kaphattunk részletes beszámolót.

A Valóság Kőrösi József főszerkesztő nevéhez köthető, s a szerkesz­tő­ségben (nem a szerkesztőbizottságban, bár az sem érdektelen, hogy ott kik voltak, s ki volt az elnöke) Vitányi Iván, Gyurkó László, Sükösd Mihály, Huszár Tibor voltak a meghatározó személyek. Furcsa, hogy éppen az a Huszár Tibor, aki Ben­céék elítélésének szakmai bírálatát megfogalmazta… Fur­csa, hogy az a Gyurkó László, aki ké­sőbb megírta hirhedett Kádár-könyvét … Furcsa, hogy az a Sükösd Mihály, aki súlyos plá­gi­um­ügybe keveredett … Egyáltalán: nagyon furcsa világ volt, kétlelkű emberek ültek a hatalom kü­lönböző meghatározó posztjain, akiken máig sem lehet kiigazodni.

A folyóiratok közül külön figyelmet érdemel a Nagy Világ, amely megjelenésétől igyekezett be­hozni a nyugati irodalomtól való – legalább két évtizedes – lemaradásunkat. Dürrenmatt, Sartre, Eco, Duras, Beckett, Io­nesco, Graham Greene, Kafka, Genet stb. rendre megjelentek, de már a hatvanas években jó fordí­tás­ban kaphattuk meg az amerikai beat generáció verseit is. Igaz, gyak­ran mellékeltek egy kis ide­oló­giai eligazítást, s néhány olvashatatlan román, lengyel, orosz szoc­reál költőt, de mellettük meg­jelentek ugyan­ezen népek fenegyerekei is. (Viktor Nyekraszov, Jurij Nagibin, Szolzsenyi­cin)

A könyvkiadás és a filmforgalmazás területén is követhetetlen a cenzúra működése. Itt most a külföldi művekről beszélek. Először is minőségelvű volt a kiválasztás, a művészileg értéktelen művek csekély mennyiségben ke­rül­tek be az országba. Természetesen nem kerültek be a direkt szovjetellenes művek sem (Dok­tor Zsivágó, a James Bond-sorozat, ami egyszerre nívótlan és szovjetellenes), miként a direkt ide­ológiai üzenetet közvetítő könyvek és filmek sem. A filmcenzúra volt az egyértelműbb és sza­bá­lyozottabb. Létezett egy cenzúrabizottság, amelynek felkészült (és politikailag felkészített, de ko­rántsem gazember, mindenre elszánt, gonosz) értelmiségiek voltak a társadalmi tagjai. Ők nézték meg a világon körbefutó, kiajánlott filmeket, s mind a művészi, mind a politikai, mind pe­dig az anyagi kondíciók együttes figyelembevételével tettek javaslatot a bemutatásra. Magam – potyautasként – sokat jártam a Báthory utcába (Filmfőigazgatóság) az úgy nevezett átvételi vetítésekre, s akaratlanul is hallottam, hogy milyen vélekedések alapján került egy film hazai forgalmazásra. A bizottság tagjai adtak arra, hogy elsőnek a művészi kvalitás alapján mondjanak ítéletet, gyakran még a politikai félelmeiket is esztétikai érvekbe csomagolták. Nem tudom, ezt ma pozitív cselekedetnek tekintsem-e (ment­sük a becsületünket!) vagy sunyiságnak. Mivel a filmforgalmazás kétszintű volt (normál forgal­mazás és filmklubok, zártkörű forgalmazás, amely persze csak formálisan volt zártkörű, mert szinte bárki klubtag lehetett), a kétszínűség és a kétszintűség remekül kiegészítette egymást. Amelyik film bemutatása „neccesnek” értékelődött, azt „csak klubforgalmazásra” vették át. Ez kevesebb kópiát, kisebb, vagy inkább semmi reklámot, kritikai visszhangtalanságot jelentett, és persze kisebb nézőszámot, más struktúrájú nézőközönséget. (Pl. az Egyetemi Színpadon is működött filmklub…)

Osborn, Dylan Thomas, Salinger, Vargas Llosa, Sartre csak kapásból öt név az Európa Kiadó könyvei közül. A Modern Könyvtár és a Zsebkönyvek sorozat a könyvkiadás hatvanas, hetvenes, nyolcvanas évekbeli lassúságához képest (engedélyezés, fordítás, lassú ám alapos szerkesztés, papírbeszerzés, lassú nyomdai átfutás stb.) gyakran három-négy év késéssel, de többnyire ennél többel jelentette meg a nyugati irodalom remekeit, az éppen aktuális fontos szerzők fontos műveit (micsoda reveláció volt Ken Kesey!). De egy magyar író regényének az átfutási ideje is kb. ennyi volt. Nem lehet szavunk az Európa Kiadó ellen. Ezekbe a sorozatokba természetesen, miként a Nagy Világ esetében, szükségszerűen bekerült egy-egy „musz” mű, de még azok esetében is igyekeztek a kiadók minőségi művet kiválasztani.

A probléma a másik oldalról is megközelíthető, vagyis, hogy mit nem adtak ki? S miért? Az a lista – természetesen – sokkal terjedelmesebb lenne, de ilyen listát most is könnyen lehetne gyártani. Ugyanakkor ezek a könyvek 20-30-40 ezres példányszám mellett is gyakran váltak hiánycikké! Biztosan nem jelenhettek meg a szovjetellenes és a párt vezető szerepét megkér­dőjelező művek mellett irredenta művek sem, továbbá valamilyen szinten a szocialista országok irodalmának reprezentálva kellett lenni. De nem jelentek meg az emigrációban élő magyar írók művei, valamint például a korai, itthon írt Márai művek sem. Ezeket be kellett csempészni a mind könnyebbé váló nyugati utakról. (Párizsban, Londonban és Bécsben működött, ma már tudjuk, hogy az amerikai CIA által finanszírozott – cultural cold war! – könyvforrás, ahol ingyen lehetett „fellazító” irodalomhoz jutni. Jutottunk is. A bátrabbak becsempészték, a gyávábbak eldobták a határ előtt, a furfangosabbak nyugati ismerőseikkel hozatták haza.)

Nem mehetünk el szó nélkül a Magyarország felfedezése sorozat mellett sem. A Szépirodalmi Kiadó adta ki, s a szerkesztőbizottságban – talán az egyetlen Berkovits Györgyön kívül – egyaránt volt feddhetetlen (vagy annak vélt) személy, s olyan is, akivel szemben a rendszer ambivalens volt: Betha Bulcsú, Boldizsár Iván, Csák Gyula, Gondos Ernő, Huszár Tibor, Illés Endre (mint a kiadó igazgatója), Kállai Gyula (a garantáltan megbízható elvtárs, vajon hányszor volt jelen a szerkbiz ülésein?), Kőrösi József, Mocsár Gábor, Vitányi Iván. Egy korábbi felállásban: Boldizsár, Darvas, Erdei, Gondos, Hege­dűs András, Illés, Ortutay (1971). Nos, ebben a sorozatban mindenről volt szó, csak a rendszer dicséretéről nem. A flekkes, 56-os börtönmúlttal rendelkező Márkus István éppen úgy megjelent, mint Erdei Ferenc, de nem az utóbbi volt a sorozat jellemzője, hanem az erős kritikai hangvételű Ber­kovits, Végh Antal, Fekete Gyula, László Bencsik Sándor és az itt keményen és rendszerkriti­kusan fogalmazó, már akkor felismerhetően ambivalens gondolodású (ez itt a zavaros eufémizálása!) Moldova György. Miért engedték e sorozatot a hatalom emberei? Jó lenne tudni. Nyíl­ván nem mazochizmusból, s nem is azért, mert egyetértettek a könyvekben leírtakkal. Talán slamposságból, talán mert nem tulajdonítottak neki túl nagy jelentőséget? Jó lenne a kérdésre vá­laszt kapni!

Az értelmiségiek között az írók jelentették mindig a legveszélyesebb csoportot, a hatalom is tő­lük félt a legjobban. (Erről briliáns könyvet írt Standeisky Éva, Az írók és a hatalom címmel) A népi-urbánus megosztottság eltérő ma­gatartásokat generált. Persze nem volt par excellence népi és urbánus írói ellenállás(ocska), de voltak különböző magatartások. Jellemző, hogy még Illyés Gyula életében kezdődött Csoóri­ék lapalapítási küzdelme/alkusorozata, s évtizeden keresztül mindent megtettek, hogy Aczél be­adja a derekát. Ám a minden is kevés volt. Közben egyik tábor tagjai is, meg a másikéi is hol enig­ma­tikusan, hol nyíltabban bírálták, bírálgatták a hatalmat. S hol megbüntették őket (Csoóri: Iszapeső), hol nem (Csurka István Deficit című drámája). Fejes Endre Rozsdatemetője kemény rendszerkritika volt, de a hatalom nem akarta tudomásul venni, úgy tett, mintha mi sem történt volna. Konrád Látogatója szintén nem a szociális munkások sanyarú helyzetéről szólt. De lenyelték azt is. De már nem nyelték le Haraszti Darabbérét, s még kevésbé Konrád-Szelényi Az értelmiség útja az osz­tályhatalomhoz, direkten rendszerkritikus művét. Annyira nem nyelték le, hogy megkínálták a szerzőket a kiván­dor­ló-útlevéllel. Szelényi élt vele, Konrád csak cicázott. Úgy jött, mintha ment volna. De ott volt a Lé­legzet és a Tiszta szívvel folyóiratok ügye is, amely az írók és a hatalom viszonyát és e viszony ambivalenciáját illuszt­rálja.

Mészöly mindig is a legellenzékibb írók közé soroltatott, még akkor is, ha direkten nem politizált. Ő nyitotta meg 1980-ban (tíz évvel a rendszerváltás előtt!) a Szeta aukcióját is. Mészöly a bevállalós fajtából való volt, könyvei mégis megjelentek.

A hatvanas években az ellenzékiség lágy fészke volt az Egyetemi Színpad, ahonnan a Halász-Bálint féle Kassák Stú­dió, majd az emigrációjuk után, New Yorkban a Squat színház „nőtt ki”. Általában az amatőr színházi mozgalom (Bucz Hunor utcaszínházától Pál István Szegedi egyetemi színházáig) a nehezen kontrollálható kulturális mozgalmak közé tartozott. For­málisan kívül estek a színházi cenzúrán, hol az egyetemi főosztály, hol a művészeti főosztá­lyok egyike ’”felügyelte” s mindig volt lehetőség a kibúvó megtalálására. Az ELTE Egyetemi Színpada – ma már mondhatjuk: forradalmi – tevékenysége a vörösdiplomás, párttag Petúr Istvánnak köszönhető, aki a sorétű műsor­struk­túrával olyan kontrollálhatatlan helyzetet teremtett, amelyben mindig, minden bemutatható volt.

1968-ban, a prágai bevonuláskor Korcsulán éppen filozófusok tanácskoztak. Amint megtudták, mi történt, üstöllést petíciót írtak alá, köztük magyarok is. Lett is hadd el hadd, sorban kipen­derítették őket az állásukból. Bizony még csak 1968-at írtunk, sokkal kevesebbet tűrt a hatalom. Amúgy a filozófusok (elsősorban az egykori Lukács-tanítványok, Lukács-unokák) kezdtek el azon töprengeni, hogy jól van-e az, amit korábban gondoltak? Bence-Kis-Márkus Übehauptja (Létezik-e kritikai gazdaságtan? a magyar címe) már igazi szamizdat volt, 10 példányos gépelés esetén egy oldal ára 1 Ft volt, s bizony sokan megvették (a sok itt a százat meghaladó szám). A filozófusok lázadása azt eredményezte, hogy Heller, Fehér, Márkus és egy időre Vajda is külföldön telepedett le, Kis és Bence azonban itthon maradt. De nem sokkal később emigrált Bíró Yvette is, aki korábban az ellenzékinek tekinthető Filmkultúrát szerkesztette. Amíg Lukács élt (1971), nem nagyon lehetett a filozófusokat bántani, halála után azonban megszűnt a védőháló. Fia, a közgazdász Jánossy Ferenc azt mondott, amit akart, teljes védettséget élvezett, s ezt kihasználva komoly tanítványi gárdája keletkezett, bár csak óraadó volt az MKKE-en. Lakásán azonban a későbbiekben is erősnek bizonyuló csapat formálódott.

Haraszti ellen pert is indítottak, s a másodfokú, tehát jogerős ítélethirdetés a magyar történelem egyik felemelő pillanata volt. Egyrészt, mert a későbbi demokratikus ellenzék számos tagja je­len volt a kicsiny, de rendkívül zsúfolt tárgyalóteremben, másrészt, mert az első sorban ott ült Rajk Júlia, Duczinska Ilona és Károlyi Mihály özvegye, Andrássy Katinka. Szegény bírónőnek ebben a közegben kellett az előre megfogalmazott ítéletet felolvasnia. S a tanúk! Mészöly, Ba­csó, többre nem emlékszem. Itt kezdett kristályosodni a szervezett ellenzék.

A Balázs Béla Stúdió, sajátos helyzetéből következően olyan filmeket készíthetett, amelyeknek csak az öncenzúrán kellett átesniük. Ember Judit, Gazdag Gyula, de még Dárday István és Vitézy László is kemény rendszerkritikus filmeket készített. (Természetesen volt betiltott film is, ami csak 30 ével később került forgalmazásra.) A BBS-filmek társadalmi hatá­sának fokozására „road show-k” szerveződtek, s azokon zártkörű, a célközönségnek tartott vetíté­se­ken zajlott a fellazítás (például Nevelésügyi sorozat). A MAFILM stúdióiban is volt esélye a kemény rend­szerkritikának. Kardos Ferenc Különös éjszaka c. filmje például a megfélemlített tár­sa­dalom és a korruptság szürrealista bemutatása, Simó Sándor Apám néhány boldog éve az 1945 utáni de­mokrácia szétzúzásának nagyszerű megjelenítése – hogy csak kettőt említsek. (De Dárday Ju­ta­lomutazása is a rendszer teljes abszurditását jeleníti meg, miként Tar Béla korai műve is – a Családi tűzfészek, az akkor divatos dokumentum-játékfilm módszerével – a létező lumpenvilá­got, a reménytelenséget, kilátástalanságot mutatja be, ma már eldönthetetlen, hogy empátiával-e vagy inkább az elborzasztás szándékával, s Vitézy Vörös földje sem bánik kesztyűs kézzel a létező szocializmussal.)

A BBS-ben a par excellence rendszerkritikus, tehát ellenzéki filmek mellett olyan, úgy nevezett kísérleti filmek is készültek, amelyek szinkronban voltak a világ boldogabb felének művészi törekvéseivel. Ebben a műhelyben Erdély Miklós vitte a prímet, aki nem mellesleg az Indigó képzőművészeti csoportot is vezette. Erdély, a korabeli magyar avantgárd pápája, mint univerzális, minden műfajban tevékenykedő művész meghatározó jelentőségű a hetvenes évek magyar művészetének fejlődésére, s erről talán Maurer Dóra és Enyedi Ildikó tudja a legtöbbet elmondani.

Nem hagyhatjuk ki azokat a fiatal balosokat, akik közül töb­ben jogerős börtönbüntetést kaptak, eltávolították őket az egyetemről. Ők szélső balról bí­rál­ták a "puha" Kádárt és rendszerét. Később megszelídültek, s fiatalkori eltévelyedésük csak arra volt jó, hogy a rendszerváltozás után a jobboldal rendre felhánytorgathassa balos múltjukat. Amúgy ezek a balosok – teljesen normális módon – az amerikaiak vietnami háborúja ellen is keményen felléptek, s kiderült róluk, hogy valamennyien briliáns intellektusok, akik szerte a világban jelentős karriert csináltak. (Fölsorolásuktól most tartózkodom.)

Velük párhuzamosan – s nem függetlenül az amerikai békemozgalmaktól – megindult a polbeat-mozgalom, és sorra jelentek meg az amerikai beat generation íróinak alapművei, főleg a Nagy Világban, de az Európa Kiadónál is. Angela Davis (ma a UCLA professzora) idollá vált nálunk is.

Az ifjúsági probléma (sic!) sajtóvitákban, rádióműsor-folyamokban kereste a kanalizációt, per­sze semmit nem talált, csak tetőzött. Jöttek az undergaround zenekarok, s egészen Nagy Fe­róig tartott a menetelésük. (A Kex Baksa Soóssal stb.) A fiatal értelmiségiek ezekre az un­derground zenei formációkra nem azért kapaszkodtak rá, mert annyira tetszett nekik (néha persze tetszett is), még csak nem is a babos kendő miatt, hanem mert felismerték, hogy ez egy olyan kitörési le­hetőség, olyan közösség, amely nehezen regulázható meg. A nemzet csótányának (Nagy Feró) dalai kazettán ter­jedtek, s a nyíltan szovjet ellenes CPg együttes tagjait letöltendő börtönbüntetésre ítélték.

Igen sok jelentéktelen zenekar működött, s fejtett ki lokálisan nagy hatást a helyi fia­talokra. (Az Addig jó míg Kádár él c. – sajnos megszűnt – műsorban, a Klub Rádióban egész sor ze­ne­kar neve hangzott el, s szinte valamennyi politizált is.)

Ha a szervezett ellenzékiség kezdetét 1979-re tesszük, amikor 254-en aláírták a prágai chartások letartóztatása elleni petíciót, a szervezetlen ellenzékiségről nem hihetjük, hogy korábban nem volt, s később más csoportok nem szálltak szembe a kádárizmussal. Az SZDSZ-szé váló Szabad Kezdeményezések Hálózata egy lehetséges fővonal, de ha megkérdezzük a bulányistákat, a regnumosokat, a féllegális szerzetesi hálózatok volt tagjait, a különböző avantgárd mozgalmak résztvevőit, mind elmondják, hogy az ő mozgalmuk/tevékenységük legalább olyan fontos volt, mint a Hálózat. S túl azon, hogy voltak személyi átfedések, az Ipartervben, az R-épületben és más helyen tartott illegális, féllegális képzőművészeti kiállítások (Szürenon), a Petrigalla Pál lakásán évtizedekig zajló művészeti események (zenei, képzőművészeti, irodalmi) is az ellenállás részét képezték, s a csöndben alkotó, néha vidéki kultúrházban kiállító művészek valamennyien a disszidensek közé tartoztak. Végh László már 1961-ben(!) improvizációs orgonaestet tartott a Belvárosi templomban, amelyen "mindenki ott volt".

1968 őszén Donáth Péter, Dobos Emőke és Perneczky Géza Eötvös Klubban rendezett kiállításán volt egy Do­náth-kép: J.P. emlékére címmel. (Jan Palachnak hívták azt a fiatalembert, aki a prágai bevonulás elleni tiltakozásul fölgyújtotta magát...) Amikor a hivatalosság fölhorkadt, Donáth Janus Panno­niusként oldotta föl a monogramot. A képet még csak le sem vették a falról!

Az ellenálló művészek akkor (tehát a hatvanas évek végén, hetvenesek elején) fiatal (s kevésbé fiatal) generá­ciójából sokan emigráltak, ami hatalmas veszteséget okozott az országnak. (Lakner, Cser­nus, Konkoly, Perneczky, Jakovits, Barta Lajos, Frey Krisztián, Jovanovics stb.) De Stock­hau­senhez ment "tanulni" Eötvös Péter is, Kurtág pedig egyik depresszióból a másikba esett, s a ná­la sok­kal fiatalabban meghalt Anton Webern opus-számát is alig éri el 87. évében.

Egy bekezdés Galántai György balatonboglári kápolnaműterméről, amely a korszak máig élő és ható para­dig­mája lett. Galántai kibérelt egy évtizedek óta üresen álló, lepusztult, a katolikus egyház által már hosszú ideje nem használt kápolnát, azt nyári műtermeként felújította, s ben­ne kiállításokat is rendezett, meg színházi előadásokat. Négy év kellett a hatalomnak, hogy betilt­sa. Volt a történetben KÖJÁL, megyei és helyi pártbizottság, MSzMP Központi Bizottság, egyházi beavatkozás, rendőrség, Népszabadság Szabó Lászlóval. S mindez egy jámbor képzőművésszel szemben, aki álságos együgyűséggel mindvégig úgy viselkedett, mintha jogállamban élne, s a katolikus egyházzal megkötött szerződést komolyan lehetne venni. Persze vesztett, de élete fő műve maradt a Kápolna. (Sasvári Edit–Klaniczay Júlia Törvénytelen avantgárd)

A szép és a hatalmat irritáló gesztusok között kell megemlíteni, hogy mind Weöres Sándor, mind Kurtág György szétosztotta a Kossuth-díját. Előbbi fiatal költők között, utóbbi jórészt a Halász-Bálint–színháznak adta a pénzt. Weöres az általa megjutalmazott (talán tíz) költőt mind Kossuth-díjasnak tételezte.

Fiatal írók, szociográfusok, szociológusok a Mozgó Világ körül csoportosultak, s ott jelentettek meg "kritikus" írásokat, mindaddig, amíg Aczél György nem nevezte ki P. Szűcs Júliát a lap élére. Érdekes­ség: az előző főszerkesztő, Kulin az ELTE BtK-n volt párttitkár. Furcsa világ volt, kiszámítha­tat­lan. Aztán a rendszerváltás után Kulin az MDF alapembere lett. P. Szűcs pedig a mai napig viszi a la­pot, s az 40 év után is megmaradt színvonalasnak, progresszívnak.

A másik Magyarország kis csoportjai közül a vallási közösségeket kell még megemlíteni. Ma már tudjuk, hogy a papok, lelkészek zöme, hogy életben és hivatásában maradjon, a III/III-as ügyosztályt szol­gálta. Hogy kiszolgáltattak-e gyónási titkot, azt majd eldönthetjük, ha az iratok őrei enge­dik. De, hogy a bulányistáknál még a legegyszerűbb, csupán buzgóságból eljáró „nénikről” is ala­pos kartont vezettek, azt már tudjuk. E paksamétában még az elő­ző napi orvosi vizsgálat eredménye is szerepel, vagyis nagyon odafigyeltek rájuk. Itt aztán igazán felmerül a III/III-as jelentések hatékonysága, mert az összejövetelekről többen is jelen­tettek, de mert nem volt érdemi jelenteni való (hitéleti tevékenységet folytattak, közösen áldották az Urat, imádkoztak, kicsit beszélgettek, aztán szétszéledtek) minden jelentéktelen részletet leírtak az ügynökök, akik persze maguk is kénytelenek voltak valamennyi összejövetelen részt venni. Azt sem zárha­tjuk ki, hogy egyébként ők maguk is lelkes hívei voltak a saját egyháza által is megbélyegzett atyának. S itt harap a kígyó a farkába. Kállai Gyula a Magyarország felfedezése szerkesztő­bi­zott­ságában, bulányista hívő a III/III-as besúgója, a Kádár-életrajz írója (Gyurkó) a Valóság szer­kesztőségében, MSZMP-titkár a Mozgó Világ főszerkesztője (Kulin), akit a párt lapátra tesz, vörös diplomás párttag az Egyetemi Színpad igazgatója (Petúr), szabadkőműves ivadék a filmátvételi bizottságban (Ábrahanson/András Tivadar) …

Mit is jelent hát a másik Magyarország? Kik csinálták, s kik tették lehetővé, hogy csinálva legyen? Egy egész ország volt skizofrén? Vagy csak azok, akik azzal voltak megbízva, hogy „rend legyen”? S miről szólt, szól az „egyik” Magyarország? Bereczky Lóránd a MNG főigaz­gatója 20 évvel élte túl funkciójában a rendszerváltást. Az a Bereczky, aki Galántaiék kinyírásához a nihil obstatot megadta, mint MSZMP KB „kultúraelhárítója” (képzőművészeti referense). Rózsa Gyula műkritikus, élet és halál ura, a rendszerváltás után egy ideig a Népszabadság lapigazgatója volt. Az a Rózsa Gyula, aki … P. Szűcs a progresszív Mozgó Világ főszerkesztője negyven éve. Az a P. Szűcs… Hol vannak a ha­tárok? Vannak-e, voltak-e határok? S ki hol volt? Ki, mikor, hol volt? Berkovits Kállaival szer­kesztőbizottságosdizott? Azzal a Kállaival, aki a snagovi fogság idején lejárt Bukarestbe tár­gyal­ni? Kőrösi Huszárral sakkozott, Márkus István Boldizsár Ivánnal tárgyalt a kötetéről. Csoóri Aczéllal parolázott. Aczél Illyésnél vacsorált. Hol húzódtak a határok? Voltak-e egyáltalán jól definiálható határok? Ezekre a kérdések kellene választ adnunk.

A fenti felsorolás, a példák nem fedik le a kádárizmus teljes oppozícióját és minőségükben, szándékukban is nagyon különbözőek. Alapvető kérdésnek látszik, hogy a fent említett csoportok közül melyik volt az, amely önmagát konstituálta ellenzékiként, s melyik az, amelyet a hatalom? Fontos elkülönítő szempont, hogy a hatalom által ellenzékiként vagyis az ő szóhasználatukkal ellenségesként konstituált csoportok stigmatizációja megtörtént-e? Ugyancsak kérdéses, hogy csoportok vagy csoportocskák voltak-e ezek, s miért nem érték el soha a kritikus tömeget, vagyis szélesebb körre miért nem voltak hatással?

Kétségtelen tény, hogy a legtöbb esetben a csoportidentitás létezett, akár a bulányistáknál, akár a Balázs Béla Stúdió filmeseinél, de az csak szűk körre terjedt ki, nem jött létre a kritikus tömeg, keveseket mozgósított, hatása előbb szűnt meg, mintsem a hatalom számára veszélyessé válhatott volna.

A csoportok ideológiai alapja szinte minden esetben korlátozott kiterjedésű volt, annak alapján nem lehetett volna széleskörű népmozgalmat szervezni. A kritikai szemlélet sokszor és sokáig a rendszeren belül, sőt a rendszerért értelmezhető. Vitatható, hogy tudatosan vagy nem tudatosan. A szereplő és a kontrollgyakorló hatalom képviselői gyakran konszenzuálisan cselekedtek, személyükben akár azonosak is lehettek. A kölcsönösen előnyös társulásig (szimbiózis) sok minden elképzelhető. Egy adott ponton azonban ez az egyensúlyi helyzet felborult (pl. Mozgó Világ), mert konfliktus keletkezett, vagy mert a külső „szabályrendszer” módosult s erre nem megfelelő választ adott a másik, az addig megtűrt fél. De előfordult az „elszemtelenedés” is, amikor a kritika mélysége, mennyisége lépett át egy elvileg változatlan határt. Ha a rendszerkritika/rendszerkritikusok vállalják a konfrontációt, akkor már a látszat sem az, hogy a rendszerért fejtették ki a tevékenységüket, lelepleződtek: a rendszerrel szembenállóként tételezték őket (kívülről, felülről), vagy ők maguk rendszeren kívülinek határozták meg magukat, s könnyen a rendszeren kívül is találhatták magukat.

Kemény István kutatásai addig, amíg ezek valamely intézet (Társadalomtudományi Intézet, Gazdaságkutató Intézet, Szociológiai Kutató Intézet, KSH stb.) és annak jóváhagyott terve és ernyője alatt folytak, az ernyő védte őket, talán nem is látszódtak az igazi tevékenység részletei. Ám, amikor kibújtak az ernyő alól, megjelentek Kemény és tanítványai a maguk valójában. Természetesen a tartalmi kérdések, a rendszerkritika nem változott, nem lett sem élesebb, sem visszafogottabb, de a kontextus alapvetően megváltozott, a mimikri megszűnt.

Huszár Tibor Kőrösi József-interjúja szerint a Valóság szerkesztősége soha nem lépte át azt a határt, amely a hatalom durva beavatkozását igényelte volna. Az én nézetem szerint viszont a Valósággal elnézőbbek voltak, a szerkesztőbizottságra bízták a kontrollt, s Gyurkó viszonya Aczéllal számos konfliktust elsimíthatott.

A Magyarország felfedezése-sorozat esetében is alapos elemzésre lenne szükség, hogy az végig ezen a soha pontosan nem látható limesen belüli, sőt, a rendszerért kritikai tartományában mozgott-e, vagy éppen az volt a zsenialitása, hogy ezt a látszatot tudta kelteni. Mivel korabeli hatásvizsgálat már nem végezhető, saját véleményemre kell hagyatkoznom: a sorozat számos kötete – ahogy én olvastam, ahogy én értelmeztem – kemény rendszerkritikát jelenített meg. (Nemcsak saját emlékeim szerint, ahogy visszaemlékszem.)

Más a helyzet például Nyers reformbizottságai és a tervezeteken dolgozó értelmiségiek, a reformkommunisták, illetve az ő hátterüket képező, számukra muníciót szolgáltató szakemberek esetében. Itt a nagypolitikai változások bekövetkezése érdekében a szakpolitika dominált. Intellektuális, szakmai leképezései a rendszer megváltoztatási szándékának. A hatalomtechnika, a gazdasági érvelések már annyira eltávolodtak az „igazi szocializmustól”, hogy a főhatalom is csak sokára veszi észre, hogy ellene „folyik a játék”.

Fenti, vázlatos fejtegetésemben elsősorban saját emlékeimre, tapasztalataimra támaszkodtam, ennek megfelelően a fővárosi, vagy a fővároshoz kapcsolódó eseményeket és személyeket idéztem meg. A Demokratikus Ellenzékkel, amely e dolgozat elején megfogalmazott négyes kritériumnak megfelelt, nem foglalkozom. Célom csupán annyi volt, hogy a példák segítségével föltegyem a kérdést: létezett-e az 1956-os forradalom után egy másik Magyarország?

• TörtBlog

• Kozák Gyula blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges