2013. október 2.
2 hozzászólás
Nyomtatóbarát változat
Horeczky Krisztina a Népszabadságban méltatlan, elfogadhatatlan hangnemű, egyes kiszólásaiban Bayer Zsolt klasszikusait idéző bírálatot jelentetett meg Csáki Judit könyvéről, amely a Nemzeti Színház utolsó öt évének teljesítményét elemzi. A könyvnek külön aktualitást ad az a politikai hisztéria, amelyet Alföldi körül a jobboldal gerjesztett. Csáki nem kerülhette el, hogy a kötetben Alföldit (és másokat is) megszólaltasson. A cím korrekt: Alföldi színháza. Az alcím ironikus: öt nemzeti év. Amikor a regnáló kormány mindent nemzetivé stilizál, Csáki jogosan ironizál, s használja kettős értelemben a nemzeti(eskedő) kifejezést. Kiváló auftakt!
Szívesen elemezném Csáki könyvét, amely egy színházi szakember értő elemzéseit tartalmazza az Alföldi-korszakról, a bemutatott darabokon keresztül, de Horeczky cikke lehetetlenné teszi a normális könyvkritikát. Úgy vélem, ha békés öt év után távozott volna egy színidirektor–színész–rendező a posztjáról, Csáki könyve csupán a szűk szakmának szólna, és maximum 500 példányban adták volna ki: akiket valóban a színház érdekel, örömmel olvassák, hol egyetértve, hol gondolatban vitatkozva.
Elég sokan vagyunk, akik Alföldit és az ő Nemzeti Színházát szerettük. Közben vádolták Alföldit nemzetgyalázással, sértő aljas és velejéig ostoba szitkokkal illették a parlamentben és az utcán is. Alföldi állta a támadásokat, nem hátrált meg, szerződése lejártának utolsó percéig csinálta a színházát. Csáki Judit már csak emiatt sem tehette meg, hogy a Nemzeti Színház öt évadjának elemzését úgy végezze el, hogy nem szólaltatja meg Alföldit is. De arról, hogy Alföldi mit érzett, belül mi játszódott le, még ez a kötet is csak finom jelzésekkel szolgál. S akkor jött Horeczky!
Már a lídben gyalázkodik, amikor Alföldit álértelmiségi celebnek nevezi. A mai magyar szóhasználatban celeb az, aki művészi, intellektuális vagy egyéb teljesítmény nélkül a kereskedelmi televíziók és a bulvárlapok érdeklődési körébe kerül. Celebségük néhány naptól néhány évig terjedhet, aztán alámerülnek abba a semmibe, ahonnan jöttek. Vajon mindez valóban áll Alföldi Róbert pályájára is? Az egyszerűség kedvéért kimásolom a magyar wikiből, hogy – többek között, egyebek mellett – mit is csinált Alföldi.
„Rendezői felkérést kapott a nyitrai Andrej Bagar Színháztól és a New York-i New York Theatre Workshop-tól a portlandi Városi Színháztól valamint a prágai Zabradli Színháztól. Rendezései meghívást kapnak különböző nagy nemzetközi fesztiválokra (Szlovákia: 1996, 1997, 1998, 1999; Románia: 1998, 2000; Csehország: 1998, 1999).
2002 szeptemberében meghívták a belgrádi BITEF-re a nyitrai Hamlet előadását. 2003 novemberében, a Mezzo komolyzenei csatorna több ízben sugározta Gounod Faust című operáját, mely elnyerte a hónap operája címet. 2006-ban a pekingi Shakespeare-fesztiválra kapott meghívást.
Rendezőként már minden műfajban kipróbálta magát: rendezett musicalt az operettszínházban, operettet Szegeden, operát Szegeden, Miskolcon, Budapesten, New Yorkban, Versailles-ban Bergenben , Plzeňben, bábjátékot a Budapest Bábszínházban, ír táncshowt a Tháliában, divatbemutatót és videoklipet is.”
Ha ilyen életművel rendelkezik egy 46 éves „álértelmiségi” akkor mit kellene fölmutatnia egy Horeczky által valódinak tartott, igazi értelmiséginek?
Nyeglén fölényeskedő, ámde tökéletesen üres a folytatás is:
„Rögvalós, ugari, mégis romantikus. Merthogy Alföldi Róbert zsigeri önérvényesítő tehetsége, sikerszomja, vágybeteljesítő képessége olyan irodalmi típuskaraktereket idéz, mint a rejtőzködő, törtető parvenü Julien Sorel, Jay Gatsby vagy Tom Ripley.”
Vegyük sorra ezt az művelt bennfentességet sugalló névsort. Vajon Alföldi valóban valóban hasonlít Stendhal karrierista, nézeteit váltogató, embergyűlölő figurájához? Aki valamelyest is ismeri Alföldi színészi, rendezői pályáját, az nem veheti komolyan ezt az állítást. Fitzgerald Gatsbyje? A rokonszenves, tehetséges, alulról kitartóan fölfelé kapaszkodó ifjú, aki végül mégis elbukik, erkölcsileg és anyagilag is? De esetünkben mi az erkölcsi, netán anyagi bukás személyes drámája? A többszörös gyilkos Ripley emlegetése pedig kifejezetten sértő. A névsor semmi más, mint a cikkíró műveltségének felszínes fitogtatása.
Alföldi pocsálása után Csáki következik. „A hites könyvvizsgálói alaposságra törekvő, csekély fantáziájú szakdolgozatot a színészbüfé-hangulattal elegyítő hibridből azonban semmit sem tudunk meg…” Horeczky Krisztináról írhatnám, hogy nevenincs firkász, már ezzel az egyetlen cikkével rászolgált e kitüntető címre. Csáki Judit, mint erről írásinak garmada tanúskodik, a magyar színház egyik legértőbb és legfigyelmesebb kritikusa, és tudunk a SZÍNHÁZÉRT folytatott, több évtizedes tevékenységéről is, (ld. Kaposvár, többek között). Indoklás nélkül sértően lekönyvizsgálózni (kérdés, mit szólnak ehhez a hites könyvizsgálói szakma tisztes képviselői) méltatlan. Könyvét, megintcsak alaposabb elemzés nélkül „csekély fantáziájú szakdolgozatként” jellemezni, a színészbüfére történő leplezetlenül dehonesztáló utalással az ellenőrizetlen pletykák szintjére süllyeszteni fölháborító.
Aztán megint Alföldin rúg egyet, egy jópofának szánt mondattal: „(Színészkollégáinak) vallomásaiból egy multinacionális nagyvállalat felelős, szavahihető, kockáztató, tudatos menedzserének portréja bontakozott ki előttem, akihez képest egy sztahanovista közveszélyes munkakerülő.” Megpróbálom lefordítani e mondatot. Alföldi remekül vezette a Nemzetit, minden életenergiáját e feladatnak rendelte alá. Ugye, így egészen másképpen hangzik a mondat, a poénnak szánt sztahanovista nélkül is? H. K. – természetesen – ezt is bűnéül rója fel Alföldinek.
S ami egy normális intonációjú írásban dicséret lenne, az Horeczkynél megint csak gyalázkodás:
„(Alföldi) tisztességes, populáris és akolmeleg közösséget, hű publikumot, agorát teremtő, melyhez a hisztérikus végjátékkor katasztrófaturista-csorda csapódott. A heves rajongói érzeményeket tolmácsolja a lágymányosi szentélybe szállított virágkazlakra vagyonokat költő Hajzer Éva…”
Kezdjük a végén! Lágymányos a Duna túlpartján, a Nemzeti Színházzal szemben rézsút, a budai oldalon található. Lehet, hogy ott is van valami „szentély”, de a Nemzeti Színház a pesti oldalon kellett, hogy fogadja a csordát. És kikből is állt ez a csorda? Fővárosi értelmiségiek, fiatalok és öregek, gimnáziumi osztályok, akik öt éven át, pénzükért vásárolt, nem is olcsó jeggyel látogatták Alföldi színházát. Igaz, járt arra igazi csorda is, vagy, talán úgy pontosabb: náci csürhe, de azok nem virágot vittek, hanem buziztak, zsidóztak ordítoztak.
Horeczky később is rendkívül szofisztikáltan fejti ki mondandóját. „A homoszexualitásról folytatott diskurzus nélkülözhetetlen (esetünkben hiányzó) eleme a queeresztétika és az annak külsőségeit, láthatóságát leíró Gesamtkunstwerk kifejezés, a camp.” Oh, mily fennkölt! De vajon mire való? Talán, mert a Népszabadság olvasói elvárják, hogy ne csak simán buzizzon a szerző, hanem legyen sznob is?
Megkímélem olvasóimat a további citátumoktól (a szöveg az URL-címe: http://nol.hu/lap/konyvszemle/20130921-a_hatascsinalo), de egy elemre még fölhívnám a figyelmet: Horeczky szerint a színész-rendező popkulturális kalandor. A gyilkos Ripley után még ez is. Azon gondolkodom, vajon én mit tennék, ha így akarnának megalázni. Ügyvéd barátom szerint ez a jelzős szerkezet ugyan perképes, de magára valamit adó úriember nem foglalkozik firkászok ostobaságaival. A gyalázatos hangvételű, alpári színvonalú cikk csak csak szerzőjére, és a Népszabadságra hoz szégyent.
(A kép forrása: Libri Könyvkiadó)
- Kozák Gyula blogja
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
Hozzászólások
Kedves Sándor, kolléganőd,
by Kozák Gyula - 2013-10-07 08:29
Kedves Sándor, kolléganőd, Horeczky Krisztina védelmében olyan érveket használsz, amelyeket te sem gondolhatsz komolyan. Írod: „Alighanem kevesen vannak a szerkesztőségen belül is, akik ezzel a kritikával egyetértenek.” Majd később: „A lap több szerkesztőségi cikkben állt ki Alföldi mellett. A szerkesztőség azzal a véleménnyel azonosítható.” Én itt súlyos ellentmondást vélek felfedezni. „Ha egy kritikával senki nem ért egyet a szerkesztőségben, az sem akadálya a közlésnek, mert a kritikust azért tartjuk, hogy a saját szuverén véleményét fejtse ki.”
Vagyis – szélső esetben – ha egy kritikus megbolondul, írását akkor is közölni kell. Egyébként pedig azt gondolom, hogy egy lapnak, legyen az internetes vagy nyomtatott, hazai vagy külföldi, létezik irányultsága. Nehezen lehet összekeverni a Washington Postot a Washington Timesszal, a Népszabadságot a Magyar Hírlappal. S azt is gondolom, hogy a kritikust a lap nem „tartja”, hanem befogadja szellemi, intellektuális, politikai, horribile dictu emberi közegébe. S ha egy lapnak – miként írod – van már egy kialakult nézete valamely témáról, s annak korábban hangot is adott, mégpedig hangsúlyosan, szerkesztőségi cikkben, akkor a szerkesztő, rovatvezető felelőssége, ha a lap munka¬társa ezzel antagonisztikusan ellentétes véleményt fogalmaz meg.
A lapot azért szerkesztik, miként a már csak a neten megjelenő Beszélőt is, hogy arculatát megőrizze. Én mindig hálás vagyok (az inkriminált írásom esetében is), ha külső szem, értő szerkesztő felhívja a figyelmemet akár tartalmi, akár stiláris pongyolaságaimra, netán durva, a laphoz méltatlan megfogalmazásaimra.
Ha egy munkatárs a lap szellemiségével, különösen korábbi, kvázi testületi véleményével el¬len¬tétes álláspontot képvisel, akkor az jelenti a véleményszabadság gyakorlását, hogy elviheti cikkét más orgánumhoz, s ott megjelentetheti, de nem mehet szembe egy műhely már kialakított és többször rögzített álláspontjával. Ezt a szemléletet doktriner liberalizmusnak tartom. Mi a humánusabb? Vissza¬adni a cikket a lap által tartott kritikusak, vagy kirúgni? Csak nagyon régi, nagyon rutinos újságírók kapnak „szabad kártyát”, olyanok, akik soha nem mentek szembe kenyéradó gazdájuk, elegánsabban fogalmazva: szellemi műhelyük nézetrendszerével, leginkább maguk is alakítói voltak annak. (A pél¬dáktól most eltekintek, de mindketten tudnánk napestig sorolni.) Márpedig Horeczky Krisztina – le¬gyen az számodra bármily fájdalmas – Bayer Zsolt-i irállyal gyalázza Alföldit, amikor Ripley-hez hasonlítja, amikor médiacelebnek nevezi stb. Ezek a minősítések nem csak Alföldihez méltatlanok, de a Népszabadsághoz is – túl azon, hogy nem is állják meg a helyüket!
Szeretnélek megnyugtatni – de ez merő formalitás, s nem is neked, hanem az olvasóknak szól, hiszen te elég régen ismersz – készen állok a szólásszabadság elviselésére. Évtizedek óta gyakorlom azt – változó körülmények között, öncenzúra nélkül. De mindent a maga helyén!
Ceterum censeo: ha egy kritikusnak „az” a véleménye, attól még a szerkesztő visszaadhatja neki a cikket. Legjobb tudomásom szerint ez a lapkészítés rutinja.
Egyébként véleményemet fenntartom, HK írása nem kritika, hanem silány denunciálás. Motívumainak feltárása pedig nem az én feladatom.
Barátsággal
Kozák Gyula
Mit tegyünk? A
by Révész Sándor - 2013-10-04 20:46
Mit tegyünk? A Népszabadságnak le kell mondania azokról, akik nem állnak készen a szólásszabadság elviselésére. A lap
elég sokáig állt a szólásszabadság ellenségeinek a szolgálatába, reméljük, még hosszabb ideig áll majd a másik
oldalon. Ha egy kritikusnak ez a véleménye, akkor annak meg kell jelennie; ha pedig a Népszabadság kritikusának ez a
véleménye, akkor a Népszabadságban kell megjelennie.
Alighanem kevesen vannak a szerkesztőségen belül is, akik ezzel a kritikával egyetértenek. A magam részéről azzal, ami nem a könyvről szól, nem értek egyet, a könyvről meg nem tudok állást foglalni, mert még nem olvastam. Csáki Juditot viszont már sokat olvastam, és nem szoktam az írásait olyannak látni, amilyennek ezt a könyvet a kritikus. De ez nem is érdekes. Ha egy kritikával senki nem ért egyet a szerkesztőségben, az sem akadálya a közlésnek, mert a kritikust azért tartjuk, hogy a saját szuverén véleményét fejtse ki. A lap több szerkesztőségi cikkben állt ki Alföldi mellett. A szerkesztőség azzal a véleménnyel azonosítható. És pont.
Horeczkyt Bayerhez hasonlítani ugyanolyan képtelenség, mintha Kozákot azonosítanánk azokkal a nácikkal, akik (többek között) Alföldi Nemzetije melletti kiállása miatt mocskolták a Népszabadságot.