Petőcz György 2013. október 8.

1 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

Múlt héten érdekes szóváltás jelent meg a Beszélőben. Sőt, nem csak érdekes, hanem tanulságos is. Blogjában Kozák Gyula indignált és lesújtó kritikát írt egy könyvkritikáról. Ez utóbbit Horeczky Krisztina, a Népszabadság munkatársa követte el saját lapjában, Csáki Judit Alföldi Róbert Nemzeti Színházban eltöltött öt évét elemző könyvéről. A Kozák gondolatmenetét lezáró utolsó mondat szerint „a gyalázatos hangvételű, alpári színvonalú cikk csak szerzőjére, és a Népszabadságra hoz szégyent”. 

Kozák kritika-kritikájára Révész Sándor, a Beszélő egyik szerkesztője reagált. „A Népszabadságnak le kell mondania azokról, akik nem állnak készen a szólásszabadság elviselésére”, írta Kozákra durrantva. „A lap elég sokáig állt a szólásszabadság ellenségeinek a szolgálatában, reméljük, még hosszabb ideig áll majd a másik oldalon. Ha egy kritikusnak ez a véleménye, akkor annak meg kell jelennie; ha pedig a Népszabadság kritikusának ez a véleménye, akkor a Népszabadságban kell megjelennie.”

Itt van tehát a mócsing, és kezdhetjük csócsálni. A legkézenfekvőbb észrevétel az, hogy amennyiben Kozáknak az volt a véleménye Horeczky kritikájáról, ami, akkor annak meg kellett jelennie, s amennyiben Kozák a Beszélő bloggere, annak a Beszélőben kellett megjelennie. De ez csak lényegtelen kekeckedés, már csak azért is, mert nem Kozák helyett, vagy az ő védelmében, és még csak nem is a kritika kritikájának politikai áthallásaihoz kapcsolódva, hanem a Kozák-Révész szóváltás kapcsán valami egészen másról szeretnék egy-két felvetést tenni. Úgy tűnik ugyanis, hogy a mai újság-készítés – szerkesztői szerepfelfogás – bizonyos zavarokat mutat. A blog-korszak újság-szerkesztője valóban semmi más nem lenne, mint gombokat kattintgató diszpécser? Ha egy kritikus, vagy bármely más újságíró színvonaltalan, átgondolatlan, téves vagy oktalanul sértő dolgokat ír, akkor a mai szerkesztő nem teheti ezt szóvá? Nem mondhatja meg, hogy nem illik, sőt, butaság, valakiről, ráadásul egy nemzeti színház igazgatójáról minden előzmény és magyarázat nélkül kijelenteni, hogy „álértelmiségi celeb”? Sorolhatnám tovább Horeczky cikkének hasonló kitételeit, amiket én a nívótlanság kimerítő jeleinek tekintek, de témánk nem az ő írása, hanem az újság-szerkesztés gyakorlata. A mai blog-világban az újságoknak valóban le kell mondaniuk arról, hogy az illemtudás bizonyos normáit és a szakmai színvonalat megköveteljék saját munkatársaiktól? Kvázi-blogokra parcellázzák ki saját felületüket, ahova Vélemény!-felkiáltással mindenki azt tesz fel, amit akar, és a szerkesztőségek csak puszta találkozóhelyek?

Kozák szerint a Népszabadság szégyenkezhetne Horeczky írása miatt. Révész erre, láttuk, a szólásszabadság harcos védelmezőjeként reagál. De vajon mi köze az egész vitának a szólásszabadsághoz? Csakugyan olyan világ jön az újságírásra, amiben a nívótlanságról szóló vélemény a szólásszabadság megsértését jelentené? Amikor még akár pár évvel ezelőtt is, vagyis a pre-blogvilágban, egy szerkesztő azt mondta az újságírónak, hogy apukám/anyukám, ezen dolgozz még egy kicsit, ez a szabadság megsértése volt? Vagyis, előreléptünk, beléptünk egy jobb, mert szabadabb (média)világba?

Egyáltalán, miért gondolja Révész, hogy minden kérdést, így a szerkesztői gyakorlat problémáit is, kategorikus alapelvek szintjén kell tárgyalni? Ezentúl nekünk, olvasóknak valóban le kell mondanunk az olyan újságokról, amelyek esetében biztosak lehetünk abban, hogy hozzáértő, ízlésükben számunkra megbízható szerkesztők már a lapkészítés során kiszűrik az elfogadhatatlan, vacak írásokat és fordulatokat? S még mielőtt valaki a cenzor-nélküli világról papolna, meg arról, hogy az ízlés szubjektív, azért gondoljunk arra, hogy vannak bizonyos konszenzusosnak tekinthető elvárások. Ilyen például az, hogy nem lehet valakit sans gene – vagyis puszta jókedvünkből – egy országos napilap szócsövét szájunkhoz tartva „álértelmiségi celebnek” aposztrofálni.

Horeczkyt a mellékelt ábra szerint bizonyos szempontból úgy kezelik a Népszabadságban, mintha blogger volna. Ezek szerint a lap bloggerizálódik. Valójában azonban belső munkatárs, és a szerkesztőségek elfogadott és normális gyakorlatához híven a belső munkatársak adott esetben nem is írnak neki kritika-kritikát, vagyis nem határolódnak el tőle. (Annak ellenére, hogy – mint Révész írja – „alighanem kevesen vannak a szerkesztőségen belül is, akik ezzel a kritikával egyetértenek.”) Ez viszont felveti a kérdést, hogy mi legyen az őszintén bevallott bloggerekkel. Ez már részben a Beszélő problémája is. Valahogy furcsa eljárás, és számomra korunk egyik zavarát tükrözi, ha egy lap bloggerként befogad egy szerzőt, majd a lap egyik szerkesztője utólagos kommentben elhatárolódik tőle. Ez megint olyan probléma, amit aligha lehet szabályok és elvek mentén megoldani. Mindenesetre a bloggernek valahogy furcsa érzés, nem tudja, hogy a lapnál otthon van, vagy csak vendég, esetleg arra járó idegen, vagy micsoda. Mindez olvasónak sem jó, mert ő a blogokat a lap részének tekinti, s nem nagyon érti, ha a lap egyik fele elhatárolódik annak másik felétől. A blogger esetében a helyes gyakorlat valószínűleg az, amit a Népszabadság folytat a nem-blogger Horeczkyvel szemben: hagyni, hogy szabadon írjon, és az olvasókra bízni a viták elindítását, vagy a kommentelést. Amikor pedig már nagyon sok a probléma a bloggerrel, akkor egy szerkesztői döntés után meg kell szabadulni tőle. Mindenesetre minderről, a blog-korszak újság-készítéséről, érdemes lenne vitát nyitni.

Végül csak egyetlen megjegyzést szeretnék tenni a Kozák-Révész vita politikai-tartalmi részéhez. Kozák szerint Horeczky „egyes kiszólásaiban Bayer Zsolt klasszikusait idéző bírálatot jelentetett meg”. Révész ezt elutasította, mondván, hogy „Horeczkyt Bayerhez hasonlítani … képtelenség”. Én ebben nem lennék ilyen biztos. Tévednék abban, hogy éppen bizonyos szélsőjobboldali „újságírás” nóvuma volt a rendszerváltás utáni magyar újságírásban a szisztematikus – módszerré és stílussá emelt – karakter-gyilkolás? Ez részben a múltban és a kapcsolatokban való felületes vájkálást jelentette, részben viszont a címkéző, üres pimaszkodást. Az „álértelmiségi celeb” és Horeczky több egyéb kijelentése – szabad játékossággal, tehát ártatlanul felengedett luficskái - is éppen ilyenek. Az összehasonlítás egyáltalán nem felületes, csak a hasonlóságok valószínűleg nem érdeklik a Népszabadság szerkesztőit. De akkor ne arról írjunk, hogy nincs hasonlóság, hanem arról, hogy ez a hasonlóság miért nem érdekes.

• KultBlog,

• Petőcz György blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges