2013. október 2.
2 hozzászólás
Horeczky Krisztina a Népszabadságban méltatlan, elfogadhatatlan hangnemű, egyes kiszólásaiban Bayer Zsolt klasszikusait idéző bírálatot jelentetett meg Csáki Judit könyvéről, amely a Nemzeti Színház utolsó öt évének teljesítményét elemzi. A könyvnek külön aktualitást ad az a politikai hisztéria, amelyet Alföldi körül a jobboldal gerjesztett. Csáki nem kerülhette el, hogy a kötetben Alföldit (és másokat is) megszólaltasson. A cím korrekt: Alföldi színháza. Az alcím ironikus: öt nemzeti év. Amikor a regnáló kormány mindent nemzetivé stilizál, Csáki jogosan ironizál, s használja kettős értelemben a nemzeti(eskedő) kifejezést. Kiváló auftakt!
Szívesen elemezném Csáki könyvét, amely egy színházi szakember értő elemzéseit tartalmazza az Alföldi-korszakról, a bemutatott darabokon keresztül, de Horeczky cikke lehetetlenné teszi a normális könyvkritikát. Úgy vélem, ha békés öt év után távozott volna egy színidirektor–színész–rendező a posztjáról, Csáki könyve csupán a szűk szakmának szólna, és maximum 500 példányban adták volna ki: akiket valóban a színház érdekel, örömmel olvassák, hol egyetértve, hol gondolatban vitatkozva.
Elég sokan vagyunk, akik Alföldit és az ő Nemzeti Színházát szerettük. Közben vádolták Alföldit nemzetgyalázással, sértő aljas és velejéig ostoba szitkokkal illették a parlamentben és az utcán is. Alföldi állta a támadásokat, nem hátrált meg, szerződése lejártának utolsó percéig csinálta a színházát. Csáki Judit már csak emiatt sem tehette meg, hogy a Nemzeti Színház öt évadjának elemzését úgy végezze el, hogy nem szólaltatja meg Alföldit is. De arról, hogy Alföldi mit érzett, belül mi játszódott le, még ez a kötet is csak finom jelzésekkel szolgál. S akkor jött Horeczky!
Már a lídben gyalázkodik, amikor Alföldit álértelmiségi celebnek nevezi. A mai magyar szóhasználatban celeb az, aki művészi, intellektuális vagy egyéb teljesítmény nélkül a kereskedelmi televíziók és a bulvárlapok érdeklődési körébe kerül. Celebségük néhány naptól néhány évig terjedhet, aztán alámerülnek abba a semmibe, ahonnan jöttek. Vajon mindez valóban áll Alföldi Róbert pályájára is? Az egyszerűség kedvéért kimásolom a magyar wikiből, hogy – többek között, egyebek mellett – mit is csinált Alföldi.
„Rendezői felkérést kapott a nyitrai [3] Andrej Bagar Színháztól és a New York [4]-i New York Theatre Workshop-tól a portlandi [5] Városi Színháztól valamint a prágai [6] Zabradli Színháztól. Rendezései meghívást kapnak különböző nagy nemzetközi fesztiválokra (Szlovákia [7]: 1996, 1997, 1998, 1999; Románia [8]: 1998, 2000; Csehország [9]: 1998, 1999).
2002 szeptemberében meghívták a belgrádi [10] BITEF-re a nyitrai Hamlet előadását. 2003 novemberében, a Mezzo komolyzenei csatorna több ízben sugározta Gounod [11] Faust [12] című operáját, mely elnyerte a hónap operája címet. 2006-ban a pekingi Shakespeare [13]-fesztiválra kapott meghívást.
Rendezőként már minden műfajban kipróbálta magát: rendezett musicalt [14] az operettszínházban, operettet [15] Szegeden [16], operát [17] Szegeden, Miskolcon, Budapesten, New Yorkban, Versailles-ban Bergenben , Plzeňben, bábjátékot [18] a Budapest Bábszínházban, ír táncshowt a Tháliában [19], divatbemutatót és videoklipet is.”
Ha ilyen életművel rendelkezik egy 46 éves „álértelmiségi” akkor mit kellene fölmutatnia egy Horeczky által valódinak tartott, igazi értelmiséginek?
Nyeglén fölényeskedő, ámde tökéletesen üres a folytatás is:
„Rögvalós, ugari, mégis romantikus. Merthogy Alföldi Róbert zsigeri önérvényesítő tehetsége, sikerszomja, vágybeteljesítő képessége olyan irodalmi típuskaraktereket idéz, mint a rejtőzködő, törtető parvenü Julien Sorel, Jay Gatsby vagy Tom Ripley.”
Vegyük sorra ezt az művelt bennfentességet sugalló névsort. Vajon Alföldi valóban valóban hasonlít Stendhal karrierista, nézeteit váltogató, embergyűlölő figurájához? Aki valamelyest is ismeri Alföldi színészi, rendezői pályáját, az nem veheti komolyan ezt az állítást. Fitzgerald Gatsbyje? A rokonszenves, tehetséges, alulról kitartóan fölfelé kapaszkodó ifjú, aki végül mégis elbukik, erkölcsileg és anyagilag is? De esetünkben mi az erkölcsi, netán anyagi bukás személyes drámája? A többszörös gyilkos Ripley emlegetése pedig kifejezetten sértő. A névsor semmi más, mint a cikkíró műveltségének felszínes fitogtatása.
Alföldi pocsálása után Csáki következik. „A hites könyvvizsgálói alaposságra törekvő, csekély fantáziájú szakdolgozatot a színészbüfé-hangulattal elegyítő hibridből azonban semmit sem tudunk meg…” Horeczky Krisztináról írhatnám, hogy nevenincs firkász, már ezzel az egyetlen cikkével rászolgált e kitüntető címre. Csáki Judit, mint erről írásinak garmada tanúskodik, a magyar színház egyik legértőbb és legfigyelmesebb kritikusa, és tudunk a SZÍNHÁZÉRT folytatott, több évtizedes tevékenységéről is, (ld. Kaposvár, többek között). Indoklás nélkül sértően lekönyvizsgálózni (kérdés, mit szólnak ehhez a hites könyvizsgálói szakma tisztes képviselői) méltatlan. Könyvét, megintcsak alaposabb elemzés nélkül „csekély fantáziájú szakdolgozatként” jellemezni, a színészbüfére történő leplezetlenül dehonesztáló utalással az ellenőrizetlen pletykák szintjére süllyeszteni fölháborító.
Aztán megint Alföldin rúg egyet, egy jópofának szánt mondattal: „(Színészkollégáinak) vallomásaiból egy multinacionális nagyvállalat felelős, szavahihető, kockáztató, tudatos menedzserének portréja bontakozott ki előttem, akihez képest egy sztahanovista közveszélyes munkakerülő.” Megpróbálom lefordítani e mondatot. Alföldi remekül vezette a Nemzetit, minden életenergiáját e feladatnak rendelte alá. Ugye, így egészen másképpen hangzik a mondat, a poénnak szánt sztahanovista nélkül is? H. K. – természetesen – ezt is bűnéül rója fel Alföldinek.
S ami egy normális intonációjú írásban dicséret lenne, az Horeczkynél megint csak gyalázkodás:
„(Alföldi) tisztességes, populáris és akolmeleg közösséget, hű publikumot, agorát teremtő, melyhez a hisztérikus végjátékkor katasztrófaturista-csorda csapódott. A heves rajongói érzeményeket tolmácsolja a lágymányosi szentélybe szállított virágkazlakra vagyonokat költő Hajzer Éva…”
Kezdjük a végén! Lágymányos a Duna túlpartján, a Nemzeti Színházzal szemben rézsút, a budai oldalon található. Lehet, hogy ott is van valami „szentély”, de a Nemzeti Színház a pesti oldalon kellett, hogy fogadja a csordát. És kikből is állt ez a csorda? Fővárosi értelmiségiek, fiatalok és öregek, gimnáziumi osztályok, akik öt éven át, pénzükért vásárolt, nem is olcsó jeggyel látogatták Alföldi színházát. Igaz, járt arra igazi csorda is, vagy, talán úgy pontosabb: náci csürhe, de azok nem virágot vittek, hanem buziztak, zsidóztak ordítoztak.
Horeczky később is rendkívül szofisztikáltan fejti ki mondandóját. „A homoszexualitásról folytatott diskurzus nélkülözhetetlen (esetünkben hiányzó) eleme a queeresztétika és az annak külsőségeit, láthatóságát leíró Gesamtkunstwerk kifejezés, a camp.” Oh, mily fennkölt! De vajon mire való? Talán, mert a Népszabadság olvasói elvárják, hogy ne csak simán buzizzon a szerző, hanem legyen sznob is?
Megkímélem olvasóimat a további citátumoktól (a szöveg az URL-címe: http://nol.hu/lap/konyvszemle/20130921-a_hatascsinalo [20]), de egy elemre még fölhívnám a figyelmet: Horeczky szerint a színész-rendező popkulturális kalandor. A gyilkos Ripley után még ez is. Azon gondolkodom, vajon én mit tennék, ha így akarnának megalázni. Ügyvéd barátom szerint ez a jelzős szerkezet ugyan perképes, de magára valamit adó úriember nem foglalkozik firkászok ostobaságaival. A gyalázatos hangvételű, alpári színvonalú cikk csak csak szerzőjére, és a Népszabadságra hoz szégyent.
(A kép forrása: Libri Könyvkiadó)
- KultBlog [21],