Szerbhorváth György 2014. november 25.

Nyomtatóbarát változat

Egy intézeti vetítésen volt alkalmam megnézni az Ítélet Magyarországon c. dokumentumfilmet, amelynek bemutatója 2014 júniusában volt. Azóta számos külföldi díjat kapott és éltető kritikát – tényleg hihetetlenül jó film a mi hihetetlenül izé országunkról. A mozik műsorán nálunk (ha jól látom) azonban már nem szerepel, tévé sem vetíti (a köztévék meg pláne nem), és mint a rendezőtől, Hajdú Esztertől megtudtuk, a támogatók is külföldiek egyet leszámítva.

Mert például a Magyar Nemzeti Filmalapnál az a módi, hogy ha lóvét adnak, a végső szót a vágásnál nem a rendező mondja meg, hanem az Alap (ezt maga a film rendezője mondta). Ó, ez nem cenzúra, persze, csak laza utólagos ellenőrzés, jó vicc, nem kell a nép pénzét mindenféle félreérthető dolgokra pazarolni, amikor ott vannak a stadionok és a mangalicatelepek.

Az Ítélet… több, mint kétezer órányi forgatott anyagból állt össze 107 perccé: a romagyilkosságok az apropó, de mindez csak kiindulási pont. Szinte mindvégig a bírósági tárgyalás folyamatát látjuk, ami eltartott jó három évig, mire ítéletet hoztak (a bíró ezeroldalas ítélete még mindig nincs úgymond kész, azaz nem indulhat el egy év után sem a másodfokú eljárás).

A főszereplő ennek megfelelően maga a főbíró. A vetítés után szakértők tárgyalták meg a helyzetet, a filmet, s felmerült, hogy Miszori László, a főbíró milyen is ember is lenne. Mert tény, hogy szerepet játszott, a bíró szerepét, a hatalmi helyzetben lévő szerepét – aki gorombán leteremti a közbeszóló vádlottakat, de ugyanilyen stílusban az áldozatokat vagy családtagjaikat, a tanúkat is. Elképesztő be- és kiszólásokat hallunk, és rengeteg mindent tudunk meg köz- és magánállapotainkról. Hogy zajlik egy tárgyalás, ki hogy érvel, ki hogy’ tud beszélni (a bíró rendre utasítja az egyik romát, hogy „mi” ezt úgy mondjuk, míg ők „ízesen” amúgy, de a jegyzőkönyvbe a „mi” nyelvünkön kerül be a szó). Világosak a hatalmi, de a kulturális különbségek is. A magabiztos, a többségi társadalom támogatását maguk mögött tudó, arrogáns, fasiszta ősmagyar náci vádlottakkal (a cigányokról mindenki így beszél, a cigányok ilyenek, tudjuk jól típusú kvázi érvelés) szemben ott vannak a kiszolgáltatott áldozatok és hozzátartozóik, akik vérbe fagyva látták rokonaikat, de őket senki sem segíti, senki sem védi (csak pár védőügyvéd). Empátia irántuk nincs, Miszori egyenlő távolságot tart tőlük meg a vádlottaktól is. De még mielőtt ráhúznánk a vizes lepedőt: a szakértők meg a romák egyik védője szerint is korrekt munkát végzett a körülmények közepette, nem engedett a különféle nyomásnak. És az életben sem különb, mindenkivel így beszél. De nem mesélem tovább, ezt a filmet mindenkinek meg kell néznie, lássa, mi folyik itt, s ez nem csak a bíróságra igaz. Ha lesznek még középiskolák, gimik, azokban például kötelezően meg kellene nézni minden diáknak, a tanárokról nem is szólva.

De volt egy pillanat, ami engem különösen ledöbbentett, és remegni kezdett a gyomrom. Amikor az öttagú bíróság egyik hölgytagja – aki vitába került Miszorival –, és akit tavaly bolti szarkaként kaptak el egy drogériában (a megnyerő üléstermi megjelenéshez kell a parfüm, a körömlakk és a fogkefe, ez utóbbi a kellemes szájszaghoz persze), az egyik tárgyalás végén összemosolygott az egyik vádlottal, aki szintúgy életfogytiglant kapott. És ez a rendező szerint többször is előfordult az évek során. Szerinte a bírónőnek bejött a magabiztos, erős, jó fellépésű, öntudatos macsó. Ezt aztán többen vitatták, de a lényeg számomra inkább az, hogy e film után végképp megingott a magyar bíróságokba vetett bizalmam, és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, miután Handó Tünde, a fidesznyik Szájer neje lett az Országos Bírósági Hivatal elnöke.

Engem már a saját esetem is megrémített 2012-ben, de most a kép is mintha összeállna a dokufilm megnézése után. Történt, hogy kirúgtak az MTVA-ból, ügyvédet fogadtam, mentünk a bíróságra. Az ügyvédem szakértője a témának (anno ő vett részt mások kirúgatásában), és jó esélyt látott a nyerésre. Az első tárgyalás elmaradt, mert az egyébként csendes, nyugodt, kimért bírónő náthás volt. A másodikon viszont nem emlékezett arra, hogy volt első ülés, és rögtön elnapolta a tárgyalást. Majd röviden kifejtette, hogy ő nem látja a mi igazunkat, kicsit elmélkedett, hogy miért nem igaz az, hogy másokat most többért foglalkoztatnak, mint amit én kerestem (noha a kirúgások oka a megtakarítás volt), úgyhogy első fokon biztos negatív ítéletet hoz, és másodfokon sem lát esélyt… Ezt így szépen elmondta, ceruzájával írva-magyarázva a levegőbe.

De volt egy ajánlata: ha nem fellebbezünk, akkor csak húszezer forintos perköltséget kell fizetni, ha viszont igen, akkor már első körben is már nem emlékszem mennyit, de bőven százezer, ha nem, kétszázezer felett fizethetek. Az ügyvéddel úgy kalkuláltunk, hogy inkább adjuk fel, húzzak el a mínusz hússzal, semmint hogy végül legalább fél millát kelljen perkálni. Amúgy is, mondta ügyvédem, a bírónő ilyet nem csinálhatna, a rendes összeget kéne megfizettetnie, úgyhogy ha úgy vesszük, kész szerencsénk , hogy szabálytalan.

Hogy ez jogilag tényleg így van-e, nem néztem utána, de úgy éreztem magam, mintha A tanú c. film egyik jelenetében szerepelnék, amikor a vádirat helyett rögtön az ítéletet kezdik el olvasni tévedésből. Illetve mintha itt is előre meg lett volna az ítélet, csak kicsit eljátszottuk a tárgyalást.

A diktatúrák egyik verziója a rendőrállam. Ma itt azonban nem a rendőröktől félünk (azoktól amúgy is mindig tartunk), hanem a bíróságtól. Nekem aligha van bizodalmam bennük, még tanúként is beszarva mennék be, hátha rosszat találok mondani, közbekotyogok, és máris jön a harmincezres büntetés, mint ami kijárt az egyik roma családtagnak is. Persze, legyen rend az ülésteremben, csak itt már semmi sem az, aminek nevezik. Jogállam? Naná, papíron, más sincs, mint jogállam, erősen schmittpáli értelemben. De hogy kire mi vonatkozik, kit mikor nem büntetnek, mert eleve nem is ellenőrzik, már nem belátható. Miközben ezer méterről is érződik a bűz, de hogy bűnözőként a jognak asztala elé kerül-e, az már rég a felsőbb akarattól függ. Aki hatalmon van, csinál, amit akar, aki meg nincs, hát úgy is jár.

A romáknak nincs hatalmuk, sose volt – oké, tudom, ez így elnagyolt mondat, de remélem, értik, mire utalok. Mára úgy változott a helyzet, hogy a hatalom nélküli magyarok, mi, fehérek is minden szinten be vagyunk szarva. Tudjuk, ha elveszítjük munkánkat (politikai okokból, vagy mert szimplán megbízhatatlanok vagyunk, járatjuk a szánkat), nagyon nehezen találunk újat. Bármikor jöhet a NAV, ha van sapkád, ha nincs, te fogsz büntetést kapni, nem a milliárdos áfa-csalók.

Ma minden téren válság van, gazdasági-társadalmi-politikai stb., miért ne lenne az a bíróságokon? A filmben láthattuk, ahogy a tűzoltó, a rendőr, a mentős (akik mind egyfajta hatalmi pozícióban vannak; akkor biztosan, ha kimennek a cigányok közé) csak vonogatja a vállát, mert nem vagy rosszul végezte el a dolgát. Tudja, ő fehér ember, neki baja nem lehet, mert nem csak fehér, de még fegyvere (pisztolya, fejszéje, injekciója) is van. A lapok így vannak leosztva. A jogállam helyett a jog csak mint uralom, azaz a hatalmon lévők eszköze működik mások megregulázására és különösen a megalázására, semmi másra.

• PoliBlog

• Szerbhorváth György blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges