Pályi András 2015. december 8.

Nyomtatóbarát változat

Nincs jelöltem. Eörsi volt az első, most tíz éve, hogy meghalt, és a Színház folyóirat készült megemlékezni az évfordulóról. Annyi volt a témám, hogy Eörsi és Gombrowicz, minthogy voltaképp én hoztam őket össze, ebből lett később az Időm Gombrowiczcsal, alighanem Eörsi legerősebb prózai műve. Napló, esszé, publicisztika egyszerre. És színház. Mert Eörsinél minden színház, legfőképp maga az élet. Végül erről írtam, rá kellett jönnöm, hogy nem is tudok hozzá máshonnan közelíteni. Kivételes érzéke volt a pillanathoz, ezért izgatta annyira a politika színpada is, képes volt hihetetlen, éles drámai helyzeteket teremteni. És mindenkivel jól elbánt. Végül saját magát is sarokba akarta szorítani, ezért húzott ujjat Gombrowiczcsal. Bár ez is élő pillanatként izgatta: farkasszemet nézni, megbirkózni vele. Az élő pillanat volt az otthona, a talaj a lába alatt. Ascher Tamás megrendítő szavakkal idézte fel ezt az Eörsit a búcsú órájában, az óbudai szóróparcellánál; ez a beszéd soha nem jelent meg nyomtatásban, talán le se írta. Jól tette. Hát még síremléket se akart magának! Az egész Eörsi-színház arról szólt: nem akarok szoborrá válni! Akkor meg? Mit kezdjek itt vele?

Eörsi után Grotowski. Aki rájött, hogy nem a szerepjátszás az igazi színház, hanem az – életben játszott – szerepek levetése. Így lesz elementáris és autentikus. A színészi jelen által. A Grotowski-színház, ez a rövid ideig élő csoda a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben, maga a totális jelen. Ettől folytathatatlan, amit csináltak. És ettől volt lenyűgöző. Akit tudtam, odacsábítottam, amíg lehetett, és mind elnémultak. Nádas, Mészöly, Zsámbéki, Ascher, Eörsi. Eörsi még Eliot Hamvazószerdáját is újrafordította a kedvemért, hogy idézhessem belőle az ott elhangzó sorokat. Az utókor tagadását. Ami nem jelenti, hogy Grotowskinak ne lenne utókora. De úgy kellett utólag összegyűjteni a színház dokumentációját, rekonstruálni a történteket. Ha valakinek, hát neki nem szabad szobrot állítani. Nem azért szóratta még a hamvait is szét Indiában, a szent Arunácsala hegyen! Itt tartottam, amikor felfedeztem az interneten, hogy Opoléban már áll a szobra. Épp Opoléban! Ahol kezdte, de ahol csak addig tűrték meg, amíg mutált a hangja, aztán kinyírták. Ha Wrocław akkor nem fogadja be, ma nem is tudnánk róla.

Oda akartam kilyukadni, hogy lám, akiknek én szobrot állítanék, azok egész életükkel tanúsítják: ne, szobrot ne, nem akarok szobor lenni! És tessék, kiderül, hogy hiába tiltakozott, szobor lett belőle. Épp azok tették azzá, akiknek a legkevesebb erre a jogcíme. Nem eleve csalás az egész? Régi gyanúm, hogy a szoborállítás azok vesszőparipája, akik maguknak szeretnének szobrot. Akik már életükben húsvér emberből szoborrá váltak. Ha rajtam múlna, így kezdődne a tízparancsolat: ne állíts szobrot magadnak! És akkor itt van még nekem Pilinszky. Ő lett volna a harmadik, ő hajdan, ifjúságomban nagyon sokat jelentett számomra, azzal, amit az ember metafizikai szomjáról és az érzéki vágy szakralitásáról tudott. Azzal, ahogy minden pillanatban, amíg élt, képes volt újra meg újra megpillantani a világot, egy csecsemő nyitottságával és fogékonyságával. Grotowskit is neki köszönhetem, ő akarta látni, én csak elkísértem. Amiről itt beszélek, az őt annyira nem foglalkoztatta, hogy egyszerűen nem törődött vele. Csak az „új meztelenségi fok”, így mondta, az érdekelte, mintha a tények a valóság ruhája lennének, és nem szabadna feladnunk, amíg el nem jutunk a meztelen valóságig. Így aztán neki van sírja is, utcát is elneveztek már róla, irodalmi díjat is, síremléket is állítottak neki, ami, ha úgy vesszük, felér egy szoborral. Csakhogy ezek nem azt a Pilinszkyt őrzik, akit én őrzök magamban.

Eddig jutottam. De azért megkérdeztem Nórát, a feleségemet, hogy ő kinek állítana szobrot. A lehető legtermészetesebben kijelentette: Göncz Árpádnak. Hogy erre nem gondoltam! Valóban, élt köztünk valaki, aki tisztán és emberien egész élete tanúságtételével szobrot állított magának. Épp ezen tűnődtem néhány hete a temetésére igyekezve, a zsúfolt buszon szál virággal a kezében ugyanoda tartó sok-sok ember közt: hogy ez a Göncz-szobor már áll, itt bennünk, belül. Mellesleg ékes cáfolatául annak, amit fentebb elmondtam. És amit mégsem akaródzik visszaszívnom. Ám ha megérem, hogy neki szobrot emelnek, ott leszek.

A rendezvényen elhangzott összes szöveg >>>

A rendezvény kerekasztal-beszélgetése >>>

A rendezvény a facebookon >>>

• Kultúr-part

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges