Wizner Balázs 2016. június 10.

Nyomtatóbarát változat

A Saul fia az elmúlt évben sikert-sikerre halmozott, csúcskategóriás díjakat nyert el, amire a magyar filmszakma már jó ideje ki volt éhezve, és nyilván ennek is köszönhetően elképesztő médiafigyelem vette körül, pillanatok alatt kultusz filmmé vált, az alkotókat sztárokra jellemző rajongás övezi, a kritika szinte egyöntetűen áradozott a filmről különösen  azután, hogy a Cannes-i és a többi neves fesztiváldíjat besöpörte, a szélsőjobbos támadások miatt pedig már csak afféle szent tehénként tudunk ránézni. De most, hogy túl vagyunk az Oscar-díj átadón, remélhetőleg nem istenkísértés kritikusabb hangot is megütni, és a kiváló operatőri és hangmérnöki teljesítmény méltatása mellett arról polemizálni, hogy miről is szól a film. A kritikák többsége ugyanis meg sem próbálja elemezni a történetet, a történet jelentését, hitelességét, ami számomra mindig is egy drámai alkotás befogadásának leglényegibb része, és különösen akkor, ha az a haláltáborokról kíván szólni, méghozzá deklaráltan hitelesen. 

"... ha nem élne bennünk annak a reménye, hogy beköszönt egyszer az a másik világ, és az ember visszakapja jogait, gondolod, hogy akár csak egy napig is élnénk a koncentrációs táborban? Mert a remény hajtja az embereket közömbösen a gázkamrába, a remény tiltja, hogy lázadjanak, az bénítja meg őket. A remény szakítja szét a családi kötelékeket, az tagadtatja meg az anyával gyermekét, a reményért adja oda magát az asszony egy darab kenyérért, s ezért öl a férfi....Sohasem volt erősebb a remény az embernél, de sohasem volt szülője annyi gonoszságnak, mint ebben a háborúban, mint ebben a koncentrációs táborban." Tadeusz Borowski 

A film kétségtelenül nagyon erős felütéssel indul. Az első hosszú snitt, sodródó, drámai képei engem is magával ragadtak, de minden, ami utána következett, annyira értelmetlennek és logikátlannak tűnt, hogy rövid időn belül teljesen kiestem érzelmileg a sztoriból. Nem tudtam mit kezdeni azzal a teljesen képtelen történettel, hogy a főhős képzelt fiának holttestét urcolászva jár-kel egy szigorúan őrzött haláltáborban, ahol jóval kisebb vétségek elkövetése is életveszélyes rá és társaira nézve, akik ugyanakkor ezt különösebb probléma nélkül tudomásul veszik; sőt, még akkor is, mikor egyiküket emiatt kivégzik, rábízzák az életveszélyes ellenállási akcióterv legfontosabb momentumát, vagyis sorsukat a kezébe adják. 

A film logikai bukfencek sorozata, Auschwitz valóságához semmi köze – erről mások is írtak már (Szilágyi B.-Szerencsés). Persze mindent meg lehet magyarázni azzal, hogy a főhős megbolondult, és Auschwitz egy olyan hely, ahol bármi megtörténhet. Abnormális helyen az emberek abnormálisok lesznek és abnormális módon viselkednek, de egyrészt ezzel a forgatókönyvírói eszközzel soha nem tudtam mit kezdeni, másrészt különösen ebben az esetben nagyon zavaró, mert az alkotói önkény éppen Auschwitz lényegét hamisítja meg, vagyis azt, hogy valójában ott minden nagyon logikusan és racionálisan történt, és éppen ennek fölismertetése és tudatosítása lenne a legfontosabb feladata azoknak, akik ehhez a témához nyúlnak. 

Kertész Imre a Sorstalanság-ban a Holokausztot a normalitás világába helyezi át megfosztva azt mindenfajta hozzákapcsolt vallási vagy akár profán ideologikus üzenettől. Főszereplői nem jók, nem hősök, nincs küldetésük, egyszerűen csak a túlélésért küzdenek, és az utolsó pillanatig nagyon is normálisak és racionálisan cselekednek, vagyis a világégést nagyon is hétköznapi események láncolataként írja le. Az őrület éppen az, hogy nincs őrület. Nem eszement gonosz emberek gyilkolják a széplelkű, hős mártírokat. A legfélelmetesebb Auschwitz-ban, hogy nincs benne semmi különös, ott is szép a naplemente. Kertész azt mondja, hogy a Holokauszt nem a történelem kivételes – tehát szakrális – eseménye, hanem nagyon is szerves része annak, mert az ember ilyen, bizony ilyen rettenetes. A Saul fia viszont egyértelműen visszatér a bevett „kizökkent az idő” értelmezéshez, miszerint a Holokauszt a jó és a rossz végső küzdelmének színtere, az evilági pokol megnyilvánulása, ördögök és angyalok szembenállásának drámai csúcspontja. Azt a pillanatot emeli ki Auschwitzból, mikor az elnyomottak hősies módon föllázadnak elnyomóikkal szemben, ami bár megtörtént, egy teljesen kivételes és marginális eset volt, és valójában az áldozatok nem álltak ellen, hanem ahogy szokás mondani „birkaként” vonultak a gázkamrákba. Aushwitz lényege éppen az, hogy nem hősöket kreált az emberekből, hanem épp ellenkezőleg, megfosztotta őket a moráltól, és létezésüket a primitív túlélésre korlátozta. Erről szólnak a túlélők visszaemlékezései: bizony hagyták meghalni szeretteiket, loptak, csaltak, meghunyászkodtak, megalázkodtak, kollaboráltak, megszegték a vallási előírásokat, majd ezzel a bűntudattal éltek tovább. Egy ilyen hőstörténet azt a hamis látszatott kelti, mintha a lázadás tényleges választási lehetőség lett volna, és ezzel maga is erősíti a bűntudatot. 

Ráadásul az ellenálló szerepét a sonderkommandósokra osztja, akik a legnyomorultabb kollaboránsai voltak a náciknak, és naponta ezrek meggyilkolásában működtek közre, csak hogy egy nappal tovább élhessenek. őket hős lázadóként bemutatni még akkor is visszás, ha valóban történt ilyen eset. 

"Mi újság, Mojse? Miért vagy olyan savanyú?" "Fényképeket kaptam a családról." "Ha csak ez a bajod, akkor jól van." "Hogy vesznél meg a 'jól van'-oddal együtt, kéménybe küldtem az apámat!" "Lehetetlen!" "Már hogy volna lehetetlen, amikor odaküldtem. Befutott az egyik transzporttal, meglátott engem a gázkamra előtt, épp hajtottam az embereket, a nyakamba vetette magát, csókolgatott, s úgy kérdezte, hogy mi lesz, hogy ő éhes, mert két napja utaznak és egy falatot sem evett. A kommandorführer meg ordít, hogy ne álldogáljak, hogy dolgozni kell! Mit tehettem? 'Menj, apám – mondtam – , fürödj meg, aztán majd beszélhetünk, de látod, most nem érek rá." És apám bement a gázkamrába. A képeket utána vetettem ki a ruhájából. Na most mondd meg, mi a jó abban, hogy fényképem van?" Tadeusz Borowski 

De a film tovább fokozza a tétet talán éppen azért, mert érzi, hogy meglehetősen bizonytalan e lázadás morális alapja. A főhős ugyanis ahelyett, hogy az életükért küzdő társait segítené, saját küldetésért küzd, miszerint a zsidó vallás rituáléjának megfelelően temethesse el az egyik meggyilkolt gyermeket, más szóval egy vallási parancsot akar teljesíteni. És bár ezzel veszélybe sodorja társait, a profán – evilági – lázadókat, de célja az ő lázadásuknál magasabb rendű, lényegibb és főleg sikeresebb. Merthogy a gonosz ellen a fizikai valóságban hiábavalóság fölvenni a harcot, azzal szemben csakis szellemi szinten, mégpedig a vallási, hitbéli színtéren lehet győzedelmeskedni azáltal, hogy az isteni akarat érvényre jut. Saul fia, akiért küzd, a Gyermek halott. Sorsa már csak vallási-transzendens felfogásban létezik, nem is a saját fiáról van szó, semmit nem tudunk róla, még a nevét sem. A Gyermek valójában egy tisztán szimbolikus lény, sorsában a zsidóság végső pusztulásának rémképe jelenik meg, és ilyen értelemben válik ő Saul fiává, eltemetése árán pedig Saul, a zsidó nép képviselőjeként a zsidóság megmentőjévé. Vagyis nem őrültségről van szó, mikor Saul küldetéséről beszélünk, hanem egy fundamentálisan szakrális gondolatról, mely szerint a nép újjászületésének egyetlen lehetséges útja az, ha visszatér Istenéhez, és hordozza tovább a hitet. Auschwitz ebben a történetben biblikus vallási keretet kap, isteni megpróbáltatássá válik, ami ráébreszti a főhőst arra, hogy meg kell erősítenie hitét. A film tehát náci népirtást nem a modern totalitárius rendszerek működési mechanizmusából eredezteti, hanem belehelyezi abba a biblikus hagyományba, melynek középpontjában a zsidóság elleni ősi vallásháború, illetve prófétikus sorscsapás-magyarázat áll, végső soron pedig Ábrahám és Izsák története. Ebben az értelmezési keretben a Holokauszt Isten büntetése, amit a népére mért, mert elhagyta őt, és a zsidók csak a hithez való visszatérés árán nyerhetnek tőle engesztelést. Ilyen értelemben a sorscsapásnak elrendeltetése, vagyis célja, üzenete van. Csakhogy ez a gondolat riasztó és elfogadhatatlan. Egyrészt mert nem igaz, másrészt mert embertelen. 

A nácizmusnak legkevésbé a valláshoz volt köze. Az áldozatok, pontosabban a meggyilkolt emberek, sokfélék voltak: vallásosok, nem vallásosok, cionisták, anticionisták, keresztények, cigányok, melegek, kommunisták stb…., mindenki, akit a totalitárius rendszer megbélyegzett. És nem föláldozták magukat valamiféle vallási vagy akár világi cél érdekében, hanem egyszerűen megölték őket függetlenül attól, hogy kik voltak, vagy mit gondoltak magukról és a világról, végül mind ugyanúgy nyomorultul végezték, mert NINCS MÉLTÓ HALÁL EGY HALÁLTÁBORBAN, és ez akkor is így van, ha az áldozatok utólag megkapják a végtisztességet, mert hisz a méltó halál a méltó élethez kapcsolódik, amitől megfosztották őket. Egy vallási szertartás egy élettelen test fölött, – amit ráadásul nem is az áldozat vagy a hozzátartozók kértek – ezen már mit sem változtat, és az sem, hogy Saulnak sikerül-e ezt a vallási küldetést végrehajtania. Ez a lényege Auschwitz-nak, vagyis, hogy nincs benne semmi magasztos, megváltó elem, sok millió ember halála nem nyer(t) értelmet, sem szimbolikus értelemben, sem pedig a zsidóság későbbi sorsát illetően. És főleg nem igazolható vele semmi, mert az igazolás egyben legitimálja is a rettenetet. 

Ha viszont a vallás felől közelítjük, különösen egy radikális perspektívából, akkor halálunkat egy isteni rend határozza meg, és egy magasztos cél érdekében az éppen beteljesíti az isteni akaratot. Saul ezért nem küzd együtt a lázadókkal, és ezért is érdektelen, hogy mennyire logikus, ami történik vele, hisz a film vallási tézis szerepét tölti be. Vagyis nem a történet valóságtartalma az érdekes, hanem az üzenet, amit közvetít épp úgy, mint egy bibliai történet esetében. Társai azért nem ütik le az ötödik percben, mikor megtudják, mit művel – ahogy az logikusan következne -, mert valahol ők is részesei az isteni küldetésnek, még akkor is, ha ez nem tudatosul bennük. DE A SAUL FIA MÉGSEM EGY TISZTÁN VALLÁSI PROPAGANDAFILM – bár még ha az is volna, művészi értékét ez akkor sem minősítené, hisz számos, művészi értelemben remek, ugyanakkor ideologikus alkotás született már. Amúgy pedig valószínűtlennek is tartom, hogy egy szimpla propagandafilm – nem túl izgalmas sztorival, döcögő párbeszédekkel, elnagyolt figurákkal, melyek hasonlóan háttérszerepet töltenek be, mint minden, ami Sault körülveszi – tömegeket érdekelne, márpedig tény, hogy a Saul fia művészfilmhez képest kifejezetten jól fut a mozikban. Akkor tehát mi lehet izgalmas és különösen egy mai fiatal számára egy „haláltáboros” filmben? Mi érinti meg a nézők lelkét? Auschwitz örök témája? A sajátos filmnyelv? Mi az, ami hat a ma emberére, aki már rengeteg Holokauszt filmet látott, és egyébként is tele a feje a napi hírekből rázúduló borzalmakkal? 

A magyarázat lényege a főszereplő figurájában rejlik, akire szó szerint ráfókuszál a film, és gyakorlatilag nem is szól másról, csak róla, pontosabban nem is róla, mint személyiségről, hisz arról semmi lényegeset nem tudunk meg (még az arcjáték szintjén sem, hisz az gyakorlatilag végig kifejezéstelen), hanem a küldetéséről. Megjegyzem a film e tekintetben is egyértelműen a biblikus történetmesélési hagyományokat követi. Ha tehát meg akarjuk érteni a filmet, azt kell látnunk, hogy kicsoda Saul. A leglényegesebb, hogy semmiképpen sem egy eszelős bolond, sokkal inkább egy látnok, megszállott, egyfajta kívülálló, aki irracionális cselekvésével válik az igazság hordozójává. Személyiségének kulcsa nem az, hogy (meg)őrült, hanem az üzenet, amit hordoz, vagyis hogy ő egy MEGTÉRT EMBER. Nem elhagyta hitét, vagy el sem hagyva a hitben keres végső menedéket, merthogy ez esetben tudná, hogy a rabbikeresésnek semmi értelme nincs: nem kell rabbi a temetéshez (lsd az Egység, 2016 májusi számában megjelent interjút Baruch Oberlander rabbival, sőt a cikk szerint a holtestet azon a napon mozdítani sem lett volna szabad), valójában persze nem is egy rabbit keres, hanem ISTENT KERESI. Története arról szól, hogy megteremti a hitét, illetve megtér a maga által -magának- kreált Istenéhez. Ennek a tradicionális judaizmushoz már nincs közvetlen köze, Saul nem ismeri azt valójában, hisz az nem írja elő, sőt óv attól, hogy vallási parancsok betartása miatt életünket vagy mások életét kockáztassuk, és ez nem is volt jellemző még a nagyon vallásos emberekre sem, nyilván ették, amit lehetett, és dolgoztak szombaton is, ha rájuk parancsoltak. Az életveszély és a szörnyű körülmények között a vallási parancsok betartása egyértelműen az öngyilkossággal ért volna föl. Vagyis egy kreált vallásosságról beszélhetünk csak, mely sem ideológiájában, de főképp Auschwitz valóságában nem hiteles ábrázolás. Történelmi szempontból valóban nem, viszont olyan üzenetet hordoz, ami nagyon is célba talál a ma nézőjében. A Saul fia története valójában nem Auschwitzról szól, hanem arról, ami utána történt, hogy a modern, etnikai-vallási identitását vesztett ember hogyan próbál visszatalálni Istenhez. Ez a kulcs a film megértéséhez, mert innen nézve már egyáltalán nem lényeges, hogy mi történik Saul körül, a kérdés, hogy mi történik Saulban. A film története gyakorlatilag nonszensz, mindaz, amit a vásznon látunk, valójában nem történhetett meg Auschwitzban. Csakhogy a film Auschwitz-ábrázolásának – ami miatt sokan bírálták is a filmet –, valójában nincs jelentősége. A film lényege – és éppen ettől válik hatásossá -, hogy nem Auschwitzról szól, hogy valójában nem is ott játszódik. A Saul fia nem holokausztfilm, a haláltábor csupán szimbólum, kulissza, ami mögött ténylegesen a mai valóság, és a kaotikus nagyvárosban elveszett magányos ember áll. A káosz nem Auschwitz-ban van, ott igazából nagyon is átlátható rend uralkodott, különben nem lehetett volna működtetni hatékonyan a haláltábort. A koncentrációs tábor egy gyár volt (nyilván ezért kapcsolódott hozzá a halálgyár kifejezés) illetve egy nagyon is szigorú, katonai rend szerint működő börtön, amit a legkevésbé azzal a fajta sodródás élménnyel lehet ábrázolni, ami Klimov Jöjj és lásd című filmjében látható (mindenkinek ajánlom megtekintését), és aminek emlékezetes jelenetét, a falusiak pajtába zárását és lemészárlását, idézi föl a Saul fia nyitó szekvenciája. Ám míg a Jöjj és lásd történetében – egy büntető század lerohan és föléget egy falut – teljesen indokolt a kaotikus, sodródó hangulat, ugyanez hiteltelen a koncentrációs tábor börtön körülményei között. De persze a közönség nem történészi szemmel nézi a filmet, és sokkal lényegesebb, hogy mennyire rezonál a nézőkben az, amit megjelenít, márpedig e tekintetben egyértelműen működik a film. Káosz ugyanis a mi világunkban van, ebben az elidegenedett, elembertelenedett világban. Valójában itt bolyong Saul. Munkája értelmetlen, társak és életcél nélkül robotol, mikor egyszer csak rátalál a hitre, a vallásra, és ezzel megtalálja, illetve megteremti gyökereit, ami által ismét értelmet nyer az élete. Megszabadul világi kötelékeitől, és egy új valóságot teremt maga számára, aminek középpontjában egy általa kreált vallási parancs beteljesítése áll. Saul a vallási fundamentalizmus üzenetét hordozza, aki társait is képes föláldozni vallási őrületében. És hite akármennyire is riasztó, mégis vonzó, mert a lázadás lehetőségét kínálja az amúgy kilátástalan küzdelemmel szemben, amit környezetünkkel folytatunk. A film expresszív képi eszközei – a szűk plánok –, és az azokat kiegészítő hangeffektek azért is ennyire hatásosak, mert tökéletesen közvetítik a szorongó és önmagába forduló 21. századi ember belső világát. A rendező ezt a – vélhetően saját vagy legalábbis személyes – élményét ülteti át a koncentrációs tábor foglyának pszichéjébe illetve perspektívájába. Más kérdés, hogy a Sonderkommando tagjaira nem föltétlenül ez a fajta visszafojtott belső feszültség, zaklatottság volt jellemző, ami a Saulból árad –bár ez nyilván egyénenként is változott-, hanem sokkal inkább a közönyösség és fásultság. A tömeggyilkosságban való részvétel lényege éppen az ember dehumanizálása, tárgyiasítása, ami a legszociálisabb embert is egy idő után érzéketlenné teszi. Erről szólnak Borowski és Kertész írásai. A film képi világának tehát nem a haláltábor a magyarázata, hanem nagyon is az, ami velünk történik ma, és amit mi érzünk környezetünkkel kapcsolatban. 

A Saul fia sikerének lényege tehát éppen az, hogy nem Holokauszt film. Ez a modernizációval szemben belső lázadással tiltakozó új generáció filmje. Számukra Auschwitz már nem valós élmény –mint a túlélő Kertész számára-, és főképp nem fölvállalható, mert Auschwitz valójában éppen nem a lázadásról szólt, hanem a rettenetes nyomorúságról és megaláztatásról, vagyis az emberi gyengeségről, ami mai szemmel nézve már nehezen elfogadható. Saul a modernitásban csalódott, valláshoz visszatérő ember, posztmodern világunk jellegzetes figurája, a film pedig erre a neokonzervatív-antimodernista szellemi előretörésre/fordulatra rezonál. 

Auschwitz tehát, mint történelmi valóság, megszűnik és egy elvont jelképpé válik, amit minden generáció a maga törekvéseinek megfelelően alakít, fölhasznál. Nincs ebben semmi különös, az elbeszélt történelem mindig is a jelen törekvéseinek igazolását szolgálta. Ráadásul művészi alkotásról lévén szó, végképp balgaság volna a történelmi hitelességet számon kérni rajta. Eltelt most már annyi idő, hogy egy „haláltáboros” filmet is lehet ugyanúgy nézni, mint a Mad Max 3-t és a Gladiátort, és a film vizuális újítását és zörejezését csodálni, szorítani a film hőseiért, és eközben pont annyira számít, hogy valójában mi történt ott, mint egy Shakespeare drámában. 

Nekem viszont eszembe jut a nagyanyám, akit elvittek, és akinek az anyját és férjét ott gyilkolták meg, és rajta volt a szám élete végéig. Nem volt sem vallásos, sem cionista, sőt éppenséggel kikeresztelkedett, hogy hátha így megússza, de persze nem, és egyáltalán nem érdekelte a vallás, sem előtte sem utána, és ha valamiben hitt, akkor az legföljebb a nemzetköziség volt, meg hogy legyen mindenki egyenlő, és ebben semmi szégyellni való vagy bűnös dolog nincs. 

"Spielberg fekete-fehér filmje legfontosabb üzenetének a film végén színesben megjelenő, győzelmes embertömeget tartom; márpedig én giccsnek tekintek minden olyan ábrázolást, amely implicite nem rejti magában Auschwitz messze ható etikai következményeit, amely szerint tehát a nagy betűvel írt Ember – és vele a humánum 246eszménye – épen és sértetlenül kerülhetett volna ki Auschwitzból. Ha így lenne, ma már nem beszélnénk többet a Holocaustról, legföljebb mint távoli, történelmi emlékről, mint, mondjuk, az el-alameini csatáról. Giccsnek tekintem az olyan ábrázolást is, amely képtelen – vagy amely nem hajlandó – megérteni a szerves összefüggést eltorzult civilizációs és magánéletünk meg a Holocaust lehetségessé válása között, amely tehát a Holocaustot az emberi természettől egyszer s mindenkorra elidegeníteni, az emberi tapasztalatok köréből kirekeszteni igyekszik. De giccsnek tekintem azt is, ha Auschwitzot kizárólag német-zsidó üggyé fokozzák le, két kollektívum holmi fatális összeférhetetlenségévé; ha eltekintenek a modern totalitarizmusok politikai és pszichológiai természetrajzától, ha Auschwitzot a közvetlenül érintettek körére korlátozzák, s nem világélményként fogják fel. Azon kívül persze giccsnek tekintek mindent, ami giccs." Kertész Imre 

De nem is Auschwitz neokonzervatív „kisajátítása” zavar leginkább ebben a filmben, hanem hogy megint készült egy Holokauszt film, a sokadik, mely ismét csak egy elhalasztott lehetőség arra, hogy szembenézzünk ijesztő önmagunkkal. Megjegyzem a tavalyi Oscar-díjas lengyel film, az Ida ebből a szempontból összehasonlíthatatlanul bátrabb és progresszívabb alkotás (bár művészileg nem föltétlenül jobb). Ez a film csupán egy haláltáboros élményparkba visz minket, ahol lehet rettegni és borzongani, de megint megúsztuk a szembesülést, hogy dolgunk van Auschwitz-cal. Mert hiszen Auschwitz valósága nem a haláltábor, nem attól rémisztő a mai napig, ami akkor ott a gázkamrákban történt, hanem ami előtte, és még inkább, ami utána történt, hogy nincs lezárva, nincs földolgozva, nem értjük, és ezért újra megtörténhet. Márpedig ez a film éppen arról nem szól, amiről leginkább kéne, hogy hogyan jutottak ez az emberek a gázkamrákig, mi volt a felelőssége a magyar társadalomnak a Holokausztban, és hogyan folyik a hárítás a mai napig. Vajon mennyire segíti ez a film a magyar társadalmat abban, hogy mást gondoljon a Holokausztról, mint amit a Horthy rendszert revitalizáló jelenlegi rezsim sugall, vagyis hogy jöttek a nácik és megölték a zsidókat, és mi csak a megszálló csapatok áldozatai voltunk. A Saul fia alkotóit ünneplő baloldali értelmiségiek nem veszik észre, hogy éppen azt ünneplik, ami ellen korábban tiltakoztak, ami miatt a Holokauszt emlékévét bojkottálták a zsidó szervezetek, mert hiszen nem akarták elfogadni azt a szobrot, ami a felelősség-elhárítás fő jelképévé vált. Ez a film éppen azért valósulhatott meg (magyar állami támogatással), mert semmilyen szinten nem száll szembe ezzel a szoborral, és most hogy ilyen sikeres lett, a kormány büszkén kitűzheti a gomblyukába, miközben a Horthy-korszak zsidógyülőlő politikusainak emel szobrokat. Nem a beállításokról és hangokról kéne beszélnünk, hanem arról, hogy hogyan lehet önreflexióra késztetni a társadalmat, hogy ne történjen meg még egyszer az, ami megtörtént, és amire ez a film még csak kísérletet sem tesz. Márpedig Kertész Imre definíciója szerint minden olyan alkotás, mely nem segíti elő a szembesülést, giccs. 

(A kép forrása: filmkritika.hu)

• Kultúr-part

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges