Skip to main content

Irónia... és mélyebb értelem

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Aki nem értené a szituációt, az képzeljen el egy falusi presszót, ahol a nyúzott pincérlány kegyeiért csocsóversenyt játszanak a falu bikái. Ekkor belép közéjük egy jól ápolt, szőke, városi fiú, limonádét rendel, és a lányt is meghívja, és jól érthetően szavalni kezd neki valamit a Duinói elégiákból.”

A fent leírt entrée időpontja 1997. Bagossy László anziksza a színházról és drámaszövegről való gondolkodás/írás átalakulásának summázata, alig egy évszaknyival a történtek után (BL: A reprezentáció komolykodásai. Színház, 1998. március) A színfalak nélkül (?) zajló előadásban a szereplők replikái többnyire a fenti lap hasábjain követték egymást. Ha valaki húsz év múlva ezen átalakulás nyomait kutatja majd, a legtöbb nyomot valószínűleg ott, azokon az oldalakon találja. (Pedig voltak még egyetemi kurzusok, közönségtalálkozók, baráti fecsejek is, de ezeket – valószínűleg – senki nem dokumentálta.)

Noha a kritikaírás korábban bevett módozatainak megváltozása nem egyetlen személyhez kötődő, körülírható folyamat, azóta is többnyire Kékesi Kun Árpád neve utal erre a jelenségre. Leggyakrabban hivatkozott – és támadott – írása (KKÁ: A reprezentáció játékai. Színház, 1997/8.) a 90-es évek magyar színházával foglalkozik: részletesen elemzi a realista játékmódot felváltó rendezői színház tendenciáit, a realista színház „amortizálódásának” folyamatát, ennek kulturális és filozófiai hátterét. A tanulmány nem csupán igényességével, átgondoltságával tűnt ki egy korszak színikritikái közül; újszerűek voltak kérdésfelvetései, az előfeltevések és gondolatmenet reflektáltsága, valamint (nyilvánvalóan épp az előbbiekkel összefüggésben) szókészlete is. A kedélyeket előbb az borzolta fel, hogy a szöveg (szerzője) nem volt rest számot vetni a gondolatait megalapozó teóriákkal. Koltai Tamás, a Színház főszerkesztője ellenvéleményének adott hangot: szerinte az elvi megfontolások folyamatos hangoztatása élesen szemben áll a színház érzéki voltával (KT: Az új teatralitás és a kritika. Színház, 1997/9.). Valamivel később az alkotói oldal (is) követelte magának az értelmezés kereteinek kijelölését (vö. Bagossy László i. m.).

A korszakhatárnak természetesen (ismét) nem voltak szemtanúi. A szó- és gondolatváltásokat egy hosszabb folyamat előzte meg, 1997-ben (és a következő év tavaszán, amikor mindenki megkapta végre a maga POM-ját) „csupán” a helyzet megváltozására való reflektálás és néhány igen fontos – a magyar színházi diskurzusban akkor újnak ható – elv deklarációja történt. Miféle kiindulási alapokról is volt/van szó? Az egyik a színházi előadás önállóságának, így a kanonizált szövegváltozattól való függetlenségének állítása. A gyakorló „szövegrontók”-kal készült interjúk, a különböző lapokban olvasható hozzászólások mellett az átírás/beleírás volt a Dramaturgok Céhe éves gyűlésének témája is. A színházi előadás önállósága másfelől színház és társadalmi kontextus viszonyának megváltozására utal. Ennek kapcsán ismét kijelenthetjük: nem 1997 volt a bűvös év, amikor először mutattak be olyan előadást, amely a puha diktatúra korszakának (gyakran nosztalgiával emlegetett) „cinkos összekacsintása” helyett immáron egészen más értelmezői stratégiákat kívánt játékba hozni. Ennek kapcsán az egyik legfontosabb fejlemény az autoreferencialitás jelensége volt: a valóság „leképezése” helyett mind több előadás foglalkozott a teatralitással (is), a színházat jellemző speciális létmóddal.

Ekkoriban kezdett elkerülhetetlenné válni annak felismerése, hogy a kortárs színház némely előadása radikálisan új szempontok érvényesítését kívánja: egész egyszerűen a „régi” kritika nem tud mit kezdeni velük. (Erre példa Alföldi Róbert Colombe-jának szélsőségesen eltérő értékelése: ki a reprezentáció újabb játékáról, ki konzumavantgárdról beszélt.) Itt kell utalnunk Alföldi hatáselemekben bővelkedő Sirály-rendezésére is, amely a posztmodern Csehov-értelmezés és játszás első magyarországi példájaként fontos színháztörténeti határkő volt.

Miért, mely lapokon és ki írja/olvassa a színházzal-drámával foglalkozó írásokat? Milyen kompetenciákkal kell(ene) rendelkeznie az elemzőnek, és milyenekkel az olvasónak? A kérdésekkel kapcsolatos vita alkalmat teremtett a kritika státusának újrafogalmazására is. Kimondatott: az elemzések célja nem feltétlenül az előadást létrehozók motivációinak felderítése, sőt. A látottak akár sokkal felemelőbb, tündöklőbb és lenyűgözőbb gondolatok kimondásához juttathatják el az elemzőt, mint amilyen a rendezői szándék volt. (1997 óta valamelyest rendeződött a kritikaírás eltérő szólamainak egymáshoz való viszonya: néhány éven belül több új színházi szaklap is útjára indult. Néhány pedig megszűnt.)

Az év színházi emlékei közül muszáj megemlítenünk még a színfalak között zajló bemutatók (egyik) gyöngyszemét, a Novák Eszter rendezte Tréfa, szatíra, irónia és mélyebb értelem című darabot (Grabbe szövegét Petri György fordításában játszották). Az előadást több momentuma is felejthetetlenné tette, köztük a színházi tér fel- és kihasználásának módja. A dramatikus szöveg történései több szálon és (lehet, hogy még ennél is) több helyszínen futottak; a rendezés három térrész, a nagyszínpad, a stúdiószínpad és ez utóbbi büféje köré csoportosította az eseményeket. Az előcsarnokban, az előadás kezdetét várva egy idegenvezető szegődött hozzánk, „Marika” (Nagy Mari), s innentől fogva ő kalauzolt minket a három fontosabb csomópont között. Olykor persze maga a vándorlás szolgált érdekességekkel: első utunkon például, a nagyszínpad/iskolaterem felé haladva egy panoptikumon mentünk át, ahol az előadás mozdulatlan és feliratokkal ellátott szereplői mellett néhány színházi dolgozót is megbámulhattunk. A turistacsoporttá alakítás – amellett, hogy számos humoros kiszólásra és dramaturgiai csavarra adott lehetőséget – egyúttal a néző státusára, e státus határvonalaira irányította figyelmünket („a színész szerepet játszik, a néző nézi”). Az előadás a színész-szerep viszony (kőszínházi) normáit is birizgálta: a rendezés többszörösen épített a szerepösszevonás lehetőségére. Magyar Attila például az Ördög és Molfells szerepét, a darab két szélsőségesen eltérő figuráját játszotta; Nagy Mari az előadás jelentős részében nemcsak csoportját igazgatta, de az első jelenetben kereket oldó Gottliebchen helyét is átvette; Fazekas István öt különböző alakot játszott, stb.

Mivel a történet epizódjai a színház különböző pontjain játszódtak, és az egyes színterekre utaló jelzésszerű díszletek (pl. a kicsiny domb a stúdió büféjében) nem fedték el bámész tekinteteink elől a színházi hátteret, a portyázás némi felfedezőtúra karakterrel is bírt (az Új Színház becserkészése két részben). Az igazgatóváltáshoz kapcsolódó nagy veszteségek egyike az volt, hogy A tréfa…, miután kifejezetten erre a térre „szabták”, szükségszerűen eltűnt a repertoárról, színháztörténetté vált.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon