Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Lehetne azzal a rendkívül hatásvadász, de ugyanennyire ostoba kijelentéssel kezdeni, hogy 1997-ben az írók a regény lehetőségeinek feltérképezésével foglalatoskodtak. Vagy valami hasonlóval: hogy 1997-ben a magyar írók a regény határait próbálgatják, az elbeszélés nehézségeivel, a stílus teherbírásával kísérleteznek, felmérik a regényforma képlékenységét.

Nem mintha nem lenne ebben igazság – csak hát a regény körül nagyon régóta és nagyon sokszor ilyesmi történt, a Don Quijote óta nagyjából folyamatosan. Az csak véletlen, hogy az 1997-es év magyar irodalmából éppen négy olyan regényt tudunk egymás mellé állítani, amelyek így vagy úgy kiforgatják, deformálják (vagy épp visszaforgatják, újraformálják) a regény amúgy is bizonytalan, folyton változó konvencióit. Nem került 1997-ben válságba a (magyar) regény, hanem mindig is ott volt, vagy sohasem.

Kiválasztott szerzőink közül ketten többé-kevésbé úgy tesznek, mintha válság soha nem is lett volna, mintha meglenne, adott volna az a bizonyos (képzetes) Nagy Hagyomány, amelyhez csatlakozni természetes és kézenfekvő dolog. Márton László 1997-ben előhozakodik egy történelmi regénnyel, Závada Pál meg egy régi szerelmi-házassági történettel; Márton a krónikák, dokumentumok, régi történetírói munkák hangját idézi meg, Závada mintha naplókat bányászott volna elő. Márton László regényében (Jacob Wunschwitz igaz története) komótosan, ráérősen kanyarognak a mondatok, úgy, ahogyan régen volt szokás történeteket mesélni; a Závadáéban (Jadviga párnája) bele-beleszűrődnek a századelő kedvelt érzelmes olvasmányainak emlékei, a napló hol görcsösebb, hol túlontúl gyakorlott, hol egészen leépült kéz nyomát viseli. Mindkét regényben ott a készen kapottság, a problémátlanság fikciója: Závadánál a „találtságé”, Mártonnál az „újraelmondásé” – de mindkét regényben önleleplező módon. Hiszen már a formához való viszony problémátlanságának színlelése is ironikus: a század végén már tudjuk, hogy csak az lehet. Ha az elbeszélő úgy tesz, mintha csak egyszerűen elmondana egy történetet, akkor éppen fokozott elővigyázatosság szükséges. Márton elbeszélője nagyon is irányítója annak a történetnek, amit elmond, minden részletét, kifejletét és indítékát töviről-hegyire ismeri – éppen ezzel ébresztve fel azt a gyanút, hogy ugyanez elmondható másképpen is, s hogy talán nem is ez és nem is így esett meg. Závada hősnője hazugságból hazugságba keveredik, és soha nem tudhatjuk, naplója előtt mit hallgat el – ahogyan azt sem, másik két hőse vajon mennyire őszinte, mennyire adja ki magát, és mennyire van egyáltalán tisztában magával.

Amikor Márton és Závada azt mímelik, hogy a forma adott, s a világ legegyszerűbb dolga elmondani egy hajdan megesett történetet, akkor éppen ahhoz járulnak hozzá, hogy ez a forma alaposan megváltozzék. A látszólagos szabálykövetés, megőrző magatartás úttörésnek bizonyul. Márton művét Láng Zsolt, Darvasi és Háy történelmi regényei mellett szokás emlegetni: annak példájaként, hogy a történelmi regény hajdani műfaja miként kap új erőre, miként találódik ki újra – és persze másként – a kilencvenes évek Magyarországán. Závada pedig annak a ténynek vált eleven igazolásává, hogy mennyire értelmüket veszítették a történelmi, szociológiai, lélektani, erotikus stb. regény kategóriái; hogy a sokhangúság, az intertextuális átjárás, az írás és erotika azonosulása mennyire nem kizárólagos sajátosságai a posztmodern regénynek.

A másik két regény azonban bízvást nevezhető a sok száz éves válság termékének. Parti Nagy Lajos (eredetileg Sárbogárdi Jolán álnéven a Jelenkorban megjelent, majd kissé átdolgozott és – az álnevet elég sután feloldva – Parti Nagy Lajos: Sárbogárdi Jolán: A test angyala címen könyv formában közzétett) műve – többek között – a regény-tömegtermelés korának tükre, amikor a napló intimitásának vagy a történetírás tágasságának teréből a regény a mindennapi fogyasztási cikkek forgalmába kerül bele. Hazai Attila regénye pedig (Budapesti skizo) annyiban a válság jelensége, amennyiben – naiv vagy nagyon is tudatos módon – az elementáris, az egyszerű, a primitív, a reflektálatlan, formálatlan történetmondást állítja szembe a bevett és hazugnak, deformálónak érzett konvenciókkal szemben.

Konvenciók: ez Parti Nagy művének egyik legfontosabb mozzanata. Ezt a hihetetlen erejű paródiát szokás úgy felfogni, mint ami egyszerűen a dilettáns regényírást teszi végleg nevetségessé; mint ami a füzetes lányregények világát gúnyolja ki (s e kettő nyilván nem független: a dilettánsok a füzetes regényekből merítenek); de végső soron a regényírás konvenciói általában azok, amelyekre vakítóan erős fénnyel rávilágít. Hiszen azok, akik a lányregényeket termelik, nem másra támaszkodnak, mint a regény műfajának régi hagyományaira, a feszültségkeltés, a jellemzés, a motívumkezelés, a párbeszéd, a jelenet, a leírás, a főcselekmény és az epizód, az expozíció-kibontakozás-végkifejlet kategóriáira. Ennélfogva Parti Nagy szövege sokkal több, mint a rossz irodalom kinevettetése: arra hívja fel olvasói figyelmét, hogy így, ilyen kopottas díszletek között és csikorgó emeltyűkkel, recsegő deszkákon és áporodott szagban – ilyen konvencionálisan működik az elbeszélő irodalom. Nemcsak a rossz irodalomban, az alacsony kultúrában, a közfogyasztásra tömegtermelt szövegekben lelhetünk olyan átlátszó, nevetségesen bevett, unalomig ismert, elkoptatott fogásokra, mint Sárbogárdi Jolán szövegében: vegyük észre, hogy ilyen konvenciók olvastatják a legnemesebb „magas” irodalmat is.

A „magas” irodalom kihívása volt Hazai Attila botrányosan rossz, unalmas és gyatrán megírt regénye is, amely azonban nem véletlenül aratott jelentékeny sikert. Itt nemcsak a napjainkból ismert Uhrin Benedek-jelenségre gondolhatunk (hogy valami annyira dilettáns, annyira gyenge, annyira camp, hogy szolidaritásból, iróniából vagy esetlegesen mellé kell állni), hanem több más tényezőre is. Egyrészt Hazai – legalábbis látszólag – az amerikai minimalizmus bizonyos vonásait valósította meg regényében, a rövid, kopogó, tárgyszerű mondatok, a bátran vállalt szóismétlések, a történetek lekerekítetlensége révén. Ez új, érdekes hang volt, belejátszott a korábbi évek híres (és gyakran félreértett) könyvének, Ellis Amerikai psychójának sikere is. Másrészt az a budapesti (mély)világ, amelyről Hazai hírt adott – és szándéka szerint hitelesen, objektíven, „egyenesben” –, nagyon izgalmas és eladdig meghódítatlan terület volt: aki magára ismert benne, vagy aki csak az ábrázolt világ szociológiai rajzát kereste, egyaránt elégedett lehetett. Harmadrészt Hazai látványosan semmibe vette mindazokat a konvenciókat, amelyek betartását a legutóbbi évtizedek magyar regényeinek értelmezői egyértelműen erényeknek tekintettek: az elbeszélői hanggal való játékot, a nyelvi sokszínűséget, a formálás meggondoltságát és kiegyensúlyozottságát (a mondattól a regénykompozícióig). Ráadásul kihívást jelentett az, hogy Hazai könyve ismét belenyúlt a szerző, szerzői szándék, tudatosság problémakörébe is: akik naiv, egyszerű vagy tudatlan szellem termékének tartották a művet, kénytelenek voltak a biografikus értelemben vett elbeszélőre hivatkozni, míg Hazai védelmezői élesen elválasztották egymástól „Ferit”, az elbeszélőt, és Hazai Attilát.

Az 1997 óta eltelt három év nem túl nagy idő, de úgy látszik, arra éppen elég, hogy a négy regény utóéletének, hatásának és népszerűsége határainak körvonalait már láthassuk. Hazai Attila könyve annak idején afféle kultuszkönyv lett: szubkulturális siker, mondhatnánk, de azért ez a szubkultúra igen széles olvasóközönséget mozgósított (és persze mi nem szubkultúra?). Ha a Hazai-könyv megosztotta a kritikusokat (és itt nem is feltétlenül az írott, publikált, hanem az informális csatornákon zajló vitákra kell gondolnunk), akkor ez annak is tulajdonítható, hogy hirtelen kérdésessé vált, megtalálhatja-e a helyét (és meg kell-e találnia) egy „szubkulturális” produktum a („magas”) kultúra sáncai között. Ha hibát, elégtelenséget, ürességet vagy érdektelenséget érzékel a („magas”) kultúra őre és gondozója, akkor nem az ő (beszűkült, avítt) nézőpontjával van-e baj?

E kérdések azóta sem tisztázódtak, de legalább napirendre kerültek, és állandóan óvatosságra intenek. Mindenesetre a Budapesti skizo sorsa talán már 1997-ben megjósolható lett volna: meghozta a népszerűséget az ifjú szerzőnek, aki ezután több új művel állt elő, de egyelőre nagyon sok újdonságot nem hozott a híres könyvhöz képest. Maga a regény, ahogyan távolabb kerülünk tőle az időben, egyre kevésbé kultikus, és maradék érdekességét is lassan elveszíti. Valószínűleg fontos támpont marad, a 90-es évek egyik legfontosabb szövege, amelyet azonban egyre kevesebben olvasnak (el vagy végig vagy egyáltalán). A maga módján klasszicizálódik: olvasatlan és olvashatatlan kortünetté válik.

A legklasszikusabb Márton könyve lesz. Mondatainak íve, dallama, bonyolultsága, a történetszövés kifinomultsága, a történethez (és a történelemhez) fűződő ironikus elbeszélői viszony, az értelmezhetőség mindezekből fakadó összetettsége azt is jelenti, hogy ez a regény sokszor végigolvasható, mindig újraértelmezhető, s mindig más és más vonásaira lesz figyelmes az olvasó. A Wunschwitz biztosan Márton legjobb művei között van. Nem lett belőle sikerkönyv, noha szakmai berkekben jelentős elismerést aratott: ennek nemcsak a mókásan nehézkes stílus, a távoli, idegen tematika lehet az oka, hanem talán a propaganda hiánya is. Nem várható, hogy valaha is tömegolvasmány legyen, de az irodalomértők s bizonyára az irodalomkedvelők is számon tartják.

A Jadviga párnája ugyancsak újraolvasható klasszikus. Závada Pál regénye hallatlan siker, máig is: új és új utánnyomásokban jelenik meg, eddig elképzelhetetlen példányszámban fogy el (ebben talán a regényből készült filmnek is szerepe van). Újabban lehet olyan véleményeket hallani (ismét csak: nem az írott, publikált, hanem az informális csatornákon), hogy lektűrről van szó, túlságosan is könnyen olvasható szövegről, amely mintegy az erotikus szállal fonja be és rángatja tovább olvasóját, a „tót vonal” nem több egyszerű couleur locale-nál, a hármas elbeszélés mindössze aprópénzre váltja a modern történetmondás legérdekesebb újításait – ezek az ellenvetések azonban csak igen csekély mértékben tűnnek megalapozottnak. Mert lehet, hogy Závada műve valóban lektűr – amennyiben sikerült széles olvasóközönséget meghódítania, amennyiben olvasható úgy is, mint erotikusan fűtött hálószoba-történet, némi falusi egzotikummal, és kétségtelenül „jól megcsinált”, olvasmányos szöveg; de mindez csak egyetlen – jóllehet a „legeladhatóbb”, legkönnyebben hozzáférhető – rétege a szövegnek, amely az újraolvasás számára szolgál új meglepetésekkel. A szöveget ugyanis – ezen réteg alatt, fölött – sűrűn átszövik olyan motívumok, utalások, rímek és ellentmondások, amelyekhez többszöri és alapos olvasás kell, s ennek megfelelően minduntalan módosul az értelmezés is. A kiosztott szerepek újraértelmeződnek, az értékek folytonos mozgásban vannak.

Paradox módon még Sárbogárdi Jolánnal is ez a helyzet. Parti Nagy műve úgy (lesz) klasszikus, ahogyan Karinthy: állandóan újraolvasható, s nemcsak azt idézi fel figyelmeztetőleg, amire aktuálisan, akkor éppen utalt – a kifigurázott füzetes regényeket, az önjelölt, tudatlan dilettáns képét, a nyolcvanas évek Budapestjének rekvizítumait, szociológiailag pedig a külkeres papa, a titkárnő lány és az (ah!) filmrendező álomlovag alakját, hanem (erre mérget vehetünk) az újabb irodalomban is felfedezzük majd mindazt, amire akár vonatkoztatható is volna. Nem egyszeri vicc: sokszor meghallgatható, mert sok rétege van, amelyek közül mindig újakat fedezhetünk fel. Parti Nagy e művének ismertsége és népszerűsége meg sem közelíti a Hazaiét, sem a Závadáét: ezen sajnálkozhatunk. De van idő. Türelem. Sárbogárdi Jolán nem avul.

Hazai Attila: Budapesti skizo
Parti Nagy Lajos: Sárbogárdi Jolán: A test angyala
Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története
Závada Pál: Jadviga párnája

• Beszélő évek – 1997