Kálmán C. György

Nyomtatóbarát változat

Temesi Ferenc regénye, a Por, két kötetben jelent meg: a második rész 1987-ben. Addigra már sok részlete napvilágot látott folyóiratokban: a mű ezen szemelvényei bizonyára a lapok kedvencei voltak, könnyedén lehetett hosszabb vagy rövidebb terjedelmű szövegrészeket válogatni, ahogyan éppen a rendelkezésre álló oldalszám megengedte, nem volt szükség előzményre, folytatása sem volt kötelező. Ezt a páratlan rugalmasságot a Por szerkezete tette lehetővé: Temesi regénye ugyanis lexikon, enciklopédia vagy szótár.

A szövegek tagolásának elvben számtalan módja lehet, és különösen érdekesek azok a megoldások, amelyek valami meghatározott, konvencionálisan rögzített, külsődleges rendbe szorítják mindazt, aminek formát adnak. Ilyenkor óhatatlanul egymásra vonatkoztatjuk a természet adta vagy hagyomány megőrizte szilárd és állandó keretet, és azt, ami ennek alárendelődik. Gondolhatunk itt a „versfejekbe” rejtett nevekre és idézetekre, vagy akár az olyan alakzatokra, mint az idézetekre felfűzött történet. Lehet ilyen „külsődleges” rendező elv a négy évszak, a tízparancsolat, a csillagképek vagy az alapszínek: szemben a végtelen (ámbár megszámlálható) számsorral, ezek az áttekinthetőség, a rend, a végesség biztonságát nyújtják.

Betűből elég kevés van, szóból – elvileg – végtelenül sok, de tudjuk, hogy hagyományosan csak korlátozott számban szoktak a szótárakba kerülni: a szótárak kezelhetőségét (egy-két kötet, még ha vaskos is) a hagyomány garantálja, no meg a szótárszerkesztő önkénye (koncepciója, preferenciái, világképe, ízlése). Noha a szótár látszólag csak szavakat gyűjt egybe, s azokat (a szavakkal azonos vagy más nyelven) megmagyarázza, egy adott kor szótára mindig árulkodik azokról a történelmi-társadalmi körülményekről, amelyek között keletkezett. A szótárszerkesztés korántsem valami időtlen, objektív, örökérvényű tevékenység. A jó vagy valami okból nevezetes szótárakat szerzőjük neve alapján tartjuk számon.

Különös összjátékba lép tehát a külsődleges rendező elv (a betűrend), a nyelvi tények felsorolható, objektíve leírható sokasága (a szavak), a szótárszerkesztő válogatásának óhatatlan szubjektivitása s az, amit a Por alcíme ígér: „regény”. A regény sokszálú, nehezen zabolázható, mégis összefogott és koherens valami: mindenképpen távol áll tőle az a mechanikus és véletlenszerű tagolás, ami egy szótárt jellemezne, s részeit – szemben a szótár egységeivel – összefűzik bizonyos azonosságok (helyszín, szereplő, idő, motívum stb.).

Hogy mi volna a különbség szótár, lexikon és enciklopédia között, esetünkben nem túl érdekes kérdés. A szöveg(ek) beszélője magát rendszerint szótárírónak nevezi. A szótár felkínálja azt a lehetőséget, hogy összevissza (ahogyan éppen „szükségünk van rá”, ahogyan bizonyos szavak kikeresése igényli) olvasgassuk. Azt is lehet, hogy az utalásokat kövessük végig. Olvashatjuk az elejétől a végéig is (amit igazi szótárral soha nem teszünk, regénnyel viszont éppen így szokás tenni).

Két okból fejtegetem ilyen hosszan a mű megformálásbeli jellegzetességeit: egyrészt húzom-halasztom azt a pillanatot, amikor nyíltan állást kell foglalnom Temesi regényének értékét illetően; másrészt szeretném kiemelni e regény újszerűségét, rendkívül tudatos megalkotottságát, amely abban az időben feltűnővé és izgalmassá s máig is érdekessé tette. Temesi maga is reflektál erre az eredetiségre, az ötlet egyediségére s egyben másolhatóságára: Az ötlet címszóban arról számol be, hogy a szótáríró „azon a reggelen megtudta: egy gyors kezű kazár tollnok lexikon formában jelentetett meg egy regényt. A kazár nyomdai átfutási időket ismerve nem nagy kunszt, mosolygott savanyúan.” Nyilvánvalóan Pavić Kazár szótárjáról van szó, amelyet – s ezt Temesi finoman érzékelteti a szócikk hátralevő részében, ahol arról esik szó, hogy „Óvakodj a tolvajoktól!” – a szótáríró az alapötlet közönséges eltulajdonításának tekint. Az olvasónak persze lehet némi rossz érzése: először is, mintha lett volna már Temesi előtt egy román és egy német regény is (kutat kétségbeesve romló emlékezetében), amely ugyanerre az ötletre épített; másodszor pedig zavaró a magabiztosságnak, a kétely nélküli önbizalomnak, az uralomnak az a hangja, amelyet nem először hall megszólalni a szövegből.

Minden bizonnyal ez az a hang, ami megnehezíti a regény mai olvasását, s ez lehet annak is az oka, hogy annak idején a könyv nem vált kanonikussá, de még csak kultuszkönyvvé, divattá sem. Holott minden adottsága meglett volna hozzá tizenkét éve is, hogy beleszóljon a magyar prózatörténetbe (s ma is, hogy átírhassa e történetet). Itt a nagy találmány, a könyv legnagyobb erénye, a szótárforma; itt az időrend érdekes, patchwork-szerű kuszasága és lazasága; itt az anekdota, amelyet Esterházy visszahelyezett jogaiba (s amely, nem mellékesen, olvasmányossá teszi a szöveget). Az elbeszélő meg-megjelenik a szövegben, kibeszél olvasójához, szól a készülő műről – önreflexív, játékos vonásai is vannak hát a szövegnek. Miért nem jön mégsem össze (Temesinek vagy az olvasónak)? Méltatlanul mellőzött műről van-e szó, vagy csak félsikerről, esetleg teljes kudarcról?

Emlékezetes, hogy az egész szótár voltaképpen egyetlen helyszín, a Porlódnak nevezett város történetét, ismert és ismeretlen szereplőit, az elbeszélő porlódi gyermek- és ifjúkorát mondja el, családjának történetéből szemelget, így azután a szócikkekben visszatérnek szereplők, helyszínek, történetek részletei. A város – fiktív neve ellenére – egyértelműen megfeleltethető egy létező magyar városnak, Szegednek: az elbeszélő alig is titkolja ezt. Ez az eljárás nem érthető. Fölöslegesnek látszik egyszerűen másként elnevezni a regény helyszínét, s meglehetősen átlátszó is az, hogy ebben a névben a por szó „rejlik”, rögtön hozzáfűzve a helyszínhez az értékelés indexét.

Az elbeszélőnek, fogalmazhatnánk tehát túl egyszerűen és igazságtalanul, megvan a véleménye erről a városról, amit rögtön két módon (a címmel és a város átnevezésével) olvasói tudomására is hoz. Ez persze nem így van, hiszen a város egyben emlékek tárháza is a számára, kiapadhatatlan inspirációs forrás, a kultúra, az irodalom, a barátságok, szerelmek és furcsaságok hona. Mégis: az egész könyvben érezhető az a gesztus, hogy a mindentudó, tárgyát maradéktalanul ismerő elbeszélő adja át nekünk, olvasóinak, ismereteit és nézeteit. Ez az elbeszélő (még ha olykor panaszkodik is, még ha a történelem homályára utal is, ha olykor töredékesen fogalmaz is) mindig ura annak, amit elbeszél, mindig képes felülről látni tárgyát, mindig többet tud nálunk, mindig birtokolja világát.

Ennek jele az értékelések, a szerzői nézőpont magabiztossága, kikezdhetetlensége, irónia nélkülisége is, de talán ebből fakad az is, hogy a regény nyelvi szólamait is mindig uralma alá hajtja. Ha a szegedi (porlódi) népnyelv szólal meg a szövegben, arra az elbeszélő mindig felhívja a figyelmet, annak oka és jelentősége van; az elbeszélői szólam mindig egyforma marad, nem szivárog bele sehonnan semmi más beszédmód (vagy ha igen, arra ismét csak reflektál). Így azután az anekdoták gazdagságához a nyelvé nem mérhető; egyetlen, jól körülhatárolt (nyelvi) nézőpont uralkodik a szövegen. Ez a nézőpont az elbeszélőé, avagy Szeles Andrásé, avagy Temesi Ferencé – ismét egy átlátszó bújócska a nevekkel –, aki nagy élvezettel gyűjtögeti családja, városa és saját élete kerek történeteit. Ennek a sztorizgatásnak a modalitására azután gyakorta a nosztalgikus, múltidéző, megbocsátó hangnem a jellemző, ahol – ismét – rendben vannak az értékek, soha nincs kockázat, mi tudjuk, mi mit jelent, mi mennyit ér.

Az anekdota klasszikus, múlt századi vagy század eleji formájában van jelen a regény szövetében: Temesi nagy kedvvel imitálja az adomázás hagyományos formáját, s nincs szíve megbontani, átalakítani, kiforgatni. Így azonban elsodródik az egész szöveg az anekdotagyűjtemény felé, mintegy másfél évszázad családi és városi legendáinak, vicceinek, édesbús és mulatságos történeteinek foglalatává. A szótárforma akár arra is alkalmat adna, hogy a szöveg mindazt végigpróbálgassa, verstől a drámáig, egysorostól az eposzig, félmondattól a rajzig, ami a regénybe nem szokott beleférni; Temesi csak nagyon visszafogottan, óvatosan s általában igen ritkán váltogatja a szövegtípusokat. Nem él azzal a szabadsággal, amelyet – paradox módon – a szótárszerkezet mechanikussága biztosítana számára. (Esterházy Bevezetése sokkal inkább beteljesíti ezt a lehetőséget.) Van ugyan kotta, hangjáték, esszé és idézett újságcikk, de az olvasó alapélménye mégiscsak az egyneműség. Ismét igazságtalan lehet a megfogalmazás: Temesi mintha az anekdota humorára bízná magát, neki magának viszont mintha nem lenne humora. A kicsiszolt sztorinak kell megtennie a magáét, még ha az elbeszélő fahangú és lassú beszédű is.

Van továbbá a Porban valami ártatlanság: mintha nemigen érintené meg a kor, amelyben született, de az a kor sem igen, amelyet átfog. Ha csak arra gondolunk, hogy ezekben az években (a 80-asok második felében) Bodor, Mészöly, Krasznahorkai, Nádas, Esterházy, Márton László és mások milyen művekkel álltak elő, akkor fel kell hogy tűnjön: Temesi regénye ezekhez képest kifejezetten rózsaszínű, s ha egy-két politikailag sikamlósabb (de változatlanul az anekdota szintjén mozgó) részletet kivennénk belőle, bármikor íródhatott volna. Hiába is várnánk tőle, hogy akár az emberi kapcsolatok, akár a hatalom természete, akár a hatalmi beszéd kijátszásának módja – e korszak jeles tárgyai – kerüljenek a látószögbe. A sodró mese, a kultúrtörténeti kaleidoszkóp, a szociográfiai adalékok sora, mi tagadás, sokkal súlytalanabbnak tűnik a kor prózája legjavánál.

Szeged ismerőinek és a szegedieknek nagyon fontos könyve lehet Temesi Porja. Érdekességét máig (és még nagyon soká) megőrzi azok számára, akik remek történeteket várnak tőle, akik egy város históriájában szeretnének csemegézni, akik arra kíváncsiak, milyen módon lehet nem hagyományos módon, mégis élvezetesen olyasvalamit írni, amit korábban szociográfiának neveztek. S ha most állást kellene foglalnom, keményen és egyértelműen, hogy az 1987-ben teljessé vált Temesi-mű milyen is, akkor azt mondanám, hogy irodalmilag kiábrándító. Nagy, elszalasztott lehetőség. Mondhatjuk, miért is ne mondhatnánk, hogy Temesi a posztmodern úttörője – ha a posztmodernet nem tekintjük önmagában értékelő kategóriának, s hát miért is tekintenénk. Mondhatjuk, hogy az a forma, amelyre ráakadt, előremutató jelentőségű, hogy teljesítménye tiszteletet érdemel, hogy műve máig olvasható maradt, hogy részeiben olykor kiváló munka.

• Beszélő évek – 1987