Nánay Bence

Nyomtatóbarát változat

1997 a Csinibaba-kultusz éve. Maga a film is hihetetlenül népszerű, de még inkább a zenéje. Kicsit szomorkás a hangulatom máma, Táskarádió, Susu bolondság: rádióban, utcán, szórakozóhelyeken szinte csak ezeket a slágereket lehetett hallani. És nem csak a filmesek vitáztak arról: műalkotás-e a Csinibaba vagy lapos, múltgyalázó giccs. Mindenesetre hosszú idő óta először született olyan magyar film, amelyet nem lehetett nem megnézni.

Ez azonban még önmagában nem tenné érdekessé a filmet. Korábban a kilencvenes évek első sikerfilmjének tartott Sose halunk meg is igen népszerű volt; a zenéje is legalább annyira felkapott lett, mint a Csinibabáé. Egy évvel később a Miniszter félrelép pedig jóval nagyobb kasszasiker. A Csinibabának furcsa módon mégis valamiféle egyedülálló helye van a kilencvenes évek magyar populáris filmjeinek amúgy nem túl diadalmas történetében.

Mindenekelőtt a Csinibaba esetében a populáris film–művészfilm dichotómia nem igazán működik. A film nem felel meg a populáris film legtöbb elvárásának. Nem törekszik a minél érthetőbb szerkezetre, nem könnyíti meg a mű befogadását. Sőt a szerkezet néhol épp hogy széteső, diffúz; már-már a hatvanas évek nagy modernista filmjeinek szerkesztésmódját követi. Különösen jól látható ez a „Valaki kell nekem is” kezdetű dal alatti montázssor esetében, amit a nem modernista filmeken felnőtt néző talán nehezen is tud összerakni.

Szintén nehezen illeszthető a populáris film standard modelljébe az, hogy a Csinibaba – ellentétben a kilencvenes évek csaknem minden magyar sikerfilmjével – nem műfaji film. Nem sorolható be egyetlen műfaji sémába sem; bár néha tudatosan használja egy-egy műfaj tipikus patronjait, nem ragad bele egyik műfaj kötöttségeibe sem. Folyamatosan váltogatja a műfaji keretet: a táncfilm, az ötvenes évekbeli termelési film és az ifjúsági szerelmes film sémái keverednek és kerülnek egymás mellé. Mindez azt jelenti, hogy a film finoman, de jól érezhetően és folyamatosan kizökkenti a nézőt: már beleélnénk magunkat, hogy termelési filmet, illetve annak paródiáját látjuk, amikor hirtelen váltással egy tipikus táncfilm elemeit kezdi használni a film, hogy azután a high school movie-k sémájába simuljon bele. Ez a műfaji diverzitás csaknem egyedülálló a kilencvenes évek leginkább egy műfaj kaptafájára készülő populáris filmjei között.

A Csinibaba azonban nem annyira filmes és művészi értékei, hanem a múlthoz való viszonya miatt volt igazán érdekes, és emiatt is kavart nagy vihart. Leginkább azzal támadták, hogy a film idillikus képet fest a Kádár-rendszerről, nosztalgiázik a hatvanas évekről. Való igaz: a történet 1963-ban játszódik, és tagadhatatlan, hogy nem ad egyértelműen negatív benyomást a korszakról. A vád tehát az, hogy a rendező meghamisítja, boldog békeidőnek állítja be a valójában nyomasztó hatvanas éveket.

Ennek a kérdésnek persze a film bemutatása idején nem elhanyagolható politikai aktualitása is volt. A szocialisták 1994-es, meglepő mértékű választási győzelmét sokan épp a Kádár-rendszer iránti nosztalgiával magyarázták. A Csinibaba pedig ebben a kontextusban úgy jelent meg, mint a Kádár-rendszer szörnyűségeit tompító, a hatvanas évek napos oldalát kiemelő, egyszóval a nosztalgiát erősítő film.

Kétségkívül igaz, hogy a rendező zárójelbe teszi és kifigurázza a Kádár-rendszer szörnyűségeit, ami néha az ízléstelenség határát súrolja. A „Különös éjszaka volt, csak miénk volt a sziget” kezdetű dalt például két kiöregedett ávós énekli, a régi razziákra emlékezve. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a hatvanas évekről pozitív képet festene a film. Az ávósok és például 1956 elhallgatásának paródiája valóban elveszi az élét a korszak e súlyos és legkevésbé sem idillikus jellemzőinek, de ettől a film érdekes módon mégsem tolódik el a nosztalgiázás irányába, mégpedig azért nem, mert – dupla csavarral – a hatvanas évek iránti nosztalgiát is kifigurázza.

Rafinált film tehát a Csinibaba; kineveti a rémuralmi hatvanas éveket, de kineveti az idillikus hatvanas éveket is. Ennyiben tehát épp hogy antinosztalgikus. Nemcsak az átkos sötét oldalát ábrázolja iróniával, de azt is, ami nosztalgiára adhat okot, egyszóval: mindent. És ez a film talán legnagyobb erénye; ez az, amihez a rendező igazán ért. Tímár Péter legjobb filmjei mindent kifiguráznak, mindenen ironizálnak, semmit nem állítanak pozitívan. Erre a Csinibaba mellett az Egészséges erotika a legjobb példa. Ha viszont irónia nélkül közelít valamihez, ez épp az éles kontraszt miatt felértékelődik, és leginkább aránytévesztéshez, didaktikussághoz vezet. Ez történik, ha Tímár állítani akar valamit filmjeiben, és nem nevetni rajta. A Zimmer Feri esetében a becsületes vendéglátó ideálja, a 6:3 esetében az aranycsapat mítosza bizony mindenfajta iróniát nélkülöz, és éppen a filmek mélyen ironikus alaptónusával való kontraszt miatt komolykodásnak, túl patetikusnak hat. A Csinibaba esetében ilyesmiről szó sincs, a film – akárcsak az Egészséges erotika – nem mutat fel semmilyen pozitív értéket, paradox módon épp ez a legnagyobb erénye.

Érdemes azonban visszatérni ahhoz a kérdéshez, hogy miként jelenik meg a hatvanas évek világa a filmben: a Csinibaba ebből a szempontból nem egyedülálló eset, hanem egy jól körülhatárolható szociológiai jelenség része, sőt talán legvilágosabb megnyilvánulása. A Csinibaba esetében ugyanis a hatvanas évek világa nem nosztalgia tárgya, hanem egyszerűen közös referenciapont – olyan hivatkozási alap, amelyet mindnyájan értünk. A kilencvenes években egyre kevesebb ilyen referenciapont van. Az átkos monolitikus kultúrája helyett ma egy töredezett, sok egymástól függetlenül létező és egymásról tudomást sem vevő szubkultúra létezik, ami persze – félreértés ne essék – sok tekintetben összehasonlíthatatlanul jobb, mint a felülről irányított szocialista kultúra, de igen nehéz helyzetbe hozza a nagy tömegeket megcélzó közönségfilmek készítőit. Ez a legtöbb magyar tömegfilm egyik legnagyobb problémája: hiányzik a közös hivatkozási pont, hiányoznak azok az elemek, amelyek a nézőknek a ráismerés kellemes érzését adnák.

A Csinibaba nagy húzása, hogy számtalan ilyen elemet zúdít a nézőre. Olyan kis részleteket, amelyeket jól ismerünk. És ezeket az elemeket – hol máshol – a Kádár-korszakban találja meg. És ez az a pont, ahol a Csinibaba egy általánosabb szociológiai jelenség jó példája: mai kaotikus, töredezett világunkban az a referencia, amelyet mindenki ért, amely egyfajta közös nevező a különböző társadalmi és intellektuális státusú emberek között, nem más, mint a rendszerváltást megelőző évtizedek világa. Nem a kilencvenes évek globális, amerikanizált kultúrája, nem is az elitkultúra, hanem bizony a micisapkás, műszálas zakós és vörös nyakkendős hatvanas, hetvenes évek.

A Csinibaba nem elszigetelt jelenség. Az utóbbi évek legnépszerűbb dokumentumfilmje, a meglepő módon sok játékfilmnél több nézőt vonzó Budapest retró ugyancsak az ismerősség élményére apellálva a hatvanas és hetvenes évek divatját, presszóját, lakását mutatja be. Sőt kissé szentségtörő párhuzamként talán Garaczi László Pompásan buszozunk! című regényét is meg lehet említeni, amely – nyilvánvalóan magasabb művészi színvonalon – a Csinibabához hasonló módon kezeli a hatvanas éveket: a szocialista iskola mindennapjait mindnyájan ismerjük, ebben nőttünk fel. A „Fogadás balról, csapatzászlónak tisztelegj” ott van a fülünkben, akár akarjuk, akár nem, akár gyűlöljük a Kádár-korszakot, akár nem. Mint ahogy Garaczi, a Csinibaba is kizárólag az ismerősség érzésére apellál, mindenfajta nosztalgia nélkül.

A Csinibaba művészi értékéről lehet vitatkozni, és arról is, hogy jó film-e vagy felháborító fércmű. Az azonban bizonyos, hogy egy szociológiailag jelentős retró-hullám egyik legfontosabb megnyilvánulása, ha éppen nem életre keltője.

• Beszélő évek – 1997