Fodor Gábor

Nyomtatóbarát változat

Nem volt valami jó év ez sem. Ahogy próbálom felidézni, mi is történt, ami említésre méltó, kevés szívderítő dolog jut az eszembe. (Biztosan én is úgy vagyok vele, hogy ami kevésbé kellemes, arra egy idő után már hézagosan emlékszem.) Persze minden viszonylagos. Az előző és a következő esztendő nagyon rossz, sokkal rosszabb volt nekem. (Ráadásul még emlékszem is rájuk.) ’96. január elsejétől nem voltam már művelődési és közoktatási miniszter, s a lemondás kettős hatással volt rám. Egyfelől megkönnyebbültem, mert iszonyatos iszapbirkózásból és nemtelen harcokból szabadultam ki, másfelől el voltam keseredve, mert sejtettem, hogy nem lesz méltó elismerése a munkámnak. Nyáron robbant ki feleségem édesapja, Czeizel Endre körül az a gyalázatos botrány, amelyben egymást követték az arcpirító megnyilatkozások. ’98-ban pedig jött a választási vereség, az SZDSZ mélyrepülése, a hazai politikai kultúra további, gyorsuló ütemű leromlása és különböző magánéleti bajok.

Nem tudok a kilencvenes évek második feléből egy igazi jó évet mondani. Most, ahogy erről írok, újra el kell gondolkodnom azon, vajon mi lehet ennek az oka. És csak én érzem-e így? Azt hiszem nem, amit olvasok s amit személyes tapasztalatként könyvelhetek el, azt bizonyítja, hogy sokak számára váltak egyre nyomasztóbbá a kilencvenes évek. És hogy miért? Kiderült, hogy a szabad világtól, a nyugati civilizációtól való lemaradásunk nem hozható be néhány év alatt. Talán az illúziók is elvesztek, a szívet dobogtató eszmék eltűntek, s maradtak a hatalom kicsi, ostoba és provinciális technikusai a maguk pőreségében… 1995 és ’98 között mindez lassan és szégyenlősen történt. 1998-tól durván és gátlástalanul köszöntött be a neokádárizmus. De a kisszerű ravaszkodás és a mindent eluraló, pökhendi rosszindulat immár kétéves története nem ennek az írásnak a témája. Kanyarodjunk hát vissza 1997-hez.

Nyugodtan nevezhetjük ezt az évet a gazdasági sikerek évének. Meglódult a gazdaság, a GDP növekedése 4 százalék körül volt, az export több mint 20 százalékkal nőtt, a reálbér emelkedett, az infláció csökkent. Megkezdődött tehát az egyensúlyt őrző növekedés. A jobboldali ellenzék által demagóg módon szapult Bokros-csomag látványos eredményt hozott, s a szocialista–liberális koalíció a leglényegesebb célkitűzését teljesítette: a népszerűség rövid távú szempontjain túllépve véghezvitte a gazdasági stabilizációt. A hazai gazdasági elemzők és a nyugati kormánykörök, a megfigyelők döntő többsége ünnepelte a magyar kormányt, de a hétköznapi ember egyelőre vajmi keveset érzett ebből a sikerből.

Érdemes megállni a Bokros-csomagnál. Az egyértelmű eredményesség, az évtizedek óta nem látott biztató változások a gazdaságban visszafelé igazolták szükségességét. Igazolták a szabad demokratákat, akik többek között azért vállalták rengeteg vívódással a koalíciót az MSZP-vel, hogy az 1994-es esztendőre a csőd szélére jutott országot segítsék a növekedés pályájára állítani. Igazolta Békesi Lászlót, aki szintén ezért vállalta a pénzügyminiszterséget, s akinek a személyes ellenszenvtől vezetett Horn Gyula kormányfő nyolc hónapig nem engedte a programját elindítani, majd lemondásra kényszerítette. Igazolta Bokros Lajost, aki Békesi programját esetlenül és nyersen ugyan, de véghezvitte. És igazolta Surányi Györgyöt, Antal Lászlót, Tardos Mártont, Bauer Tamást és mindazokat a közgazdászokat, akik jó ideje figyelmeztettek, minél később lépünk, annál nagyobb áldozatok árán tudunk csak talpra állni.

Az egész akkori koalíció legerősebb tartópillére lett a Bokros-csomag, amely ’97-re igazolta létjogosultságát, egyértelmű sikerré vált a hozzáértők számára, és rendkívül népszerűtlenné tett pártokat, politikusokat. Gyümölcsei pedig a következő kormánynak értek be. Mérföldkővé vált a Fidesz vezetőinek is, hiszen az egykori fiatal demokraták ekkor döntöttek véglegesen a „győzni bármi áron” stratégia mellett.

Ami a népszerűséget illeti: januárban a biztos szavazók 26 százaléka a Független Kisgazdapártot választotta, 25 százaléka a Fideszt és 22 százaléka az MSZP-t. Az SZDSZ 8 százalékkal a negyedik helyen állt. A megkérdezettek 30 százaléka a kisgazdapártot várta a következő választásokon az első helyre, 16 százaléka az MSZP-t és 12 százaléka a Fideszt. Év végére a helyzet alapvetően megváltozott: 38 százalék az MSZP győzelmére számított, s 12-12 százalék a kisgazdapártéra, illetve a Fideszére. A szocialista párt 39 százalékkal átvette a vezetést a pártpreferenciáknál is, jelentősen lemaradt tőle a kisgazdapárt is és a Fidesz is. (Az SZDSZ leszakadása az élmezőnytől ekkorra már tartóssá vált.)

Sokak véleményével szemben nem gondolom, hogy a szabad demokraták szomorú szereplésének az oka a Bokros-csomag. A népszerűtlen intézkedések az MSZP-re mértek drámai csapást, ekkor vette át tőlük a kisgazdapárt a vezetést, s ez a pünkösdi királyság 1997 első feléig tartott. Az SZDSZ szavazótáborát nem roppantotta meg a csomag, az akkori 12-14 százalék közötti eredmény igen jónak mondható. A liberális párt számára 1996 volt a végzetes esztendő. A támogatottsága ez év végére süllyedt 10 százalék alá, ahonnan azóta sem tud feljebb jutni. A Szabad Demokraták Szövetsége gyenge, akarat nélküli pártnak mutatkozott a ’97-es esztendőre. A stabilizáció eredményeit sem az ő javára írták, a támogatottsága szinte semmit sem változott 1997 folyamán.

1997. február 28-án pénteken kitört a Postabank-pánik. Sorban állás országszerte. A következő hét elejére konszolidálódott a helyzet. Princz Gábor egy évvel a botrány után így nyilatkozott: „Nekünk ezt a bankot kétszer kellett megcsinálnunk, először az alapításkor, másodszor pedig a februári pánik után.” Ma már tudjuk, hogy a történetnek van egy harmadik szakasza is: a ’98-as kormányváltás után a jobboldali kormány Princzet eltávolította, 150 milliárd forintot pumpált a bankba, és máig ellenáll mindenféle parlamenti vizsgálatnak, amely a bank múltbéli tevékenységére irányulna. (Csak tendenciózusan összeállított listák szivárognak ki.)

Vajon van-e önmagán túlmutató jelentősége ennek az ügynek? Princz Gábor és a Postabank sok hasznos dolgot támogatott a rendszerváltás után, többek között a kultúra és sport területén. (Egy darabig e lapot is, ahová most írok.) A második legnagyobb magyar sajtóbirodalom épült ki a bank körül. A Postabankot nehezen lehetett megkerülni a 90-es évek Magyarországán.

Talán az összeomlásnak is ez lehetett az oka, hiszen a bank tevékenysége mindig túlmutatott a pénzügy-politikai célokon. Birodalom épült befolyással, barátokkal és ellenségekkel. A késő-kádári kapcsolatrendszer és a rendszerváltás utáni zűrzavaros jogi környezet együttesen alakította ki a Postabank-jelenséget. (Érdekes, hogy a Fidesz vezetői ’97-ben még rendkívül megértően nyilatkoztak a Postabank helyzetéről, s támogatták a kormány konszolidációs terveit. A kormányváltás után lett egyik pillanatról a másikra bűnbak Princz és bankja.) A február végi országos botrány áttételesen ugyan, de rávilágított a párttámogatási rendszer visszásságaira is. A Postabankról kormány és ellenzék egyaránt a másik oldal támogatását feltételezte. Máig sem tisztázott azonban, hogy miből és mennyiből tevékenykedhetnek a politikai pártok? A választási kampányok hatalmas pénzösszegeket emésztenek fel, s aki versenyben akar maradni, annak mind több és több pénzt kell költenie. Szerintem egyértelmű helyzetet kellene teremteni: vagy csak költségvetési pénzeket használhatnak fel a pártok, és akkor fel kell emelni a támogatásukat, vagy a jelenleginél szigorúbban és világosabban kellene körülírni, milyen adományokat fogadhatnak el, s miként kell ezeket nyilvánosságra hozniuk.

Április 14-én lemondott pártelnöki és frakcióvezetőségi tisztségéről Pető Iván. Nagyon sajnáltam, hogy Iván így döntött, de megértettem őt. Sajnáltam, mert a magyar politikai élet kiemelkedő intelligenciájú, meghatározó politikusának tartom máig is. Másfelől megértettem, mert a Tocsik-ügy kapcsán kialakult válságban, a bizalmatlanság, a bűnbakkeresés és a politikai hibákkal őszintén szembenézni nem képes gondolkodásmód felerősödése miatt lehetetlen helyzetbe került. Baj van ott, ahol Pető Iván nem megbecsült vezető politikus többé. A közélet állapotára pedig jellemző, hogy mennyire ismeri el azokat, akik vállalva a saját hibájukat és a másokét is bátran döntenek, és mennyire azokat, akik szemrebbenés nélkül hazudnak. A Pető Iván helyére lépő Kuncze Gábor rendkívül nehéz helyzetben vállalta a pártelnökséget. Belügyminiszterként, koalíciós miniszterelnök-helyettesként kellett az erőtlen pártot a választásokig elvezetnie.

Számomra az év meghatározó botránya az Országos Rádió- és Televízió Testület június 30-ai döntése, amellyel az országos kereskedelmi televíziós frekvenciákra hirdetett győztest. A történet pontosan megmutatta a kormánykoalíción belüli súlyos ellentéteket, a miniszterelnök és szűkebb köre rövidlátó politizálási gyakorlatát. Azóta közismert, és bírósági döntés is megerősítette, hogy az eljárás törvénytelen volt, az Írisz TV-t nem megengedett eszközök alkalmazásával ejtették ki. Ebben az évben a szocialista párt meghatározó köreinek – élükön Horn miniszterelnökkel – vállaltan az egyik legfőbb politikai törekvésük az SZDSZ szétzilálása volt. Azt remélték, hogy a meggyengült liberális párt szavazóbázisa a szocialistákat fogja erősíteni, így a következő évi választások után egyedül tudnak majd kormányt alakítani. A közös kormányzás súlyos nyűg volt a kormányfő számára a kezdetektől, ráadásul néhány szabad demokrata miniszterrel, vezetővel eleve nem tudott és nem is akart szót érteni. (A két párt közötti vitás ügyek elrendezésére hivatott Koalíciós Egyeztető Tanács 1994-ben 20-szor, 1995-ben 14-szer, 1996-ban 8-szor, 1997-ben 3-szor ült össze. Természetesen nem a problémák száma csökkent…)

A ’97-es év a politikai stratégia nélkül hányódó liberális párt megalázásáról szólt: a tv-frekvenciáról szóló döntés, a vatikáni megállapodás, Bős–Nagymaros ügye, a 65 év felettiek ingyen utazása, a közbiztonság állapotának állandó felemlegetése stb. A forgatókönyv szinte mindig azonos volt: elővettek valamit, ami ellentétben állt a kormányprogrammal és a szabad demokraták véleményével, s azt le kellett nyomni a torkukon – alkalomadtán összefogva a jobboldali ellenzékkel. Az SZDSZ vezetőinek nem volt elég erejük kivezetni a pártot a koalícióból, a közvéleményben pedig rendszeresen az rögzült, hogy valamit megint az ő tiltakozásuk ellenére vittek keresztül. Vagyis nincs befolyásuk, nincs erejük, mit is akarnak valójában ezek?

Az ORTT döntése egyszerre jelezte az MSZP akkori meghatározó politikusainak és „minden lében kanál” embereinek elvtelenségét és a liberálisok tehetetlenségét. (A szocialistáknál ekkorra Békesi László, Csehák Judit és Vitányi Iván, akik ott „liberálisnak” számítottak, teljesen perifériára kerültek.) Horn Gyula és Révész T. Mihály azért nem engedte a Ronald Lauder-féle CME-t nyerni a pályázaton, mert ennyire erős komplexusuk, fóbiájuk volt az SZDSZ-szel s annak holdudvarával szemben. A jogszerűtlen eljáráshoz lelkes támogatókat találtak a politikai jobbszélen. Ebben az évben már fel sem merült, hogy a koalíciós partnerrel együtt, a törvényes kereteket betartva, egyeztetésen alapuló döntést kell hozni. Itt már erőpolitika volt, kádárista alkuk és példastatuálás. (Természetesen alapvető tévedés, hogy a Baló-féle tévének bármi köze lett volna hozzánk. Sokan megfogalmazták: rosszabbul járunk, ha ők nyernek, mert ők is kompenzálni akarnak majd, mint a legtöbb újságíró ’94 után, s számtalan indokolatlan kritikát kapunk majd tőlük.) Véleményem szerint az ORTT-ben Tímár János viselkedett korrekten, hiszen ő a tartózkodásával nem kívánt közreműködni a szabályok felrúgásában. Másfelől nem akart a privatizáció ellen sem szavazni, hiszen a liberálisok szorgalmazták ezt már évek óta.

A botrányos döntés után Révész T. Mihályt ünnepelte a szélsőjobb. Joggal, hiszen ő és „főnöke” igen sokat dolgozott a kormányzó pártok ’98-as vereségén. A koalíció ’97-re érdemben megszűnt. A liberálisok vergődve asszisztáltak a szocialista párt akkori vezetőinek durva erőpolitikájához. Fontosabb volt a rövid távú, politikailag kamatoztathatatlan összefogás a jobboldali ellenzékkel, mint a becsületes egyeztetés az állítólagos partnerrel. Ezért alapozta meg ez az esztendő a ’98-as vereséget, és sajnos a politikai kultúra elzüllését is, ami a jelenlegi kormány alatt teljesedett ki. A kormányszintű elvtelenség itt kezdődött, és az Orbán–Torgyán-koalícióban mutatkozott meg kifejlett formában.

Ebben az évben számolta fel önmagát a Kereszténydemokrata Néppárt. A Giczy György-féle vezetőség július 25-én feloszlatta a parlamenti frakciót. A velük szemben állókat a Fidesz – MPP, mint a mesebeli farkas, hamm, bekapta, így az Országgyűlés harmadik, a jobboldali ellenzéknek pedig létszámban is az első számú pártjává váltak az egykori fiatal demokraták. Jelentős változásnak kell ezt tekintenünk, különösen annak fényében, hogy 1994-ben, a választási bukás után övék volt a legkisebb frakció. Az év megszilárdította az egykori liberális alternatív, radikális FMPP helyét a tekintélyelvű, jobboldali, konzervatív táborban. Az MDF szakadásával és a KDNP feloszlásával megtörtént a nemzeti-konzervatív tábor felszeletelése, a kisgazdák alkalmatlannak bizonyultak a vezér szerepére, így maradt a tábor élén az átváltozó Fidesz a frissen hitet cseréltek önigazolási kényszerével és agresszivitásával.

A kormányfő serényen tovább dolgozott a választási vereségen: a vatikáni megállapodásnál megint nem számított a korrektség, megint nem az jutott először eszébe, hogy vajon koalíciós partnerének mi az álláspontja. Az SZDSZ kiegyensúlyozott és fair egyházpolitikát támogatott, nem pedig napi érdekeknek alárendelt, privilégiumokra épülőt. Az ellenzék széles mosollyal figyelte a kormányzó pártok közötti ellentétet, s igyekezett a politikai szembenállást az utcán is megjeleníteni. Az évet, tavasztól őszig végigkísérték az agrárdemonstrációk, úttorlaszok, blokádok. Soha nem látott szervezetek bukkantak fel, majd tűntek el a semmibe. A külföldiek földtulajdonszerzésének mumusával népszavazást kezdeményező aláírásokat gyűjtöttek. Ezt a kampányt a gyengélkedő MDF indította, de a Fidesz – MPP profitált belőle. Végül csak a NATO-hoz való csatlakozás ügyében tartottunk népszavazást, amelyen a résztvevők döntő többsége igent mondott az Észak-atlanti Szövetségre. Ezt megelőzően Strasbourgban bejelentették: hazánk bekerült azon hat ország közé, amellyel tárgyalásokat kezdenek az Európai Unióba való felvételről. Felhívták figyelmünket a roma népesség erőteljesebb védelmére.

Az év egy újabb gettó-üggyel, a Rádió utca 11. ügyével fejeződik be. A kiköltöztetésre váró, konténerekbe telepítendő romák esete újra élesen exponálta azt, amit az EU is szóvá tett. Tudjuk, a helyzet ’97-hez képest mára csak romlott. A magyarországi romák helyzete drámai. A cigányellenesség erősebb, mint a rendszerváltás óta bármikor, és a gondok (se rövid, se hosszú távú) kezelésére nincs igazi kormányzati akarat. (Az elhíresült zámolyi ügy ekkor, októberben robbant ki, s kezdődött el az ottani romák kálváriája, amely egyenesen Franciaországig vezetett. A Magyar Köztársaság közel 3 év alatt képtelennek bizonyult néhány tucat roma tragédiáját enyhíteni.) A székesfehérvári gettó ügye súlyos vitákat váltott ki a szabad demokratákon belül is, hiszen a jobboldal nem először gyanúsította meg a naplopók és bűnözők támogatásával a liberálisokat. A rosszkedvű SZDSZ-ben pedig sokan azt hitték, hogy a népszerűségvesztésnek a népszerűtlen emberi jogi ügyek vállalása az egyik oka. Nem lehetett már ekkor sokakat meggyőzni arról, hogy egy erős, markáns politikai elképzelésekkel rendelkező, öntudatos párt elbírja a szabadságjogok dekonjunktúráját is, míg egy akaratgyenge, elképzelés nélkül hányódónak komoly fejfájást okozhat ez is, miközben máshol van a bajok igazi forrása. Ha van mondandónk a gazdaságpolitikában, a szociálpolitikában, akkor más az értéke a kiállásnak. Ha csak a jogok védelme marad, akkor az egyensúly felborul. Ezt azonban nem lehet azoknak a nyakába varrni, akik fontosnak érzik a liberális hagyománynak ezt az oldalát is.

Azzal kezdtem, hogy nem volt jó év a ’97-es. Zavaros, rossz előjelekkel teli esztendő volt. Alaktalan és rosszkedvű, akárcsak az évtized második fele. Majd a következő század biztosan jobb lesz. Egyébként pedig minél kevésbé figyeli az ember a közéletet, annál nagyobb az esélye rá, hogy egy kicsit jobban érezze magát. Szomorú, de ez a helyzet tíz évvel a rendszerváltás után.

• Beszélő évek – 1997