„Borotvaélen ki nem táncol itt?”
Takács Zsuzsa: A letakart óra
Nem hiszem, hogy bármely – akár mégoly jelentős – költői életmű képes lenne úgymond „megmérni” olvasóját: hogy próbára tegye a befogadó felkészültségét, és csak az arra érdemeseket engedje közel magához. Az azonban többé-kevésbé meggyőződésem, hogy léteznek életművek között olyan poétikai különbségek, amelyek miatt a visszavonult elmélyülés, az összeszedett figyelem, vagyis a kontemplatív olvasás más és más szintjén fedik fel értékeiket. Aggodalomra semmi ok, nem valamiféle hierarchiát készülök felállítani: éppúgy tudok rajongani az abszurd gegek és harsány szójátékok költőiségéért, mint ahogy a meditatív, lassú, filozofikus vagy akár a minimalista versbeszédért; és nem, nem szeretnék választani Weöres és Pilinszky, Parti Nagy Lajos és Kemény István közül. Mindkettőt kérném szépen, én habzsoló típus vagyok. Nem ódzkodom azonban a különbségtételtől, hogy ti. vannak látványosabb, technikai kidolgozottságukat feltűnő márkajelzésként viselő versek; és vannak szolidabb, inkább anyagminőségükkel és finom részleteikkel megnyerő szövegek – Takács Zsuzsa művei pedig nagyrészt minden bizonnyal az utóbbiak közé sorolhatók.
Mindez arról jutott eszembe, hogy Báthori Csaba Titkok és rettegések című esszéjében egy igen találó mondatra bukkantam, mely szerint Takács Zsuzsa „lírája – ez az erőszakos szertartásoktól mentes, önuralomra valló, rejtőzködő és mégis kacéran meg-megcsendített mezzoszoprán – eleinte szfinxszerűen és részvétlenül tekint az emberre: csak talányos benső összetettségét, szavainak mély háttérhangjait és félelmes átitatottságát érzékeljük”. Talán csak a kijelentést szervező hasonlat túloz kissé, hiszen ez a költészet – a szfinxszel ellentétben – érzésem és reményeim szerint nem falja fel azt, aki kérdéseire nem tud azonnal választ adni. Ami persze nem zárja ki, hogy ennél sokkal kellemesebb módon ne lehetne elveszni benne, mi több: éppen a folyamatos önmagára kérdezés által nyílnak új és új utak az életműben. Ennek pedig alighanem van némi köze ahhoz, hogy a költőt „serdülő lányként mélyen megrendítette Halasy-Nagy József filozófiatörténeti monográfiája – nem is annyira gondolatiságával, mint inkább nyelvének komolyságával és válaszkereső szenvedélyével”, ami a szerzőről szóló monográfián is dolgozó Bodor Béla szerint „az egyetlen tényleges hatás, ami költészetében kimutatható”.
Adva van tehát egy csendesen építkező, negyven éve töretlen pályafutás igen gazdag termése, amit a maga teljességében jelen keretek között meg sem kísérelhetek bemutatni. E mögött a szöveguniverzum mögött ráadásul egy rendkívül művelt és tudatos alkotóegyéniség áll: a hetvenedik születésnapját ünneplő Takács Zsuzsa, aki költői pályáját műfordításokkal kezdte, immáron egy évtizede szépprózát is közöl; ezenkívül írt gyerekverseket és személyes hangvételű, esztétikai-kultúrtörténeti vonatkozású esszéket is. Sokoldalúságát reprezentálja, hogy Petrarca verseitől indulva vált Keresztes Szent János misztikus költészetének filológiai és esztétikai szempontokból egyaránt kiváló magyarítójává; illetve, hogy tavaly megjelent novelláskötete, A megtévesztő külsejű vendég is sikerkönyv lett, természetesen a maga visszafogott módján.
Sokkal könnyebb helyzetben lennék, ha a továbbiakban egy frissen megjelent, összegyűjtött verseit felvonultató könyvről lehetne szó, ez azonban még nem készült el: a költő maximalista önkritikát gyakorolva jelezte kiadójának, hogy szerinte az anyag jelentős átszerkesztésre szorul. Így nekem – partes pro toto – ezúttal a kalandozás feladata és szabadsága jutott; ígérem, igyekszem asszociációimat követhetővé tenni.
Takács Zsuzsa lírája az örök költői témák szentháromságából (szerelem, élet, halál) leginkább kettőt, a szerelmet és a halált választja; ha tetszik, az úgynevezett életről ezeken keresztül mond el bármit (mindent). Erósz és Thanatosz közhelyszerű kettőse, illetve pszichoanalitikus toposza azonban soha nem dominál ebben a szelíd arányérzékkel megalkotott versnyelvben; sikeresen kerüli el mind a direkt módon dekadens halálerotika, mind a vulgárfreudista bombasztok kísértését. Ugyanakkor bámulatos következetességgel valósul meg egy olyan lírikusi program, amely a beszélő mindenkori egzisztenciáját az emberi kapcsolatok – nála mindig (e szavak legtisztábban szellemi értelmében) szenvedélyes és érzéki – viszonyrendszerében és/vagy a szükségszerűen fenyegető elmúlás feszültségében rajzolja ki. Létszemléletének fókuszában a belső, tudati (tudatalatti) történések állnak; a transzcendens iránti nyitottsága miatt azonban nincs éles határvonal a pszichikai és a spirituális síkok között. Megszólalásában finom emelkedettség, hangjában árnyalatnyi megilletődöttség bujkál: bár egyértelműen felülstilizált, nem fülsértően patetikus. Mindennek illusztrációjaként álljon itt egy vers az 1986-os, Eltékozolt esélyem című kötetből, a Nyár:
Nem lett május. A bársonyujjú évszak
nem játszott gyönge levelekkel boldogan.
Nyár jött, durva, száraz, foltokban hulló
fű, a földben repedés. „Szeretni foglak!”
mondtam, de értelmét vesztette a mondat.
Felőlem meg is halhatsz. Te lennél
az első halottam. Utánam az első te lennél.
Hogyan csináld? Csak bátran.
A siklást, mint az egyesülést,
elszánt, forró, gyönyörtelt mozdulattal.
A hideg elviselését később akár a bogarak.
A fénnyel való találkozást, ha van,
– hadd világítson rajtad át –
elengedve végre magadat.
Abban, hogy ez a versszerkezet nem csuklik össze gondolati-fogalmi terheltsége súlyától, egész sor hatás működik közre. Hiszen egy ilyesfajta líraeszmény esetében elég nagy a kockázata annak, hogy – mondhatnám szemléletesen: – az áradó dikció csak simára csiszolt „nagy szavakat” görgessen medrében. A Nyár – úgy is mint a ’89-es Sötét és fény korával összefoglalt első pályaszakasznak egy talán még nem tökéletes stiláris egységű szövege –, azt hiszem, elég jól példázza Takács Zsuzsa poétikájának egyre kiforrottabban használt alapvető eszközeit. Ilyen az állítás és tagadás dinamikája, illetve a nyitó tőmondat és a harmadik sor képei közé vetett, archaizáló jelzőivel szinte giccsbe hajló idill iróniája. Az érzelmesség és a közöny, majd a fennkölten eroticizált szólam és a ridegen degradáló hasonlat szembeállítása. A jelentés visszavonása, ahogy a beszélő pozícióját és nyelvi kifejezéseit bizonytalanná teszi. A helyenként pontosítással, gondolatjelezéssel megbolygatott versmondatok: a lírai én kiigazít, nyomatékosít, átértelmez – vagyis állandó önreflexiót gyakorol. A szöveg ugyan epikus mozzanatokból építkezik, mégsem kínál fel egy megkonstruálható történetet; a színre vitt jelenet végig a maga előzmény- és következménynélküliségében lebeg, mintha esemény és elbeszélés között éppen a narratív összefüggéseket hagyná homályban.
Valószínűleg nem járok rossz nyomon, ha a több kritikus által felvetett, közelebbről nyilván nehezen definiálható álomszerű hatás összetevőit is felismerni vélem már a fenti felsorolásban. Az álmok a ’90-es évek, azaz az Utószó című kötettel lezárt második pályaszakasz verseiben kaptak hangsúlyos szerepet, vagyis Takács Zsuzsa műveiben ekkortól jelenik meg nyíltan, hogy a lírai hang úgymond „álombeszámolók” formájában szólal meg. Ám akár álomszerűségnek nevezem, akár nem, mindenesetre a homályba borításnak, a hiányteremtésnek, a többértelműségek nyitva hagyásának ez a kezdetektől jelen lévő, jobb híján így aposztrofálható módja alighanem e költészet legjelentősebb invenciója, egyben sikerességének (egyik) kulcsa. Kinyitja ezt a kétségkívül komoly világlátást a szürreális, sőt itt-ott az abszurd játékosság vagy a groteszk felé – ezzel az irónia mellett (esetleg néhol annak ellenében) egy egészen másfajta távolságtartást teremtve. Hogy csak egy szélsőséges példát hozzak A túlélő dalából: „Fölemelem a tollamat, fölállok, és / meglátok egy egészen kicsiny, mondjuk, / kengurut (amelynek képében kísért).”
Ebből az „álomszerűségből” pedig a legtöbbet valóban a Viszonyok könnye (1992) és a Tárgyak könnye (1994) versei profitálnak. E szövegek egy szerelmi kapcsolat felbomlását és ennek lelki feldolgozását; illetve (hogy én is az ironikusan verscímmé avatott nyelvi panelre támaszkodhassak) egy anya „türelemmel viselt, hosszú szenvedését” és halálát tematizálják. Teszik mindezt olyan fokú komplexitással és kontúrok nélküli fogalmazással, hogy nemegyszer még azt is csak a ciklusba sorolás egyértelműsíti, hogy „szakításverset” vagy „gyászverset” olvasunk éppen. Az anyaság, anyák és lányaik viszonya amúgy is kitüntetett helyen áll az életműben: „reménytelen mint a leszbikus szerelmek / az anya-lány szerelem” – deklarálja a címével elsőre mást sejtető Szerelmes ének még 1989-ből, és ezt egy ciklusra való plasztikus és metaforizáltságában is brutálisan naturalista képi világú vers követi, amelyek közös tárgya a szülés-születés, köztük Az emlékezés előttről az egyik legerősebb: „A szervek sírva tértek ki előlem, / és szívverésem akadozása szólt. // Mint csavar a menetben úgy forogtam, / egymásra csúsztak koponyám csontjai / […] / Bőrömre vér tapadt és vizelet. / Amiről azt gondoltam: végtelen, / kettéhasadva hevert a lepedőn. / Üresen, nélkülem.” Az anyaság témakörét az teszi különösen izgalmassá, hogy Takács Zsuzsa nehezen meghatározható lírai alanyainak az identitáskeresés közvetlen terepét kínálja: akár a beszélő anyja mint előkép, akár a beszélő leánya mint a jövőbe vetített alakmás formájában. Ez a kapcsolat szinte mindig kissé rejtélyes, még a hétköznapi evidenciák szintjén is van benne valami titokzatos: „Most is szép vagy, az előbb kérdezték, / hogy a testvéred vagyok-e, nem egészen, / mondtam, a lányod, de te szép voltál mindig / és fiatal” (Egy fehér hálóing); másutt egyenesen mágikus azonosulásként képződik meg: „Megvágod az ujjad és látszik ujjamon, / s a vízben forogva hallom a levegő / tenger-zuhogását válladon” (Tükör). Persze nem gondolom, hogy ezen képzetek radikálisan újszerűek lennének, inkább megint a programszerű következetességet hangsúlyoznám: a lírai én mindig egyben önmagát is felismerni véli, mindig önmagáról (is) beszél a másikról, a másikhoz szólva. Még valami szembetűnő a két idézetben: nevezetesen az, hogy a későbbi versek (mint itt az előbbi) nagyon határozott lépéseket tesznek a „köznyelvi” megformálás felé, részben a korábbiak emelkedettségéről való lemondás árán.
A stílustöréseikkel és regiszterváltásaikkal együtt is csiszolt dikciójú szövegek többnyire jellegzetes szókincsből merítenek, a Takács Zsuzsa egész költészetén végigvonuló néhány motívum gyakori előfordulása egyáltalán nem azt a benyomást kelti, hogy afféle monolitikus, egyvágatú líra lenne az övé; éppen ellenkezőleg, az ismétlődések irányítják rá a figyelmet a nüansznyi különbségekre: általában az új kontextus egészen más jelentést kölcsönöz egy-egy motívumnak, miközben alapszerkezetét érintetlenül hagyja. Így például a Kétértelműség a jelekben beszédes címet viselő versben a Hold mint arc (és a női princípium megjelenítőjeként a saját arc felismerésének lehetősége); illetve a kés mint valamiféle Liebestod, szerelmi halál attribútuma tűnik fel: „mintha levehetném a Holdat, / hogy belenézzek, és mást látnék ott / mint a többi tükörben, nem egy sárga, / egykedvű, hideg arcot” és „mintha alhatnék az ágyamban nyugodtan, / és torkomra forrt késsel nem állna / egy gyilkos fölöttem, amikor / álmomban forró számra hajlasz éppen”. Nagyon másként mozgósítja ugyanezt az Azt hiszed talán, hogy szentimentalista zsánerképét kifordító pár sora: „Föl kell ülnöm az ágyamban ilyenkor. / A nyitott ablakon át / a nedves holdarcra nézek: / bőven ömlenek a világba könnyeink”; akárcsak a harcias fanatizmust megjelenítő verszárlat Az ártatlanulban: „Ragyogjon neki az éjszaka, / kihúzott fiókban a kés, / az egyértelmű mozdulat; / s szabad újra!” Sok az ilyen vagy ezekhez hasonló, életművön belüli intertextuális kapcsolat – arról nem beszélve, hogy Takács Zsuzsa bizonyos képeit újra és újra felhasználja; „más-más hangnemből”, de mindig szépen mondja. Így történt pl. a Bizonyosság jelenetével: „Egy öltönyös férfi állt a diófa alatt. / Hirtelen fölszökött az ágra, […] fűrészt / húzott a zsebéből elő, széthajtogatta, / hozzápróbálta a legvastagabb ághoz, és / belemélyedtek a fogak a fába, mint a vajba. / […] Zsíros kalapja alól, vizenyős / szemekkel halálfej meredt rám” – ami A hely groteszk leírásában köszön vissza: „A falon tragikus sorsú nagybátyám / fiatal feleségét átkarolva ült a képen / egy faágon. […] / A képen látható fa alatt ott állt az ismerős / figura, a Kaszás, és fűrészelte(!) a fát. / Én világosan láttam.”
Hasonló a helyzet a különösen fontos – kezdősorával Camus Közönyére hivatkozó – gyászvers, a Ma meghalt anyám vagy talán tegnap esetében. A szövegben megcsillagozott lábjegyzetként egy naplemente leírása olvasható. Amint egyébként az a vershez fűzött önértelmező esszéből kiderül, itt az aszteriszk tipográfiai jele a szerző szándéka szerint „csillag a vers égboltján”, amely „a halál éjszakájában világított a haldoklónak” – jellemző ez Takács Zsuzsa logikájára: a vizualitást mindenkor az éteri absztrakció szolgálatába állítja. Pályája elején még „valódi” képverseket is találhat a figyelmes olvasó, ilyen a Borostyán vagy a Figyelő szem: ez utóbbiban a sorok mindig máshol vannak nagyobb szóközökkel két részre törve, így mintegy meg is jelenítve a nyitóképet: „Ha eltört, ha szétesett, ha gennyes, / lüktető seb, minek kötözni, ha forradás / szennye ásít mindenen?” De ilyesmi az önironikusan ható Filológus téli éjszakája is, ahol a főszöveghez nem kevesebb, mint nyolc, egyre több csillaggal ellátott lábjegyzet járul, sőt még a cím két i és egyik j betűjére is pont helyett egy-egy aszteriszk került.
De vissza a naplementéhez, amely a versben megjelenő „doktornő” vagy/vagyis „szőke börtönőrnő” kérdésére („Nem fogja föl, hogy meghalt az anyja? / Mit akar látni még?”) ötlik fel a narrátorban: „A rémes naplemente, tényleg, / nem volt, szemem, elég? Mint feltört, világnyi / tojás, sárgája fennakadt a héj cápafogán. / És lassan alá-, levérzett a nap. / Te erőltetted, hogy nézzük együtt, / mert akkor már egy álló hete nézted / egyedül, és nem bírtad tovább.” Bevallom őszintén, először nem is értettem pontosan. Az még világos, hogy a halál közelében bármi, így egy naplemente is kaphat apokaliptikus távlatokat, de valahogy a naplemente jelenségéhez tapadó rengeteg giccses képzet meggátolt már abban is, hogy az éj beköszöntét előlegező természeti fordulatot „kapásból” a végleges elmúlás fenyegetésével azonosítsam. Pedig erről van szó, sőt még többről – ennek belátásához azonban a vers eredeti lelőhelyétől, a ’96-os Utószótól a 2004-es Üdvözlégy, utazás!-ig, annak is Terror című szövegéig kellett rugaszkodnom: „A kozmikus tojás, a Nap, / amikor megreped az ég szegélyéhez, / mint egy tányérhoz ütődve, / és sárgája véresen alászáll. / Rettegésünktől a látványhoz szögezve / nézzük, és tudom jól, tudod, / milyen szertartás ez: a megsemmisülésé, / ami egy visszaszámlálás formájában / már el is kezdődött.” Vagyis nem csak valamiféle memento mori ez; de a természet nagyszabású rituáléja, amelyben – legalábbis e halálkultusz beavatottai, így a vers beszélője számára – ténylegesen, mondhatni nap mint nap végbemegy a totális destrukció.
Korántsem csak belső kereszthivatkozások szövik át az életművet, legalább annyira jellemző a – mindig kurziválással vagy idézőjellel kiemelt – külső intertextusok alkalmazása, hogy csak néhány találomra kiválasztott művet említsek: A zöld bársonyfotel két sorával Kálnoky Lászlót; a Széljegyzet (mottója által is) Pilinszky Jánost idézi meg, utóbbi közelebbről az Egyetlen olvasmányom című Pilinszky-költemény parafrázisaként olvasható; míg a Szélei nádligeteknek nagyvonalú gesztussal emeli be Vajda János Nádas tavon-ját, leginkább – ha jól értem – annak „Földi életem, halálom / Csak mese, csalódás, álom?” gondolatához kapcsolódva. A Tárgyak könnye kötetcím pedig a sunt lacrimae rerum szállóigére utalva nyilvánvalóan Vergilius Aeneiséhez kötődik, és persze Babitshoz, aki egy korai művének címéül választotta: „Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor, / Hogy sírnak a szobámban nesztelen / sötétedő, sejtelmes alkonyokkor / bús lelküket kitárják meztelen.” Ezt a nézőpontot viszi abszurd végletekig Takács Zsuzsa a címadó ciklus verseiben, ezek között a legmegdöbbentőbb (és legmegrendítőbb) számomra a Margarin négysorosa: „Villával összekarcoltad a margarint. / Visszahőköltem tőle, amikor a doboz / fedelét levettem. Fájdalmadban, mondtad. / Eszerint így kell élnem.” Az eredeti latin szöveghely ráadásul Aeneas meghatottságát írja le, amikor egy karthágói templomban a trójai háborút ábrázoló falfestmény láttán sírva fakad – ez pedig talán arra is emlékeztetni igyekszik az olvasót, hogy itt – így vagy úgy – egy szerettei elvesztésének élményét megosztó lírai szubjektum szólal meg. Az antikvitás nem mellesleg folyton kibukkan az életmű bizonyos pontjain, említhetném A trójai faló szépségét A letakart órából; vagy kedvencemet ugyaninnen: a kötet három A letakart óra című szövege közül az utolsót, ahol „egy kislánykéz” úgy jelenik meg, mint „amelyre majd bolond csókok, majd / szenvedélyes májfoltok hullanak”. Nem a megformáltságot, hanem a költői látásmódot érzem közel az antikvitáshoz, mondjuk a horatiusi ódák több darabjának ismert alapképletére gondolok: mintha egy nő élete úgyszólván nem is szólna másról, mint hogy felcseperedvén mindenféle férfiak belészeressenek, majd szerencsétlen megöregedjen és elcsúnyuljon…
Takács Zsuzsa lírai énjeinek „élete” azonban szerencsére nem erről szól – akár kimondottan nőként sem. Mindenekelőtt idesorolnám a korábban citált anyaságverseket, de anyaszerepen innen és túl is időről időre megszólal egy egyszerre érzékeny, intelligens és gunyorosan frivol női hang (Válaszlevél; Te, aki annyira; A hasonmás). A szív túlkapásaiban például a következőket panaszolja: „És nem szolgált vígaszomra semelyik / nekem írt levél merész kitétele sem: / »Nem szülhet tehát gyermeket nekem« / írta egy huszonötéves ifjú példának okáért, / akit egy évben jó, ha egyszer láttam, / futólag akkor is, tisztes távolból és ruhában, / s a mélabús tónus arra célzott, hogy / negyvenedik életévemet már betöltöttem, / s bár tervéről addig előttem mélyen – és okkal – / hallgatott, anyává tenni már aligha fog.” Nem csak az utóbbi sorban lappangó, bökverseket idéző gyenge asszonánctól tűnik számomra ellenállhatatlanul humorosnak ez a passzus, hanem legfőképpen azért, mert amire a vers beszélője vigaszt keres, az éppen egy költői kudarc nyomán érzett letargia: „»Tollam hegyétől lángra lobban a papír« / írtam neked egy gyönge pillanatban, / s a legbárgyúbb dilettáns szájába illő / fordulat, mint próbaterheléskor a szeme / láttára szakadékba omló híd látványa / a porba sújtott tervezőt, hetekig gyötört.” Ezek után persze – hogyan is történhetne más? – a „bárgyú fordulat” valóra válik: „Lángolt kezemben / a lelketlen papírlap, vijjogó tűzoltóautó / szállította és azbeszt-kesztyűben nyújtotta át / a postás a csöngetésre előkecmergő férfinak”. A bájos slusszpoén egyben jól demonstrálja Takács Zsuzsa költészetének erősen önreflektív jellegét: a kompromisszumot nem ismerő szigorral formált nyelv saját hibáiból is erényt kovácsol.
Néhány hete egy kritikussal beszélgetve – nem véletlenül – előkerült Takács Zsuzsa neve. „Szeretem; nagyon szép, míves költészet az övé” – mondta komolyan, csillogó szemmel. Egyetértően bólogattam, jó volt látni, hogy egy ilyen rejtőzködő, kiismerhető ambíciói alapján egyáltalán nem népszerűséghajhász líra is képes „kitermelni” a maga titkos rajongótáborát. Valami olyasmit tettem ehhez hozzá, hogy nem csak szép és míves (mintha az ugyan nem lenne elég!), hanem „izgalmas” is – ezen nagyjából azt értem, hogy nem elégszik meg a rutin szülte profizmussal, hanem mindig meglepi olvasóját. Végezetül most sem kívánhatok mást: remélem, hogy Takács Zsuzsa életműve és vele együtt a titkos rajongótábor is tovább bővül – én várom a folytatást.