„Az átlagember olyan, mint a Platón barlangjában ülő: csak az árnyakat látja, és összetéveszti őket a valóságos dolgokkal. Mikor azonban megvilágosul, otthagyja a barlangot, és a sötétséget fölcseréli a fénnyel. […] Ébren van. Amíg a sötétben volt, nem értette meg a fényt. Ahogy a Biblia mondja: »A világosság a sötétben fénylik, de a sötétség nem fogadja be azt«” – írja zenről szóló tanulmányában Erich Fromm. Szép számmal idézhetnénk persze a fenomenológia nagyjait is, akik az ember önmagából való kilépésének példáját látják a művészeti alkotások megvilágosodás-történeteiben.
Ács János Változatok az átöltözésre című, a shakespeare-i színház férfi-nő átváltozásairól szóló tanulmányában kimondja, hogy a jelentős alkotások kezdő- és végpontja gyakran az öntudatlanság. Véleménye alátámasztására Szerb Antal idevonatkozó megállapítását idézi: „A titkos órán a költő szent őrületében felvillanó képeket ragadja meg”, illetve: „az öntudatlanságban a lenni vagy nem lenni kérdése ugyanaz. A kulcsszó: az álom.” George Steiner megjegyzése is bekerül Ács tanulmányába, mely szerint Shakespeare világa „kreatív és tanulságos, akár az álom”. Számtalan egyéb, az „irrealitást” kedvelő szerzőt találhatunk egyébként a drámaíró szerzők között, akik drámájuk színhelyéül Erdély, Lengyelország vagy Magyarország távoli, borzongatóan idegen tájait választják. A barokk színház nagy alkotói közül elsősorban Calderón de la Barcát, Az élet álom szerzőjét érdemes megemlítenünk. Főhőse teljes elzártságban nő fel Lengyelországban, a többi élőtől elszakítva, félhomályban, bőrökbe öltözötten tengeti életét, akár egy platóni barlanglakó. A főhőst tapasztalatai, akárcsak a görög filozófust, az élet látszattermészetének felismerésére vezetik. Jean Louis Baudry Az apparátus címen közzétett izgalmas tanulmánya Platón látomása és a film kapcsolatáról értekezik. „Két és fél ezer évvel ezelőtt egy mozi működését szinte kísérteties pontossággal előrevetítő optikai apparátus segítségével ábrázolja a filozófus az ember helyzetét.” Baudry szerint Platón „foglya a valóság illúziójának, és áldozata annak, amit éber állapotban hallucinációnak, alvás közben álomnak nevezünk”. A falra árnyékként vetülő tárgyakat: az ember- és állatszobrokat, más agyagból készült képmásokat Baudry kulisszának látja, láttatja. A kulissza, a maszk egyébként színházi álom-kelléke Borges műveinek is.
Az átváltozás, a férfiból nővé válás Virginia Woolf Orlandójában egy hosszú alvás kiváltotta újjászületés során történik. Alvás közben – mondhatni: álmában – ahogyan az Úr teremti Ádámból Évát (a második teremtéstörténetben). Ami miatt magunk is Ádám álmának – is – tekinthetjük pl. Veronese ábrázolását Éva teremtéséről, mikor az Úr elaltatja Ádámot a „bordaműtét” idejére. Az álomban tovább folytatódó élet szép – de nem mitológiai vagy mesebeli előképek nélküli – példája Virginia Woolfé. Eszünkbe juthat róla Csipkerózsika történetének egyik – a közismertnél hosszabb – változata, melyet Bruno Bettelheim elemez A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek című könyvében. Csipkerózsika évekig tartó alvása alatt érik fiatal nővé, s álmában teszi őt magáévá az elhagyott palotába lépő fiatal herceg. Így szüli ikercsecsemőit, s csak akkor ébred föl, amikor egyik gyermeke, melle helyett ujja után kapva, kiszívja a körme alá fúródott tüskét. Kleist O. márkiné című novellájában ehhez hasonló, a ponyvairodalomból előzőleg már ismert történetet dolgoz fel. A szieszta idején kertjében szendergő márkinőt a hadicselekmények során a városkában tartózkodó orosz gróf az ellenállhatatlan késztetés hatására teherbe ejti. A márkinőt szülei elűzik házukból, s csak fondorlatos módon derül ki végül az igazság, és kelnek egybe a fiatalok. Az álomban teherbe ejtett fiatal nő története a magyar olvasó számára ezzel még nem ér véget. Kálnoky László egyik Homálynoki Szaniszló álnéven írott prózaversében visszatér a furcsa álomkórra, a magyar versben az – orosz helyett – lengyel gróf rengeteg pántlikát, kapcsot kibontó időigényes foglalatosságára föl nem ébredő márkinő esetére. Ugyancsak jó alvókája lehetett – mondja a grófnőről. Bruno Bettelheim pedig, ha meg nem is fogalmazza, sugallja a Freud-álomelemzéseken edződött olvasó feltételezését, hogy az alvó fiatal lány vágyálmaként értelmezhetjük a történetet.
S ha vágyálom, egyetlen lépés innen Dosztojevszkij Szvidrigaljova, vagy A nagy inkvizítor története. Az elsőt illetően ne is bolygassuk a magáról a szerzőről lábra kapott híresztelések valódiságát, elégedjünk meg azzal, amit Dosztojevszkij a regényében hőseiről elmond. Szvidrigajlov ocsmány álma előtt beavatja Raszkolnyikovot nősülési tervébe. Menyasszonya egy tizenöt éves kislány, akit családja kivesz a gimnáziumból, és boldogan felajánl a gazdag, visszataszító, ötvenéves férfinak. A terv azonban, mint tudjuk, nem valósul meg. Szvidrigajlovot az ócska szállodában – egyébként az öngyilkossága előtti éjszakáján – furcsa alakok látogatják. Először egy tizennégy éves kislányt lát, aki a vízbe ölte magát miatta, akinek „tiszta kis angyal lelkét szégyenbe borította”. Felriad álmából, konstatálja, hogy a városra rátört a megáradt folyó „reggelre a mélyebb helyeken elönti az utcát, betör a pincékbe, pincelakásokba, patkányok úsznak kifelé…” – gondolja. Bár az álomfejtésekből tudjuk, hogy a zavaros víz „betegséget és halált jegyez”, és így máris következtethetünk a következő jelenetre, ne térjünk ki Szvidrigajlov halálára, hanem szegődjünk magunk is a nyomába. Szvidrigajlov kifelé igyekszik tehát a szobájából, mikor egy sötét szögletben megpillant valami oda nem illő kupacot. „Lehajolt, és rávilágított a gyertyával: egy gyermek volt ott, legföljebb ötéves kislány, mosogatóronggyá ázott ruhácskában, reszketett és sírdogált. Tőle jóformán meg se ijedt… Szvidrigajlov bevitte a szobájába, leültette az ágyra, és vetkőztetni kezdte. A lyukas cipőcske a gyermek meztelen lábán olyan lucskos volt, mintha egész éjjel egy tócsában hevert volna… ágyba fektette és betakarta egész a feje búbjáig… A kislány mélyen, édesen aludt… A vérpiros kis száj is forró, szinte tüzes. És mi ez? Úgy rémlett neki, hogy… sötét, hosszú pillája megrezzen…, és éles, ravasz, éppen nem gyermek módra kacsintó szem villan alóla… Igen így van: ajka mosolyra nyílik, szája szeglete megrándul, még ügyel magára, de most már nem is ügyel… Feslett… igen… egy kis szajhának az arca ez… »Ó, te átkozott!« kiáltott fel rémületében, és ütésre emelte a kezét… De abban a pillanatban felébredt.”
A bűn és bűnhődés lelki terhét műveiben mesterien ábrázoló Dosztojevszkijről Thomas Mann a következőt írja: „A nagy beteg nevére esküdni fognak mindannyian, akik neki köszönhetik, hogy maguknak nem kellett megbolondulniuk.” Orvosai feljegyzései szerint nagy volt a hajlama „önmaga hypochondriás megfigyelésére, s epilepsziás rohamait Isten ajándékának tekintette”. Joggal feltételezhetjük, hogy saját álmait és a rátörő epilepszia idején tapasztalt látomásait mintegy szétosztja műveinek szereplői között. A regényekbe foglalt látomások között az Ivan Karamazov versében szereplő nagy inkvizítorról szóló történet számtalan irodalmi és filozófiai mű hivatkozási pontjául szolgál. Fiatalkori elképzelését, mely a téma versbe foglalása lett volna, sosem valósította meg, de elmesélte Aljosának tervezett műve tartalmát. A verses mű Sevillában játszódott volna a XVI. században. A vak lány csodálatos meggyógyítása miatt a város érseke, az inkvizítor fogságba veti a gyógyítót, Jézust, s bár nem égetteti el máglyán, ahogyan előzetesen tervezte, felszólítja, hogy menjen el, és soha ne térjen vissza, ne zavarja meg az egyház működését. A meg sem írt mű hatása alól magát kivonni nem tudó első, jeles „olvasó” maga az ördög. Emlékezetes látogatásakor így utal is a nagy inkvizítorra: „Ó, én szeretem életszomjtól remegő, tüzes, fiatal barátaim álmát!… Szerintem nem kell semmit sem lerombolni, csupán az emberiség Isten-eszméjét, ezzel kell kezdeni a dolgot!... Ha egyszer az emberiség általánosan elfordul Istentől… az emberek összefognak, hogy elvegyenek az élettől mindent, amit adni tud. Az ember isteni és titáni büszkeségű lesz, valóságos emberisten.” Aljosa zörgetésére Ivan felriad álmából. „Ez nem álom, esküszöm… mindez megtörtént az imént” – kiált föl, és ajtót nyit öccsének.
A regényben meg sem írt álom- vagy látomástörténet, a nagy inkvizítorról szóló poéma irodalmi utóélete feltérképezhetetlenül gazdag. Csak az orosz irodalomból véve egy-két példát, utalhatunk Sesztov, Bergyajev, Szolovjov vagy Merezskovszkij nevére. Nietzsche emberistenével kapcsolatosan Sesztov megállapítja, hogy Dosztojevszkij már a német filozófus módján érvelt, amikor az emberisten és istenember útja közötti választáson gondolkodott, természetesen a Nietzschéétől eltérő következtetést vonva le belőle. Sesztov a látomását Aljosának elmesélő Ivant tartja a regény főszereplőjének. Ahogyan az ismert mondás szerint a teljes nyugati filozófia Platón művének a lábjegyzete lehetne, sok Dosztojevszkij-kutató szerint úgy merül fel a mai bölcselők előtt a nagy inkvizítorról szóló regényrészlet.
Franz Kafka Álom című elbeszélésének főhőse, Josef K. a szép időben sétálni indul, és alig néhány lépés után már a temetőbe ér. Belemerül egy sírkő művészi felírásával bajlódó szobrász munkájának szemlélésébe. A művész zavara egyre fokozódik, az Itt nyugszik aranyozott betűi után következő nevet már aranyozás nélkül, szinte húzódozva veti oda. Josef K. a művész iránti szánalomtól sírni kezd, mígnem egy szelíd áramlás a sírgödörbe sodorja. „Miközben az áthatolhatatlan mélység magába fogadja”, neve hatalmas cirádákban száguld a sírkövön. Kafka vízióinak jelentős része a haszid (azaz ’jámbor’) misztikus zsidó irodalomból ismert angyal-, szellem- és démontörténetekből fakad, melyek figurái maguk is szánalomra méltó, szomorúságra hajló lények.
A teljes álomesszét a Vigília Kiadónál hamarosan megjelenő, Jaj a győztesnek! című kötetben olvashatják.