Életemben először akkor voltam anyámtól hosszabb időre elválasztva, amikor – ’90 tavaszán – elment három hétre Izraelbe. Természetesen nem véletlen, hogy éppen akkor, éppen az első szabad választások idejében.
A politikai klíma enyhülése lassan-lassan rávette nagyanyámat, hogy válaszoljon egy 1950 körül kapott levélre. Itt az elbeszélőnek azért tárgyilagosan meg kell jegyeznie, hogy talán túlzott volt az óvatossága, ’89-nél előbb is meg lehetett volna egy választ kockáztatni. Persze, mi híresen rossz levelezők vagyunk. Mindenesetre a levél minden józan számítás ellenére megérkezett a címzettekhez, akik úgy megörültek a küldeménynek, amiben már csak alig-alig reménykedhettek, hogy levél helyett, biztos, ami biztos, meglátogattak minket. Nagyanyám gyerekkori barátnéja, bizonyos Zsuzsa néni és férje rögtön gyermekükké fogadták anyámat, ez, azt hiszem, másképp megy olyan emberek közt, akik mellől gázkamrába küldte a szüleiket Mengele doktor. A vonzalom mellett talán a pionírok cionista büszkesége is motiválta őket, amikor meghívták anyámat magukhoz. Meg a tudat, hogy rossz levelezők vagyunk. Az első hét kicsit lassan telt, a másodikon is éreztem valamiféle kontúrtalan vágyódást, ezért összeszedtem minden bátorságom, és megkértem az angoltanárnőt (nota bene: Zsuzsa néni), legyen az anyukám. Az eredeti régen elment, soká jön, komolyanvehetetlen. Most vettem csak észre, Zsuzsa, a csábító és Zsuzsa, a pótlék, ha már akkor tájékozódtam volna a dekonstruktív teóriában, észbe vehettem vón, hogyan oldódik fel az egyediség jelölésére hivatott hangtest a nyelvi felcserélhetőségben. A cinikus következtetést a gondolatmenet nélkül is levontam mindenesetre. Az anya csak egy van esszencializmusát kacagva toltam félre, megejtő pragmatizmussal.
A két forduló között volt mindez, a harmadik héten Sopronba mentünk vigaszvakációra apámmal, tavaszi szünet lehetett. Itt a választási láz feledtette velem, milyen rossz nekem anya nélkül, pláne hogy senki nem akar beugrani, hiába minden rugalmasságom. A város levegőjében harapni lehetett a demokratikus szenvedélyt. Olyasmi lelkesültség, mintha az emberek, a közösség, a polisz – szerelmesek lettek volna. Az első fordulóban kiesett az utódpárt híres jelöltje, Pozsgay, akit az apám, lelkes SZDSZ-es, borzasztóan utált a négyigenes népszavazás miatt, amikor egyszer már legyőztük. We, the people. Mi, a nép. Olyan volt az egész, mint az indiánregényekben meg a Rejtőben. Szűk egy évvel azelőtt, 11 évesen láttam egy fiút, fiatalt, de már azért igazi felnőttet, aki nem tudom, miről beszélt, de pont úgy, mint képzeletemben a márciusi ifjak, akik a hazáról és a szabadságról szóltak. Óvodáskorom bálványa, a családi verskultusz okán, a folklorizálódott műdalokból és mindenekelőtt a János vitézből ismert Petőfi Sándor volt, akiről úgy tudtam, mély meggyőződéssel, hogy ő az az egy szép szőke, de magyar huszár, aki sej lovát karéjozza. Tudtam, hogy Petőfi barna volt, de azt is, hogy a külső nem számít. Leginkább pedig azt tudtam, hogy Petőfi Sándor maga volt a szabadságharc, hát ő volt minden egyes katonája is. Legalább annyi bizonyos, hogy minden honvéd kicsit Petőfi volt. Kontamináló hajlamú képzeletemben Petőfi honvéd alakja menthetetlenül eggyé vált a János vitézével (meg kissé a Fülig Jimmyével, a San Franciscó-i alvilág szintén a szabadság birodalma végtére is). A fiatal Orbán Viktorra azonnal ráismertem, ő az. Ő az, akit kerestem, az eleven, hús-vér Petőfi, a bizonyíték, hogy igazam volt. Petőfi él. Szép szőke magyar huszár és borostás, bátor, nyílt szavú fiatalember. Ahol Petőfi Sándor felbukkan, ott történelem van. Valami furcsa nyoma lehetett ez bennem a messianizmusnak, úgy képzeltem el Petőfit, mint Illés prófétát. Amikor Petőfi utoljára megjön, a Messiás jár majd a nyomában.
Sopron, a leghűségesebb magyar város volt az egyetlen egyéni körzet, ahonnan a Fidesz mandátumot nyert akkor, Szájer József győzte le az első fordulóban Pozsgayt, a második fordulóban nem emlékszem, hogy kit, mindenesetre mindenkit legyőzött. Apám, jellemző módon, elvitt városnézés közben egy kampánygyűlésre, én meg nagyon élveztem, Király Béla kampányolt Szájernak. Apám végig bökdösött, míg Király beszélt, hogy elmondja, ki ez az idős úr, hogy ’56 hőse és a magyar zsidók életének (a mi életünknek) a védelmezője volt. Ez egyrészt bosszantó volt, mert nem lehetett hallani, mit mond a nagy idők tanúja, a szálfaegyenes öregember Orbán Viktor barátjáról, másrészt jó volt arra gondolni, hogy ez a bátor, becsületes katona minket is védett, meg a szabadságot és a hazát is, most meg Szájert dicséri. A történelem mint múlt átadta a helyét az éppen most, a szemünk előtt zajló történelemnek, udvariasan bemutatta, és félreállt. A jelenet súlya megerősítette, amit éreztem. Most éppen történelem van, history in progress. A szemem előtt. Persze, nem értettem pontosan, mi történik, ahogy Fabrice del Dongo sem, de én legalább tudtam, hogy a hely, ahol vagyok, a waterlooi sík. Fel akartam hívni anyámat, hogy ne maradjon ki a történelemből, addig hiányzott, akkor kicsit nehezteltem is rá, milyen felelőtlenség ilyenkor elmenni, nem szavazni, magukra hagyni Szájeréket. Apám valami olyasmit magyarázott, hogy a kettő összefügg, mármint hogy anyám azért tud minden további nélkül kimenni Izraelbe, mert ez van, amit itt látok magam körül. És akkor összeért minden újra, haza, szabadság, mi, zsidók, akiket védenek, akiknek most aztán naponta tucatszor is lehet levelet írni, meg menni Izraelbe. Továbbá anyámat is felhívtuk, ha jól emlékszem. Ekkorra datálódhatik, sejtésem szerint, a makacs tévedés kialakulása bennem, hogy ez egy szabad ország, nemcsak intézményesen, hanem zsigereiben, tényleg, ahol mindenki büszkén vállalhatja az identitását és a véleményét, identitása sem jogtalan bántalomban, sem önmagában indokolatlan tiszteletben nem részesül, érveire ellenérv lesz a válasz, a vitázók azért tudnak vitázni egyáltalán, mert mind az éltető igazságot tartják szem előtt. A vitázók, különböző identitásaikkal és meggyőződéseikkel, a szabad haza. Politikára eszmélésem pillanata kegyelmi pillanat volt, tehát közegidegen. A kegyelem természete szerint nem következik semmilyen módon abból, ami megelőzi, és mivel pillanat, nem is követheti semmi. Természetesen tudom, hogy a rendszerváltás mint történeti folyamat nagyon is következett saját előzményeiből, de a rendszerváltás számomra a hazámra mint politikai közösségre rádöbbentő élmény, és ez az élmény, ez a felismerés és ez a pillanat semmiből sem következik, nincs és nem is lehet folytatása.
Magyarország polgárai döntő többségükben nem így ébredtek a politikára. Ők éppen ezért pontosan tudják, hogy a politika nem a közös ügyek intézése, hanem ocsmány és aljas manipuláció, hogy fönt mind lopnak és hazudnak, hogy a demokrácia csak kulissza, parasztvakítás, és a magasztos elvek nem valók semmire, legfeljebb ha egy épp aktuális elit hatalmi ideológiájának. Ez a tudás mutatkozik most meg, amikor, úgymond, „a PC-nek végre befellegzett”, meg lehet mondani az igazságot (amit hát mindig is gondoltunk), hogy a cigányok lopnak, csalnak, hazudnak. Nem lehet nem észrevenni a megkönnyebbülést. Az elgondolás, miszerint tisztességes ember nem cigányozik, soha, egyetlen pillanatig nem volt a mi közös meggyőződésünk, ez egy olyan „mi” terrorisztikus konszenzusa volt, ami exkluzív módon kizárta és néha lesajnálta a magyar nép tekintélyes többségét. Számát sem tudom, hányszor hallottam az utóbbi években a sóhajt, hogy az SZDSZ támogatottsága azért ilyen alacsony, mert a magyarok nem elég érettek még arra, hogy belássák, mennyire igazuk van. Ezért nem lehet semmit csinálni, ezért kell koalícióra lépni az MSZP-vel, akiket, persze, szintén lenézünk, ezért közös disznóságaink után eltartott kisujjal tudjuk őket „elküldeni a picsába”, a Hír TV kamerái előtt. Mi, ugye, ott sem voltunk, vagy ha igen, akkor magasabbrendű lényegünk nem keveredett el ezekkel. Az SZDSZ, mi, egyszerre akart szűznek maradni és utcaleánnyá lenni. Nem, persze, az SZDSZ érdekes a legkevésbé. Csak hát sokáig azzal áltattuk magunkat, hogy azért ez az egy párt mégiscsak és tűzön-vízen át komolyan veszi azt, amit akkor, ’90-ben gondoltunk. Pedig nem vette komolyan. Ezt már a fölényeskedés is jelzi. Hogy is mondja Kardos Pál? „Zsolt Béláék, Ignotusék már évek óta úgy járkálnak a magyar életben, mint a Nyugati Kultúra és Felvilágosultság Rt, mint maga az Egyesült Polgári Szabadság és Hamisítatlan Európai Humanizmus Művek kizárólagos jogú magyarországi vezérképviselői, és jajannak, aki ezeket az árukat az ő megkerülésükkel közvetlenül nyugatról hozza be, még inkább jajannak, aki ezeket az árukat az ő világszabadalmuk ellenére hazai műhelyben, hazai nyersanyagból meri előállítani.” Az SZDSZ e tekintetben teljes mértékben folytonos a ’30-as évek „urbánus”, liberális és, mondjuk, polgári radikális vezérfiguráival, mi több, az SZDSZ történetében ebben a tekintetben egyáltalán nincsen törés, Kóka János, akinek egyebekben a világon semmi köze nincs az alapítók szellemiségéhez, ezt a fölényes modort igencsak ismeri. Az SZDSZ persze ezen kívül is minden tekintetben méltatlannak bizonyult ahhoz az örökséghez, amit szóban, öncsaló önmítoszában felvállalt, ezért hiteltelen akkor is, ha néha még veszi a fáradságot régi igazságai bágyadt képviseletére. Gusztos Péternek, persze, igaza van, mikor fellép Miskolc rendőrkapitányának a bűnüldözést nem segítő, a társadalmi feszültséget viszont növelő cigányozásával szemben, csak hát ki hisz már el bármit is ennek a pártnak.
A kiszolgáltatott, nyomorúságos vagyonukat féltő, a szabadságról mit sem tudó polgártársaink, akiknek soha nem volt, mert nem lehetett hozzám hasonló kegyelmi tapasztalata arról, micsoda szabadság és haza, mindnyájunk szolidaritása és egybetartozása, úgy tudják, ahogy Brecht: előbb a has jön, aztán a morál. Védjék meg a munkahelyét, a tulajdonát, aztán szavaljanak neki. Nem a cigányság kirekesztettségével és reménytelen szociális helyzetével vállalt szolidaritást olvassa ki a nyilatkozatból, hanem a vele, az ő problémáival szembeni részvétlenséget. És ami azt illeti, azután, amit látott és hallott az SZDSZ felől, aligha lehet mindezen csodálkozni. A fővárosi SZDSZ megnyilatkozása, noha ebben az ügyben még a jó szándékuk sem vitatható, csak olaj volt a tűzre. A szabadság konszenzusának utolsó légvárai dőltek össze a miskolci eset kapcsán. A helyi SZDSZ sem habozott Pásztor kapitány mellé állni, és azt szólni vissza Gusztosnak, amit ilyenkor szokás, a tárgy helyett a vitatkozó státuszára fókuszálva: gyere le, öcsi, aztán ugass. Ez az „érv”, ha legalább tünetként komolyan akarjuk venni, szintén az empátia hiányát panaszolja, kisebb stiláris erővel és gondolati pontossággal, mint Kardos fentebbi idézete.
Izrael mindenesetre összekapcsolódott anyám útja és apám Király Béla-kommentárja miatt emlékezetemben a magyar szabadsággal. Most értesültem róla, ahogy utánanéztem Király Béla élettörténetének a neten, hogy 1993-ban a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igazai közé sorolta. Kilencvenhét éves, hetvennyolc volt, amikor Sopronban láttam. Isten éltesse.
Amikor egy évvel később Zsuzsi néniék Beer Seva-i rokonai, akiket anyám kinttartózkodása alatt ismert meg, anyám iránti szeretetből meghívtak engem, hogy lássam én is az Országot, szabadság- és hazaélményemhez hozzákapcsolódott a cionista mítosz. A termővé tett sivatag, a pionírok új hazát építő, lehetetlent nem ismerő küszködése, egy puszta kézzel épített ország. Ha akarjátok, nem mese, ahogy Herzl mondta. Petőfinek talán tetszett volna (János vitéznek és Fülig Jimmynek nemkülönben), engem lenyűgözött. Persze, katona akartam lenni az Ország szolgálatában, utána, ha leszereltem, kibucnyik. Amikor később olvastam, hogy a zsidó földműves, Avraham Bogatir történetében Veres Péter, aki különben nem volt mindig egyenletesen filoszemita pályája során, a népi irodalom remekét látta, megint összeért minden, úgy, mint Sopronban. Szombaton nem volt mit tenni, mert vendéglátóim szigorúan vallásosak voltak, az orosz bevándorlógyerekek hangoskodásába már csak nyelvi akadályoztatás miatt sem mertem beszállni (meg is állapították, hogy szép kis katona lesz belőlem, ha ilyen nyuszi vagyok), kénytelen voltam elolvasni a háztartás kevés magyar nyelvű könyvéből valamit, szemre egy Varázshegy nevűt választottam, úgy tűnt, bőven kitart a három szombaton keresztül. A mélyen tisztelt olvasó most alighanem azt kérdezi magában: Kohn, te most panaszkodsz vagy dicsekszel azzal, hogy 13 évesen elolvastad a Varázshegyet? Pedig tényleg arról volt szó, hogy még az épp aktuális foci-EB-t sem lehetett nézni, amit megnyertek a strandról befutó dánok, akiket csak úgy hívtak meg utólag, jobb híján, ahogyan én anyát választottam, igazolva, hogy tényleg semmi sem lehetetlen, hogy ha akarjátok, nem mese. A döntő vagy az elődöntő volt-e szombaton, nem emlékszem, házigazdám úgy oldotta meg a kérdést, hogy péntek délután egyszerűen bekapcsolva hagyta a készüléket, ettől aludni ugyan nem lehetett, de meccset nézni minden további nélkül. Én, mióta foglalkoztat az ilyesmi, nem szoktam ilyen szubtilis megoldásokat kitalálni, ami a szombatot illeti, fogom és megszegem, kész.
Mindennek 17 éve, azóta voltam kint, ha jól számolom, ötször, egy ízben fél évet töltöttem Izraelben, de nem mentem többet Beer Sevára, Ábrahám lakóhelyére, ahová visszavonult, miután Isten olyan érthetetlen, felfoghatatlan próba elé állította Izsákkal. Többet nem is küldtem levelet vendéglátóimnak, ebbe még most, leírva is belepirulok, mondom, híresen rossz levelezők vagyunk. Úgy számolom, akár élhetnek is. Amikor most terveztünk kimenni, két kiváló magyar költővel, egyhetes turistaútra, indulásunk előtt egy hónappal kitört a háború. A Hamasz rakétái elérték Beer Sevát, és eszembe jutott, hogy legalább most el kéne menni. Különben azóta még Sopronban sem jártam.
- Vendégkönyv [6]