2013. február 6.
„Nem Heidegger filozófiája, ami talán nincs is, hanem gondolkodása volt az, ami olyan döntő módon hatással volt a század szellemi fizionómiájára”, írta Hannah Arendt 1969-ben, Martin Heidegger 80. születésnapjára. A nagy kudarcokat sem hallgatta el: Heidegger nemzeti szocializmussal szembeni várakozásait, vagy annak veszélyét – egyfajta totalitarizmus megvalósulásának lehetőségét –, amikor a nagy filozófusok politikai és oktatási programmá akarják változtatni filozófiájukat. A szöveg a gondolati közelségek és egyben távolságok hangján íródott, immáron az egyenrangú értelmiségiek párbeszédének stílusában, miközben a sorok között átsütött a 45 évvel korábbi első személyes találkozás emléke, az azóta teljesen soha meg nem szűnt csodálat. „Te vagy, aki mindenkinél jobban értetted gondolkodásom és tanításom belső mozgatórugóját. Azt, ami a Szofista előadássorozat (így?) óta változatlan”, válaszolta az ünnepelt. A hajdani előadásokra tett utalás érzelmes emlékeztető: akkor találkoztak először a fiatal Marbourg-i filozófia professzor és a 18 éves, csillogó szemű diáklány. A levélváltás a végleges megbékélés jele volt. A kettő – az előadások és a levélváltás – között lezajlottak az európai történelem talán legsúlyosabb drámái, és ezek árnyékában a múlt század egyik emblematikus szerelmi, baráti és intellektuális története. Karl Karl Jaspers, a történet harmadik nagy szereplője, ekkor már fél éve halott volt.
Az első világháború két korszak és két világ választóvonalát jelentette Európában. A liberalizmus nagy korszaka véget ért, s helyébe az útkeresés, a tömegmozgalmak és ideológiák korszaka lépett. A korszakváltás a filozófiai gondolkodásban is éreztette hatását. A háborúban Jaspers és Heidegger is az uralkodó filozófiai tradícióval szembeni rossz érzésük és elégedetlenségük megerősítését látták. A lövészárkok tapasztalatának tükrében a lét kérdései új intenzitással merültek fel, és új válaszokra vártak. A létfilozófia két megalapítója a német társadalom nagyon különböző rétegeiből érkezett. Jaspers protestáns nagypolgári családból, amelynek anyagi kényelme lehetővé tette számára, hogy orvosi tanulmányai és rövid pszichiátriai karrier után, a kenyérkereset nyomásától szabadon, átadhassa magát a filozófia tanulmányozásának. Heidegger jóval szerényebb anyagi körülmények közül, vidéki konzervatív és meglehetősen tradícionális katolikus környezetből indult, olyan környezetből, amelyik büszke volt tradícióira és ápolta őket. Ezt a közeget modernitás-ellenesség és egyebek mellett egy tizenhetedik századi prédikátor-ős emlékének ápolása jellemezte.
Antonia Grunenberg könyve nagyon színes képet nyújt a korabeli német egyetemi világ működéséről, a személyi kapcsolatok, támogatások, hiúságok és konfliktusok rendszeréről, amin a két fiatal filozófusnak át kellett magát vergődnie ahhoz, hogy elfoglalhassák helyüket az egyetemi oktatók társadalmilag sokra tartott világában. Heidegger és Jaspers húszas években kialakult barátsága ezeken a közös tapasztalatokon és a közös törekvéseken, vagyis az uralkodó neokantiánus filozófiával való szembenálláson és a német egyetemek megreformálásának mindkettőjük által osztott ideálján alapult.
A könyvben Königsberg is megjelenik, ahol Hannah Arendt egy tehetős zsidó kereskedő-család gyermekeként nevelkedett. A város a német-zsidó együttélés paradigmatikus példája volt: a 19. század végére az asszimiláció a zsidók részéről szinte teljesnek mondható. A javarészt polgáriasult, a vallási közösséget az ünnepekre korlátozó zsidóság a város gazdasági, társadalmi és kulturális életben is jelentős szerepet töltött be. Az antiszemitizmus azonban a látszólag sikeres asszimiláció ellenére mindvégig jelen volt. A huszadik század elején, s különösen a világháború hatására és után, az ellentétek alaposan kiéleződtek. Az idők múlásával Königsberg lett a nemzetiszocialista modell, vagyis az elit és a tömegek szövetségének egyik első kísérleti terepe. Felgyorsult a közösségek szétválása, a politikai mozgalmak radikalizálódtak, a német jobboldal, és a cionizmus eszméje is felerősödött. Grunenberg érdekesen írja le, ahogy ez a két szembenálló szélsőség egymást tükrözve, sokszor nagyon hasonló gondolatokat megfogalmazva (pl. faji alapú kommunitarizmus vagy az erős vezető eszméje) radikalizálódtak. Arendt az iskolában és másutt is szembesült a látens majd nyílt antiszemitizmussal. Ez felkeltette benne a közösségi tudatot és a politika iránti érdeklődést. Ezt a politikai érdeklődést és egész életére szóló barátságokat vitt magával Königsbergből, valamint azt az apja által megfogalmazott tanulságot, hogy akit zsidóként aláznak meg, annak zsidóként is kell megvédenie magát.
A korra és a korabeli polgári életformára jellemző a nagy történet kezdete: Arendt kicsit idősebb diák-barátai között elterjedt, hogy Németország egy másik részében, Marbourg-ban, a filozófia szakon történik valami érdekes. A tanulni vágyó lány másokkal együtt odasietett. A „Moskirch-i kis varázslóval” való találkozás (Moskirch Heidegger szülővárosa) sokakhoz hasonlóan számára is sorsdöntő volt. Hans-Georg Gadamer – és persze sokan mások is – leírják, hogy a halk szavú, fiatal professzor milyen erős hatással volt a diákokra. Előadásait sokan nem értették, de ők is megérezték a belőle sugárzó spirituális energiát és azt, hogy a maga nagyon elvont módján is életük alapvető kérdéseit – mint magány, közösség, hagyomány, unalom, nihil, halál – érinti és boncolgatja.
A felnőtt élete kezdetén álló fiatal diáklány elragadtatásán nincs mit csodálkozni. A professzor is hamar felfigyelt azonban hallgatójára. A kortárs Gadamer szerint ez sem szorult azonban különösebb magyarázatra, hiszen az élénken figyelő, szép, szerény, de mégis magabiztos „zöld ruhás diáklányt nem lehetett nem észrevenni”. A kölcsönös vonzalom a szemeszter végére a nyilvánosság előtt bevallhatatlan titkos kapcsolatba fordult (a tanár-diák viszony kötelmein túl Heideggernek családja is volt már ekkor). A szenvedélyen túl Heidegger figyelmes és okos partnert talált a lányban, akivel legfontosabb gondolatait és szakmai problémáit is megbeszélhette. A lány pedig ebben az első szerelmi kapcsolatában lett felnőtt. A beszélgetések örökre meghatározták fejlődését: ettől kezdve minden gondolatában vagy írásában jelen lesz Heidegger, mint kiindulópont, vagy éppen ellenkezőleg, mint ellenpólus. Első komolyabb egyetemi tanulmányát professzorának ajánlotta. (Ezt, mivel később évtizedekre messzire kerültek egymástól, hosszú ideig nem követte újabb köszönetnyilvánítás. A sors furcsa és szép fordulata, hogy 1975-ben, mindkettejük élete végén, Arendt – végső megbékélésük jeleként – utolsó írását is Heideggernek ajánlhatta.)
Heideggernek óriási energiákat adott a kapcsolat, de az intenzív szellemi munka a szakítást is előre vetítette. A Lét és idő végső formába öntésének időszaka volt ez. Heidegger a munkájára koncentrált, Arendt pedig elhagyta Marbourg-ot. Heidelbergbe, Freiburgba, majd megint Heidelbergbe ment, Karl Mannheimet hallgatta és főleg Jaspers-t, akivel a tiszteleten és kölcsönös szereteten alapuló szellemi kapcsolatba és barátságba került. Ekkor alakult ki a nagy hármas, amelynek fejlődését Grunenberg vezérmotívumának választotta, és könyvében soha nem is veszíti szem elől. Egyrészről volt a két filozófus barátsága, amely a személyek társadalmi háttere és karakteriális különbségei ellenére is (Jaspers barátságos, nyitott, érzelmes, míg Heidegger zárt, aszketikus, és kapcsolataiban sokkal önösebb) mindkettőjük számára nagyon fontossá vált. Arendt ugyanakkor más és más típusú kapcsolatot ápolt velük: Jaspersszel és feleségével gyakran találkozott is, Heideggerrel hosszú ideig már csak levélben érintkezett. Arendt egy idő után sokszor közvetíteni is próbált a két filozófus közöttük, hogy a politikai események hatására elhidegülő viszonyukat helyrebillentse. A két filozófust továbbra is összekötötte a filozófia és a német egyetem radikális megújításának eszméje, de útjaik kezdtek szétválni. Heideggert nagy művének megjelenése az akadémiai nyilvánosság középpontjába emelte. (Grunenberg könyvének egyik legérdekesebb epizódja az Ernst Cassirerrel Davosban, az 1929-es Davosi Egyetemi Hetek során megtartott nyilvános vitájának leírása.) De az is nyilvánvalóvá vált, hogy a polgári liberális Weimari köztársaság csődjével és a nemzetiszocialista eszmeiség előretörésével szemben egészen másként éreznek. Jaspers távol tartotta magát a kommunista és a nemzetiszocialista illúzióktól is, az elidegenedés felszámolása és a közösségi megújulás közvetlen politikai ígéreteitől, amelyekre – a kettő valamelyikére – a korabeli értelmiség nagy része általánosan elterjedt modernség- és burzsoázia-kritikája miatt meglehetősen fogékonynak mutatkozott. Ehhez hozzájárult az is, hogy Jaspers zsidó származású felesége révén közvetlenül is szembesült a fenyegető veszélyekkel. Ugyanúgy, mint Arendt, aki az egyetemi világot is fokozatosan elöntő antiszemitizmus miatt kénytelen volt lemondani a németországi egyetemi karrierről. Arendt, Heidegger és Jaspers tehát három paradigmatikusan különböző helyzetből konfrontálódtak a köztársaság – a liberalizmus és polgári demokrácia – bukásával és a kommunitárius populizmus előretörésével.
Hitler hatalomra kerülése után Arendt Párizsba emigrált, férjhez ment, elvált, újra férjhez ment, majd második férjével 1941-ben New York-ba menekült. Már Berlinben, majd az emigrációban is cionista segélyszervezeteknek dolgozott, és a személyesen is megélt pária-lét fogalmán keresztül igyekezett megragadni az egyén huszadik századi magányát. Az emigráns – a vándor – méltóságának lehetőségeit kutatta, amit szerinte nem lehetett a többségi társadalomba való feltétlen beilleszkedésen, a parvenu-stratégián keresztül valóra váltani. Arendt gondolkodói fejlődését nagyban elősegítette a New York-i légkör, az európai értelmiségiek hatalmas tömege, a barátságok, a könyvtárak társalgóiban zajló társasági nyüzsgés, a folyóiratok és szerkesztőségek körül kialakult műhelyek, az egyetemi tanszékek élénk intellektuális élete, és az a biztonság és rálátás, amivel az őket befogadó Amerika lehetővé tette a szabad szellemi kiteljesedést és állásfoglalást.
Arendt igazi közegébe került. A sorsukat leginkább érintő kérdésekkel foglalkozott, érzékeny, és sok barátságot is tönkretevő vitákba keveredett a zsidó önszerveződés és önvédelem, valamint a majdan létrehozandó zsidó állam témájában. Értelmiségiként lassan hírnévre tett szert, keresni kezdték véleményét és írásait. Jaspersről és Heideggerről természetesen nagyon kevés híre volt. Nem tudta, hogy az előbbi teljes visszavonultságban élt, a tanítástól és publikálástól eltiltva, feleségével együtt a deportálás állandósult veszélyének árnyékában. Heidegger egyetemi professzorként, de szintén visszavonultan élt. A harmincas évek közepétől már nem vállalt hivatalos szerepléseket, nemzetközi konferencia-meghívásokat vagy hivatalos kiküldetéseket, s tartózkodott minden közvetlen politikai állásfoglalástól. Ha csalódott a náci hatalomban, az erőszakban, és ideálok nélküli, technokrata hatalomgyakorlásban – a nemzetiszocializmus nihilizmusában –, ennek csak egy Nietzsche-sorozatban, az előadások szigorúan filozófiai nyelvezetébe bújtatva adott hangot. Értette, aki értette, és érteni akarta. A korábban történtekre, a freiburgi egyetem rektori állásának elvállalására azonban mindenki emlékezett, közvetlenül Hitler választási győzelme után, s arra is, hogy Heidegger, a rektor milyen nyíltan és a hallgatóit is magával ragadóan támogatta az új hatalmat, és remélte tőle a német élet megújulását. Igaz, a csábítás csak egy évig tartott. A filozófus 1934 elején már le is mondott a posztról. De nem szegült szembe, nem állt ki, kijózanodását nem fogalmazta önkritikává.
Németország leghíresebb filozófusa vajon miért nem ismerte fel idejében a nácizmus természetét, miért sétált bele a radikális nacionalizmus, a kommunitárius szédítés, a rasszista propaganda csapdájába? Volt-e mindennek köze a lét heideggeri filozófiájához? Közvetlen és szükségszerű volt-e az út a modernség és elidegenedés, a liberalizmus és demokrácia filozófiai kritikájától a nacionalista mitológiáig? Ezek voltak azok a kérdések, amelyek Heidegger külföldre emigrált vagy Németországban maradt tanítványait – zsidókat és nem-zsidókat – foglalkoztatták. Ha őszinték voltak magukhoz, az önkritikai vizsgálatokat sem kerülhették el. Hiszen óhatatlanul emlékezniük kellett, hogy micsoda erővel hatott rájuk is az egyetemi professzor, az aszketikus „kis varázsló”, akinek gondolataiban vélték megtalálni ők maguk is a modernség mocsarából kifelé vezető út kiindulópontját.
Grunenberg terjedelmes írásának nagy része főként történelmi érdekességű olvasmány. Évek, helyszínek, életszférák – a német egyetemi világ, egy egyetemi kisváros, Königsberg, New York, a cionista mozgalmak, stb. stb. – sorakoznak egymás után, miközben felvonul az európai és amerikai értelmiségi és részben a politikai élet számos ismert vagy kevésbé ismert de érdekes szereplője. Mindez a filozófiai és politikai gondolkodás korabeli fő problémáinak összefüggésében, és e problémákat és fejleményeket az élet és politika oldaláról megvilágítva, olvasmányosan és izgalmasan.
A második világháború utáni időkkel foglalkozó fejezetek viszont már saját közelmúltunk, sőt napjaink legaktuálisabb kérdéseit érintik. Lebilincselő leírást kapunk Heidegger éveken át tartó számonkéréséről, védekezéséről és az őt ért kritikákról. Az egész korszak megjelenik: a nagy dráma utáni légkör, a tisztázás igénye, az opportunizmusok és emberi gyengeségek kusza valósága. Az alapvető kérdés ekkor már az újrakezdés kérdése: honnan lehet elindulni, és hogyan?
Jaspers teljes és őszinte magyarázatot és önkritikát várt Heideggertől, és a felelősség beismerését igényelte valamennyi honfitársától. Csalódnia kellett. Továbbra is levelezett Heideggerrel, újra és újra nyilatkozatra kérte volt barátját, de hiába. Háború utáni történetük egy mély intellektuális barátság fokozatos kimúlásáról szól. S a németekkel ugyanígy járt: a Jaspers-házaspár a háború vége után nem sokkal el is költözik Németországból.
Eleinte Arendt is a leghatározottabb elhatárolódás és kritika hangján nyilatkozott volt tanáráról és szerelméről. Majd, az idő múlásával, de Arendt filozófiai-politikai munkásságának következményeként is, viszonyuk a megbékélés irányába alakult. Arendt egy pillanatra sem feledte el Heidegger személyes hibáit vagy felelősségét a történtekért. Ugyanúgy elmarasztalta az önkritika hiányáért, mint volt professzora, majd egész életre szóló idősebb barátja, Jaspers. De megértőbbé is vált a háború után a filozófia elvont világába záruló és a politika kérdéseitől is teljesen elzárkózó Heideggerrel szemben. Felismerte, hogy a történtek nem feltétlenül Heidegger filozófiájának kritikájaként értelmezendők, hanem annak az illúziónak a kudarcaként, amelyik a filozófia álláspontjait közvetlenül társadalmi praxissá akarta formálni. Megbékélésük azon a feltehetően közös, bár csak Arendt által kifejezett felismerésen alapult, hogy a modernitás kérdéseire és problémáira a filozófia nem ad átmenetek nélkül alkalmazható, direkt válaszokat. Ezzel a felismeréssel pedig jól megfért a Heidegger iránt érzett, szűnni nem akaró tisztelete; vagyis annak elismerése, hogy Heidegger gondolkodása a század egyik legfontosabb és legösztönzőbb szellemi teljesítménye volt.
Antonia Grunenberg: Hannah Arendt und Martin Heidegger (Piper Verlag GmbH, München, 2006)