2013. március 6.
Az unortodoxia – a Fidesz egyik fő bűne, hogy ezt a borzalmas szót bevezette a közéletbe – az élet kívánalma és jele. Unortodox minden, ami új, ami érdekes, ami változó, ami rugalmas, ami a változó körülmények között megőrizni képes. Tárgykörünknél, a politikánál maradva, odahaza Francois Hollande francia elnök unortodox, amikor kormánya büntetőadót vet ki a nagyon nagy jövedelmekre, bizonyos nemzetközi nagyvállalatok államosításával fenyegetőzik, vagy törvénybe akarja iktatni az egyneműek házasságát. Vagy, egy elméleti példához folyamodva, John Maynard Keynes is unortodox volt, amikor az uralkodó liberális doxával szembefordulva az állam nagyobb szerepvállalását javasolta, és unortodox volt Milton Friedman is, aki a Keynes elméletén alapuló jóléti állam megcsontosodott dogmáit és intézményrendszerét az állam visszaszorításával akarta korrigálni. A nemzetközi intézmények területén unortodox Mario Draghi, az Európai Központi Bank elnöke, amikor a hagyományos szerepkörét messze meghaladó vállalásokkal és kijelentésekkel próbálja az európai gazdaságot nyugodtabb vizekre irányítani, és ilyenek a francia, a spanyol, a görög és más vezetők, akik a német gazdasági ortodoxiával, vagyis az egyensúly elsőbbségével szemben a növekedés receptjét lobogtatják. Vagy, a Sartre-i filozófia szintjére kalandozva, az unortodoxia - a l’esprit de sérieux tagadása – nem más, mint a megszokott, a társadalom által ránk kényszerített szerepek és meghatározottságok megkérdőjelezése, vagyis a saját sors tudatos alakítása, az önmagunkkal szemben vállalt felelősség, vagyis a szabadság választása.
Orbán Viktor legfőbb és leghatásosabb fegyvere is éppen az unortodoxia, amelynek aurájával sikerült körülvennie magát. Annyira, hogy ennek az aurának és Orbán hatalmának fennmaradása erős korrelációban vannak egymással. Az unortodoxia mindenekelőtt imázs, és a mai ellenzék nem is érti, hogy az orbáni hatalomnak talán ez a legvonzóbb vonása. Az unortodoxia egyebek között függetlenséget jelent; azt, hogy nem vagyunk senkinek sem a szolgái. Nem megcsontosodott eszmék irányítanak; nem a szabályok és intézmények, hanem az emberek a fontosak. Szókimondás, anti-píszí, a kegyes hazugságok leleplezése. Önérzet, sors-vállalás (-alakítás) a szerep-vállalással (eleve elrendeltséggel) szemben, szabadság. Akarat, bátorság, ravaszság, kitartás, elkötelezettség. Vezetni és követni tudás. Az önreflexió és önkorrekció képessége: küzdelem a megszokással, tehetetlenséggel, kishitűséggel és a saját hibáinkkal szemben. Magányos – ettől egyben hősies – küzdelem a külső és belső ellenséggel és túlerővel szemben. Ez az imázs, amíg megvan, a tiszteletre méltóság és egyben a tragikus hős sodrását és vonzerejét kölcsönzi alanyának.
Esetünkben az unortodoxia legfőbb tartalma a saját út elfogadása és választása. Ebből a csírából bontakozik ki és kap értelmet az egész nagy mese, amiben Orbánék látják és láttatják magukat. Ebben a történetben kvázi-szakrális elemek (feltámadás, új tavasz, újszülöttek) keverednek kvázi-rituális (a magyar embereknek tett fogadalom: majdhogynem vérszerződés), mitologikus (mi magyarok, a magyar vállalkozás történelmi heroizmusa: Kőmíves Kelemen metaforája ), történelmi (honfoglalás, Szent István, ’48 és ’56), racionális (a kormányzat gazdasági eredményei), és érzelmi (nemzeti büszkeség, közösségi tudat, áldozatok vállalása) utalásokkal. A viharos történelemből egyfajta „mesterterv” vezeti át ezt a népet a jövő felé, ha megtanulunk nem félni, lemondunk a „nem lehet” hitetlenségéről. S persze az áldozat: ez nagyon fontos része a történetnek. A sikert semmi nem garantálja. De ez nem baj, mert a saját sors megéléséért hozott áldozat, a hősiesen megküzdött és végigdolgozott élet; az, hogy megpróbáljuk – vagyis a gerincesség – még a materiális jólétnél is fontosabb.
E narratíva legtökéletesebb – mert átfogó és a korábbiaknál higgadtabb – kifejtését éppen Orbán idei évértékelője adta. Évértékelőnek üres volt, míg üzenetnek retorikai mestermű. A balliberális elemzők persze unalomról beszéltek, és fintorogtak. De ez nem más, mint görcsös önnyugtatás, „ne félj Nemecsek!”, miközben – mint Orbán minden beszéde során – a torkukban lüktetett a gyomruk. Rettegnek Orbántól, mert soha nem tudják, milyen irányból, milyen logikával és mire hivatkozva fog újabb vádakat vagy pimaszságokat előhúzni. Túlzott materializmusuk - vagy inkább: racionalitásuk? - miatt a baloldal és a liberálisok nem értenek az ilyen organikusan burjánzó frazeológiához, és nem sok megértést mutatnak a nagy történetek iránt. Pontosabban nincs érzékenységük az ilyen történetek jelentősége iránt. Meggyőződésük, hogy kenyérrel él az ember, és ebből az ortodoxiából egy tapodtat sem hajlandók engedni. (Egy térben és időben is közeli párhuzamot említve, a nyilvánvaló gazdasági problémák tükrében soha nem értették Silvio Berlusconi tartós politikai fennmaradását, amit, mert elméletet mégiscsak kellett gyártani, az egyébként soha nem létező média-túlsúllyal, és a demagógiával – vagyis az emberek megvezethetőségével – magyaráztak. Nem értették, hogy e siker magyarázatakor a „manipuláció” és „demagógia” vádja semmitmondó, hiszen e politika éppen azokon a rejtett tartalmakon, emlékeken, érzelmeken, a közösségben általánosan elterjedt, burkolt előfeltevéseken alapszik, amelyeket a demagógia, hogy célt érhessen, képes mozgósítani.)
„Megdöbbentő tény, hogy a gyűlölet ideiglenesen pótolni tudja a kenyeret. Egy ideig megélhetünk a gyűlöletből is”. Nyikolaj Bergyajev e mondatokat 1935-ben írta, a nácizmus és kommunizmus példájára gondolt, de a „gyűlöletet” a világról alkotott elképzelésekkel, hitekkel, önérzettel, és más valós vagy illuzórikus, de mindenképpen szellemi és érzelmi természetű tartalmakkal helyettesítve, a megállapítás a mai magyarországi helyzetre is érvényes. Orbán gondolati építménye legalább virtuálisan kiemeli hallgatóit az izolált egyénként leélt élet sivár valóságából, az epizód-lét és epizódkorszak meghaladásának, a távlatnak és közösségnek a reményét adva nekik. A gazdasági boldogulás és jólét – a „jó kormányzás” – csak egy összetevője ennek a víziónak. Fontos, de nem mindennél fontosabb: magasztosabb célok érdekében néha akár fel is áldozható.
A Bajnai Gordon körül kapkodva létrehozott kényszervállalkozás résztvevői mindezt demagógiának és populizmusnak tartják, és megvetik. S ezt jól teszik. Igazuk van, ha Orbánt mesemondónak, szemfényvesztőnek, vagy hipnotizőrnek tartják. Tévednek viszont, ha Orbán narratíva-építő aktivitását csak elítélendő tényként, és nem kihívásként értékelik. Mulasztanak, ha a demagóg narratívával szemben nem egy másik, persze lehetőleg tartalmas és valódi, de mindenekelőtt átélhető alternatívát állítanak. Hibáznak, ha Cipollával szemben könyvelői mentalitással és szürkeséggel kívánnak helytállni. Egyszerűsítenek, ha az emberekben csak a gazdasági érdekek hordozóját akarják megszólítani. És veszítenek, ha a minimumra apellálnak, mert – ahogy Szabó Lajos és Tábor Béla írták 1937-ben, egy a mostanihoz több tekintetben hasonló szellemi környezetben – „büntetlenül nem lehet keveset akarni. A minimalizmusnak is van iránya: ez az irány éppen a minimum felé tör.”
Veszítenek. Jobban mondva, veszítünk. Mert a „jó kormányzás” irány nélküli pragmatizmusára hagyatkozva Bajnaiék gyakorlatilag érvek és fegyverek nélkül maradnak. A baloldal mindig a ráció erejére apellált, a tényekre és a formális logika szabályaira hivatkozott, mert hitt a létező és megismerhető abszolút igazságban. A Haza és Haladás ugyanezt a jól kitaposott utat folytatja. Egy tévévitában, mondják, a tények és a logikus érvek magukért beszélnének, Bajnai feketén-fehéren leleplezné Orbánék hazugságait és bebizonyítaná a maga igazát. Pedig ha nem csak közgazdászként és jogászként – vagyis a számok, szabályok és formális gondolkodás embereiként – gondolkodnának, akkor értenék, hogy ez milyen naiv elképzelés. Ha valaki ezt nem hiszi, képzelje el magának az annyira áhított tévévitát. Bajnai előhozakodna mondjuk a Simicska-birodalom aligha tagadható tényével. Erre Orbán azt mondaná (vagy a szóban elmondhatatlan állításokat egy-egy mosollyal és kacsintással érzékeltetné), hogy Magyarország történelmi szerepét és jövőjét szem előtt tartva létre kell hoznunk 12-15 regionális magyar multit, és ez a feladat bizony olyan módszereket is megkövetel, ami a liberális széplelkeknek talán nem tetszik. Ettől a választól Bajnai zavarba jönne, hiszen ilyen illogikus, a tényekkel és elvekkel mit sem törődő válaszra nem volt felkészülve. S főként, mert ezzel nem tudna egy másik, ugyanilyen „magyar” és jövő-tudatos perspektívát állítani. Vagy képzeljük el, amint Bajnai sértetten kifogásolná, hogy a lejárató plakátok szerint ő be akarja vezetni az ingatlanadót, ami önkormányzati adók formájában ma is létezik, és mindig is létezett a rendszerváltás óta: „Bizonyítsa be [Orbán Viktor] a fideszes településen élő polgároknak, hogy én akarom bevezetni az ingatlanadót: és amit a házért, a kertért most fizetnek, csak képzelgés – mondjuk, tündérmese!” – mondta Bajnai az évértékelőjében. Erre vajon mi lenne Orbán válasza? Elmondaná, hogy Bajnai egy éves miniszterelnöksége alatt egyszer már valóban bevezette az ingatlanadót, amit 2010 elején az Alkotmánybíróság semmisített meg, másrészt Bajnai egyébként is a megszorítások karmestere volt, tehát az ő jóslatuk egyáltalán nem valóságtól elrugaszkodott, teljesen elképzelhető, sőt, logikus, tehát igaz. Ráadásul, ha Bajnai terhet vet ki az ingatlanokra, ezt kizárólag a költségvetés kényszereivel fogja indokolni, tehát az bizony adó lesz. Ezzel szemben az ő, vagyis Orbán esetében az ingatlan-tulajdonosok a helyi és szélesebb közösség feladatainak megvalósításához, a közösség nehéz helyzetének megoldásához járulnak hozzá a befizetésükkel. Ezt a társadalmi igazságosság és a tagadhatatlanul súlyos – ráadásul az előző szocialista kormányok által kreált – problémák indokolják. A mai ingatlanadó tehát nem adó, hanem a közösségért meghozott áldozat. Stb. Így zajlana ez a „vita”. Orbán felszabadultan halandzsázna, az elképedő Bajnai pedig zavartan hebegne. Mi meg egyre mélyebbre süllyednénk a fotelünkben. S azonnal megértenénk, hogy a politikában a „tények” mindig kontextusba ágyazva értelmezhetők.
A gyengeséget valószínűleg Bajnaiék is érzik. Mintha erre mutatna az évértékelőjében nagy teret kapott „remény”. Paradox helyzet, de ez ott csak szó maradt, üres kommunikációs fogás a kommunikációs fogásokat amúgy elítélő Bajnainál: tulajdonképpen puszta demagógia. Pedig lenne honnan elindulni. A fenti Bergyajev-gondolat szerint a mese csak „egy ideig” takarhatja el a valóság egyéb síkjait. A jólét és a külföldi lehetőségekhez mért relatív helyzet – a „kenyér”, vagy egyéni boldogulás – szempontjai nem egyeduralkodók, de előtérbe kerülhetnek. Nem véletlen, hogy évértékelőjében végül Orbán is elszólta magát. Beszéde utolsó bekezdésében a „mai fiatalokról” beszélt. „Meg kellene nyernünk a mai fiatalokat is”, mondta. „Valahogy meggyőzőbben kellene feléjük képviselni, hogy közös cél és közös érdek az, hogy a 2013-ban meginduló gazdasági növekedésnek és felemelkedésnek mindenki a nyertesévé váljon.” A beszédnek vége lett, s ez a „kellene” már elsimítatlan maradt. Azóta is ott ágaskodik, mint egy kitüremkedő csücsök, vagy pimaszul előbújó gaz. S ezzel Orbán elárulta, hogy ő is érzi saját korlátait. Látja, hogy kommunitárius történetével és múltból vett fogalmaival épp csak a máról és a jövőről nem tud újat és relevánsat mondani. Nem egyéni karakter, rátermettség, szónoki képességek, hanem intellektuális munka kérdése, hogy Bajnaiék e csücsköt megragadva ki tudják-e alakítani saját, a „jó kormányzásnál” jóval szélesebb körben átélhető, politikailag valóban versenyképes ajánlatukat.
Utószó: Miközben ezt a blogot írtam, a háttérben az olasz televízió választási műsora szólt. Az eredmények sajnos a fent leírtakat igazolják. Mario Monti kudarcán mindenkinek el kell gondolkodnia, aki ma a szakértelem erényeire szorítkozva kíván nyertes stratégiát kialakítani.
- PoliBlog [3]