2014. március 25.
1995-ben nem sokkal a Beszélő hetilap megszűnése után egy alkalommal a Wesley szociális munkásképzéséről beszélgettünk, amikor Ottilia váratlanul azt mondta: Fannika, te leszel a tánc- és illemtanár! Csak néztem rá, mint borjú az új kapura. Fel nem foghattam, mire gondol. Látva elképedésem, felnevetett, és részletezte, miről van szó. Azon gondolkozott, hogy milyen jót tenne a szociális munkás hallgatóknak, ha általában a kultúrával, a művészetekkel, valamint önmagukkal is közelebbi ismeretségbe kerülnének, ha valamiféle érzékenyítésben részesülnének. Nagyon megtisztelve éreztem magam, de meg is rémültem, semmi tapasztalatom, gyakorlatom ebben a sajátos tantárgyban nem volt.
Korábbban csak középiskolásokat tanítottam magyarra és franciára, és persze a magyar órákon szükség volt arra, hogy pl. az Illiászban és Odüsszeiában vagy a Bánk bánban, Csokonai verseiben a gyerekek ne valami régészeti leletet lássanak, hanem megtalálják bennük azt, ami nekik is érdekes, aktuális lehet. És ezt közös erővel többnyire sikerült is elérni. Olykor-olykor film- és színházélményeiket is megbeszéltük. De abban a helyzetben Ottiliával mégis nagyon tanácstalan voltam, elképzelésem se volt arról, milyen módszerrel érhetek el eredményt, mire alapozhatok, építhetek, mi legyen a fogódzom és hogyan, mivel vonhatom be a hallgatókat. Ottilia azonban nem aggódott, megnyugtatott, hogy nem máról holnapra kell kitalálnom sem azt, hogy mit, sem azt, hogy hogyan képzelem, van időm. Ő biztos benne, hogy menni fog. Olyan meggyőző volt, hogy rábólintottam, és amikor megerősítette, hogy milyen fontosnak tartja, hogy a leendő szociális munkások kellő önismeretre, empátiára tegyenek szert, és jól tudják kifejezni magukat, megértettem, hogy ezek valóban nélkülözhetetlen feltételei a jól végzett szociális munkának, és ebben a törekvésében támogatnom kell Ottiliát, nem hagyhatom cserben. Ráadásul szép feladat.
És amint hozzáláttam a tervezéshez, amelynek Ottilia már irányt szabott, és a gyakorlati megoldások végiggondolásához, rögtön kiderült, hogy mégis hasznát látom a korábbi pedagógiai tapasztalataimnak, amelyeket a gimnáziumban, és a kollégiumban mint nevelőtanár szereztem. Már akkor is, 1973-ban, ha nem is tudatosan, olyan könyveket adtam a gyerekek kezébe, amelyek segíthettek abban, hogy mind magukat, mind az őket körülvevő mikro- és makrovilágot, és az azokkal kapcsolatos problémáikat megértsék, az iskolai, ill. kollégiumi viszonyokat felmérjék. Például egy második gimnazista kollégistának, aki mind az iskolai, mind a kollégiumi renddel, szabályokkal hadilábon állt, Ottlik Iskola a határon c. könyvét adtam oda. Írt egy esszét. Megdöbbentett, hogy milyen mélységekig értette meg a regényt, nagyon szemléletes asszociációkat hívott elő magából. Attól fogva kevésbé érezte magát kiszolgáltatottnak, ellenkezőleg, határozottabb és bátrabb lett, képviselni tudta magát.
Még a nyolcvanas években olvastam Bruno Bettelheim A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek c. könyvét. Nagyon nagy hatással volt rám. Amikor Ottilia felajánlotta ezt a munkát, rögtön felidéződött bennem, hogy a mesék elemzésével hogyan bizonyította be Bettelheim, hogy szükség van az olyan típusú rémmesékre, mint mondjuk a Jancsi és Juliska, mert ezek a mesék segítenek a gyerekek szorongásait csökkenteni, mindenféle “bűnös” érzéseiket meg- és kiélni, anélkül, hogy következményei lennének. De ez a felnőttekre is érvényes, bármilyen történet olvasása, nézése közben óhatatlanul involválódnak. Azonosulnak ezzel vagy azzal szereplővel, átélik sorsukat, és közben akarva akaratlan magukra ismernek, vagy valamiért számukra fontos emberekre. Közvetett módon sokkal szívesebben fejezik ki magukat. Arra jutottam, ha tetszik, műelemzés órákat kell tartani, csak nem esztétikai hanem lélektani megközelítéssel. Úgyis csak a minőségi művek alkalmasak erre. Beszélgetni kell a művekről, ki hogyan látja ezt vagy azt a szereplőt, a szereplők viszonyát egymáshoz, és akkor jöhetnek a miértek. A beszélgetések alkalmat szolgáltatnak arra is, hogy a hallgatók az önkifejezésüket is fejlesszék, csak akkor lehet vitatkozni egymással, ha mindenki pontosan, szabatosan és árnyaltan fogalmaz, s így sikerül megértetnie magát. Úgy gondoltam, a film lesz a legalkalmasabb, legalábbis kezdetnek biztos. Könnyen elérhető, minden hallgató számára fogyasztható, ebben a műfajban vannak leginkább otthon. Ez nem zárja ki, hogy novellák, sőt versek is, színház is legyen a programban.
Ezekkel a megfontolásokkal, elképzelésekkel álltam elő Ottiliának, aki teljesen elfogadta, és jóváhagyta a koncepciót. Még nem voltak konkrét címek, és nem volt pontos tanterv. De ez utóbbit nem is akartam eltervezni, azt gondoltam, majd menet közben kialakul, ha kialakul, és már a hallgatók alapjainak, teherbíró képességének, igényeinek ismeretében.
2 csoportot, ill. évfolyamot kaptam, a másodikost és az elsőst. Az rögtön kiderült, hogy a másodikosokban nagy az ellenállás egy-két kivételtől eltekintve. A filmeket többségükben szívesen megnézték, de egy részüket azonnal elutasították azzal, hogy rossz, és innen nem lehetett tovább lépni, mert azt, hogy miért rossz, már nem akarták megfogalmazni, ugyanez vonatkozott arra az esetre is, ha tetszett, a miértre nem válaszoltak, az elemzésbe nem akartak belemenni. Időnként kérték ezt vagy azt a filmet. Teljesítettem a kívánságukat, ha én is jónak, kivesézésre alkalmasnak találtam. Ilyen volt pl. az Egerek és emberek. Erről szívesen is beszéltek, de már a könyvet nem akarták elolvasni. Elég kudarcosnak is éltem meg velük az órákat. Beszámoltam Ottiliának, aki azt mondta, minden kezdet nehéz, ne adjam fel, próbálkozzam csak tovább.
Akkoriban játszották a Katonában John Arden: Élnek mint a disznók c. darabját, amit még Kaposvárról ismertem, na, gondoltam, nem csak jó, de témába vágó darab is, szegények, cigányok és alsó középosztálybeli nem cigányok együtt ill. együtt nem élése lakótelepi lakásokban. Elvittem a csoportot. Teljesen ki voltak akadva, haragudtak, hogy ezt néztük meg, mert lehangoló, nyomasztó volt számukra. Pfuj. Meghívtam a rendezőt, Ascher Tamást egy beszélgetésre. Ezen Ottilia is részt vett. Ascher addig provokálta a hallgatókat, míg azok meg nem szólaltak, és végül sikerült is őket aktivizálni, igazi beszélgetés, sőt, valamelyest vita alakult ki. Ennek nagyon örültem, de el is voltam keseredve, hogy nekem ez még egyszer sem jött össze. Ottilia azt mondta, sokkal határozottabbnak, megosztóbbnak kell lennem, finomkodással, visszafogottsággal, óvatoskodással semmire sem megyek, és elbizonytalanítom a hallgatókat. Igyekeztem megfogadni Ottilia tanácsát, már amennyire ez tőlem telt. Később azért jobban összerázódtunk, ők is inkább megnyíltak.
Az elsősökkel, a 3. évfolyammal viszont elég hamar egymásra hangolódtunk, már eleve azzal kezdtem, hogy felmértem őket. Gyerekkorukban milyen meséket hallgattak, olvastak, mi volt a kedvenc meséjük, legutóbb mit olvastak, láttak. Egységesebb csoport volt minden szempontból, mint a másodikos, és jóval nyitottabb. Velük aztán eljutottunk addig, hogy pl. Petri verseket elemeztünk, amelyek ugyan felborzolták a kedélyeket, de végül is elfogadták, hogy érvényes szemlélet bontakozik ki belőlük, és a kíméletlenség nem feltétlenül cinizmus, sőt. Megnéztük Petri Ádám és Petri György beszélgetéséről készült filmet, amely ugyancsak sokkoló volt nekik, de szenvedélyes vitát váltott ki, melynek végén belátták, hogy milyen ellentmondásosak vagyunk mi magunk is, és nem csak egy igazság létezik. Novellákat is elemeztünk, mindenkinek kis előadást kellett tartania, utána megvitattuk. Egyre inkább belejöttek. Másod év végén mindenkinek kiosztottam egy regényt vagy esszét, szigorúan személyre szabottan, amelyről részletesen kellett írniuk. Jobbnál jobb dolgozatok születtek. Sajnos, Ottilia ezt már nem érte meg. Amit azért is nagyon fájlaltam, mert az eredmények messzemenően igazolták az elképzeléseit, amikor ezt a “tantárgyat” kitalálta és bevezette. Összességében sokkal hatékonyabb a művészet közvetítésével, áttételesen fejleszteni az önsimeretet és önkifejezést, mint direkt módszerekkel. Egy-egy film olyan erősen hatott, hogy pl. volt, aki fej- és fogfájásra hivatkozva rohant ki a Fanni és Alexander nézése közben, vagy a Washington Square alatt. Mind a két film többek között a szülői zsarnokság és képmutatás súlyos következményeit mutatta meg.
Még két csoporttal csináltam végig a kétéves képzést, az utolsóval már csak egy évre futotta. A korábbi tapasztalataimat beépítettem, és igyekeztem minél jobban kiteljesíteni az eredeti elképzelést, kidolgozni a koncepciót és a módszert is. Ottilia, azt hiszem, elégedett lett volna, hiszen sikerült akkreditáltatni is ezt a tárgyat.
Nekem személy szerint az volt a sikeresség bizonyítéka, hogy az a bizonyos csoport, amellyel a Petri verseket elemeztük, azt kérte, hogy harmadévben is tartsunk szemináriumot. Mindannyian felszabadultak voltunk, mert már semmi tétje nem volt. Egyik legjobb élményem az életben és a főiskolán is. És ugyancsak ők voltak, akik, miután a Wesley-ben kényszerűen befejeztük pályafutásunkat, szorgalmazták, hogy időről időre szervezzünk alkalmakat, amikor filmet nézünk és megbeszéljük. És ezt egy-két ilyen alkalommal sikerült is megvalósítani.
Miután bevált ez a képzés, fejlesztés, a Romaversitas-ban is módom volt ilyen kurzust tartani. Ott is vegyesen fogadták, de voltak nagyon lelkesek, akikkel sokra is jutottunk. És végül szeretnék egy számomra is megrendítő esetről röviden beszélni. Egy alkalommal Philip Roth Szégyenfolt c. regényének filmváltozatát néztük meg, egy olyan sorozat keretében, amely az etnikai identitás problémájával foglalkozott. A Szégyenfolt főszereplője egy elismert professzor, aki annak érdekében, hogy elismerjék és érvényesüljön, eltitkolta, még a felesége elől is, hogy néger származású. Megtehette, nem látszott rajta. Zsidónak mondta magát, s bár ez is kétes dicsőségnek számított a negyvenes évek végén, mégis elfogadhatóbb pedigrét jelentett a közvélemény számára, mint a néger. Egy félreértés miatt rasszistának bélyegzik olyan diákok, akik nem is látogatták az óráit. Meghurcolják, a kollégái sem állnak mellé. Felesége az egyetlen, aki kitart mellette, de váratlanul meghal. A professzor, volt dékán súlyos válságba kerül. Miután megnéztük, és beszélgettünk, egyszer csak felállt egy lány, hogy ez a film személyesen érintette őt, mert vele is az történt, hogy mivel nem látszott rajta, letagadta cigány voltát, s ezt annál is inkább megtehette, mivel másik városban végezte az iskolát. De egyszer vitája volt valakivel, aki rasszistának nevezte. Ez olyan lecke volt neki, hogy elszégyellte magát, s azon túl vállalta cigányságát. Hiszen a Romaversitasba is így kerülhetett be. De arról, hogy korábban letagadta, mindeddig mélyen hallgatott. Ez a film azonban arra ösztönözte, hogy most bevallja. És örül, hogy így történt. Megszabadult egy tehertételtől.
- Emléknyom [3]