2014. április 14.
Mit gondol arról, hogy a kormány a választások szinte másnapján újraindította a német megszállás Szabadság térre tervezett emlékművének építését? – kérdezte Kálmán Olga, az ATV újságírója Schiffer Andrást. „Semmit”, válaszolta az LMP társelnöke. A kijelentés természetesen nem volt igaz. Schiffer ugyanis nem semmit gondolt, hanem azt, hogy – mint elmondta – „Magyarországnak vannak súlyos problémái, és az ellenzék jobban teszi, ha tanul a választási eredményből, és azokkal a problémákkal foglalkozik, amelyek ma például a szélsőjobb térnyeréséhez vezetnek.” A kormány erőszakos emlékmű-építési akcióját ő maga is elítéli, de ezzel nem kíván különösebben foglalkozni, hiszen a körülötte gerjesztett „handabanda” csak eltereli a figyelmet a választási „zakóhoz” vezető mulasztásokról, nevezetesen a munkahelyteremtés és földosztás kérdéseinek a baloldal által történt elhanyagolásáról.
Schiffer szerint a rendszerváltás óta egymás lefasisztázása, illetve lekommunistázása uralja a magyarországi politikai közbeszédet, „ebből egyre több embernek elege van”, és „ezt a körforgást jó lenne abbahagyni mindkét oldalról”. Szerencsétlen, téves, elhibázott, sőt „megvetendő” a kormányzat mostani provokációja, de „enyhe túlzás” a fasizmus emléke felé tett engedménynek tekinteni, nem szabad túlzott súlyt adni neki, és ez van: tudomásul kell venni. Ez Schiffer András „nagyon kemény” véleménye az emlékmű tárgyában. Az interjút nyitó szó, a „semmi” a lényeget foglalta össze: a verbális és szimbolikus játszmákból ő kimarad, ezek a levitézlett, mert a társadalom számára fontos mondanivaló nélkül maradt közszereplők pótcselekvései, játékterei, ő viszont az embereket érintő kérdésekre tartogatja energiáit. Ráadásul egy ilyen választási eredmény után mindenkinek ezt kellene tenni.
Schiffer szerencséjére Kálmán Olga szokásához híven ezúttal is alulmúlhatatlan volt: unalmasan kötekedő, hisztérikus, bután arrogáns – (egy újságíró lehet okosan is arrogáns, például Fiala János) -, mint mindig, amikor az általa támogatott balliberális kánontól eltérő politikusokkal vagy elemzőkkel beszél. Sőt, ezúttal még a szokásosnál is messzebbre ment, mert elképedésében néha szólni sem tudott, csak hápogott. Tulajdonképpen ez volt a mentőöv: az újságíró viselkedése igazolni látszott Schiffert, aki legyintve söpörte le a hiszteroliberálisok (ez állítólag visszatérő szavajárása volt az LMP belső vitáiban) „túlzásait” és „handabandáit”. Ergo: megint, mint huszonöt éve mindig, a hiszteroliberálisok zajonganak, és az ő marginális jelentőségű, ámde hangosan előadott szempontjaikkal kell a drága időnket tölteni. A nézők jelentős részének, azoknak a liberális barátaimnak is, akikkel erről beszéltem, nagyjából ez jött le az interjúból.
Schiffer és Kálmán Olga színvonaltalan beszélgetése számomra azért érdekes, mert jól reprezentálja azt a kalodát, az egyik kalodát, amit, ha a választás tanulságaival és a jövővel foglalkozunk, szét kell törni.
A felek alapvető tévedése az volt, hogy az emlékművet kizárólag érzelmi kontextusban kezelték. Kálmán indító szavaiban az emlékmű „a kormány álláspontja szerint az áldozatok emlékének szól”, holott szerinte „éppen az áldozatok emlékét sérti”. Vagyis ez a fő probléma: a kormány érzéketlen a túlélők és hozzátartozók érzései iránt. Schiffer erre ugyanígy válaszolt: „a túlélők leszármazottjaként”, vagyis – a kontextusból adódóan egyértelműen – zsidóként, és mint ilyen jelentette ki, hogy a nemzeti egyetértés kialakítása ellen hat az, ha „a pártok gyakorlatilag permanens kampányban folyamatosan a történelemkönyvekben szórakoznak”. Ezzel a morális megközelítéssel Kálmán és Schiffer is tévedésben vannak, pontosabban, a történelmi, a politikai, emlékezet- és egyéb köznyelvi szimbólumok szerepének és jelentőségének félreértését vagy nem-értését mutatják. A tervezett emlékmű nem azért, vagy nem csak azért jelentős, mert sért valakit, jelen esetben a Holokauszt túlélőit és áldozatainak hozzátartozóit. Mint ahogy Schiffer vele kapcsolatos, végül is megengedő, vagy legalábbis legyintő álláspontja sem meggyőzőbb vagy hitelesebb attól, hogy ő a Holokauszt-utódgenerációhoz tartozik. Vagyis, a tervezett emlékmű alapvetően nem személyes, és semmiképpen nem alapvetően zsidó probléma. Pontosabban, nem zsidó problémaként fontos és érdekes.
Az emlékmű alapvetően többségi magyar kérdés, elsősorban magyar-magyar ügy, és a hajdan meghurcolt kisebbségek ebben ma csak zavaró tényezők. Nem a tiltakozók voltak először, nem a hisztériázók és a mindig-handabandázók, ahogy azt Schiffer elég szemforgató módon beállítja, hanem a magyar kormány jelentette be az ötletet, váratlanul, minden előzetes és érthető ok és apropó nélkül, a közéleti párbeszédet és a demokratikus eljárásokat kihagyva. Valamiért ez az emlékmű nagyon fontos ennek a kormánynak, annyira, hogy teljes tekintélyével és erejével mögé áll, vállalva nem a vitákat, mert vitára nem hajlandó, hanem a tiltakozó indulatokat.
Tudatosan kitervelt politikai tettről van tehát szó. Mik lehettek a céljai? Egyesek választás előtti trükkről beszéltek, amivel Orbán egy táborba akarta szorítani a zsidókat, a Shoá emlékének fenntartását fontosnak tartó értelmiséget és a politikai baloldalt. Egy ilyen operáció célja természetesen a baloldal kívülről irányítottságának, részérdekek által való mozgatottságának, a magyarságtól idegen jellegének bizonyítása lett volna. Egy másik állítás szerint az előzőhöz valamelyest hasonló, de kisebb jelentőségű műveletről van szó. Eszerint a kormány egyszerűen a számára túlzottan önállóvá és kritikussá vált Mazsihiszt akarja a baloldalra tolni, és ezzel mint politikailag nem semleges szervezetet a második lépésben majd háttérbe szorítani a zsidóság képviseletében, és kigolyózni a zsidóság és az állam párbeszédéből, és a zsidóknak juttatott állami pénzek elosztásából és kezeléséből. Egy harmadik álláspont szerint viszont a december végén, vagyis a választási kampányt közvetlenül megelőző időszakban bedobott ötlet egyszerűen az akkor már érezhetően erősödő szélsőjobbnak tett gesztus volt, amivel az ő potenciális szavazóikat kívánták lekenyerezni és magukhoz vonzani. Ennek része a Szabadság tér, mint a magyar elszigeteltség, kívülről szorongatottság, de mégis megmaradás és helytállás szimbólumának létrehozása. Hiszen ne feledjük: a német megszállás emlékművével szemben, az ellipszis formájú tér átellenes fókuszpontjában egy szovjet emlékmű áll.
Bármi volt is az első gondolat, a közvetlen kiváltó ok, ez az emlékmű tökéletesen belesimul a magyarországi konzervatívok és a jobboldal rendszerváltás óta tartó legfőbb törekvésébe és minden mást überelő kínjába. Az igazságok igazsága tehát valahol ott keresendő: a történelem fazonra nyírását szolgáló szimbolikus vagy nyelvpolitikai vergődésben. Az emlékmű persze provokáció, amolyan Kerényi-típusú ötlet (személy szerint bárkitől származik is), de a korábbiakhoz hasonlóan elsősorban nem kifelé szól, hanem befelé: többségi magyarok gesztusa többségi magyaroknak. Tartalma pedig nem más, mint a „ne félj Nemecsek!”, ha az olvasó még emlékszik rá. De még pontosabb, ha Káin bűn-tagadására gondolunk. Abban a történetben sem Ábel a főszereplő. Róla csak annyit tudunk, hogy pásztor volt, és megölték. Ő tulajdonképpen csak eszköz, statiszta, vagy mellékszereplő, a nagy terv kelléke. A főszereplő Káin, aki saját feldolgozatlan komplexusaitól vezettetve öl, tagad, bűnhődik, lelkiismeret-furdalás gyötri, és szeretné a múltat legalább szavakban megmásítani. Gyanítom, hogy 1944 óta mindig is mélységesen benne lakozott Káin a magyar lélekben és tudatban. Az első években még bujkált, és nem törhetett elő, utána évtizedekig a mélybe kényszerítették, és csak a rendszerváltás sok minden mást is felszabadító katarzisa nyitotta meg számára a felszínre vezető utat. És vegyük észre: azóta, vagyis huszonöt éve a magyarok jelentős része Káinként (vagy Káin-utódként) érez, szenved, gondolkodik, beszél és viselkedik! Így kerültünk abba a helyzetbe, hogy a rendszerváltás óta szinte csak ezzel a kérdéssel foglalkozunk. Tessék visszaolvasni az elmúlt két és fél évtized jobboldali, konzervatív és baloldali sajtóját! Végig a Shoá és a zsidósághoz való viszony volt a fő téma. „Magyarországnak vannak súlyos problémái”, mondta Schiffer, amivel azt kívánta mondani, hogy Magyarországnak vannak ennél, vagyis az emlékezetnél és az azt szolgáló szimbólumoknál súlyosabb problémái. Csak azt nem mondta meg, hogy huszonöt éve vajon miért nem azokkal foglalkozik a magyar közélet, és miért éppen ezekre a szimbolikus és narratív kérdésekre pazarolja az értelmiség a drága időnket és saját energiáját!
Schiffernek persze van erre felületes válasza, ugyanaz, ami egyszersmind a jobboldal örök válasza. Eszerint létezik egy baloldali liberális megmondó értelmiség, amelyik a rendszerváltás idején és utána is túlnyomó szerepet játszott a médiában, s a magyar bűnösség témájának felszínen tartásával, sőt gerjesztésével tulajdonképpen a történelmet, és vele napjaink „igazságát” próbálja opportunista módon a maga irányába fordítani: uralni akarják a történelmet, a moralitást, a közélet beszédtémáit, és ezzel a politikát. Ennek a balliberális értelmiségnek a jelenléte és befolyása azóta nagymértékben megcsappant ugyan, hatóköre, kisugárzása folyamatosan gyengül, fórumai, vagyis megjelenési lehetőségei radikálisan lecsökkentek, az oda tartozók egzisztenciálisan jórészt a legnagyobb bajban vannak. A topik azonban fenntartható. Schiffer álszent módon továbbra is „az alkotmányos ellenzék médiában felülreprezentált szereplőinek az érvkészletéről” beszél, ami látszólag nem arról a bizonyos eszdéeszes értelmiségről szól, de az áthallások folytán a huszonöt éve ismételgetett mantra folytatása.
De ez csak mellékszál. Ábel is ember volt, és ha lettek volna visszakézről utódai, azok is emberek lettek volna, akik természetesen igyekeztek volna apjuk emlékét nemcsak fenntartani, hanem esetleg a saját javukra kihasználni. Az opportunizmus általános emberi hajlam, aminek csak a kivételek tudnak ellenállni. A magyar jobboldal és Schiffer nagy hazugsága tehát nem ezzel kapcsolatos, hanem azzal, hogy szavaik szerint a szóban forgó balliberális értelmiség a Holokauszt emlékén élősködik. Pedig nem azon élősködik, hanem a felelősség áthárításán és a bűnösség tagadásán! És ez óriási különbség!
A megmondó értelmiség felelősségre vonása azonban csak félrevezető művelet vagy önbecsapás. A bűntudat fennmaradásához valójában nincs is szükség a hajdani áldozatok túlélő és „érdekelt” leszármazottaira, és még csak Sorosra és eszdéeszesekre sem, bárkik is legyenek ez utóbbiak. A kimondatlan bűntudat váratlanul mindig előtör: leginkább egy csukott ajtajú szoba, egy esti séta vagy az álom utáni pillanat magányában. Népcsoportok és nemzetek esetében ugyanígy van. Nincs szükség zsidókra ahhoz, hogy a Holokauszt emléke és a be nem vallott felelősség Magyarországon újra és újra rombolóan felszínre törjön. Mint ahogy mindig és mindenütt lesznek Orhan Pamuk-ok, akik török létükre is felemlegetik az örmények hivatalosan mindmáig tagadott, tervszerűen végrehajtott lemészárlását.
És ez itt a lényeg! Az emlékezet, a szimbólumok nem felépítmény, nem média-sugallat. Ellenkezőleg, valójában ők uralják a mélyeket, onnan törnek elő. Ők tehát az alap. Nem lehet véletlen, hogy történelmi és lelkiismereti kérdéseinkről szólt a rendszerváltás óta eltelt egész negyedszázad. Nem véletlen, hogy Orbánék legtöbb energiájukat és találékonyságukat éppen a szimbolikus politizálásba, vagyis a történelmi emlékezet elfoglalásába és a köznyelvi narratívák meghódításába ölik. Nem véletlen, hogy az elmúlt két és fél évtized központi kérdése a média feletti uralom volt. A magyar rettegést, a felelősség emlékezetét akarták egy felettes Én segítségével elfojtani, domesztikálni. Ezt szolgálja az üldözött nemzet mítosza, a trianoni igazságtalanság túlhangsúlyozása, a nemzeti magány mazochista élvezete. Fel kell építeni a sorsüldözöttséget, mert csak ezzel ellensúlyozható a sorstalanság. A nyelvezet: ez volt itt az érdekes kérdés, nem pedig más.
A szimbólumokból építkező, azokra támaszkodó nyelvezet, kedves Schiffer, ha ezt nem tudná, meghatározó! Nem másodlagos kérdés ez, mondjuk a „munkahelyteremtés” és a „földreform” mögött. A témát radikálisan rövidre zárva: Orbánék nem a gazdasági sikerekkel, a munkahelyteremtéssel és a földreformmal nyerték meg a választást, mert ilyenekről nem nagyon beszélhetünk. Ehelyett tereket állítottak vissza ’44-es formájukba, kúriákat újítottak fel, szobrokat emeltek, utcákat neveztek át, médiában terjeszkedtek, stb. A történelem és a politikai nyelvezet volt a fő harci terepük. Schiffernek igaza lehetne abban, amennyiben persze őszinte lenne, hogy mindennek véget kellene vetni. Tényleg jó lenne, ha lehetségessé válna végre „Magyarországon valamiféle egyetértés kialakítása”, vagyis a szimbolikus és történelmi viták lekerülhetnének a napirendről. Ehhez azonban előfeltételként szükség van a legfőbb akadály, a kimondatlan bűn őszinte kimondására, és a feldolgozatlan bűntudat kioltására. Amíg ez nincs, addig csak rossz lelkiismeret és izmozás van, és a magyarok mindig a nem is létező zsidó árnyával birkóznak majd rémálmaikban. Ennek az izzadtságszagú küzdelemnek egyik megjelenése ez az emlékmű. Aki ezt nem látja, aki ezt egy legyintéssel a kormányra hagyja, az valóban őfelsége ellenzéke, és jelentéktelen tényező a nemesebb értelemben vett mai magyar politikában.
A nívó lerontására szerepeljen itt még egy vörös farok. Schiffer a média és a történelemkönyvek körüli „handabandáról” beszél. De nem gyanús-e ez egy olyan embertől, akinek pártja, az LMP, ellenzéki oldalról majdhogynem kizárólagos jelenlétet kapott az utcai és metró-plakáthelyeknél? Vajon ez minek tudható be, és kinek köszönhető? Miféle ellenzék is ez a parlamentbe bejutott zöld ellenzék? Mit ért a magyar közéletből, és mire játszik az a politikus, aki a német megszállás tervezett emlékművével kapcsolatban nem gondol „semmit”? Netán megkezdődött a jobboldalnak, s azon belül is a megerősödött szélsőjobbnak szóló gesztusok sorozata, a szavak és szimbólumok átvétele, azok terének teljes átengedése (mert azok csak szavak és szimbólumok), s végső soron a gazsulálás?
- PoliBlog [2],