A nap hőse, a „hazaáruló” – szerbiai gruppenszex: mindenki mindenkivel

Hogy az ex-Jobbikos ámokfutónak mi jár az implicit halálos fenyegetésért, azt nem tudom, de baja van a tényekkel és a fogalmakkal is. Mert a kettős állampolgár Pásztor Szabadkán élve, a Vajdasági Tartományi Parlament elnökeként aligha lehet a (nagy)magyar (nagy)haza elárulója, jobbik (rosszabbik) esetben is akkor már inkább nemzetáruló. De hát amióta nagy erőkkel folyik a nemzetépítés, a magyar útlevelek és a szavazati jog széthajigálása, miért pont Gaudi-Nagy tudná értelmezni, meddig terjed az állampolgárság, a nemzet vagy a haza fogalma, min milyen politikai közösséget értsünk, ki hová tartozhat, tartozik, vallja magát annak, aminek – és ettől függően „árulhatja el” az adott közösséget.

 

Viszont az már ténybeli kérdés, hogy akikkel Pásztor, illetve pártja most összeállt (a VMSZ államtitkári helyekkel képviselteti magát az új szerb kormányban, miután koalíciós szerződést kötött az új kormányfő, Aleksandar Vučić által vezetett Szerb Haladó Párttal), azok mennyiben felelősek azért, mert „kiüldözték a Délvidékről a magyarok döntő többségét”. Először is a Délvidék kifejezés történelmileg képlékeny, semmiképp sem azonos a mai Vajdasággal, mert például beleértendő a horvátországi Baranya, de a romániai Bánság egy része is.  Az sem igaz, hogy 1991 óta a szerbiai magyarság döntő többsége eltűnt volna, bár a népességfogyás valóban nagyon jelentős, mivel huszonév alatt 340 ezerről 250 ezerre csökkent a magyar populácó száma, és ez még túlzó szám is, hisz számos emigránst, vendégmunkást is egyszerűen állandó lakosként írnak be a kérdezőbiztosok, hisz ők fejpénzt kapnak ezért. 

 

Az is fogas kérdés, milyen értelemben üldözték a magyarokat. Az, amit Slobodan Milošević véghezvitt (a Šešelj vezette radikálisok hathatós támogatásával – jelezzük, ő már 11 éve Hágában ül, de még az elsőfokú ítéletet sem hozták meg háborús bűnei ügyében, ami szintén sajátos skandalum), ugyan tényleg nevezhető az etnikai tisztogatás különös módjának, de inkább diszkriminációnak, semmint explicit üldözésnek. A legtöbben talán a katonai behívók miatt menekültek el – a magyarokat számarányuknál gyakrabban hívták be (habár pontos adatok nincsenek, kutatások sem), elbocsátották őket állásukból, illetve nem vették fel őket az állami intézményekbe (különösen például az erőszakszervezeteknél), így a másik jelentős réteg gazdasági okokból emigrált, illetve a külföldön tanuló vajdasági magyarok java nem tért vissza.

 

Vagyis ez az üldöztetés inkább Milošević bűne, bár a radikálisok voltak a legvéresszájúbbak, a verbális agresszió az ő hitbizományuk volt, akárcsak ma Magyarországon a Jobbiké. Ebben a pártban nevelkedett Vučić is, akivel most Pásztorék összeállnak, de a jelenlegi szerb elnök, Tomislav Nikolić is, akivel meg Áder János is parolázott (úgyhogy Gaudiék őt is támadhatnák szóban vagy köpettel). Ám Vučićék kiváltak a Radikális Pártból, Szerb Haladók lettek (naprednyákok, ami a národnyikra rímel, és igen, ők népiek), de a Fidesszel ellentétben nem a szélsőjobb felé araszolnak, hanem éppen onnan középre. Ez olyan jól sikerült a legutóbbi, márciusi választásokon, hogy a szavazatok szinte ötven százalékát megszerezték (csak listás választás van), ám ez sem volt elég a kétharmadhoz, igaz, ennek Szerbiában nem sok jelentősége van, a sima többség szinte mindenre elég. A Szerbiát putyinizáló haladók azonban nem csak a szakemberhiány miatt döntöttek úgy, hogy bevonnak boldog-boldogtalant a kormányba, hanem így a felelősséget is szétterítik, ellenzék pedig szinte nem is lesz (a szélsőjobb szétforgácsolódva be sem jutott, egyedül a szétesett, anno a meggyilkolt kormányfő, Zoran Djindjić vezette demokraták egy csoportja lesz ellenzékben).

 

De a kérdés most inkább az, Pásztorék mi a túrót akarnak Vučić-tyal, Nikolić-tyal, akik szintén akár Hágában is kiköthettek volna, de minimum a Radikális Pártot el kellett volna törölni a 2000. október 5-i kvázi-forradalom után – a Szocialista Párttal egyetemben –, akár 1945 után a nácikét. Múltjukkal nem számoltak el, felelősséget nem vállalnak – pedig például az új kormányfő Milošević uralkodásának végén, a NATO-bombázások idejében tájékoztatási miniszter volt, aki ütötte-vágta a sajtót, amiért utóbb önmagában is járt volna ez-meg-az. De hát, ugye, az ember változik, olyan Európai Uniós dumát fújnak, miután az államkassza üres, hogy az már nekem is fáj, és az IMF előtt is annyira hajbókolnak, hogy attól Kövér László kifeküdne. Szocibbak a szociknál, liberóbbak a liberóknál, az egészet leöntik a haladó-népi-nemzeti maszlaggal, de ma már lehetetlen kibogozni, voltaképp miről mit gondolnak. Már Koszovó visszafoglalásáról sem beszélnek, és lehet, már nem is álmodoznak róla. Pragmatikusakká váltak.

 

Akárcsak Pásztor. Pontosabban ő mindig is az volt, a vállalkozóból lett pártelnök, aki később a börtönt is megjárt, ám jogerősen el nem ítélt egykori miniszterelnök-helyettest, Kasza Józsefet váltotta a VMSZ elnöki székében. Kasza és Pásztor is kezdetben még egyenlő távolságot (vagy közelséget) tartott a magyarországi pártokkal, Pásztor relatíve jó kapcsolatokat ápolt Gyurcsánnyal és Bajnaival is. Illetve a VMSZ hatalmon volt és van a demokratákkal és másokkal koalícióban a vajdasági parlamentben, illetve önkormányzati szinten hol-mikor bárkivel, így volt rá példa, hogy a Milošević-féle utód-szocialistákkal is. Elvekről aligha beszélhetünk, sőt, a négy parlamenti képviselőből kettő a 2000-es évek közepén azt nyilatkozta, ő baloldali.

 

Pásztor logikája most az, hogy csakis kormánypozícióból lehet a magyarságot érintő döntéseket befolyásolni. Ez igaz, Kasza is Djindjić helyettese volt, a környező országokban is hasonlóak a példák, lásd az RMDSZ-t, és elvben ezzel semmi baj nincs. Főleg nem én fogom megmondani, hogy a VMSZ mit csináljon. De hogy az emlékezetpolitika szempontjából mondjuk ez mit jelent, már igen. Mert ha a VMSZ azon rugózik, hogy a megbékélés úgy lehetséges, ha a magyarokat teljes mértékben rehabilitálják 1944 miatt (ami közel sem történt meg, ), ha a legutóbbi délszláv háborúk magyar áldozatai fontosak számára, akkor kissé bajos összeállni az utódradikális haladókkal, akiket egyfelől most nem érdekel ilyesmi (a szimbolikus politika, a történelem, ahogy Áder János mondotta volt), korábban viszont mindent erősen tagadtak, hisz a szemükben mindig is ők, a szerbek voltak az áldozatok, a magyarok meg inkább bűnösök, minimum a dél-bácskai razzia miatt. 

 

Hogy tehát Pásztor ki-mi, épp mit gondol, sose lehetett tudni, pedig napi szinten ontja a semmitmondó interjúkat – tudja, az emlékezet rövid, és úgyse fogja sarokba szorítani őt valaki azzal, hogy „anno pont az ellenkezőjét mondtad”. Most éppen Orbánnal van a legjobb barátságban, Orbán nemrég Szabadkán is járt (Erdélyben és Szlovákiában kevésbé fogadnák szívesen a vezető magyar pártok), és hirtelen a legnagyobb Fidesz-fanok lettek a VMSZ-esek. Persze érthető, hogy a 2004. december 5-i népszavazás után a szocialistákért senki sem rajongott, de hát a támogatások miatt a nyíltabb bírálatoktól is tartózkodtak, legfeljebb a kocsmaasztaloknál mondták el mindennek Gyurcsányt. Orbán is nagyra értékeli Pásztort, naná, gazsulál neki, míg a többi határon túli párt vezetői többnyire látványosan kerülik, az őrültebbek meg inkább Semjén Zsolttal lovagolnak.

 

Egyébként amikor a választások másnapján, március idusán, hétfő estefelé, már besötétedés után Újvidék központjában sétálgattam, szinte minden szék foglalt volt a sétálóutcában, vidám, szépen öltözött emberek kávézgattak-cigizgettek, viszont kevesen alkoholizáltak. Az óváros az utóbbi időkben látványosan megújult, a környékbéli kis utcák hamisítatlan mediterrán-pannon keverékhangulatot árasztanak. Már nem a turbófolk üvölt ki az utcára, a tereken talán külföldi, talán hazai fiatalok utcazenélnek, kizárólag külföldi dallamokat. A kávézók teraszain viszont a közönség túlnyomó többsége még biztosan hazai, szerb szón kívül mást nem hallani az anno szerb-német-magyar-zsidó-etcetera városban. Mintha egy európai nagyvárosban járnék, ám itt mindenki elegáns, csinos, semmi slampos öltözködés, félretaposott cipő vagy bicikliolajtól koszos nadrágszár. Ám az is különbség, hogy szinte mindenki cigizik – az EU-n túl, a Balkán kapujában, e szinte már mediterrán klímában, a törökös meloszok és török szappanoperák második hazájában, Kelet és Nyugat közt szinte kötelező füstölögni. Újabban azon is, hogy ha Szerbia az EU tagja lesz (ha), akkor a kávézókban török kávé sem lesz iható, csak gépi presszó vagy neszkávé. Szóval, a szerbiai nagyvárosok központjában látványra már minden rendben van, csak hát mindez olyan, mint a Patyomkin-falu, mögötte nincs semmi. Csak a haveri gazdasági kör, az oligarchák (tajkunok, ahogy ott mondják). 

 

De akkor nézzük is, mi van az autonómiával, elárulta-e azt Pásztor? Az egyre kevesebb pénzből, Belgrádból folyton „kiakasztott” vajdasági parlament elnökeként aligha, és a VMSZ számára is inkább munkahelyeket adó, kifizetőhely, no meg kádertemető az újvidéki szkupstina. A vajdasági autonómiát, ha valaki elárulta, azok a szerb pártok, akiket alig érdekel, és a szavazók nagy részét sem. Viszont a perszonális autonómiát megtestesítő Magyar Nemzeti Tanácsban négyötöde van a VMSZ által támogatott frakciónak (minthogy itt pártok elvben nem indulhatnak), és az utóbbi négy évben igencsak belehúztak: amire rátehették a kezüket, rátették, amibe beleszólhatnak, beleszóltak (például művelődési, oktatási intézmények igazgatói posztjai, magyarországi alapítványi pénzek, segélyek osztogatása stb.). Gaudi-Nagyék, illetve a Jobbik és az általa támogatott Magyar Remény Mozgalom (mely hatalmasat bukott a szerbiai választásokon, 0,11 százalékot szerezve, ráadásul horvátokkal, bosnyákokkal szövetkezve) inkább a területi autonómia iránt sóhajtoznak, vagyis a magyar többségűnek mondott községek autonómiájára. Csak hát ez politikailag, de földrajzilag is reménytelen (így mondjuk Szabadka is kimaradna belőle, hisz ott sincs magyar többség). Ráadásul Pásztorék a választások előtt és után is összecsaptak a Jobbik fiókpártjával, mintha félniük kellett volna tőlük. A magyar nemzeti radikalizmus a Vajdaságban voltaképpen halott, pár kiábrándult fiatal izmozik. A Kárpátia-rajongók meg, úgy látszik, tesznek ott a politikára.

 

Vagy átszavaztak a VMSZ-re, amely hétezerrel többet szerzett, mint két éve – most 75 ezret, eggyel több parlamentere, hat lesz most. Igaz, két éve Pásztor nekiesett a szabadkai demokratáknak, akikkel akkor rúgták össze a port, hogy harmincezer szavazatot elloptak tőlük, vagyis kérdés, mi a fenét ünnepeltek most olyannyira, ha így akkor hiányzik még mindig vagy 25 ezer lélek voksa. Ez persze csak olcsó vicc, ha mást nem, Szerbiában legalább a szavazatokat nem lopják (annyira, 2000 után), minden párt két embert delegálhat a körzeti bizottságba megfigyelőnek, és ez fizetett meló. A választás napján mondhatni megvalósul a teljes foglalkoztatottság, sok helyen ez az egyedüli munkalehetőség, viszont akad párt, amely kevesebb szavazatot szerzett, mint ahány megfigyelője volt. Az össznépi mulatság során így a VMSZ-nek is voltak a dél-szerbiai körzetekben megfigyelői (albánok), míg északon a magyarok felügyeltek állítólag az albán párt szavazataira.

 

A VMSZ Pásztor alatt erősen „fideszesedett”, azaz a két párt közt lassan semmilyen különbség sincs, a hatalommánia minimum összeköti őket. Meg a vezérelv, a kizárólagosság, az értelmiség- és kultúraellenesség (persze van némi sajátjuk), a falusi mulatságok előtérbe helyezése, a templomba járás, a kitalált hagyományok ápolása és új hagyományok megalkotása. Szép is látni egykori liberális érzelmű barátaimat (Milošević alatt anno mi más is lehetett az ember?), ahogyan a templomban vetik a keresztet, borlovaggá üttetik magukat vagy a kézimunka örömeiről tartanak ünnepi beszédet. Lemennek a néphez, hisz ott a szavazat, nem a fennkölt művészeknél, a folyton fecsegő értelmiségieknél. Julis néniből és Pista bácsiból sokkal több van, és ők a VMSZ Kubatov-listáján is rajta vannak, mármint a részben a VMSZ-MNT segédletével lebonyolított állampolgársági kérelem-leadások után hipp-hopp a polgárok adatai a VMSZ-nél is kikötöttek. Persze tagadják, de a szavazás napján szüleimet is felhívták, csak hogy megkérdezzék, voltak-e szavazni. Jól jöttek ezek a listák tehát e választáson, és részben ahhoz is hozzájárultak, hogy a Fidesz elsöprő arányú győzelmet aratott a határon túli magyar választók körében, csak hát többet várnak (a vajdasági magyarok „kvótája” ötvenezer lett volna, de mint látjuk, pont elég jött össze a kétharmadhoz).

 

A Fidesz, a szerb haladók meg a VMSZ stratégiájában tehát nagyon sok a közös. Van egy összeomlott gazdaság, amiről azt kell még(is) állítani, hogy pörög, vagy hogy úgy pörögni fog, hogy csak no. Igaz, a szerbek nem a tádzsikokkal haverkodnak, hanem az Arab Emirátussal és (még) az oroszokkal. Az alapelv, hogy senki ne hagyja el az országot, az igazi élet vidéken, falun van, mindenki csináljon gyereket, és élvezze az élet apró örömeit, ha tudja. A művészet, a kultúra a legkevésbé érdekes, az EU-tól meg csak jöjjön a pénz, abból lesz a fejlesztés, a többi magasról leszarható. Igazi národnyák összefogás ez, határon innen és túl. Magukban persze meg örülnek, ha a fiatal, iskolázottabb réteg nyugaton vendégmunkás, küldi haza a pénzt a szülőknek, rokonoknak, viszont nem szavazhat, mert nincs rá egy egész napja és már nem is érdekli.

Azonban a szerb–magyar megbékélés végső szakasza csak most érkezik el. Pásztor épp a minap nyilatkozta, hogy nincs megbékélés, amíg van emberi emlékezet – khmm, hát akkor sose lesz, mert emlékezet alighanem mindig lesz, amíg a Föld hátán magyar, szerb vagy bármilyen más ember él.