2014. május 19.
1944. május 8-án, közel két hónappal a német megszállás után a debreceni közigazgatás vezetői megbeszélésre ültek össze a városházán. A napirend csak egy pontot tartalmazott: a gettósítás lebonyolításának lépéseit kellett megvitatni. Az értekezlet jegyzőkönyve az eddigi kutatások szerint egyedi dokumentum. Valószínű, hogy más városokban nem rögzítették az elhangzottakat, illetve ha készültek feljegyzések, azokat központi utasításra megsemmisítették. Debrecenben a vékony másolópapírra, sebtében készített 11 oldalas jegyzőkönyv alighanem más iratok közé keveredve, véletlenül őrződött meg. 2002-ben egy amatőr helytörténész találta meg egy 1830-as évekből származó, teljesen más témájú közigazgatási iratanyagban. A jegyzőkönyv elkészítésével megbízott hivatalnok csak vázlatosan, főbb vonalaiban rögzítette az elhangzottakat. A szöveg töredékessége ellenére bepillantást enged a gettósítást helyi szinten közvetlenül megelőző döntési folyamatba. Az értekezleten részt vevő közigazgatási és rendészeti vezetők vitája jól tükrözi a népirtásban aktívan közreműködő magyar hatóságok céljait, attitűdjeit, mozgásterét és belső konfliktusait.
A második világháború alatt a zsidók megjelölése, gettókba terelése, kirablása, majd deportálása Magyarországon zajlott le a leggyorsabban. Ezt részben az országot megszálló németek taktikája, részben a helyi viszonyok magyarázzák. A vértelen megszállás és az állami szuverenitás formális fenntartása (beleértve a posztján maradó kormányzót) azt eredményezte, hogy a Horthy rezsim professzionális hivatali apparátusának túlnyomó része a megszállók rendelkezésére állt.
A gettósítás Magyarországon 1944. április 16-án kezdődött. A gettók létesítését mindenütt közigazgatási értekezletek előzték meg. Mint más városokban, Debrecenben is a közigazgatás és a rendvédelem vezetői mellett egyéb szakemberek (mérnök, tisztiorvos) is meghívót kaptak. Itt a megszállás után kinevezett új főispán, Bessenyei Lajos elnöklete alatt elsősorban arról folyt a vita, hogy pontosan hol jelöljék ki a gettót. A debreceni jegyzőkönyvből kitűnik, hogy először azt a sok más városban megvalósult megoldást preferálták, hogy a zsidóságot a városon kívül helyezzék el, például külön erre a célra épített barakkokban. Ezt a lehetőséget az építőanyagok hiányára hivatkozva elvetették és egy elkülönített belvárosi lakónegyed létesítése mellett döntöttek.
A zsidókat a főtértől nyugatra két nagy lakótömbbe költöztették össze a Széchenyi, Szepességi és Hatvan utcák által határolt területen. Itt a zsidó ingatlantulajdonosok aránya meghaladta az 50%-ot. A gettó területére került a status quo és az ortodox zsinagóga valamint a hitközségi iskolák is. Ezzel a zsidók abba a negyedbe szorultak vissza, ahol száz esztendővel azelőtt először nagyobb számban megtelepedtek. A 20. században itt már zömmel a szegényebb, ortodox és haszid zsidók éltek, míg a középosztály nagy része ekkor már a főtér és a főbb utak modern bérházaiba költözött, neológ zsinagógájukat is a főutcán emelték. A város centruma 1944-ben zsidómentessé vált, a zsidók visszaszorultak a történelmi gettó többnyire egy- és kétszintes, alacsonyabb komfortfokozatú, 19. századi építésű házaiba.
A gettó kijelölésénél döntő volt az a szempont, hogy az elkülönített lakónegyed kerülje el a fontosabb főútvonalakat és középületeket, tehát minél kevésbé akadályozza a város mindennapi életét. Ezért maradt ki a tömbből számos telek és emiatt került sor két gettó létesítésére. Emellett szerepet kaptak az „erkölcsi” megfontolások: ez alatt azt értve, hogy az egyházi és oktatási intézmények mentesüljenek az igénybevétel, de még a gettó látványa alól is. Sajátos közrendészeti kérdésként jelent meg a gettó területére eső bordélyházak ügye, amelyet a forrás szerint végül átjáró létesítésével oldottak meg. A továbbiakban a megvalósítás technikai részleteiről, a gettó őrizhetőségéről és az egészségügyi ellátásról folyt a vita a tisztviselők és a döntésbe bevont egyéb szakértők között. Aggályokat senki sem fogalmazott meg.
Az értekezlet jegyzőkönyvéből ugyanakkor kiderül, hogy a gettósítás megvalósításának lépéseiről nem uralkodott teljes egyetértés. Más városokhoz hasonlóan Debrecenben a kollaboráns Sztójay-kabinet által kinevezett hivatalnokok szembekerültek a konzervatív kormánypárthoz húzó régi tisztviselői gárdával. Utóbbiak mérsékeltebb álláspontot képviseltek a zsidóellenes politikában és az új rezsim radikális módszereit elvetették. A debreceni értekezleten Kölcsey Sándor polgármester és Bessenyei Lajos főispán között folyt vita érzékelteti azt a politikai fordulatot, amelynek célja a volt kormányhoz lojális elitek leváltása volt. Pár nappal az értekezlet után Bessenyei, aki a nácibarát Imrédy-párt jelöltjeként került a főispáni székbe, felkérte a polgármestert, mondjon le állásáról. Bizalmas magánlevélben közölte Kölcseyvel, hogy „mellőzhetetlen és parancsoló elvi okok” miatt leváltását kezdeményezi és szeretné, ha önként köszönne le. Kölcsey nyugdíjba vonulási szándékáról a sajtó már napokkal később beszámolt. Helyére a gettósítás korábbi szakaszában (Észak-Erdélyben) aktív szerepet játszó Csóka Lászlót nevezték ki, aki azonban csak júliusban vette át új tisztségét. Addig Zöld József polgármester-helyettes vitte az ügyeket. Ő ugyan május végén szintén beadta lemondását, de július 1-jéig hivatalában maradt és végigasszisztálta a gettósítási folyamatot egészen a deportálásokig. Passzivitására csak az utal, hogy a gettóval kapcsolatos ügyeket többnyire beosztottjai intézték, ő nem is szignálta azokat. Felelősséget viselt ugyanakkor a történtekért, például az általa is ellenőrzött gyűjtőtábor körülményeiért és hiányos élelmezéséért. Rásó István alispánt hasonlóképpen háttérbe szorították, de ő is formálisan hivatalában maradt június végéig. A zsidóellenes akciótól ugyanakkor távol tartotta magát. A régi vezető elit egy része ugyan ellenezte a gettósítást, és támogatott egyes mentési próbálkozásokat, de a legtöbb esetben nevét adta a népirtó akcióhoz.
Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a Bessenyei és Kölcsey közötti vita nem a gettósítás tényéről, hanem annak mikéntjéről bontakozott ki. A polgármester relatíve komfortosabb elhelyezést szeretett volna elérni, többek között azt, hogy ne zárják le a gettót. Álláspontját viszont nem emberbaráti, hanem esztétikai és pragmatikus érvekkel támasztotta alá: „Itt nálunk praktikusabb megoldás kínálkozik, mert az utcanyílásokat le lehet zárni. Fapalánktól idegenkedik. Először mert ronda. […] Másodszor a deszkára honvédelmi célokra van szükség.” A főispán azonban szigorúan ragaszkodott a belügyminisztériumi irányelvekhez. Visszautasította a polgármesternek azt az indítványát is, hogy közegészségügyi érdekből a zsidók minden szükséges holmit magukkal vihessenek. Bessenyei szerint ez már „szanatóriumi elhelyezést” jelentett volna. Őt támogatta a város tiszti főorvosa is, aki néhány nappal korábban végigjárta az I. deportálási zóna néhány gettóját és táborát, és az ottani radikális megoldásokat említette követendő példaként. Az I. deportálási zónában ugyanis a zsidókat szinte minden esetben az alapvető higiénés követelményeket figyelmen kívül hagyva zsúfolták össze. A főispán más tekintetben is a gettósítás legfőbb magyar irányítója, Endre László belügyi államtitkár által meghatározott szigorú irányelveket követte. Többek között elutasította a nélkülözhetetlen szakemberek, például orvosok mentesítését a gettózás alól. Kölcseynek azt a javaslatát viszont elfogadta a főispán, hogy a konvertitákat (akiket a polgármester érvelése szerint a zsidók „üldöznek”) külön épületben helyezzék el.
Összességében a debreceni jegyzőkönyv a magyarországi holokauszt több olyan aspektusára is fényt vet, amelyeket a historiográfia eddig csak részben vizsgált. Az értekezleten a német megszálló hatóságok, köztük a Sondereinsatzkommando Eichmann képviselői nem vettek részt. Ezért a jegyzőkönyv fontos adalékokat nyújt a regionális és helyi közigazgatás működésének, mozgásterének és felelősségének vizsgálatához. Megtudhatjuk például, hogyan működtek a kommunikációs csatornák a gettósítás idején. A hiányos központi direktívák szükségessé tették, hogy a debreceni közigazgatás tájékozódjon arról, hogy más törvényhatóságok miként bonyolították le a gettósítást. A sajtóból és telefonon szerzett értesülések mellett személyesen is felkeresték a helyszíneket. A debreceni példa bizonyítja, hogy a döntéshozók egymás megoldásaira is figyeltek. Többnyire a szigorúbb mintákat vették át és végül eredeti terveiknél radikálisabb döntéseket hoztak: utólag csökkentették a gettó területét, vagy szigorítottak annak rendszabályain. Ehhez a felettes hatóságok és az antiszemita közvélemény páros kontrolja is hozzájárult.
A debreceni példa a helyi végrehajtók mozgásterére is felhívja a figyelmünket és bizonyítja, hogy a közigazgatás esetenként mérséklően hathatott a gettósítás lebonyolítására. Az emberségesebb megoldásokat favorizáló hivatalnokokat konzervatív politikai nézeteik mellett a helyi zsidósággal ápolt kapcsolataik és (a háború utáni esetleges felelősségre vonás esetére) az alibiszerzés szándéka is befolyásolta. A gettókkal kapcsolatos belső viták, illetve egyes helyi tisztviselők vonakodó, késleltető magatartása bizonyára szerepet játszott abban, hogy Hajdú vármegyében az országos viszonyokhoz képest később kezdték meg a gettók kialakítását. Eredetileg a megye teljes zsidóságát is a debreceni gettóba akarták zsúfolni, de a régi tisztikar tagjainak ezt sikerült megakadályozniuk. Férőhely és ellátás tekintetében országos viszonylatban kedvezőbb volt a helyzet. Egy személyre Debrecenben 4 m2-t számoltak, miközben sok gettóban csak fele ekkora, egyes helyeken csak negyed ekkora hely jutott a gettók foglyainak (például a szomszédos nagyvárosban, Nyíregyházán). A beköltözésre előírt határidő is hosszabb volt. Hajdú megye gettóit végül csak az országban utolsóként, május 31-én zárták le.
Végső soron a „vonakodó” végrehajtók erőfeszítései viszont csak ideiglenes, mérsékelt és kétes értékű eredményekkel jártak. A debreceni gettók lakóit a környező települések zsidóságával együtt június 16 és 20. között két városi téglagyárba zsúfolták össze. Június utolsó napjaiban a magyar hatóságok a Sondereinsatzkommando munkatársaival együttműködve több mint 10.000 embert deportáltak Debrecenből Auschwitz-Birkenauba illetve a strasshofi elosztó táboron át ausztriai munkatáborokba.
[3]
Dr. Csősz László a budapesti Holokauszt Emlékközpont történésze. Egyetemi tanulmányait a Szegedi Tudományegyetem magyar–történelem–néprajz és a budapesti Közép-Európai Egyetem (CEU) történelem szakán végezte. Tettesek, szemtanúk, áldozatok. A Vészkorszak Jász-Nagykun-Szolnok megyében című doktori értekezését summa cum laude minősítéssel védte meg 2011-ben. Legutóbbi munkája The Holocaust in Hungary. Evolution of a Genocide címmel az Egyesült Államok Holokauszt Emlékmúzeuma kiadásában jelent meg (Washington, D.C.: AltaMira Press–USHMM, 2013. Társszerzők: Kádár Gábor és Vági Zoltán).
[4]
Dr. Fritz Regina az Institut für Zeitgeschichte (München-Berlin) történésze. Doktori értekezése "Nach Krieg und Judenmord. Geschichtspolitik in Ungarn seit 1944" (Göttingen 2012) címmel jelent meg. Jelenleg egy német nyelvű forráskiadványon dolgozik, amely a magyar zsidóság üldöztetését dokumentálja 1938 és 1945 között ("Die Verfolgung und Ermordung der europäischen Juden durch das nationalsozialistische Deutschland 1933-1945").
Az előadáson készült fényképek Dr. Wladimir Fried művei, a VWI "SEMPER-DEPOT "UNG. HOLOCAUST-TAG" 20140416 c. sorozat darabjai.
- Emléknyom [7]