2014. május 24.
Mérei Ferenc (1909–1986) pszichológust, pedagógust 1942-ben belföldi munkaszolgálatra hívták be. Előbb Hárosra, utóbb Szentkirályszabadjára vezényelték, ahová néhány, a minisztériumba beérkezett panaszlevél nyomán kiszálltak raportra, s a szemlére állított muszosoktól megkérdezték, hogy ki írta a panaszlevelet. Természetesen senki sem lépett ki, nem vállalta a felelősséget. Kis idő múlva Mérei mégiscsak kilépett, s azt mondta: „a levelet ugyan nem én írtam, de én elmondanám, hogy itt milyen az élet”. Majd még páran kiléptek, s ugyanígy beszámoltak a tábori körülményekről. Bátorságuk „jutalma” az lett, hogy néhány héttel később azokat, akik szóvá tették a fogva tartás körülményeit, büntetőszázaddal a keleti frontra, Ukrajnába vitték.
Az általam választott forrás egy munkaszolgálatos fénykép, melyet – a Mérei-família legendáriumában sem tisztázott módon – sikerült eljuttatnia a feleségéhez, így a család archívumában maradt fenn. Miről szól, mit sugall ez a kép? Lehetséges-e bármire is következtetnünk belőle? Miért küldhette Mérei Ferenc feleségének ezt a fényképet? Szűkebben hogyan illeszthető be a férj és a feleség munkaszolgálat alatti kommunikációjába, tágabban mit mond számunkra a Holokauszt tapasztalati teréről? Hisz ha alaposabban szemügyre vesszük e fotográfiát, ez az arc nem szenvedést, elgyötörtséget, megaláztatást mutat, hanem meleg, szeretetteljes mosolyt örökít meg számunkra. Vajon miért? Hogyan érthető ma meg mindez a fentebb kivonatosan vázolt kontextus figyelembe vételével? S miképpen illeszthető bele a Holokauszt reprezentációs kánonjába, melynek középpontjában – a tényeknek és az emlékezeti konszenzusnak megfelelően – a szenvedés áll?
Mérei Ferenc a munkaszolgálatban
A fotográfia mint történeti forrás igen kényes, nagy körültekintést igénylő jószág, melynek dokumentum mivolta azért lehet oly megtévesztő, mivel fényképet mindenki készít, mindenki látott már, s ezért nehéz ellenállni a kép naiv értelmezésének. Nem csoda, hogy Walter Benjamin 1931-ben keletkezett ismert esszéjében – az amatőr fényképészt a lesről a vadakat zsákmányszerzés céljából lelövő vadászhoz hasonlítva – szellemes kritikát gyakorol a műkedvelő fotós „csattintgatása” felett. Nos, ugyanilyen kritikát kell gyakorolnunk az amatőr képnézegetés felett is. Ha különösebb reflexió nélkül néznénk a képre, de mondjuk, a körülményekből sejtjük, hogy ez a második világháború idején készült, akkor a naiv értelemképzés azt is mondathatná velünk, hogy ez egy „vidám kép”. A fotografált arc meleg tekintete, bensőséges mosolya mintha azt sugallná, hogy akit ábrázol: boldog, gondtalan. Pedig, mint fentebb említettem, ez egy munkaszolgálatban készült amatőr fénykép, melynek esetében a készítés körülményei ráadásul lehetetlenné teszik a beállítást, a retusálást, vagyis a képalkotás szakmai rafinériáit, melyek a korszakban is ismertek voltak.
A talált tárgy kontextusának megtisztításához talán nem teljesen lényegtelen az a körülmény sem, hogy Mérei Ferenc szülei, Mérei Géza és Klein Valéria szintén fotográfusok voltak, s 1904. november 24-étől Mérei és társa cég néven működtek az ún. Garay Bazárban, a Thököly út 28. szám alatt. Mérei Géza „társa”, üzlettársa pedig nem is akárki volt, hanem a korszakban már elismert fotográfus, az önálló műhellyel rendelkező, több könyvet publikáló Erdélyi Mór, aki több köztiszteletnek örvendő pozíciót is betöltött. Cégalapításuk után nem sokkal például a Magyar Fényképészek Országos Szövetségének alelnöke (1906–1909) volt. Mérei Géza és Klein Valéria üzlete Budapest „Csikágónak” nevezett, nem túl előkelő részén helyezkedett el, s tevékenységük nagyjából igazolványképek, vagy ahogyan a korszakban nevezték, ún. „enyveshátúak” készítésére terjedt ki. Az akkori Budapesten összesen 81 fényképészműhely volt bejelentve, s ez a szám a hétköznapi igényeket kielégítő, „piaci fotográfiától” egészen Klösz György vagy Erdélyi Mór műhelyéig magában foglal minden szakmabelit. „Szóval – tekint vissza Mérei Ferenc egy interjújában – piaci fotográfusok voltak mind a ketten. (…) A régi fotográfia az úgy ment, hogy felállították a népet, a [fényképész] egy fekete kendővel letakarta magát, és nekem a szegény gyerekkorom úgy telt el, hogy a fekete kendőből kirepült hol az anyám, hol az apám, hol mind a kettő, hol egyik se. (…) Szóval nagyon különös hely volt ez a fényképészeti laboratórium”. „Az emberi arc, melyet a gyorsfényképész megörökít – írja Márai Sándor az Újság-ban, 1935-ben – száz éve változatlanul barátságos. Szakértők a ‘műfaj rémuralmának’ nevezik az ilyen tüneteket. Maga a búcsú és a vásár, a gyorsfénykép kerete, időtlen műfajok”. Az „enyveshátú” gyorsfénykép természetesen nem műalkotás, hanem kisipari sorozatgyártás, így a fotótörténetek sajnos alig-alig tesznek említést róluk.
Ez a tény valószínűleg át sem futott az agyán Mérei Ferencnek, amikor a munkaszolgálat első időszakában e képet elkészíttette. A gyermekkori élmény nyilván befolyásolhatta, de legalábbis mintázhatta azt a döntést, hogy egy fényképet küld haza, s nyilván tudatában volt annak is, hogy mit és hogyan szeretne közölni. Sem Háros, sem Szentkirályszabadja nem hasonlítható az ukrajnai munkaszolgálat körülményeihez, de nyilván nem ez a fő különbség. Ha a képet olyan forrásnak tekintjük, mely épp annyit mutat meg, mint amennyit eltakar, akkor érdemes felelevenítenünk Aby Warburg ikonológiai módszerének egy-egy sajátosságát, melynek nevében épp távolodni óhajtott a kép hagyományos enthuziasztikus, lírai-szentimentális értelmezésétől; ahogy Radnóti Sándor írja erről, a „képpel egyenrangú funkciója támad a szónak”. Egy kép, itt egy fénykép jelentését a hozzá rendelhető társadalmi, politikai, művészeti, élettörténeti vonatkozások, továbbá személyek, intézmények, gazdasági kapcsolatok dokumentumai együttesen tárhatják fel.
Forma-levlap „Apuj” aláírással. Mérei nagyobbik lánya, Eszter nevezte édesapját így.
Éppen ezért megközelítésünk amellett optál, hogy a fénykép mellé rendeljünk további dokumentumokat, s itt elsősorban a munkaszolgálat alatt írt, alapvetően formailag előírt levelezőlapokra, illetve egy-egy hosszabb levélrészletre gondolunk (melyet a tábori posta megkerülésével juttatott haza feleségének, Mérei Verának).
Mérei Vera életút-interjújában olyképpen fogalmazott, hogy a levelezés, melyet havi két levélváltásban maximáltak, még ha csak a legszűkszavúbb levelezőlap is, „életjel volt”. Nem is feltétlenül a tartalom volt az elsődleges; a „kézírás volt a legfőbb érték”, hiszen annak bizonyítéka volt, hogy a Másik életben van. Persze a tartalom is fontos volt, hiszen az interjú folyamán többől fel is olvas egy-egy szép részt; azt vélelmezzük, hogy a kézírás jelszerűsége mellett, mely azt tanúsítja, hogy a feladó létezik, a kézzel írt sorok vallomásossága annak garanciája volt, hogy a másik nemcsak létezik – de él. Nem mintha panaszosak vagy elkeseredettek lennének a Mérei által írt levelezőlapok. Legelső, 1942. december 21-re datált levlapján így fogalmaz:
„Drága Verácskám, hosszú út után megérkeztünk. Sikerült teljes felszereléssel eljutni a rendeltetési helyre. Dolgozgatunk, mint Szabadján, legalább egyszer hetenként van tisztálkodási lehetőségünk. Komoly hideg még nem volt, egyszer sem fáztam. Gyönyörű fekvésű városkában vagyunk, utunk élményszerűen szép havas mezőkön át vezetett. A munkát remélem hamarosan megkezdjük. Havonta kétszer válthatunk levelet. (…) Ne felejts el 100 p-t fizetni Müller Ferencnének, Újpest, Arany J. u. 3., amit a férje helyettem kifizetett Mogyoródon. A fiúk mind jól vannak. Nagyon sokszor ölel és csókol Téged, Esztert, Istvánt (…) és a nagymamákat, Feri”.
A lap kapcsán némi tanácstalanság fogja el e sorok íróját. Nehéz kitapogatni az író intencióját egy olyan típusú kommunikációs forma esetében, mely a háborús helyzetből fakadóan természetesen komoly cenzúra alá esik. Zsadányi Oszkár volt munkaszolgálatos visszaemlékezésében így fogalmazott: „»Kedves Feleségem! Anyám (Ezt a változtatást nagykegyesen megengedték.) Örömmel értesítem, hogy egészséges vagyok és jól érzem magam, amit magukról is elvárok. Szeretettel csókolja: (aláírás)«. Ez a néhány semmitmondó sor volt minden, amit a századparancsnok engedélyezett számunkra. Egy szót hozzátenni már olyan bűn volt, amiért kettétépték a levelet, illetőleg a zöld tábori lapot”. Akárhogyan is nézzük, a fenti bensőséges hangú levél valójában, a szó tárgyi értelmében, referenciálisan nagyon kevéssé informatív, ugyanakkor, s más levelek esetében még inkább látni fogjuk, módfelett gazdag érzelmekben. A „gyönyörű fekvésű városka” és az „élményszerű utazás a havas mezőkön” nem azt a képet nyújtja a munkaszolgálatról, mellyel a jelenkor szemszöge rendelkezik, s ennek természetesen több oka is lehetett. Az egyik, a fentebb említett hatalmi szempont, mely a körülményekre nézve negatív megállapításokat értelemszerűen kiszűrte volna, így nem volt érdemes megkockáztatni. A másik lehet az a mozzanat, miszerint Mérei, még ha szenvedett is, nem akarta az otthoniakat feleslegesen terhelni, izgalmat, aggodalmat kiváltani, s így igyekezett megnyugtató tónusban írni. Visszaemlékezései alapján ugyanakkor felmerül egy harmadik szempont is, miszerint valóban jól érezte, de legalábbis igyekezett jól érezni akkor magát, s ha voltak is nehézségei, mint például a flekktífusz, melyet ilyen fizikai körülmények között alig-alig úszott meg valaki, nem tett róla említést a fenti két okból.
Úgy véljük, hogy Mérei Ferenc munkaszolgálatos tapasztalatait ebből a háromszögelési pontból lenne célszerű elemezni. Betegségeiről múlt időben, teljesen megnyugtatóan ír („teljesen kihevertem a tavaszi betegséget… már a fülem is rendbe jött” [1943. július 3.]), a „jól vagyok, egészséges” fordulat érthetően a levlap egyik legfontosabb, toposzszerűen visszatérő funkcionális eleme, csakúgy, mint az igen szeretetteljes, bensőséges „drága Verácskám” megszólítás, és a gyerekekről való folytonos érdeklődés (az egyik legszebb formula: „szeresd helyettem is a gyerekeket!”). Minden a jelen, a hic–et–nunc-lét primátusára utaló fejtegetésével szemben ugyancsak vezérmotívum a jövővel való gondolás, a tervek szövögetése, mely elméleti értelemben az élet egészséges, normális (vagyis nem kóros) percepciójának jele volt, ám értelmét később kiterjesztették a frontszolgálaton töltött, az intenzív élet fogalma felől holt időnek tekintett periódusra is.
Világos, hogy ebben a nyelvileg, tartalmilag erősen strukturált levél-formában kevés hely jut az egyéni, a sajátos közlésmód kifejezésére; Örkény István jól ismert mondatai („Se Operába, se hangversenyre nem járok. Mostanában a hason csúszásra és emberölésre fektetem a hangsúlyt”) igen ritka kivételnek számítanak. Mérei Ferenc 1943. január 15-én (három nappal a voronyezsi összeomlás után!) kelt levele, például, megfelel ennek a struktúrának, amennyiben beszámol a nagy hideg megérkezéséről, bár Celsius fokot nem említ (Örkény szerint mínusz 47 fok volt!), és hogy miként próbálnak melegebb ruhadarabokat beszerezni. Szól az élelmezésről („minden nap van hús”), rövid utalás a munkára, mely „egyre könnyebben megy”, illetve a szabadidőre, melyben leginkább a Bibliát olvasgatja. Utal felesége terhességére, illetve közelgő szülésére, s rendelkezik arról, hogy ha „fiú a második, a neve András, ha lány a második, neve Judit legyen”. Szemben a szerényebb műveltségű, literátusi képességekkel nem bíró katonákkal, akiknél a központozás hiánya szembetűnő, Mérei Ferenc levlapjain ennek nyoma sincs: helyesírása kifogástalan, írásképe minden fizikai körülmény ellenére lendületes és egységes, mondatai (még e legrövidebb leveleknél is) stilisztikailag jól formáltak, közlendője a műfaji határok lehetőségei között érzelem-gazdag, szeretetteljes.
A levelezőlapok és a fénykép együttes világa már többet árul el, mint a kép maga. Ám a kép és a szöveg együttműködése, közlendőjük derűs homogenitása ellenére sem állítanánk azt, hogy a munkaszolgálat kellemes elfoglaltság lett volna. Még abban az esetben sem, ha kései visszaemlékezéseiben vagy a Forgács Péter rendezte portréfilmben ezt Mérei expressis verbis így kimondja. A kép, a levél, az időskori memoár vagy a portréfilm mind-mind dekódolásra váró dokumentumok, melynek értelmezése során nem kerülhetjük meg keletkezésük körülményeit s így a kommunikációjuk célzatosságát. Innen nézve a korabeli, egyidejű dokumentumok (vagyis a fénykép és a levelezőlapok) közlési stratégiája egyértelmű: a rendszeresség és a tartalmi derű a Budapesten maradt családtagok (feleség, gyermekek, édesanya) nyugalmát szavatolja, ezért kerül szinte minden kellemetlen körülményt. Amennyi rosszat megfogalmaz, az már mind múlt időben olvasható. Az utóidejű dokumentumok pedig az összeharapott szájú szuverenitás igényét fejezik ki, vagyis, hogy a beszélő, Mérei Ferenc még a legrosszabb, legembertelenebb körülmények között is meg tudta tartani önmagát. Sőt, az intenzív életről szóló pszichológiai elméletét követve még arra is képesnek bizonyult, hogy élje és élvezze az életet az adott feltételek között. Noha egy-egy interjújában megfogalmazza azt, hogy nagyon rossz volt a munkaszolgálat, többnyire mégis azt hangsúlyozza, mennyire büszke arra, hogy – a Vörös Hadsereghez való átállás nyomán – fegyverrel védte meg a családját és a hazáját, Magyarországot. Amikor Illés Béla vezetése alatt, immáron az Új Szó munkatársaként Vereckénél átlépték a határt, arra a pillanatra Mérei mint egyfajta történelmi és élettörténeti újrakezdésre tekint. A fent említett, Epizódok M. F. tanár úr életéből című portréfilmben az a jelenet, amikor a szovjet kitüntetéséről büszkén beszél, kimondva-kimondatlanul arra a szuverenitásra utal, hogy sem Mérei, sem a család nem passzív áldozatként tekintett önmagára 1945 után, hanem aktív hősként. Ugyan el kellett szenvedniük a korszak minden zsidókat érintő borzalmát, de a képben és levélben történő egymásrautaltság, valamint a jövővel gondoló politikai teleológia célt adott életüknek a legnehezebb körülmények között is.
Mérei Ferenc esete egészen különleges, a fényképen látható, „színre vitt” nyugodt derű és bensőségességről tanúskodó mosoly ennek a különlegességnek a lenyomata.
K. Horváth Zsolt társadalomtörténész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének egyetemi adjunktusa, a Mérei Ferenc Szakkollégium alapító igazgatója. Egyetemi tanulmányait a Pécsi Tudományegyetemen, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, valamint a párizsi École des Hautes Études en Sciences Sociales-on végezte. Kutatási területe a kulturális formák és gyakorlatok társadalomtörténete a XX. századi Magyarországon és Európában, különösen az avantgárd és a munkáskultúra összefüggéseinek, a populáris zene, a kollektív emlékezet és vizuális emlékezetpolitikák, továbbá a mindennapi élet és a magánélet jelenségeinek társadalomtörténete.
- Emléknyom [5]