2014. június 2.
Sok-sok beszélgetés zajlik ma – szervezetten vagy spontán módon – a baloldalon. A megvertség hangulata és a teljes kilátástalanság: ez ma errefelé a közhangulat. Tanácstalanság és orientáció-nélküliség tapasztalható. Érdekes viszont, hogy ez nem jelent anarchiát, mert a gondolatokban teljes rend, mondhatni egysíkúság uralkodik.
E beszélgetéseken a jószándékú, és feltétlenül elkötelezett magukba süppedés egyik legáltalánosabb, és minden alkalommal felszínre kerülő tünete a gondolattalanság, egyfajta deklarált gyakorlatiasság-igény formájában. Mindig akad persze, aki absztraktabb fogalmi szinten, a szélesebb vagy mélyebb összefüggések igényével szólal meg. Hamar el is hallgat azonban, mert érzékeli, hogy a fülek bezárulnak: a bezáruló fülek gazdái túlzottan "elméletiesnek" tartják a megszólalást. "Gyakorlatiasabb" válaszokat várnak, és olyan javaslatokat, amit "a kocsmában is meghallgatnak az emberek", vagy amit "Mari néni is megért". E primitív, és írásban rettenetesen olcsónak kinéző frázisok minden alkalommal menetrendszerűen és szinte szó szerint ismétlődnek, függetlenül a társaság intellektuális szintjétől vagy az egy főre jutó diplomák számától. Pedig rossz a kiindulópont: az elméletet nem lehet megspórolni.
A beszélgetések dramaturgiája is ismétlődik: a "mi a baj?" kérdése pillanatok alatt a "hol rontottuk el?" kérdésévé csúszik át, majd logikusan jön, hogy "miért volt rossz a kommunikáció?". Ettől kezdve a vita témája az, hogy milyen jelszavakkal lehetne „megszólítani az embereket”, és Orbánék ezt hogyan csinálják. A "mémek" – értsd: a hívószavak – itt repkednek a levegőben, mondják egyesek, csak fel kell nyúlni értük, és ki kell választani a legjobbakat. Azt viszont nem mondják meg, hogy eddig miért nem ez történt. S azt sem teszik hozzá, hogy választási szempontok – vagyis előzetes analízis – nélkül felnyúlni még csak-csak, de válogatni biztosan nem lehet.
A legokosabbak és legtekintélyesebbek a "narratíva" hiányában látják a bajok okát, mert "narratíva nélkül nem megy". A baj itt a fogalom tisztázatlanságával van. "Narratíván" ugyanis többnyire meggyőző beszédet, vagyis a manipuláció eszközét értik. Narratíva eszerint az, ami általunk elfogadható és számunkra kedvező keretbe rendezi a tömegek számára a napok eseményeit, a történelmet, a problémákat, a jót, a rosszat, és mindazt, ami történik. Ez persze nemcsak elitista, de bután voluntarista álláspont is. Feltételezi, hogy léteznek ezek a narratívák, mindössze neki kell állni, hogy összerakjuk őket. Csakhogy ezzel már vissza is kanyarodtunk az előző pontokhoz: válságértelmezés nélkül nem csak hívószavakat, de narratívát sem lehet kitalálni.
A hívószavak és a narratíva után logikusan a szinte áttörhetetlen média-korlátokról és az egyoldalú információról esik szó. A hozzászólók ekkor nagyon is reális problémákat érintenek, de minden esetben tisztázatlanul. Nem választják külön a megszólalás lehetőségét és a tartalmak problémáját. Csakugyan valószínű, hogy kiegyensúlyozottabb média-helyzetben a szavazási eredmények is kiegyensúlyozottabbak lettek volna. Gyakorlatilag ezt így gondoljuk, okkal. Elméleti-logikai szempontból – az intellektuális szigor szabályait tiszteletben tartva – azonban már nem lehetünk ennyire biztosak a dolgunkban. Ez utóbbihoz a tartalmak, vagyis az állításaink versenyképességében is hinnünk kell. A tézist ezúttal kérdésekben megfogalmazva: Hiszünk benne? Van ma magabiztos baloldali, vagy magabiztos liberális válság-értelmezés és pozíció? Értjük egyáltalán, hogy miben rejlik a versenytárs-narratíva ereje?
Az elkeseredett kultúrpesszimisták is előbb-utóbb megszólalnak. "Ennek az országnak úgy látszik, ez kell", "ez egy ilyen társadalom". Értsd: a magyar a demokratikus hagyományait tekintve deficites nép, és ez meg is látszik rajta. A hozzászólók rendre elmondják, hogy a tömegeket (itt megint szerepel a kocsma, meg a bácsik és a nénik) nem lehet az Alkotmánybíróság hatásköreinek védelmével meghatni. S ez igaz is: most éppen tényleg ez a helyzet. De nem lehet, hogy a "tömegeknek" van igazuk? Nem elképzelhető, hogy valóban nagyon mély és általános válságot él át a világ, mégpedig olyant, amelyik a demokrácia-kérdésfeltevésnél mélyebb és általánosabb szinteken zajlik? Vagyis, a válságérzetről van szó. "Lehet, hogy van krízis, de valószínű, hogy az apokaliptikusok túlozzák. A lényeg: az ember. És az embert nem fenyegeti veszély", írta Hamvas Béla 1935-ben (Modern apokalipszis). Ma már biztosan nem nyilatkozna így. S ebből a szempontból nézve az értetlen tömegek is megérthetőkké válhatnak. Sőt, talán az ő helyzetérzetük az érzékenyebb. Ugyanezt a balliberális elitek felől fogalmazva: a demokrácia intézményeit a mai válságérzet összefüggésében, újra meg kell indokolni.
"A lényeg, hogy ne ugyanazt mondjuk, mint az Orbán", figyelmeztetnek sokan a teremben, vagy az asztal körül. Csak azt nem árulják el, hogy "az Orbán" mit mond. A "nemzet", a "rezsicsökkentés", a "szabadságharc" nem mondások, csak szavak. Értelmük az az asszociációs tömeg és összefüggés-rendszer, amit felidéznek, vagy ami mögéjük képzelhető. Nem állítások ezek, hanem a válságérzetre adott spontán és kézenfekvő (vagy, ahogy lekicsinylően vagy éppen szorongással teli hangon mondani szokás: "populista") reakciók. Erejüket az adja, hogy a válságérzetre reagálnak. Tényleg nem ugyanazt kell tehát mondani, mint "az Orbán", de érdemes ugyanarra reagálni.
Azon már csak a vitákról hazafelé menet gondolkodnak el talán néhányan, hogy a válságelemzést hol kellene elkezdeni. Az a gyanúm, hogy nem a liberális és demokratikus elmélet, és nem egyszerűen a jogok nyelvezete jelenti most a jó védelmi sáncot vagy a kiindulópontot. Pontosabban, a liberális és demokratikus elmélet mai állapotában konzervatív pozíciót sugall, és furcsa mód inkább a jobboldal van a világ változásaira reagáló forradalmi zsongásban. Az olasz Julius Evola, a fasizmust kívülről támogató, a háború utáni jobboldalon pedig aktív szerepet vállaló arisztokratikus és misztikus filozófus annakidején, az ötvenes évek elején “megőrző forradalomnak” vagy “felülről jövő forradalomnak” nevezte a tekintély, a centralizáció és a „Rend”, vagyis bizonyos hierarchikus és tradicionalista társadalmi értékrend visszaállítását, amire vonatkozóan nem nehéz meghallani a magyar "fülkeforradalom" rezonálását. A „fülkeforradalom” persze karikatúrának tűnik, és bizonyos értelemben az is, de mutatja, hogy a jobboldalnak van mihez visszanyúlnia. Többnyire ők profitáltak és profitálnak az első világháborút követő évek és évtizedek terjedelmes és sokszínű krizeológiai (válság-) irodalmából. Ez a Spenglerrel – de valójában Nietzschével és Kierkegaarddal – kezdődő, nem-marxista, és nem gazdasági kiindulópontú modernség-kritika, éppen sokszínűsége miatt, a legkülönfélébb politikai következtetésekre vezetett, melyek között voltak – e sorok írója számára legalábbis – borzalmasak (fasizmus, nácizmus), problematikusak (pl. magyar népiesek, vagy Bergyájev romantikus antikapitalizmusa) és teljességgel vállalhatók is (pl. Szabó Lajos szellem-kritikája vagy Coudenhove-Kalergi pán-europeizmusa). S az akkor megfogalmazott kritika talán még aktuálisabb ma, és – kimondva vagy kimondatlanul, tudva vagy nem tudva – tovább is él, nemcsak a konzervatívok körében és a szélsőjobb táborában (Julius Evola Jobboldali fiatalok kézikönyve c. munkájának magyar kiadásához Vona Gábor írt előszót), de az újbaloldal, az ökológiai mozgalmak és a globalizáció-kritika irodalmában is. A magyar baloldal elkötelezett hívei is jól teszik, ha körülnéznek, jobbra és balra, hogy miből táplálkoznak – esetleg min élősködnek – a politikai versenytársak. S ebben a folyamatban talán a rendszerváltás rendszerezett kritikai elemzése is helyet kaphatna. Lehet, hogy az ilyesmiből a jövőre nézve is sokat lehetne tanulni.
- PoliBlog [2]