2014. június 23.
Ennél semmitmondóbb kérdés, mint a címben foglalt, aligha létezik. Még rosszabbul hangzik, mint az, vajon mi az élet értelme? Azzal még csak-csak elvagyunk, hogy mi a filozófia, a művészet vagy mit értsünk az egzisztencializmus fogalmán, dűlőre jutunk azzal is, mi a különbség a benzin meg a dízelolaj között, no de hogy mi a szerelem, valljuk be, olyan kérdés, amit csak feltenni lehet.
És mégis. Ezt a szöveget magyar nyelven írom. Történetünk szempontjából ez azért fontos, mert mint tudjuk, a világ legszebb nyelve, amelyen a legárnyaltabban fejezhetjük ki magunk. Más nyelvek nem ily árnyaltak, egyszerűen a magyar a legmagyarabb (értve ez alatt, hogy a leg-leg-leg nyelv, nyilván, mert ezt beszéljük-értjük a legjobban, legalábbis mi, magyarok – bár Kerényi Imre, példának okáért, mindent megtesz azért, hogy ennek ellenkezőjét bebizonyítsa).
A szerb nyelv ezzel szemben ... No de ne játsszuk el itt a lingvistát, térjünk a lényegre. A magyarban világos a különbség a szerelem és a szeretet (szó) közt. A szerbben viszont a ljubav szó mindkettőt jelentheti, akár az angolban a love. A szeretni-re ott van ugyan a voleti is, azaz lehet szeretni a bureket, a pálinkát meg az operát, ám lehet szerelmesnek lenni (biti zaljubljen) is a fociba, a gőzmozdonyok történetébe vagy az irodalomba. Szóval, bonyi a szitu, de befejezem az erről való filozofálást; egy idézettel André Comte-Sponville-től: „Sem a nemi szerv, sem az agy nem izom, nem is lehet az. Ebből több fontos következmény adódik, melyek közül nem a leglényegtelenebbik, hogy nem azt szeretjük, akit akarunk, hanem akire vágyunk, akit szeretünk, választás pedig nincs.”
A nyelv, főleg kisebbségben, kulcskérdés, az biztos. Kérdés, ki mikor meddig feszegeti a húrokat. Például nemrégiben a szerbiai Magyar Nemzeti Kisebbségi Tanács (MNT) arra az ötletre jutott, hogy nyelvrendőrséget hoz létre, s két magyar fiatal járja a vajdasági településeket – idézem: „fényképezőgéppel, térképpel és listákkal felfegyverkezve”, hogy az állami intézményekben a magyarok hogyan és hol használhatjuk anyanyelvüket, amire törvény adta joguk van (űrlapoktól kezdve az iskolákon át a rendőrségig)). Még mielőtt politizálni kezdenénk: egy dolog a jog, a másik a valóság. Mindenesetre az effajta szavak használata, mint nyelvrendőrség meg felfegyverkezés, még ha csak tollról is van csak szó (ugye, az író fegyvere a toll, így az obligát mondás), a kifejezések már megrémítettek, de nem csak engem. Amúgy én még ma is, ha rendőrt látok, átmegyek az utca túloldalára, Vagy megalázkodva kérdem, hogy a szerb személyi igazolványt miképp is igényelhetem a magyar szülőfaluban, ahol az illetékes ez ügyben egy szerb rendőrhölgy, aki – azt hiszem - magyarul egy szót sem tud, de igen akkurátus, ha az adataim magyar nyelvű kiírásáról van szó. Mindenesetre nemrég elhajtott a picsába, jelentkezzek egy hónap múlva, mert a komputer úgyse veszi be most az adataimat, csak a dokumentum lejárta előtti egy hónapban.
De ez csak máz, őszintén szólva engem sose érdekelt, hogy a szerb személyiben hogyan írják a nevemet, van-e benn ö betű vagy hosszú á, vagy nincs, mert hát a szerbek nem ismerik e betűket, vagy hogy a György az Djerdj-e, ráadásul tyirilicával írták még anno. Már csak azért sem fontos ez nekem – micsoda logika, de rájöttem -, mert hát végül is sosem én nézegetem a személyimet, a jogosítványomat, hanem aki elkérte. Aki meg ilyesmivel foglalkozik, hogy is mondjam, nem biztos, hogy az effajta iratokon kívül mást olvas, főleg nem tőlünk, íróktól valamit. A dolog másik, sötét oldala meg az, hogy egy szerb politikus meg rögtön úgy reagált: ha a magyarok nyelvrendőrséget hoztak létre, akkor majd a szerbek is ki fogják kérdezni az itteni magyarokat, tudják-e az állam hivatalos nyelvét és ismerik-e a tyirilicát. Remélem, azért Nišben, Dél-Szerbiában is aktív lesz a szerb nyelvi rendőrség, ha jól tudom, ők is úgy élik le az életüket, akár oly sok magyar: padežok (deklináció, ebből a szerbben hét van) nélkül.
Az akár banálisnak, bár kissé abszurdnak is mondható történet meg a következő. Egy közép-bácskai faluban esett meg (nota bene nem a szülőfalumban), ahol békességben élnek az őshonos magyarok, szerbek, a Boszniából, Horvátországból, Montenegróból betelepítettek vagy menekültek, meg a romák, akik Kosovóból menekültek vagy éppen Németországból lettek visszatoloncolva. Az eset viszont két magyar közt történt: a 35 éves zenetanár és 14-15 éves tanítványa közt. Minthogy szexuális bűncselekmény nem történt, pedofíliáról sem lehet beszélni, felmerült a szokásos erkölcsi kérdés, a tanár összejöhet-e tanítványával. Amúgy is, csak sétálgattak, vagy együtt aludtak, vagy nem, a tanári testület szerint ez még nem gáz, a falusiak meg csámcsognak, ítélkeznek. Az iskolában mégis összeült az etikai vagy milyen testület – mint tudjuk, ha a problémát nem akarod megoldani, hívj össze egy bizottságot -, hogy ha szexről nem tudunk, mi a teendő? Hiába, hogy a művészet egyik kedves témája, hogy a zongoratanárnő elveszi a kamasz tanítvány szüzességét, vagy hogy a karmester kecerészi a nálánál ötven évvel fiatalabb csellistalányt, dönteni kell a tanár sorsáról, maradhat-e?
Összeült hát az igazgató, páran a tanári karból, hívtak jogászokat is. Meghallgatták a zenetanárt is, aki elmondta, hogy semmi sem az, aminek látszik. V égül nem rúgták ki, mert kényes az ügy, ha bíróságra vinnék, bizonyítani kéne, mi történt, bűnt követett-e el a tanár? A tanár úr azzal védekezett, hogy itt szó sem volt szerelemről (ljubav), hanem ez egy szakmai kapcsolat, tehát ha úgy vesszük, másképpen meg nem lehet, maximum szakmai szeretetről beszélhetünk, mert a lány olyan szépen tamburázik, hogy attól a szívnek meg kell hasadnia. Úgyhogy a jegyzőkönyvben is azt igyekezett megfogalmazni a jogász, hogy: mi a szerelem? Még jó, hogy nem nézték meg a lány fenekét, akár a Hrabal- és Jiry Menzel-féle Szigorított ellenőrzött vonatokban, van-e rajta stempli, netán a tambura pengetőjével a húrokon kívül lehet-e mást is pengetni.
Jogász ismerősöm sokra nem jutott, és amikor azt kérdeztem tőle, hogy a tamburazene szívmelengető voltáról folyt-e diskurzus, a zene iránti szerelem jellege mint téma felmerült-e, behívták-e az ifjú hölgyet audenciára, csak legyintett. „Őrült falusiak” – mondta, miközben ültünk egy másik faluban a diófa alatt, tavalyi vörösborát kortyolgatva. Ott, ahol szőlő sincs, ám borlovag-rend – az igen.
Ám azt hiszem, ha tényleg erről dumáltak az iskolaigazgató irodájában, nincs itt veszve semmi sem, miféle világvégét jósolgatnak itt? Az emberiség előtt fényes és kedélyes jövő áll, főleg e tájékon, történjék bármilyen elemi csapás is, érkezzék ki a nyelvrendőrség vagy a borlovagok. Éljen a szerelem!
- PoliBlog [3],