2014. december 15.
Amikor e sorokat írom, egy hete volt tíz éve, hogy 2004. december 5-e volt. Őszintén szólva, ha egyes kollégák nem emlékeznek vissza, hogy ekkor tartották a sikertelennek bizonyult népszavazást a kettős állampolgárságról (pontosabban: hogy a határon túli magyarok könnyített eljárás keretében, mintegy alanyi jogon kaphassanak magyar állampolgárságot), nekem eszembe sem jut se emlékezni, se gondolkodni a témáról.
Inkább egy irodalmi konferenciára keveredtem el a nyóckerbe, a Dankó utcába, jövet-menet hajléktalanok közt jártam, s mely konferencián részben Borbély Szilárdra emlékeztek, továbbá szegénység és irodalom témakörében folyt a diskurzus.
S ez fontosabbnak és életszerűbbnek is tűnt, mint a már hótunalmas diskurzus a hazáról, árulásról, összetartozásról, a NER kialakulásáról, vagy hogy a hatumák, újabb nevükön a külhoniak ezt miképp élik meg, a magyar passzussal a zsebükben mit éreznek, mint gondolkodnak a táposokról (magyarországi magyarokról), van-e még nemzet- és sorsközösség etc. Pedig hát már a határon túliak is csak (?) azt érzik, amit látnak, az alapján meg fogják magukat, és elhúznak nyugatra dolgozni, ahol van munka és ki is fizetik, mert otthon se meló, se kápé (és legyen ez az otthon – ahol a legjobb lenni, mert azért születtünk, hogy valahova – a szülőföld, a kishaza, a magyar szállásterület, a falu vagy az utca – mindegy, mert mindegyik vészesen ürül ki, legalábbis az én szűkebb pátriámban, Bácskában, a Vajdaságban bizonyosan).
Mert mindig ugyanott kötünk ki: ki az igazi hazafi, és ki az áruló? Bánk bán, Koppány, nyugat vagy kelet, kereszténység vagy pogányság? Pepsi vagy Coca? Traubi vagy CBA, Adidas vagy Tisza Cipő? Édes vagy sós? Ki mondhat itt még bármit is, egyáltalán, kinek van joga beleszólnia hazánk, nemzetünk ügyeibe, s merre vegyük az irányt? Természetesen Gyurcsánynak nincs joga, meg a szoclibeknek sincs, meg akik elmentek nyugatra, vagy épp Bácskából Pestre (ez én lennék például), na az ne dumáljon itt, mi a magyar, meg merre tartsunk (ahogy egy amerikai bohóc mondta a színpadon előadás közben a nagy filozófiai kérdésre válaszolva – ki vagyok, honnan jövök, merre tartok? –: „ami engem illett, én én vagyok, otthonról jövök, és ezután haza fogok menni”).
A magam részéről hát csak egy kis adalékkal szolgálnék most ahhoz, voltaképp hogyan is kéne hazafinak lenni. Ha már (mert) muszáj. Főleg muszáj, mondjuk példának okáért, a hadseregben. Mert a honvédő az, aki megvédi a hazát, a nemzetet. És ezt sokféleképp lehet tenni.
Amíg a hatalom azt mondta esetemben, hogy én jugoszláv hazafi vagyok, ergo a Jugoszláv Néphadsereget fogom erősíteni, már agyilag át voltam mosva az általános- és középiskolában, az irodalom- és történelemtankönyvek, a dalok és ünnepek, a partizánfilmek és a honvédelemverseny, a Tito- és partizánkultusz révén, a pionírmozgalomban és a szoc. ifiszövben (bár ott már ellenzékiskedtünk egy picit), nem sorolom. Jugoszláviában, a Magyarországon is ismerős nosztalgikus visszaemlékezések ellenére, despotizmus volt, átmilitarizált társadalom, s folyvást az ellenséget vártuk. De minderről a magyar(országi) olvasónak aligha kell itt értekeznem.
Lett, ami lett, az ellenség belülről jött, azaz nem a NATO vagy a Varsói Szerződés tankjai érkeztek meg az észak-bácskai kukoricásokon vagy a szlovén Alpok erdein át. Fellázadtak a szlovénok, horvátok, albánok, bosnyákok, de a szerb nackós ellenzék is. A háború(k) történetére nem itt fogok kitérni, elég annyi, hogy magam is megtanultam öntudatosan s fegyelmezetten egyenruhát hordani, ágyazni, takarítani, tisztelegni, fegyvert és csizmát pucolni, besúgni, aljasnak és bunkónak lenni, közben felmondani a hazafias szöveget, már ha kellett (mivel gyorsan kellett harcba menni speciális alakulatainknak, sok idő nem volt, így a fegyverhasználat megtanulására kisebb hangsúly esett, emiatt az önmegsebesítés mértéke nagyobb volt, mint az ellenség általi megsebesítés).
Sokat nem kellett azonban agyalni 1991-ben, miért és hogyan vagyunk még titóista jugoszláv kommunisták, már megszűnt a Párt is, épp háború(k) voltak, s a röpke 13 hónap alatt, amíg én a hadsereg tagja voltam, visszavonultunk Horvátországból és Boszniából is, magyarán seregünket úgy szétb..ták a horvát és bosnyák hazafiak, hogy attú kódútunk. Tankcsöveink, akár a faszunk, lelohadtak, lövésünk már nem volt semmihez, én meg kitaláltam, szedjünk Tranexet (dikálium-klorazepát, ha jól tudom), mivel mi, a reguláris alakulatokban, piát nem kaptunk. Viszont az ellenség, ők, tudták, miért küzdenek. Nekünk is mondták, miért küzdünk, csak valahogy nem jött át teljesen az üzi. A puskacsövön átjött, mármint a golyók, amiket küldtek. Az is szép volt, amikor fogat mosni kúszva mentünk a kaszárnyában, mert hazajöttek a mieink, véresen, részegen, szétverve, megalázva, éhesen, utolsó táraikat este a bázison ürítették ki. Mármint a csövön át. És a mi ablakainkban volt fény. Sötétbe senki nem lő, feleslegesen.
Bár patriótáknak számítottuk magunkat, s napi közelharc ment azért, reggel ki húzza fel a zászlót, este meg fel (nekem ez a legutolsó nap sikerült– lehúzni!), 1992 áprilisának végén – három vesztett háború után (szlovén, horvát, bosnyák) – a vörös csillagot a szerb kokárdára cseréltük, elvtárs helyett urazni kezdtük tiszteket, zdravo (szevasz) helyett dobar dan-t (jó napot) formulákkal köszöntöttük feljebbvalóinkat. Az egyik első nap amikor így üdvözöltem főparancsnokunkat – Jó napot, tisztelt alezredes úr! –, így vágott vissza: basszon meg a kurva anyád picsája a jónapottal meg az uraddal is, mars kifelé /szabad fordításban/). Ám a fegyverhasználatban mégis ugyanolyan bénák maradtunk, én azért nem hordhattam magammal távcsöves puskám, mert túl drága a távcső, nehogy valami baja essék (fél évre rá a nem szerbek már fegyvert sem hordhattak, még azok sem, akik magukat jugoszlávoknak vallották), és szerencsére elmaradt az ideológiai oktatás és az esti tévéhíradó nézése is. Mert ugyan ki tudta volna megmondani, hogyan értelmezzük a híreket és mi is az új nemzeteszme, ha Slobodan Milošević is csak annyit mondott: Szerbia nem áll háborúban. Mivel futár is voltam, volt egy hatalmas pisztolyom, Teteljac, vagyis TT 7.62, üt, mint állat, a térdemig lógott, mindenki rajtam röhögött az utcán, Belgrádban Kragujevácon, Becskereken – de örültek is az emberek, láttam rajtuk: amíg ilyen kisgyerekek katonaruhában őrzik őket emekkore slukkerrel, ott baj nem lehet. Mondanom sem kell, életemben nem lőttem a pisztolyból, ki nem pucoltam, és csak a buszon töltöttem fel teátrálisan, hogy a kalauz ne kérjen jegyet. Ebből éltem, a ki nem fizetett buszjegyekből.
A korábbi politikai komisszárt meg egyszerűen átnevezték a parancsnok morális nevelésért felelős helyettesének. Ő épp macedón származású volt, már maga sem tudta, mi a tosz van, amúgy is a fő dolga az elesettek temetése volt, ebben a fősegédje én voltam, mert gépelni én tudtam az ezredben (még hogy gépelni! – befűzni a papírt, már ez egy civilizatorikus-kulturális léptéknek számított). Főleg szerbeket temettünk (olykor magyart, ruszint), a rokonok nem is értették, hogy ha Nagy-Szerbiáért küzdünk, hogy a bogba intézi az ilyes ügyeket egy macedón meg egy magyar, ezek adják meg a szerb harcosnak a végtisztességet? De ettől függetlenül mindenki marhára büszke volt, hogy szolgáljuk a hazát, amiért dicső dolog meghalni. Macedón tisztem – miután már Macedónia is kivált Kis-Jugoszláviából – nem győzködött bizonygatni, hogy ő bizony egyszerre jugoszláv, kommunista, macedón meg szerb is (s legyek én is ez, tuti biznisz, nem látom?). Még mindig, pedig már se Jugoszlávia, se kommunizmus nem volt. És rohadtul fegyelmezettek voltunk, piszkos csizma nem létezhetett, száraz levél sem a pázsiton, csikk a felvonulási téren és a muzulmánoknak tilos volt kulaccsal a vécére menni (bár akkor már muzulmán is alig akadt nálunk). Olyan rend volt, hogy ha körbenézek ma az albérletemben, visszasírom a fegyelmet, a rendet, a tisztaságot, amikor cipőkrémmel és fogkefével mentünk utána az utolsó ellenségnek, amit legyőzhettünk: a kosznak.
Aztán telt-múlt az idő, Szerbia még elvesztett egy-két háborút, én emigráltam vagy háromszor, de a hazafiság mértéke máig nem csökkent, ahogyan Magyarországon is egyre kúlabb kurva nagy magyarnak lenni, és szidni cigányt, zsidót, amcsit, (erdélyi, felvidéki, vajdasági magyar származású) románt, szlovákot, szerbet.
De hogy a lényegre térjek: 2011 végén, miután kirúgtak a közmédiából, és éppen Ulickaja Daniel Stein, a tolmács c. regénye volt újfent napi olvasmányom, úgy döntöttem, hogy amíg munkanélküli segélyen tengődök, elutazom valahová. Ha már van magyar útlevelem is. A szerbbel úgyse mehetnék, abban volt egy arab (tunéziai) vízum, de a magyar töküres, tiplizhetek Izraelbe. Ezért jó jugó-magyar transznacionaistának lenni: arabokhoz jugó (szerb) útlevéllel mész, szemita stb. országokba meg magyarral. B...ki, ezt nagyon jól kitalálták, annyi ember vagyok, amennyit csak akarok.
Izraelt, Jeruzsálemet mindig meg akartam nézni, egyszer oda el kell mennie az embernek életében, pedig én sem vagyok tagja semmiféle egyháznak, és hinni is nehezen hiszek csak úgy. Ám kíváncsi voltam, mi lehet ott, ahol a világvallások elkötelezett, gyakran kegyetlen, kompromisszumot nem ismerő vezetői, hívei folyvást csatároznak a kies pusztaságért, ahol nagyon semmi nem terem meg, víz alig csurog, és még a kecskék is éhen halnak.
Csak hát Izrael rohadt drága ország, bejutni se könnyű, viszont megtudtam, van egy önkéntes program, a Sar-El, kimész pár hétre, csak a repjegyet kell fizetni (amilyen szerencsém volt, épp elbuktam a maléves jegyet, akkor ment csődbe, később láttam a Ben Gurion reptéren a lefoglalt és félretolt maléves gépet, szépen, egyedül, mint egy depis magyart). Hétköznapokon egy bázison sertepertélsz, könnyű fizikai munka, hétvégén Tel-Avivban és Jeruzsálemben van ingyen szállás és kaja, akár a bázison, és oda mész, ahová akarsz, illetve ingyen kirándulás is jár. Egy, már ott járt bácskai hölgy elmesélte, milyen szuper volt az egész, kész háváj, remek kaja, sajt- és gyümölcshegyek, pingpongozás, nemzetközi társaság és szuper kirándulások a Holt-tengerhez vagy amit megszavaztok. (Lábjegyzet: a hölgy színésznő. Nem tudom, hogy túlzott-e, milyen jó volt neki, de színésznőknek mindig ne higgyünk, kivéve, ha azt mondja: szeretlek.)
Nem volt hát kétségeses, hogy lazán belevágok a kalandba. Ám már a reptéren feltűnt, kissé gyanús magyar csoporttal utazom. Volt három szlovákiai magyar (egyikükről utóbb kiderült, effektíve olajszőkítő maffiózó /volt/, bukott, korrupt polgármester, de annál sikeresebb üzletember), akik azért jönnek, hogy megtanulják a krav magát, amit egy pozsonyi magyar zsidó fejlesztett ki önvédelmi módszerként még 1941 előtt, hogy megvédjék magukat az utcán az őket megtámadó fasiszta csőcseléktől (feltételezem: drága magyar barátainktól..). A krav magáról új ismerőseim azt állították, hogy ez egy olyan önvédelmi módszer, amellyel úgy semlegesíthető (értsd: ölhető) meg az ellenfél, hogy közben nem sérted meg emberi méltóságát. Hűha, gondoltam, ez érdekes lesz – illedelmesen ölni, utána bocsánatot kérve az áldozattól.
Kis csoportunk egyik hithű oszlopa egy középkorú nő volt, állítólag Hit Gyülis, aki át akart térni a zsidó hitre, ám folyamatosan Krisztus-, avagy újszövetségi idézetekkel traktálta a többieket (főképp azokat, akik valamilyen értelemben zsidók). Akadt itt szekuláris zsidó is, mint a barakkbéli szobatársam, ő egy 1923-as, budapesti héber nyelvkönyvből akarta megtanulni a nyelvet (amiről később kiderült, inkább ivritnek kéne mondani), s aki később alijázott is. Volt olyan fiatal magyar lány, akinek már sikerült áttérnie is (ma Tel-Avivban cukrász, jól megy neki a Face-bejegyzései alapján), de olyan idősb zsidó (származású) is, aki csak azért jött ki márciusban három hétre Izraelbe, mert otthon nem tudta fizetni a rezsit, itt meg végül mindent ingyen kapott. Oszlopos tagunk volt még Marika néni, a katolikus, aki azért jött, hogy végigmenjen a keresztúton és megnézze a Szent Sírt. Akárcsak én, ő is így találta meg a legolcsóbb módját a szentföldi vizitnek. És hát ott voltam én, senki nem értette, mi a túrónak jöttem, az sem volt világos számukra, hogy mi volt az, Jugoszlávia, hogy vagyok én magyar, szóval előjöttek ezek a tipikus kérdések, hovatovább én voltam az egyetlen, aki egykor katona is volt. Pontosabban, kivéve a felvidéki főmaffiózót, aki állítólag szlovák tisztként kéksapkás is volt Afrikában, Ázsiában, és ha jól emlékezett, az Antarktiszon is, ám lassacskán kiderült róla, hogy mindenről hazudik. Például amikor azt mondtam, Amos Ozt olvasok, rávágta, ő is, vagy ha a felvidéki magyar irodalmárokról dumáltunk, mindet személyes haverjának tudta be … Ha azt kérdeztem tőle, ismeri-e Szigeti Lacit, a Kalligram fő éceszgéberét – hisz mindketten dunaszerdahelyiek –, azt mondta, minden reggel együtt kávéznak, és a Laci, hát az egy zseni. Akkor még hittem neki... Az én nevem, minden identitás nélkül, végül Senki Alfonz után ez lett: a Senki.
Szlovákiai maffiózónk két fiatal csomaghordozója, csicskása közül az egyik pedig még túl fiatal volt ahhoz, hogy anno besorozták volna a reguláris szlovák seregbe, viszont a másik büszkén vallotta, hogy ő már annyit drogozott életében (s volt elvonókúrán), hogy az egy hadosztálynak elég lett volna. A barátnője meg olyan, mesélte, hogy két szobát tartannak fenn a villában, csak a cipőinek. Szlovákia, te Kánaán! Ehhez képest ő mosta ki a főnök zoknijait, az övé meg lyukas volt. Kissé rejtői-svejskes társasággal indultam hát útnak.
Itthoni (értsd: magyarországi) barátaim meg végképp nem értették, miért megyek én az izraeli hadseregbe? Megőrültem? Nem volt elég a jugó-szerb-csetnik? Érdekes, hogy a jobboldali érzelmű ismerőseim üdvözölték, hogy egy ilyen remek helyre utazom (jártunk már Tunéziában, vagy épp Egyiptomban is, már aki), lássak csak világot! Még irigyeltek is, igaz, általában a közel-keleti (háborús) helyzettel sose foglalkoztak. Az ún. szoclib kollégák egy része viszont kiakadt – még ha némelyikük tudtommal esetleg zsidó származású is –, valami olyas indokkal, hogy a szegény palesztinok elnyomásában fogok részt venni, az izraeliek rasszisták, háborús bűnösök, militáns állatok, és nem a keresztények öntenek gyerekvért az izébe, hanem pont fordítva, a Solymosi Eszter, na az is arab. Hiába érveltem, hogy Amos Oz például differenciáltabban látja a helyzetet, egész komoly békemozgalom van, milliós tömeg az együttélés mellett, szóval, én csak szeretnék körülnézni, se pro, se kontra én nem vagyok, nem is lehetek, én, a tudatlan – hiába, a hermeneutikai gyanút elhessegetni nem tudtam. Még hogy kirándulni megyek! – megnézni Jeruzsálemet, Haifát, Tel-Avivot. A lófaszt, már megint előjött a nyughatatlan, pontosabban kritikus, vagyis militáns, ergo gyilkos éned belüled (ami a kritikában karaktergyilkosság, az a hadseregben rendes gyilkosság...) Na meg hogy témát keresek újabb írásaimhoz, ez lenne az érvem? – dehogy, megőrültem, mondták. Inkább dolgoznék rendesen, weberi protenstáns alapon, az isten meg majd úgyis kitalálja, sikerre vagyok utalva-e anyagilag, noch dazu kiválasztva (mintha tele lettem volna munkaajánlattal).
Végül e sok remek felvetésre kitaláltam azt a választ, hogy azért megyek Izraebe, a programba, ami végül is a רוח צה"ל / Ru'ah Tzahal / Israel Difense Force programja, mert jugó/szerb/csetnik katonaként csak vesztes háborúkban vettem részt (oldalról és hátulról), most, ha raktárosként, kisegítőként is, szeretnék megnézni egy mindig győztes hadsereget belülről, megtapasztalni, mitől működik ez úgy, ahogy. Milyen az, amikor a hazát, a nemzetedet tényleg megvéded.
De megelőlegezem a választ a t. olvasó előtt, miért is működik ott az a valami: az átélt hazafiságtól.
Következő részek:
II. rész [3]
- KülBlog [7],