2015. január 23.
Első összecsapás a szovjetekkel
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, sikeresen megostromolták a Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet.
Jurij V. Andropov nagykövet már órákkal korábban is észlelte, hogy a magyar fővárosban „a helyzet rendkívül veszélyes”, a szovjet hadsereg beavatkozását, majd ennek előkészületeit Nyikita Sz. Hruscsov, az SZKP KB első titkára megtárgyalta Gerő Ernővel, az MDP első titkárával. Ekkor Georgij K. Zsukov honvédelmi miniszter – a Hullám hadművelet keretében – utasítást kapott Budapest megszállására.
24-én, a hajnali órákban minden irányból vonult a szovjet haderő Budapest központja felé, a fővárosba érkezett egy összességében csaknem hadosztálynyi szovjet alakulat: 6000 katona, 290 harckocsi, mintegy 120 páncélozott szállító harcjármű és 156 ágyú. Az „ellenforradalmi lázadás” letörésére a legnagyobb erőkkel a Pjotr Ny. Lascsenko altábornagy által vezetett, Székesfehérváron állomásozó Különleges Hadtest kapott utasítást.
A szovjetek egyik legfontosabb felvonulási útvonala déli irányból haladt Soroksáron keresztül, az akkori Marx Károly utcán és Dózsa György úton. (Mindkettőt általában Soroksári útnak nevezték. Ma Grassalkovich útnak, illetve Helsinki útnak nevezik. A helyiségneveket a továbbiakban is az akkori formában jelezzük.) Azonosítatlan szabadságharcosok, a kerület mai határának a nyugati részén, a Nagy Sándor utcánál három vasúti tehervagonnal torlaszolták el a főutat. Más ismeretlen felkelők a Juta dombon magyar honvédségi alakulatoktól szerzett páncéltörőt és két légvédelmi ágyút állítottak fel. Még ezen az estén tűzharcba kerültek a szovjet csapatokkal; miután kilőttek egy páncélost, a többi visszafordult. Éjfél után a szovjet–magyar egységek bekerítették őket, és a kibontakozott tűzharcban mindkét fél emberveszteséget szenvedett, a magyarok közül kilenc, október 24–25-én. 36 felkelő fogságba került, őket a XX. kerületi rendőrkapitányság fogdájába zárták.
Harc a kiskunhalasi lövészezreddel
Október 26-án a déli órákban – „rendteremtési” célból bevonult Soroksárra a kiskunhalasi 37. gépkocsizó lövészezred. Az alakulat, amelyet Hodosán Imre őrnagy-ezredparancsnok vezetett a sztálinista rendszer igencsak megbízható támaszának számított. Az ezred az Üllői úti Kiss János laktanyába tartott.
Ám sem a soroksári, sem a pesterzsébeti lakosság nem rokonszenvezett Hodosánékkal, „orosz bérencek, hazaárulók, Gerő katonái, népgyilkosok” megjegyzésekkel illették a katonákat. Az őrnagyparancsnok elejét vette bármilyen fraternizálásnak, alakulata fegyveres fenyegetéssel szétoszlatta a tömeget – ellentétben azzal, ami ezen a napon országszerte végbement –, nem lövetett a népre.
Észak felé haladva, a Juta-dombnál a kiskunhalasiak felderítőit az út mindkét oldaláról megtámadták a pesterzsébeti-soroksári felkelők. Jurinovits Miklós századost hamarosan halálos találat érte. A katonák harci lázát, bosszúvágyát fokozandó a parancsnokság a holttestet hordágyra tetette, és közszemlére körbevitette.
Többszörös számbeli fölényük mellett tovább fokozta az esélyeiket lényegesen jobb felszerelésük (nehézfegyverzetük is volt) és harci képzettségük. A kézifegyverekkel, kézigránátokkal harcoló civil erőkkel szembeni túlerejük akkorra vált teljessé, amikor még az Autó- és Traktoralkatrészek Gyárában (ATRA) épp megjavított két harckocsi is – Mórocz Lajos százados parancsnokságával – a kiskunhalasiakat támogatta.
Így a katonák a főút mindkét oldalán sikeresen nyomultak előre, közben szétlőtték a Segítő Mária kápolnát. Ekként a harcok Pesterzsébet területén is folytatódtak, de a forradalmi erők mindenütt meghátrálásra kényszerültek.
A harc lefolyásának pontos rekonstrukciója nehézségekbe ütközik amiatt, hogy erről csak egyetlen dokumentum, az ezred 1957. január 2-i jelentése maradt ránk, amelyről távolról sem lehet elfogulatlanságot feltételezni. A jelentést tevő hat tiszt – köztük Hodosán parancsnok – természetesen minduntalan igyekszik az ezred hősiességét kidomborítani, például úgy, hogy mértéktelenül eltúlozzák az „ellenforradalmárok” erejét, felszereltségét. A parancsnok az évtizedekkel későbbi memoárjában is „felkészült, tudatos ellenségként” minősíti a felkelőket – teljes mértékben alaptalanul. Ezt cáfolja az egyik ipari tanuló vallomása is: „Nekünk nem mutatták meg, hogy hogyan kell bánni a fegyverrel, így egyetlen lövést sem tudtunk leadni. [...] Nagyon meg voltunk ijedve.”
Rendőrségi felvétel – Juta-domb
A hőstörténethez természetesen az is hozzátartozik, hogy a bűnös elnyeri méltó büntetését: Jurinovits Miklós százados „gyilkosát” – aki értékelésük szerint nem volt más, mint egy exnyilas, orvlövész – negyedórán belül elfogják, halálra ítélik, és agyonlövik. E történet önmagában is kérdésessé teszi a jelentés hitelességét, mert már az azonosítás sem vehető komolyan. És az sem, hogy az „ellenforradalmárok” összesen 80 85 embert vesztettek, és 30–40-en sebesültek meg. Ezek a számok erősen túlzottak. Még egy mai visszaemlékezőé is, aki szerint az ATRA gyárnál, valamint a kertészet közelében összesen 24 gyereket lőttek agyon, ellenállók „vétlen” áldozatok vegyesen. Közülük a 23 éves Kara Ferencet – több visszaemlékező szerint – az ATRA gyár őrei lőtték le, miután összecsaptak a felkelőkkel. Más változat szerint Jurinovitsért bosszúból őt is a kiskunhalasiak végezték ki. (Az ATRA gyárnál később a felkelők a megszálló erőkkel is összecsaptak. „Ekkor öt hat szovjetet behoztak a rendelőbe, közülük egy meghalt. A sérülések zöme szilánkoktól származott” – emlékezett vissza egy orvos.
Az ezred veszteségét a már citált katonai dokumentumban valószínűleg korrektül jelentették: az imént említett halotton kívül huszonketten sebesültek meg, közülük heten súlyosan. E forrás szerint összesen huszonhárom felkelőt ejtettek fogságba, közöttük két nőt, akik közül természetesen „egyetlen egyet sem találtunk, aki tisztességes munkából élt volna” – ahogy Hodosánék írták a jelentésükben. Mivel tudjuk, hogy voltak köztük ipari tanulók is, e közlés tényszerűsége is igencsak támadható. Még megdöbbentőbb, ahogy a jelentést tevők azzal kérkednek, hogyan bántak el a foglyaikkal: „Egy ellenforradalmár, aki hátrakísérés közben az őrt megtámadta, agyon lett lőve.” Nehezen hihető, hogy egy lefegyverzett fogoly, akit kísérnek, megtámadjon egy fegyveres őrt. „Ugyanakkor két másik felkelőt, akik elfogásuk után szidalmazták a hadsereget, a katonák felháborodásukban szintén agyonlőtték” – folytatódik a jelentés. Ez a Genfi Egyezményeket súlyosan sértő emberiség elleni bűncselekmény lett volna.
Állításukkal ellentétben a statáriumra hivatkozva rendelték el a három fogoly, Rásó László, Szűcs István ipari tanulók, valamint egy idősebb férfi kivégzését. Közülük Szűcs óriási szerencsével, sebesülten megmenekült. Így emlékezett vissza e pillanatokra: „…egy mély árokba egymás mellé felállítottak mindnyájunkat. Én voltam az utolsó a sorban. Egyszer csak hallottam, hogy »Tűz!«, de erre már teljes egészében nem emlékszem, mert egészen magamon kívül voltam. Egyébként a lövések után láttam, hogy valamennyi társam elesik és meghal.”
Hodosán a memoárjában sem említette a statáriumot. Szerinte „az ellenforradalmárok pimasz viselkedése joggal háborította fel a katonákat.” És ez akár az életükbe is kerülhetett: „Az egyik például fegyverrel a kezében pimaszul válaszolt Hollósi József hadnagy felszólítására, hogy dobja el a fegyvert, és jöjjön le. Hollósi aztán persze, »lesegítette a háztetőről«.”
A túlélők szerint a harcban a felkelők vesztesége az elesettekkel és a kivégzettekkel együtt 19 22 fő lehetett.
„Az ezred hősiesen megállta a helyét a hat és fél órás harcban” – fejezik be Hodosánék a jelentésüket.
A kerület főbb objektumainak elfoglalása
Már a forradalom kirobbanásakor a rendőrkapitányságra vezényelték az összes kerületi rendőrőrs beosztottait, beleértve a soroksáriakat is. Ekkor összetartást írtak elő és II. fokú készültséget rendeltek el. Az éjjeli órákban ideszállították a különböző rendőrőrsök fegyverzetét és titkos anyagait is.
24-én hajnalban a külső őrjárati szolgálattól visszajövő „elvtársak” közölték, hogy fegyveres civilek elvették tőlük a pisztolyukat. Nem sokára odaérkezett egy felkelőkkel tömött busz is. A fegyveresek el kezdték verni a kaput és a parancsnokot kérték. Udvary Károly főhadnagy, a parancsnok politikai helyettese és négy rendőr kiment közéjük, ám rögvest elvették a pisztolyaikat. Udvary megadta magát. A felkelők szószólója, Lachky Albert (akit később a Köztársaság téri önbíráskodás miatt kivégeztek) így szólt az épületben meghúzódó rendőrökhöz: „adjátok ide a fegyvereket, nem lesz semmi bántódásotok, de ha nem, ezren jövünk. Ha nem adjátok ide szépen, ideadjátok csúnyán”.
Ekkor azonban nem engedték be a rendőrök a jövevényeket, noha az volt az utasítás, hogy „tüzelni, bármi történik is, nem szabad, csak újabb utasításra”. Sőt, ezen a napon még ellentámadásba is átmentek: egy civil csoportot – amely a Dózsa György út és a Nagy Sándor utca sarkán a barikád mellé egy ágyút is felállított –, egy 15 fős rendőri osztag lefegyverzett, és 17-18 fegyverest elő is állított. (Köztük egy volt rendőr tizedes, aki az ágyút kezelte.) Ezzel egy időben a Timót utcai katonai raktár személyzetének telefonértesítésére a rendőrök hat-hét felkelőt innen is behoztak. Hajnalban is előállították a „gyanús elemeket”, így Bartók János traktorvezetőt, két társával.
Október 25-én, délután azonban az óriási tömegnyomás hatására, valamint Kopácsi Sándor ezredes, a budapesti főkapitány parancsa értelmében kiengedték a foglyokat. Ezt követően mindinkább forrósodott a hangulat Pesterzsébet központi részében, és a főbb objektumok – rendőrkapitányság, pártbizottság (Kossuth Lajos u. 49.), tanácsháza (Kossuth Lajos u. 1.), kiegészítő parancsnokság (továbbiakban: „kieg”, Zalán u. 2-4.) – fenyegetettsége nőttön-nőtt.
Bognár Lajos százados, aki 1954 óta vezette a kerületi kapitányságot, telefonon kért segítséget a parancsnokaitól, hogy legalább két harckocsit küldjenek. Nekik nincs – jött a válasz. Udvary főhadnagy – nyilván központi parancsra – megtiltotta a rendőröknek a tömegbe lövést. A körzeti „kieg”, vezetője Kiss Sándor százados pedig feletteseitől azt az utasítást kapta – amit szerte a városban más egységparancsnokok –, hogy cselekedjenek belátásuk szerint.
Október 26-i napon egyre válságosabbra fordult mindkét kerületi fegyveres testület helyzete a kerületben. Kiss százados a rendőrök támogatását kérte, akik ennek nem tehettek eleget. (Minthogy a pártközpont is hiába kért támogatást a katonáktól. ) Látva, hogy tömeg a pártház előtt felgyújtotta a nyomtatványokat, a „kieg” beosztottai az összes politikai vonatkozású könyveket elégették.
Arra a hírre, hogy a felkelők megtámadták a kapitányságot, a „kieg”-en riadóztattak. Ez azonban nem bizonyult hatékonynak: tehetetlennek bizonyultak, amikor a civilek fegyvert követeltek, majd egy felkelőosztag le is fegyverezte a katonákat. Ezt követően Kiss parancsnokot hozták kínos helyzetbe: „a második csoportnak becsületszavamat kellett adnom, hogy nincs nálunk fegyver”. Bár Ablaka György százados másképp emlékezett: „Mi tagadtuk, hogy lenne fegyverünk, de Kiss százados elárult bennünket.”
Október 27-én délelőtt állítólag valaki rövid géppisztoly-sorozatot lőtt a „kieg” épületére. Ezt követően behatolt egy 20-30 (más forrás szerint mintegy 300) főnyi csoport valamennyi katonának letépték a váll-lapját, és összeszedték a fegyvereket (köztük 20 kézigránátot), négy pisztoly kivételével, amelyeket előzőleg elrejtettek az objektum pincéjében és a WC-helyiségben. A támadók egyike, Tichy Lajos labdarúgó unokaöccse ezután parancsnokot kért a katonák közül a felkelők vezetésére. Ezt visszautasították, erre a többségük elhagyta az épületet.
A történtek hatására Kiss Sándor százados úgy döntött, hogy felszámolja az objektum őrzését. A személyi állománynak 1000-1000 forintot juttatott, és – anélkül, hogy felettesét, Halas Lajos ezredest, Fővárosi Kiegészítő Parancsnokság parancsnokát tájékoztatta volna – mindenkit hazaküldött. Az objektumot a forradalmárok bár feldúlták, de nem rendezkedtek ott be.
A pártközpont és a tanácsháza személyzete – csekély számú fegyveres védőjével – még kiszolgáltatottabb helyzetben várhatta a forradalom előretörését. E két objektumot is október 27-én foglalták el, a körülményekről alig vannak adataink. Bathó András főhadnagy a pártházzal srégen lévő rendőrség I. emeletéről nézte végig az ostromot Szerinte az általa ismert Nagy Zoltán nevű férfi izgatta fel a tömeget és uszított a pártbizottság elfoglalására. Állítólag a pártbizottságról a támadók jó minőségű fegyvereket zsákmányoltak. A gondnok vallomása szerint 70-80 fő rohamozta meg a pártházat, amelynek védelmére Bíró Rezső százados kapott utasítást. Ám a támadók különösebb ellenállásba nem ütköztek. Bent a szobrokat összetörték, az iratokat, a könyveket az utcára dobálták és elégették. A telefonközpont készülékeit használhatatlanná tették. A dúlás után az ostromlók elhagyták az épületet. De még aznap este egy 17-18 fős fegyveres csoport berendezkedett néhány helyiségben. Közülük sem tudunk senkit azonosítani.
A tanácsházán a húsz főnyi felfegyverzett beosztottat 25 katona is támogatta. A kerületben lakó Ratkó Anna volt miniszter telefonon közölte, hogy „komoly a helyzet, nagyon vigyázzunk”. Ezután a helyi pártbizottságtól jött a telefonértesítés: az ő objektumukat már megszállták. A tanácsházán lévő tisztek ekkor felvették a kapcsolatot Honvédelmi Minisztériummal, és azt az utasítást kapták, hogy meg kell védeni a tanácsi épületet. E parancsot interpretáló alhadnagyot egy főhadnagy a fotelbe lökte, és közel hajolva ezt mondta neki: „még egyszer ki nem ejtsd a szádon, hogy harcolunk, mert a legénység úgy sem fog, elég volt már, most mindenki leadja a fegyverét és elmegy haza”. A szomszédos szobában lévő katonák éppen arról vitáztak, hogy harcoljanak-e, „mert már a Rádiónál is annyian elestek”. Ekkor már a tanácsházát körülvették a civil fegyveresek. Végül a katonák ellenállás nélkül, a fegyvereiket átadva elvonultak. (Szeli Sándor tanácsi előadó, épp akkor ment volna ki, amikor a felkelők kaput benyomták, mögé szorult, csak akkor távozhatott, amikor a támadók mind bejöttek.)
„Amikor 30-35 ellenforradalmár feljött, rám kiabáltak, kezeket fel, majd szobáról szobára kellett mennem velük.” Rádiókészüléket és fegyvert kerestek. „Menetközben a kezem fent kellett tartani, és a hátam mögött kb. 12 éves ismeretlen gyermek jött kezében pisztollyal, amelyet a hátamnak szegezett. Utoljára a pincébe akartak lemenni, de mivel a fegyvereket odarejtettem el, ezért azt mondtam, hogy a kulcs a házfelügyelőnél van.” Elmentek keresni, de nem találták. „Köztük volt Várfalvi [Várfalvi Lajos, a kerületi forradalmi bizottság későbbi vezetője] is, aki előzőleg a tanácsnál akart dolgozni, onnan ismerem. Mivel büntetett előéletű volt, nem vettük fel.
A rendőrkapitányság személyzete a támadáskor ismeretlen okból nem tudott másokat értesíteni, így a pártbizottságot sem. Október 27-éig nagy nehézségek árán sikerült megakadályozni a tömegek beözönlését. Ekkor, a pártház sikeres ostroma után, az ott szerzett fegyverekkel felbátorodva nagy erőkkel fordultak a rendőrség ellen.
„…Kopácsi utasítására otthagytam a kapitányságot helyettesemnek és átmentem a főkapitányságra” – emlékezett Bognár Lajos parancsnok. „Engem személy szerint követelt a tömeg…” Helyettese, Udvary főhadnagy ezt szimplán menekülésnek minősítette. Egy szemtanú szerint pedig, amikor a főkapitányság megtagadta a támogatást és megtiltotta a fegyverhasználatot, Bognár százados kijelentette, hogy nem vállalja a felelősséget és a további parancsnoklást rábízta Udvaryra. Ekkor a kapitányság ÁVH-s beosztottai a szomszéd udvaron keresztül azonnal elmenekültek.
Lassacskán 900–1000 fős tömeg tolongott a kapitányság előtt, a foglyok szabadon bocsátását (már nem volt fogoly), fegyvereket és az épület átadását követelve. Udvary főhadnagy beszédével igyekezett megnyugtatni a kedélyeket, de teljes kudarcot vallott. A tömeg benyomta a kaput és ellepte az épületet. A rendőrök körében óriási volt a fejetlenség. Udvary nemhogy megtiltotta az ellenállást, de utasítást adott a fegyverek átadására. Ezt az első emeleti ablakból ezt ki is hirdette: „Polgártársak! A nép kezébe adtuk a fegyvert.” A jövevények azt is követelték, hogy a rendőrök távolítsák el sapkáikról a vörös csillagot, miközben bizottságuk átvizsgálta a fogdákat. Sághi Mihályné – akinek állítólag kulcsszerepe volt az objektum elfoglalásában, buzdító beszédet tartott a tömegnek. („Fegyverbe magyarok, veszélybe a haza!”) Ezután az egyik ostromló üvölteni kezdett, hogy a rendőrök hagyják el az épületet. Erre három rendőr kivételével (köztük Udvary és Jánosdeák Albert főtörzsőrmester) mindnyájan eltávoztak.
A győztes támadók birtokba vették az objektumot. Akinek nem jutott fegyver, kapott a „kieg” vagy a tanácsháza készletéből. Az akciók egyik fő célja az volt, hogy a forradalmárok fel tudják venni a harcot a megszálló erőkkel szemben. Ekkor váratlanul adódott is erre alkalom. Egy csoport a Dózsa György út melletti téglagyárhoz vonult és támadást intézett a környéken lévő szovjet gyalogos alakulat ellen. A tűzharcban azonban a szovjetek fölénybe kerültek, kiszorították e felkelőket a körzetből, akik szétszóródva tértek vissza a kapitányságra és a tanácsházára.
A XX. kerületi önszerveződés
Miután a forradalmi erők elfoglalták e fontos középületeket, szinte azonnal megindult a politikai önszerveződés, valószínűleg elsőként a fővárosban. A tanácsházán Várfalvi Lajos korábbi politikai fogoly vezetésével még 27-én megalakult az Ideiglenes Nemzeti Tanács, hogy a városrész legsürgetőbb közigazgatási és közellátási ügyeit kézébe vegye. A megalakulás részleteiről kevés forrásunk van. Egy szemtanú szerint a nagygyűlést a Kossuth („Pflumm”) moziban hívták össze, amely zsúfolásig meg is telt. Várfalvi nyitotta meg és terjesztette elő a napirendet, amelyet közfelkiáltással el is fogadtak. Majd nyílt választással, közfelkiáltással szavazták meg a tagokat.
Az Ideiglenes Nemzeti Tanács – a szerveződő Forradalmi Ifjúság bevonásával („kerület ifjúsága és dolgozói”) – két nappal később megalakította a Forradalmi Nemzeti Bizottságot, és kijelölték ennek héttagú végrehajtó bizottságát. Ebben képviseltette magát a „magyar értelmiség, a munkásság, az iparosság és az egyetemi ifjúság”, hogy „ezzel is kifejezésre juttassuk nemzeti egységünket, amellyel e napokban eggyé forrva menetelünk azért, hogy soha többé senki közénk éket ne verjen.”
Ennek az önszerveződésnek az első, általunk ismert dokumentuma október 29-én keletkezett. Ekkor a bizottság emlékirattal fordult Nagy Imre „polgártárshoz”, a kormányfőhöz. Ennek tartalma egyértelművé teszi a forradalmárok célkitűzéseit.
1. A „szégyenteljes Gerő-klikk” állításaival ellentétben „nem azért, hogy fosztogathassunk”, vagy a „levitézlett világot állítsuk vissza”, hanem azért, hogy a „független, demokratikus Magyarországot, a magyar dolgozó nép kívánságát megvalósítsuk, ahol minden hatalom valóban a dolgozók kezében van, és nem egy népünktől idegen, sztálini terroruralmat kiszolgáló kisebbségi klikk kezében”.
2. „Mi nem megadtuk magunkat, mert az egyet jelentene követeléseink felmondásával, hanem a tűzszünetet mi úgy értelmezzük, hogy ne folyjon a magyar vér mindaddig, amíg bizonyságot nem szerzünk arról, hogy követeléseinket a kormány megvalósítani akarja, de ugyanúgy készek vagyunk utolsó csepp vérünkig továbbharcolni, ha a magyar nép jogos kívánságát bárki még egyszer elodázni kívánná.”
3. A XX. kerület kész „a fenti főelvek mellett támogatni Nagy Imre kormányát mindaddig, amíg az általa felvázolt programban jogos követelése megvalósítását látja.”
Legfőbb követeléseiket ekképpen foglalták össze:
a. az összes szabadságharcos azonnali szabadon bocsátása;
b. a szovjet alakulatok azonnali kivonása a XX. kerületből, majd az országból;
c. az ÁVH azonnali lefegyverzése;
d. nyilvános tárgyalás az ország tönkretevői és a lezajlott vérengzések felelősei ügyében;
e. a szégyenteljes varsói és más szovjet¬–magyar szerződés felmondása, a viszony újbóli rendezése nemzeti függetlenségünk tiszteletben tartásával;
f. az Üzemi Munkástanácsok és a városi közigazgatást átvevő Forradalmi Nemzeti Bizottságok autonóm intézkedési jogainak törvényesítése a helyi ügyekben;
g. általános, egyenlő és titkos választások kiírása az egész országban több párt részvételével.
A Forradalmi Nemzeti Bizottság küldöttsége a Parlamentben az emlékiratot felolvasta, és átadta Nagy Imrének. Kerekes Gyula, az Egyetemi Ifjúság vezetője azt hangsúlyozta a kormányfőnek, hogy a fegyvert semmilyen alakulatnak nem adják át. Várfalvi Lajos pedig kijelentette, hogy a XX. kerületet többé nem vezetheti felülről rájuk oktrojált megbízott: „Minket Pesterzsébet dolgozó népe állított erre a posztra, maradunk, amíg Pesterzsébet dolgozó népe mást nem állít.” Nagy elfogadta a Forradalmi Nemzeti Tanács törvényes intézkedési jogát.
Ezután kezdődött a tárgyalás, amelyen részt vettek a kormányfő munkatársai is, akik közül csak Szilágyi Józsefet tudjuk megnevezni. Ő meg is ígérte, hogy felkeresi a kerületet.
A kormányfő nem tett ellenvetést amiatt, hogy a XX. kerület erői átalakulnak nemzetőrséggé, és biztosítják a rendet, a közigazgatást. (Tehát a nemzetőrség gondolata Pesterzsébeten már ekkor felmerült, valószínűleg függetlenül a később formálódó „központi” Nemzetőrségtől.) Szerinte sem vonható senki felelősségre a függetlenségi harcban történő részvételéért, természetesnek tartotta az ÁVH-sok lefegyverzését és a szovjetek kivonulását is. Az általános, egyenlő és titkos választásokkal Nagy Imre egyetértett, de a kormány nevében nem tehetett erre ígéretet. Tudomásul vette, hogy a XX. kerület nem fogad el semmilyen pártutasítást, a szabad véleménynyilvánítás jogával egyetértett.
Ezt követően megerősítették tisztségében az Ideiglenes Nemzeti Tanács elnökségét és annak Végrehajtó Bizottságát. Határozatba foglalták, hogy a Végrehajtó Bizottságban egy helyet a „Soroksár bizalmát élvező polgártárs részére” tartanak fenn, és felkérték Soroksár ott tartózkodó megbízottját, Kovács Lajost, hogy a XX. kerületi Tanács jelen jegyzőkönyvét olvassa majd fel Soroksár „dolgozó népének és harcos ifjúságának”. Másnap, október 31-én délelőtt a Kossuth moziban pedig vegyen részt a tanácsválasztáson, addig ő intézze Soroksár ügyeit, de állandó kapcsolatban maradjon az elnökséggel.
Fontos röplapot bocsátott ki a XX. kerületi Forradalmi Ifjúsági Szövetség is október 29-én. Egyelőre nem tudjuk megnevezni e nyolcpontos követelés megfogalmazóit:
1. A szovjet csapatok azonnali kivonása Magyarországról.
2. Politikai menedéket azoknak a szovjet harcosoknak, akik a magyar forradalom mellé álltak.
3. A Szovjetunió adja ki Rákosi Mátyást, Gerő Ernőt és azokat, akik a magyar nép ellen vétettek.
4. A Szovjetunióban lévő magyar állampolgárok és hadifoglyok szabadon bocsátása.
5. Szüntessék meg a függetlenített párttitkárokat.
6. Általános sztrájk (kivéve a középületeket [közszolgáltatást] ellátó üzemeket) mindaddig, amíg a szovjet csapatok magyar földön tartózkodnak.
7. Az átmeneti kormány tárgyaljon a Szovjetunióval a csapatok kivonulásáról hazánkból, majd utána több párttal szabad választást az ENSZ felügyelete alatt.
8. Tekintettel arra, hogy a Magyar Kormány tűzszüneti és kivonulási felhívását Budapest területéről a Szovjetunió nem vette figyelembe, felszólítjuk a Magyar Kormányt, hogy forduljon az ENSZ-hez az agresszió ügyében.
Két forradalmi szerv működött tanácsházán. A Nemzeti Bizottság (Bodor Pál, Csörnyei Gyula, Práda György, Somogyvári Géza, a többiek mindvégig passzívak maradtak) felügyelte a forradalmi tanácsot (Dragos László, Várfalvi Lajos, Weisz László, Zigány István).
Az egyik résztvevő szerint Várfalvi – aki mindvégig Nagy Imre ellen propagált – a társainál politikai értelemben lényegesen jobbra állt, és ha a többiek – elsősorban Bodor Pál – nem szálltak volna vele szembe, komoly bajokat is okozhatott volna.
A NEMZETŐRSÉG PESTERZSÉBETEN
A nemzetőrség megalakítása
A rendőrkapitányság (Török Flóris utca 72.) elfoglalása után a győztesek tárgyalásba bocsátkoztak a rendőrtisztekkel. A tárgyalás részleteiről – a nagyszámú (20-50 fős) résztvevő ellenére – alig vannak forrásaink. Valószínűleg 28-án, a város központjában zajló fejleményektől csaknem függetlenül nemzetőrségként kezdték szervezni az új rendfenntartó egységet, vagy csak később, Kopácsi Sándor ezredes főkapitány jóváhagyásával.
Eleinte – Udvary vezetésével – úgy tűnt, hogy a rendőrök is részt vesznek a nemzetőrség irányításában. Az odaküldött öt-hat pártbizottsági „elvtárssal” igyekezett növelni a befolyását, ám a főhadnagy parancsnoksága kérészéletűnek bizonyult, a forradalmárok nem bíztak meg bennük. Az új fegyveres testület irányítását a 41 éves Oltványi László vegyész vette a kezébe. Valószínűleg a XX. tanácsházán székelő Forradalmi Bizottság jelölte őt parancsnoknak, és az egyik résztvevő szerint az erről készült dokumentumot Oltványi fel is mutatta a kapitánysági értekezleten. Az ő vezetése ellen senki sem berzenkedett, még később sem: az odaküldött magas rendfokozatú katonák is végrehajtották a parancsait. A városrészben már korábban kellő ismertségre, sőt népszerűségre tett szert. Határozottsága, tapasztalata mellette szólt, nem kevésbé az, hogy politikai okokból bebörtönözték a Rákosi-rendszerben. Arról beszélt, hogy több helyen részt vett a szovjetellenes harcokban. Kijelentette, hogy az idegen csapatok hamarosan kivonulnak, függetlenség – nyugati támogatással – és többpártrendszer lesz. (Az egyik forrás szerint ekkor bejelentette, hogy ő a FKgP-t fogja erősíteni, a másik szerint azt hangoztatta, hogy egyelőre mellőzni kell a rendőrségen belül pártoskodást. Előírta, hogy ÁVH-sok, és kommunisták ne kerüljenek be a nemzetőrségbe, és a fő feladatot a városrész szovjetektől történő védelmében jelölte meg.
Kiváló szervezőkészsége hamar bebizonyosodott, midőn a kapitányság épületében berendezkedve, Oltványi kialakította a vezetőséget, és elosztotta a reszortokat. Így lett korábbi börtöntársa, Viza Ferenc autószerelő az általános helyettes, „tárca nélküli miniszter”, aki „mindenütt ott van, ahol baj keletkezik”. Egy másik politikai elítéltet, szintén korábbi ismerősét, az addig kapuőrségben szolgáló Baka Lajos hegesztőt tette meg a „nyomozó osztály” vezetőjének. Ezen belül a politikai csoportot Baka korábbi ismerőse, az ugyancsak háborús elítélt Vajda Németh József géplakatos vezette (amelynek a „belső ellenség” megfékezése volt a feladata), a bűnügyit pedig Hugert Sándor vasbetonszerelő. Széchenyi Pál egyetemista is a parancsnoksághoz tartozott, az ő szerepköre nem tisztázott. Később a motoros küldönci feladatot ellátó Bartók János („Ottó”) traktorvezető is gyakran helyettesítette a parancsnokot. Ravasz Mihály vízvezeték szerelő (aki korábban rendőr is volt) is tagja volt a főparancsnokságnak, önálló intézkedési felhatalmazás nélkül. Szarvady Gyula – aki 1939–46 között volt bűnügyi nyomozó – Oltványi szárnysegédje lett. A Honvédelmi Minisztériumból küldött Simon István százados katonai tanácsadó lett. Oltványi kijelölte a tűzszerészt, a gazdasági felelőst is. A tűzszerészek egyáltalán nincsenek megemlítve a dokumentumokban, a gazdasági felelősnek is csak a helyettesét tudjuk megnevezni: Poszovecz Ádám lakatos, akit korábban szintén politikai okból ítéltek el. (Minden valószínűség szerint ez előnynek minősült. ) Jancsik Ferenc rendőr hadnagy lett a raktáros. Egyik változat szerint csupán Oltványinak és Vizának volt parancsadási joga, a másik szerint éppen a főparancsnok jelentette ki, hogy a parancsnokság bármelyik tagja önállóan intézkedhet.
Pesterzsébet szerte – részben a kapitányságról kezdeményezve – nemzetőrségi bázisok alakultak, ezek kapcsolatban maradtak egymással, mindegyiket Oltványi felügyelte, rendszeresen látogatta. Ezekben is az volt a kikötés, hogy ÁVH-sokat, párttagokat mellőzni kell. A soroksári nemzetőrök a pesterzsébetiektől függetlenül tevékenykedtek, de az ő parancsnokuk is Oltványi maradt, aki közvetlen vezetésükkel Oláh Ödön vasöntőt bízta meg.
A főparancsnok megszabta, hogy a parancsnokság naponként üljön össze értékelésre, beszélje meg a felmerülő problémákat és szabja meg a soron következő feladatokat.
A kormányrendelet értelmében a forradalom átmeneti győzelme után városszerte megindult a nemzetőrök toborzása. Pesterzsébeten a rendőrségi hangos bemondó rendszeresen hirdette, hogy lehet jelentkezni nemzetőrnek a közeli, ugyancsak a Török Flóris utcai Kossuth Lajos fiúgimnáziumban. Ugyanis Oltványi azt az utasítást adta, hogy a rendőrségtől ne vonjanak el nagyobb erőket, hanem vegyenek fel embereket abban az iskolában is.
Október 30-31-ére összegyűlt az Oltványi által megszabott 250–300 fő, akiket Ravasz Mihály (akit Oltványi, a nemzetőrség szervezéséhez, Simon István honvéd százados mellé rendelt) összeírt, míg Simon beosztotta őket szakaszok és rajok szerint, és kinevezte azok parancsnokait, lehetőleg a katonai rendfokozattal rendelkezőket. (A szakaszok, rajok parancsnokai, névlistái – ellentétben más kerületek nemzetőrségi csoportjaival – nem maradtak fenn.) Igazolvánnyal rendelkezőket vettek fel, akik „külsejükből, magatartásukból ítélve többségében huligán elemeknek” látszottak. Közülük aránylag sokan a börtönviseltek voltak, felvételüket Oltványira bízták. Ő a nagyon súlyos ügyben elítéltek (például rablógyilkosság) kivételével bizalmat szavazott nekik. Az egész század élére egy tartalékos alhadnagyot (volt politikai tisztet jelöltek ki. A kiképzés, a katonai oktatás a Török Flóris utcai gimnáziumban folyt, Simon százados irányításával, aki összekötő is lett a honvédség és a nemzetőrség között. Kiállítottak számukra a Kopácsi Sándor főkapitány aláírásával ellátott nemzetőr-igazolványokat is. Megígérték nekik, hogy még a családjuknak is juttatnak élelmet, és majd – ki-ki a vállalatánál – a nemzetőr-igazolvány felmutatásakor dupla fizetést vehet fel. Hankiss Ferencet („Cicero”) tolmácsnak hívták a parancsnoksághoz, de később részt vett az ÁVH-sok elleni akciókban is.
A nemzetőrség feladata – mint másutt is szerte a városban – a rend fenntartása, a lakosság ellátásában történő segédkezés volt. Ezeken kívül a Rákosi-rendszer vétkeseit is össze kellett gyűjteniük, hogy később független bíróság ítélkezzen felettük. A járőröknek jelenteniük kellett a szovjet csapatmozgásokat is.
A rendőrségi beosztottak – akik az ostromot követően elhagyták a bázist – néhány nap múlva az általános felhívásnak eleget téve bevonultak szolgálattételre, a kormányrendeletre hivatkozva bekapcsolták a nemzetőrségi munkába. Egy részüket a kerületi rendőrőrsökre küldték, de mindenütt – különösen a kapitányságon –, a döntésekből kimaradtak. Járőrözést vezettek, tanácsadói szerepet töltöttek be, gépeltek (főleg a rendőrnők) vagy telefont kezeltek. Később többeket el is távolítottak onnan. Így járt például Bathó András főhadnagy is, aki a bűnügyi alosztály vezetője volt: „Baka Lajos 30-án közölte velem, hogy a Forradalmi Ifjúság megbízásából ő lesz a nyomozó osztály vezetője, és kérte a kulcsokat. Átadtam neki az asztalom és a szekrényem kulcsát. Ugyanaznap este Szécsi [Széchenyi] Pál kizavart az épületből.” Udvary főhadnagyot először a nemzetőrség közrendvédelmi parancsnokává nevezték ki, ám később, mint a kapitányság politikai tisztjét, megfosztották beosztásától. Simon százados oda is szól neki: „Én a te helyedbe elsöpörnék, nem vagy kívánatos itt”. Október 31-én egy bizottságot alakítottak ügyének felülvizsgálatára. A meghallgatott rendőrtisztek kiálltak mellette „…rendesen viselkedett, megérdemli, hogy visszavegyék a kapitányságra…” Mások sem mondtak róla semmilyen terhelőt. Végül Oltványi azzal zárta le az ülést, hogy Udvary két hétig maradjon otthon, és „addig is bizonyítja, hogy hozzánk tartozik”. Jancsik Ferenc főhadnagyot is eltávolították onnan. A többi – főleg alacsony rendfokozatú – rendőr „összehangoltan tevékenykedett” a civil nemzetőrökkel.
A Honvédelmi Minisztériumból Simon századossal együtt jött Rózsa László ezredes azzal, hogy ő lesz a kerület katonai felügyelője, aki részt vesz a nemzetőrség szervezésében. Az új fegyverek beszerzésében döntő szerepe volt. Néhány órán belül már katonai ruhákkal látta el a nemzetőröket és szerzett szalmazsákokat is. Később számos fegyvert és lőszert szállítottak a BRFK-ról és Timót utcai laktanyából is. Élelmiszerről részint a főkapitányság gondoskodott, másrészt vidékről is kaptak (vagy a nemzetőrök gépkocsival hoztak) termékeket, még élő állatot is. A kenyeret pedig a Dózsa György út – Ságvári Endre utca sarkán lévő péktől szerezték.
A rendőrkapitányság nemzetőrsége
A kapuőrséget már a sikeres ostrom után megszervezték, kapuőrséget láttak el, majd létrehozták a járőrszolgálatot is, a Jókai Mór utca, Nagy Sándor utca, Baross utca, Ságvári Endre utca által behatárolt körzetben. Felügyeltek a rendre, a boltokra, ellenőrizték a gépjárműveket, a gyanús személyeket igazoltatták. Két napig a XX. Bankfiókot őrizték (állítólag több mint 20 millió forintot).
Oltványi eligazítása szerint igazolvány nélküliektől el kell venni a fegyvert, aki nagyobb csomaggal megy, azt elő kell állítani. Ám ezek a nemzetőrök hihetőleg senkit sem állítottak elő. Volt felderítő részleg is, amely először a fegyveres konfliktusokat kutatta, később pedig a szovjet erők kísérte figyelemmel, vagy más pesterzsébeti csoportot ellenőrzött. A pesterzsébeti nemzetőrök közül sokan már régi ismerősök, barátok voltak, a város központjában lévő csoportokra ez sokkal kevésbé volt jellemző.
Akadt néhány ügy, amelyben a nemzetőrség szerepe tisztázatlan maradt. November első napjaiban a Csarnok térnél lévő kötöttáru raktárt ismeretlenek feltörték, és fosztogatni kezdték. Miután erről a nemzetőrök értesültek, szétzavarták a tolvajokat, és három-négy teherautónyi rakományt a kapitányságra szállították. A rendőrök saját célra is vittek a rablott holmikból.
Egy „elvtársnő” miután felvette a bankból a pártbizottsági tagok fizetését, de mielőtt beért volna a pártházba, egy fegyveres elfogta, és a kapitányságra bevitte, Oltványiék kihallgatták. Állítólag Udvary szólt, hogy ki kell fizetni a pénzt, és ezt be is látták, ám Oltványi és Baka kikötötte, hogy a pártbizottság három titkárát ne fizessék ki. Egyik verzió szerint Oltványi vette kezelésbe a fennmaradó összeget, a másik szerint Baka hazavitte.
Két forrás utal arra, hogy a kapitányság ablakából egy vagy két embert lelőttek. Az egyik verzió szerint Horváth István (Török Flóris utcai lakos) lelőtt valakit, emiatt letartóztatták, de Oltványi utasítására el kellett engedni. A másik változat szerint gépkocsiban ülő két embert lőtt le valaki a rendőrség épületéből. Nem tudjuk, igaz-e bármelyik állítás, mindenesetre a kádárista hatóságok nem indítottak az ügyben nyomozást.
A „nyomozó” vagy „operatív osztály” Baka Lajos és Vajda Németh József vezetésével elkezdte a kerületi ÁVH-sok és pártfunkcionáriusok lakhelyének feljegyzését. Kinyitották vagy kifúrták a páncélszekrényeket. Baka e munkába bevonta Udvaryt is, ekkor állítólag neki szánta az állambiztonságiak ügyének feltárását, míg ő egy nagyobb presztízsűnek ítélt feladattal, pártvezetők kivizsgálásával akart foglalkozni.
Baka és Vajda Németh beosztottai 10–15-en voltak. Vajda Németh kapta azt a feladatot, hogy az ottlévő dossziékból derítse ki a besúgókat, az ÁVH-sokat, és készítessen listát róluk. A múlt rendőr vétkeseinek a bíróság elé állítása központi határozat volt, ennek szellemében indították el a nyomozást. Az előkészítésről Baka tárgyalt Salamon Károly helyi ügyésszel is, aki a forradalmárokhoz csatlakozott. Oltványi átadta Vajda Némethnek a XX. kerületi pártbizottsági tagok névsorát, hogy lakásukat derítsék fel.
Forrásaink szerint azonban a pártvezetők közül csak a kerület kiemelkedően legismertebb kommunista politikusát, Ratkó Annát, a korábbi egészségügyi miniszterét keresték, akire Oltványi már az első nap felhívta a figyelmet. Strek Lajos, társaival megkísérelte otthonában előállítani, de nem találták otthon. Vajda Németh november 2-án „Sziszi” becenevű nemzetőrrel megbízást kapott arra, hogy az Akadémiai utcai pártközpontba menjen érte. Ott – miután felírták adatait – kiadták Ratkót. Szikora Sándor pártfunkcionárius csak annyit mondott, hogy a politikusnő beteg, bármi történik vele, Vajda Némethék felelnek. Késő éjjel értek vissza, Oltványi már nem volt a kapitányságon. Hazavitték, onnan megnyugtatásul felhívták Szikorát és Kopácsit. Mind végig udvariasak maradtak Ratkóval.
Eisler Magdolnával már a pesterzsébeti otthonában és a csepeli munkahelyén is közölték, hogy a nemzetőrök keresték, mert elterjedt róla, hogy ÁVH-s besúgó. (Áruda vezetőhelyettesként dolgozott, a munkaadói igazolványában ÁVH-s bejegyzés volt.) Ezért bement a XX. tanácsra, ahol előadta, hogy milyen zaklatások érik. Erre két fegyveres azonnal átkísérte a kapitányságra, ahol Baka és Vajda Németh kihallgatta, állítólag Baka fenyegetéssel igyekezett rábírni, hogy ne próbálja megtéveszteni. A nő sírva „piszkos rágalomnak” minősítette a vádat. Végül kapott igazolást, amivel újra jelentkeznie kellett.
Csikós Sándort a Pacsirta-telepen igazoltatták, s mivel nem volt nála igazolvány, bekísérték. Baka fenyegetésére elmondta, hogy 23–24-én a Rádió épületének védelmében vett részt. Annak elfoglalása után sikerült megszabadulnia az „ellenforradalmároktól”, és jelentkezett a szolgálati helyén, ahol ÁVH-s kiképző volt. Az egysége azonban október 30-án feloszlott. Másnap elengedtek azzal, hogy jelentkezzen a lakóhelyének megfelelő IX. kerületi nemzetőr-parancsnokságon.
Bagi Mihály ÁVH-s századost viszont sikertelenül keresték (Hankiss Ferenc és Kollmann Károly) a lakásán. A két nemzetőr gorombán viselkedett Bagi Mihálynéval, több szovjet és magyar indulókat tartalmazó hanglemezt is összetörtek.
Pörös Istvánt, aki általában kapuőrségben szolgált, azzal bízták meg, hogy a Gumijavító Vállalatnál állítsa elő Sipos Oszkárt, akiről elterjedt, hogy fontos iratokat égetett el. Ezt a feladatát nem tudta végrehajtani, mire ott könyvek megsemmisítésére adott társainak utasítást, ő maga pedig Sztálin szobrot ledobott az udvarra, MDP-s üvegtáblát vert le, vörös és népköztársasági zászlót tépett össze.
Horváth Ferenc asztalost, aki a Belügyminisztériumban dolgozott, ketten előállították a Dobó utcai lakásából, mert azzal vádolták, hogy ÁVH-s vagy szovjet kém. Baka és Cziml József, a kapitányság „hivatalos” nyomozója hallgatta ki, majd szabadon engedték.
Voltak ennél súlyosabb esetek is. Török Albert folyamőr hadnagyot, október 30-án a soroksári felkelők fogták el, s mivel ÁVH-s- és szovjetbérencnek tartották, megverték, megrugdosták, majd átadták a pesterzsébeti kapitányságnak. Állítása szerint itt is megverték, majd Baka és Vajda Németh arról vallatta, hogy valóban agyonlőtt-e hazafiakat a Soroksári Textilgyárnál és hogy hová kerültek a pártház fegyverei, mivel csak keveset találtak meg azokból. Követelték a soroksári pártszervezet listáját nyilvántartási könyvét is. Mindeközben azzal fenyegették, hogy ha nem tárja fel a történteket, kiadják a tömegnek és fel fogják akasztani.
Október 31-én Ladányi Árpád négy fegyveres társával kísérte be Attila utcai lakásáról Mezei Ferenc ÁVH-s alhadnagyot. Azzal vádolták, hogy az ATRA-gyárnál harcolt a felkelők ellen, hátulról agyonlőtt egy gyermeket. Ellenőrzésére Baka öt társával kikérdezte a szomszédokat, akik azt állították, hogy Mezei mindvégig otthon tartózkodott. Sőt, ezt megerősítette az egyik parancsnokhelyettes, Hugert Sándor és József nevű öccse is. Ladányi Árpád pedig a soroksári vasöntödében dolgozó becsületes munkásnak nevezte. Így elengedték, igazolást is kapott, de ÁVH-s igazolványát nem adták vissza. Másnap azonban újra előállították, állítása szerint Seres Sándor nemzetőr uszításának következményeként. Még egyszer kihallgatták Oltványi és Baka jelenlétében, fogdába zárták.
Mezeivel szinte együtt hozták be Gulyás György nevű ÁVH-s beosztottat, aki az ATRA gyárban volt meós. Szintén az ATRA-gyárnál lezajlott harcról hallgatták ki, mintegy 15-en.
November 1-jén mintegy ezer főnyi tömeg gyűlt össze a kapitányság előtt és követelte az ÁVH-s foglyok kiadatását. Oltványi csitította a népet, majd Nagy Sándor hadnagy beszélt az emberekhez, hogy törvényes intézkedések kellenek. Miután a tömeg látni akarta a foglyokat, az ablakhoz állíttatták hármukat: Gulyást, Mezeit és Törököt. Mivel a tömegből egyikükről sem tudtak rosszat mondani, mindhármukat elengedték azzal az utasítással (vagy javaslattal ), hogy ne hagyják el lakásaikat. Ezelőtt állítólag Oltványi figyelmeztetett hogy „vigyázni kell, mert az ÁVH-sok ravasz emberek, igyekeznek megszerettetni magukat a dolgozó néppel.”
Előfordult személyekre szabott leszámolás is. Poszovecz Ádám (aki néhány nappal korábban, október 26-án a mosonmagyaróvári véres eseményekben is részt vett) és Királyhegyi Kálmán 1945-ben nyilas múltjuk miatt szovjet fogságba került, ahol látták Rákosi Gézát, Szabó Ferencet és Szilágyi Pált, akik kihallgatásukkor a szovjet parancsnokság alkalmazottjaiként többször tolmácsoltak. Poszoveczéket meggyötörték, majd internálták, szerintük igazságtalanul, és úgy találták, hogy meghurcolásukban a három tolmács is ludas.
Rendőrségi felvétel – Határ út
„Mondtuk, Királyhegyivel Bakának, hogy itt vannak, akik 1945-ben minket elintéztek. Kértem, hozassa be őket. Ezt ő azzal tagadta meg, hogy ráérünk elintézni őket, ha megalakul a törvényes rend.” Csalódva Bakában, október 31-én, késő este a gh-s vezető és Királyhegyi, öt vállalkozó fiatallal (köztük Papp Antal és Sipos István rendőr) indult el, a szovjetek extolmácsaiért.
Először Rákosi Gézához mentek. „Poszovecz, mit akartok, én is veletek vagyok. Most jöttem meg este Vácról. Börtönben voltam” – szólt a jövevényekhez Rákosi. „Te velünk vagy, nem szégyelled magad?” – és fejbe verte Rákosit, aki egy pillanatra elvesztette eszméletét, és ráesett az ágyra. Egy ólomkristály virágvázát akart Poszoveczhez hozzávágni, de a fegyveresek ráfogták a géppisztolyt. A síró feleségét Poszovecz mellbevágta. Ezután Rákosit levitték az autóhoz, ahol még Királyhegyi megpofozta.
Szabó Ferenc Rákosiékkal szemben lakott, ezt Rákosi árulta el. „Te szar csavargó, jössz velünk a rendőrségre” – mondta neki Poszovecz, és őt is szidalmazva fellökték a teherautóra. Útban Szilágyi Pál lakása felé, Poszovecz felelősségre vonta Szabót az 1945-ben történtekért. Mivel az tagadta a részességét az ügyben, őt is megütötte.
Szilágyit is megtalálták Királyhegyi így fenyegette: „Eljött az idő, meg fogsz dögleni!” „Fellöktek az autóra, szembe találtam magam Poszovecz Ádámmal. [...] Ávós spiclinek, orosz besúgónak nevezett, és több alkalommal az arcomba sújtott”. Mindhármuknál házkutatást is tartottak, hihetőleg feldúlták a lakásokat.
A kapitányságon sem szűntek meg a foglyok szenvedései. „Leadtuk Bakának őket, ő jegyzőkönyvet vett fel. Mielőtt elmentünk, Poszovecz Rákosi és Szabót megütötte, én meg belerúgtam Szilágyiba.”
Kihallgatásukat Baka vezette, nyolcan-tizen vettek benne részt, köztük Oltványi és Udvary is. Rákositől Baka azt akarta megtudni, hogy igaz-e, hogy 1945-ben két nyilast megkínzott. Ezt ő tagadta, mire Matus Imre megpofozta. Más forrás szerint Széchenyi Pál verte Rákosi fejét, hajánál fogva a falba. Egy rendőr szerint pedig Viza pofozta meg a foglyokat. Rákosi Géza szerint Baka ezzel kezdte a kihallgatást: „válasszak ki egy kandalábert, amelyikre reggel, ha kiadnak, fel fognak akasztani”. Állítása szerint Baka, Oroszi Pál és Papp Antal voltak azok, akik nagyon megverték, a fentiekről (Matus, Széchenyi, Viza) ő nem tett említést. Társai nem állítják, hogy Baka kezet emelt volna rájuk, csak azt, hogy jelen volt akkor, amikor halálosan fenyegették és verték őket. Szabó és Szilágyi nem említett neveket, csak azt, hogy a fal mellett állva Királyhegyi Szilágyit úgy herén rúgta, hogy elvesztette az eszméletét. Illetve Szilágyi azt is, Udvary – aki politikai tiszt volt – nevetve nézte a bántalmazást, közben ezt a megjegyzést tette rá: „Te is kommunista, párttag voltál!” A cellában egész éjszaka zaklatták, fenyegették őket
Másnap folytatódott a kihallgatás, amikor megjelent Somogyváry Géza a XX. kerületi Nemzeti Bizottság tagja, hogy megnézze: a nemzetőr-parancsnokságon hogyan bánnak a foglyokkal, és hogy „a meglévő antiszemita megnyilvánulásokat leszereljem.” A foglyok ugyanis zsidó származásúak voltak. Figyelemre méltó, hogy rajta kívül csak Udvary Károly említett rasszista megnyilvánulást („Rákosiék előállításának antiszemita jellege is volt, „piszkos zsidózták” és ütlegelték őket a nyilasok” ), ám még a sértettek közül sem hozott szóba ilyesmit egyikük sem. Valószínű tehát, hogy az antiszemitizmus a pesterzsébeti forradalmárokra sem volt jellemző.
Somogyváry kérdésére – a következményektől félve – a foglyok tagadták, hogy bántalmazták őket. Baka a kérdésére így válaszolt: nem tudom, mi lesz a sorsuk, szabadon szoktuk engedni őket. „Mondtam, hogy ügyük az ügyészségre tartozik, szabadon kell engedni őket.” Ezzel Baka egyetértett, „úgy sincs hol tartani őket”. Az egyik fogoly szerint Somogyváry Bakát leszidta azért, hogy így bánnak nyilvánosan az emberekkel, „amikor tele vannak külföldi újságírókkal az utcák”.
Megállapodtak abban, hogy Baka aláírásával elengedik és rendőri felügyelet alá helyezik őket, lakásukat nem hagyhatják el és minden másnap jelentkezniük kell a rendőrségen.
A 47-es rendőrőrs nemzetőrsége
A forradalom kitörése után a Pacsirta telepi, 47-es őrs beosztottait és a kapitányság összes beosztottját berendelték a kapitányságra. Később az őrsparancsnokot, Kovács Benjámin alhadnagyot arra utasították, hogy térjen vissza egységével. Valószínűleg 26-án már nem tudtak ellenállni a civil erők nyomásának. Ezt követően rendőrőrsön az ott maradt rendőrökkel együtt – Oltványi indíttatására – megkezdődött a csoport szerveződése. „Fő feladatunk a rend és a nyugalom helyreállítása, valamint az oroszok és az ÁVH-sok visszatérésének megakadályozása” – mondta nekik. A létszámot 30 főben határozta meg, akik között ne legyenek párttagok. Hosszas vita után abban állapodtak meg, hogy társparancsnoki rendszert vezetnek be. Kovács Ferenc alhadnagy, az addigi őrsparancsnok a rendőrök vezetésére kapott bizalmat, Vass Kálmán szakoktató pedig a civil fegyveresek irányítására. Helyetteseik Jánosdeák Albert főtörzsőrmester és Gyergyói Ferenc segédmunkás lettek. (Vasst és Gyergyóit – akik korábban szintén rendőrök voltak – közfelkiáltással választották meg. ) Vass azonban – betegsége vagy személyes okok miatt – november 3-án (vagy 5-én) eltávozott, helyét Gyergyói vette át.
A létszám a tűzszüneti időszakban növekedett 30-ról mintegy 50 főre. Többek szerint néhány katona is erősítette a csoportot. Ezen a bázishelyen egyébként példás együttműködés volt a jellemző a rendőrök és a civil nemzetőrök között, bár ehhez az is kellett, hogy a civileken nemigen kérték számon a fegyelmet.
Közülük csak Gyergyói Ferenc és Vitok Ferenc indokolta meg – az ellenük folyó eljárás alatt – a csatlakozásának okait.
Gyergyói: „Azért jelentkeztem nemzetőrnek és hajtottam végre az utasításokat és cselekedtem több esetben öntevékenyen, mert gyűlöltem a »Rákosi-rendszert«, mert nem biztosította a segédmunkások megélhetését – köztük az enyémet sem – 800-900 forintból kellett megélnem beteges feleségemmel és két gyermekemmel.
Az oroszokra azért haragudtam és harcoltam ellenük, mert sok jóvátételt elvittek tőlünk, és beleszóltak a belügyeinkbe. Ez alatt azt értem, hogy minden orosz irányítás alatt ment itt Magyarországon. A hadsereg öltözéke, a tsz. szervezés stb.
Az ávósokat azért gyűlöltem, mert mindenütt azt hallottam, hogy halálra kínozzák az embereket.
Reméltem egy új rendszer kialakulását - Nagy Imre vezetésével – kommunisták nélkül, amelyben magasabb életszintet érek el, másrészt az oroszok hagyják el az országot, hagyjanak bennünket szabadon élni. A 47. őrsi tevékenységemmel azt kívántam elérni, hogy az új rendőrségbe bejuthassak, mert ezt a szakmát nagyon szeretem.”
Vitok: „A 16 pontból több követeléssel egyetértettem. Egyetértettem azzal, hogy függetlenek legyünk, hogy az oroszok menjenek ki az országból, egyetértettem továbbá a magasabb életszínvonal követeléssel. Azzal a céllal mentem a nemzetőrségbe, hogy ezen követelések kiharcolásából én is kiveszem a részemet. Azért fogtam fegyvert, hogy Rákosi és társainak ne sikerüljön újra a hatalmat megszerezni. Elgondolásom az volt, hogy marad a Nagy Imre-kormány és követeléseket teljesíti.”
A rendőrőrs – ahogy erről már volt szó – továbbra is alárendeltségi viszonyban maradt a kapitánysággal – Oltványi néha meg is látogatta az osztagot –, Kovács alhadnagy járt át utasításokért, amelyeket megtárgyalt a parancsnoktársával. Előírták a járőrözést a rend fenntartására, a szovjet mozgások figyelemmel tartásához, és az ÁVH-sok kapitányságra történő előállítását. Elvárták tőlük, hogy megakadályozzák a fosztogatásokat, lefegyverezzék az arra illetékteleneket, meg rendszabályozzák a hőbörgőket, biztosítsák a nyugalmat sorban állásoknál. A parancsnokok csupán irányítottak, nem jártak ki járőrözésre.
Egy ÁVH-s törzsőrmestert és két ÁVH-s sorkatonát fogtak el (Gyergyói, Vitok és a vöröskeresztes csoportban lévő Szombati Gábor), akiket az előírás szerint a kapitányságra vittek, de hamarosan elengedték onnan. A törzsőrmestert egy nő jelentette fel azzal, hogy korábban spicliskedett.
A BM-es Borbély Lajos főhadnagynál és Kovács Benjámin alhadnagynál az egyik raj házkutatást tartott. Benzint szereztek tőlük, de azt, hogy rádiókészülékeikkel külfölddel létesítsenek kapcsolatot, nem sikerült elérni.
Tihanyi János ÁVH-beosztotthoz három fegyveres jött, hogy előállítsa. Miután fegyvert nem találtak nála, az utcában érdeklődtek iránta. Tihanyi elmondása szerint egy volt csendőr, Kiss Bertalan azt ordítozta, hogy spicli, besúgó, Hornyák Antal és felesége pedig meg akartak verni, de a fegyveresek ezt megakadályozták. A kapitányságon ismét kihallgatták, és „REF alá helyezték”: három naponként kellett jelentkeznie és nem hagyhatta el a kerületet – az igazolása szerint. Pető Béla párttagot többször keresték, majd a lakása ajtajára fenyegető plakátot tettek ki.
A tűzszünet idején ebben a körzetben lelőttek egy soroksári sofőrt. Állítólag Vitok Ferenc nemzetőr később azt mesélte el az egyik rendőrnek, Sipos Istvánnak, hogy pisztollyal homlokon találta a vezetőt, aki meghalt, és a jármű beleszaladt egy villanyoszlopba, ekkor az utasa is meghalt. Ezt azonban Vitok a vizsgálat idején tagadta.
A csoport szálfegyverekkel, géppisztolyokkal, kb. tíz golyószóróval, öt géppuskával, egy láda kézigránáttal rendelkezett. A fegyvereket a kapitányságról a Timót utcai katonai raktárból kapták. Rózsa László ezredes katonaruhákkal látta el a csoportot. Három személygépkocsi és két tehergépkocsi állt rendelkezésükre, amelyekre a Forradalmi Tanács megadta a használati engedélyt.
Ellátást elsősorban a kapitányságról kaptak. Állítólag a Fonalkikészítő Gyárban benzint, védőruhákat, vegyszereket vettek magukhoz, 23 000 forintos értékben. Tízhordónyi üzemanyagot a Timót utcai raktárból, hármat a Kiss János laktanyából is elszállítottak. Pestszentlőrinci Rákóczi tsz-ből tíz hízót, a gödöllői baromfi telepről 200 kacsát hoztak el. Gyergyói mintegy 150 kg burgonyát vitt a juta-dombi prizmákból a nemzetőröknek és a szegényebb családoknak.
A tanácsháza nemzetőrsége
A pesterzsébeti tanácsháza (Kossuth Lajos u. 1.) október 27-i eleste után a Várfalvi Lajos vezetésével hamarosan megalakult az Ideiglenes Nemzeti Tanács – ahogy ezt már korábban tárgyaltuk – és eközben a forradalmárok az objektum pincéjében bázist építettek ki maguknak és megkezdték a csoport szervezését, de Várfalviék – akik fontosnak tartották, hogy az épületet forradalmi fegyveresek védjék – szabták meg a feladataikat.
Először Farkas János(?) honvéd irányította a mintegy 30 felkelőt és – többek szerint – vele egyenlő beosztásban egy nő. Tóth Ferenc („Togyi”) vasesztergályos pedig az őrséget vezényelte. A fegyverek beszerzését Farkas intézte. Valamilyen raktárból hozták, ládákban, lezsírozva. Az élelmet pedig az említett nő – aki valószínűleg Farkashoz tartozott – szerezte valahonnan. Farkas többedmagával állítólag a főváros valamelyik belső kerületéből jött, hogy „itt is felállítsák a nemzetőrséget”. Tóth Ferenc pedig ezt megelőzően a kapitányságon szolgált, járőrözött a rendőrökkel együtt. De nem tetszett neki az ottani civilek szertelensége, ezért csatlakozott a tanácsházaiakhoz.
Október 28-án Kálmán Béla hadnagy is csatlakozott a csoporthoz – először ő is a kapitányságon jelentkezett, de nem vették fel –, átvette a nappali őrsparancsnokságot, és lényegében e három férfi irányította a felkelőket. Megállapodtak abban is, hogy az új jelentkezőket ők hárman fogják felvenni. Mivel Farkas honvéd Kálmán Béla számára tájékozatlannak tűnt, felkereste az épületben Várfalvit, aki kérte, hogy mint szakember vegye át a vezetést, és szüntesse meg a fejetlenséget, az oktalan lövöldözést. Ezt egyébként Kálmán Béla is kiemelt fontosságúnak ítélte meg („A csoport teljesen szedett-vedett társaság volt, nem keltettek valami megnyugtató benyomást.” )
Hamarosan Kálmán Béla, tekintélyével, katonai tudásával – „formálisan” vagy „informálisan” – átvette a vezetést, és az anarchia” megszüntetésére azonnali intézkedéseket hozott. Megkezdte a fegyverhasználat, az alaki gyakorlatok oktatását, őrnaplót is vezetett. A csoport első parancsnokainak további tevékenységéről alig tudunk valamit, Tóth Ferencre pedig kevésbé hallgattak, mint Kálmán hadnagyra, aki Riegl László („Ricsi”) lakatost jelölte meg helyetteséül. A parancsnokokat két titkárnő segítette a munkájukban.
Fegyvereik elsősorban a Timót utcai katonai raktárból származtak, egyik adat szerint 105 db puskát, 67 géppisztolyt, több láda lőszert szereztek onnan. Lehetséges, hogy a rendőrségtől vagy valamelyik fegyvergyárból hozták a fegyvereket.
Különös eset történt, amikor a kapitányság rendőrei (Nemes Lajos rendőr őrmester vezetésével) A BRFK-n 100 fegyvert vett volna fel, amikor a tanácsházi csoport elfogta az autót és elkobozta. Másrészt Vajda Németh parancsnoksága alatt egy kapitányságon lévő osztag 25-30 géppisztolyt vitt el a tanácsházáról.
Ruhákat a Daróczi úti honvédségi raktárból, élelmiszert, cigarettát pedig a Lehel úti honvédségi raktárból szereztek, gépkocsival odaszállítottak. Várfalvi közbenjárására kaptak a vöröskeresztes szeretetadomány ruhakészletéből, amit a XX. kerületi szülő és nőbeteg kórházba deponáltak. Külföldről is érkeztek ruhaszállítmányok. Állítólag hat nemzetőr Bécsbe indult gyógyszerért.
A csoport a Vasas Kultúrházba járt át élelemért, jegyet is osztottak a csoportnak, amelyre az Arany Csillag étteremben kiszolgálták a fegyvereseket. Emellett időnként vidékről is érkezett élelmiszer-szállítmány.
Közülük csak Farkas László, Komjáti Sándor és Szabó Imre beszélt csatlakozásának motivációjáról: „Célunk volt a rendszer megváltoztatása és a hatalom átvétele.” „Az volt a célom, hogy a karhatalmi alakulattal részt vegyek a rablások fosztogatások megakadályozásában.” „Én is egyetértettem azokkal [...] jelszavakkal, amelyek szerint az országban élő lakosság alacsony életszínvonalát az orosz megszállás okozta. Az ország függetlenségét, valamint a jobb életszínvonalat az orosz megszállástól való felszabadulásban láttam.”
A nemzetőrök egy része a tanácsházán belül szolgált. A parancs értelmében őröket állítottak Várfalvi ajtajához, a főbejárathoz, a tanácsház hátsó kijáratához, mikrofonszoba elé és a tanácsházhoz tartozó parkolóhelyre. Igazoltatniuk kellett az arra járó gyanús személyeket, nem mehetett be, akinek nem volt igazolványa. (A nemzetőröknek ekkor már kiadták a Kopácsi ezredes által aláírt nemzetőr-igazolványokat.) Az ÁVH-sokat be kellett kísérni a tanácsházára. Természetesen arra is figyelniük kellett, hogy az udvaron lévő gépkocsikat engedély nélkül senki se vigye el.
Oltványi nemzetőr-főparancsnok szabta meg a járőrterületüket: a Nagy Sándor utca – Dózsa György út – a Határ út (pontosabban: Szentlőrinci határ út) – Török Flóris utca által határolt területen kellett megakadályozni a rablásokat, fosztogatásokat.
A feladatokat továbbra is a Forradalmi Tanács (konkrétan: Várfalvi és Zigány István) szabta meg. Várfalvi rendszeresen tárgyalt Kálmán Bélával. A Vasas Kultúrházhoz is őrséget állítottak fel. A XX. kerületi, 13. sz. zálogház fiókvezetője is a tanácsháza fegyvereseitől kért és kapott támogatást, amikor a tömeg megrohamozta a zálogházat. Csak a megérkező nemzetőrök – köztük Kovács Kálmán és Tóth Ferenc – segítségével lehetett folytatni a munkát. A helyiséget még éjjel is őrizték. A fiókvezetőt, majd a tanács pénztárosát fegyveres biztosítóként kísérte Kovács Kálmán járőrparancsnok, amikor súlyos összegekért a bankba kellett menniük. Biztosították a Kossuth moziban („Pflumm”) megtartott Nemzeti Bizottmány ülését.
E csoportra kevésbé volt jellemző az ÁVH-sok vadászata. Bár Tóth Ferenc kezdeményezésére és vezetésével egy részleg a Nagy Győri utcai Ratkó-villában nem is az egykori miniszternőt, hanem ÁVH-sokat kerestek. A villánál találkoztak a kapitányság nemzetőreivel, akiket Ladányi Árpád vezetett. Őket Oltványi és Baka azért küldte, mivel olyan hír futott be, hogy onnan lövöldöznek, és ezek előállítására jöttek.
Felkérték Ratkót, hogy az a nála rejtőző ÁVH-sokat adja ki. „Nézze Annus néni, maga idős személy, tudjuk mindenről lemondott, nincs benn semmiben, de tudjuk azt is, hogy itt ÁVH-sok vannak…” – kezdte Tóth Ferenc. Ratkó: „Itt nincs semmiféle ÁVH-s, megnézhetik. Különben már a korábban jött fegyveresek is megnézték.” Házkutatást követően Ratkó férjét, Bíró Károlyt és vejét, Jeszenszki Károlyt bevitték a kapitányságra.
Másik alkalommal Toma Imre kísért be egy ÁVH-s tizedest, akit hamarosan el is engedtek. Amikor egy másik ÁVH-st átkísért a tanácsházáról a kapitányságra, véletlenül elsült a géppisztolya, és egy Ica nevű nőt megsebzett. (Pintér Jenőnek járőrözés közben sült el a fegyvere, majdnem ő is meglőtt valakit. ) Kovács Kálmánék elfogtak egy tolvajt, aki éppen tanácsházától lopott el egy oldalkocsis motorkerékpárt, sőt állítólag vállon lőtte Bíró Lajos honvédet. Más esetben azonban épp ők vettek el erőszakkal oldalkocsis motorkerékpárt, erőszakkal.
Más alkalommal is előfordult, hogy a nemzetőrök fegyvert használtak. Egy azonosítatlan személy fegyverével visszaélt és motort lopott. „Mondtam az illetőnek, hogy tegye ki a pisztolyát, ekkor gyanús mozdulatot tett, mire Kecskés combon lőtte” – vallotta Kecskés járőrtársa.
Október 31-én került sor az októberi harcok idején az ATRA-gyárnál 22 elesett temetésére. Várfalvi is Kálmán Béla egyetértett abban, hogy az eseményen – ahol a hozzátartozók mellett a sajtó jelenléte is várható volt – a tanácsháza fegyveresei biztosítsanak. Eligazítás után megkésve értek ki három teherautóval a nemzetőrök, amikor már a koporsókat elhelyezték a sírokban. A nagy tömeg miatt egyébként is nehezen tudták a helyüket elfoglalni. Kálmán Béla díszsortüzet írt elő, de ekkor felmerült annak a veszélye, hogy azt esetleg a szovjetek félreértik. Kálmán hadnagy azonban kötötte az ebet a karóhoz.
November 2-án megjelent a csoportnál Rédei Tibor főhadnaggyal Kiss Sándor százados a kerületi kiegészítő parancsnokság vezetője, akit elöljárója, Halas Lajos ezredes utasította a nemzetőrség megszervezésére. Kiss felvette a kapcsolatot Rózsa László ezredessel, akinek parancsára magával akarta vinni a csoportot a Mártírok útja 215. sz. iskolába, hogy teljes körű katonai kiképzésben részesítse a fiatalokat, biztosítva számukra az egyenruhát és a zsoldot. Ezt a nemzetőrök így utasították vissza: „Nekünk van munkahelyünk, és ha rend lesz, visszamegyünk dolgozni”. Más változat szerint a rendőrkapitánysági csoporttal akarta egyesíteni a tanácsháza nemzetőrségét, vagy kéthetes kiképzésre elvinni. De az sem kizárt, hogy Kiss százados – a sok „huligán” miatt – fel akarta számolni az egész csoportot.
Kálmán Béla azt válaszolta neki, hogy az a nemzetőrség a Várfalvihoz és annak bizottságához tartozik, tehát sorsát vele kell megbeszélni. Várfalvi nem is értett egyet Kissel, megerősítette, hogy szükség van a csoportra a tanácsházán. Jól láthatóan a csoport sem szimpatizált Kiss igyekezetével. Sőt „Kecskés Jánosné, igencsak hangoskodott, fenyegetett, amikor ismételten megpróbáltuk a felszámolást”. Tóth Ferenc sem rejtette véka alá rosszallását, mire Kissék eltávoztak. Akárcsak más nemzetőrségekben, szerte a városban, itt sem bíztak meg feltétlenül a katonatisztekben. Arról megoszlanak a források, hogy Kálmán hadnagynak mi volt a véleménye Kiss százados szándékáról. Egyik visszaemlékező szerint látszólag egyetértett vele, a másik verzió szerint a csoport az ATRA-gyárnál melletti harcban tanúsított hősiességére hivatkozva utasította el Kiss követelését.
Még ezen a napon, november 2-án a teljes vezetés – Kálmán Béla, Tóth Ferenc, az utóbbi szerint Farkas honvéd és az azonosítatlan nő is – átment Oltványihoz, megbeszélésre. Nyilvánvalóan a tanácsházán lévő csoport jövőjéről volt szó, de a részletekről alig vannak adataink. Az volt a döntés, hogy átköltöznek a Török Flóris utcai Kossuth Gimnáziumba, talán amiatt is, hogy bővebb helyen legyen a mintegy 70 főnyire duzzadó nemzetőrségi osztag. Lehetséges, hogy ekkor már Várfalvi is a költözést látta helyesebbnek: arra számítottak, hogy november 5-én megkezdődik az „igazi” munka az önkormányzatban, akkor már nem szerencsés a fegyveresek jelenléte. De nem kizárt, hogy ebben Kiss Sándor százados befolyása érvényesült: kerüljenek közelebb a kapitánysághoz.
Tóth Ferenc – akinek nyilván nem tetszett, hogy befolyása egyre csökkent – bejelentette, hogy nem tart Kálmán Béláékkal, hanem az Attila utcai általános iskolában önálló csoportot alakít. („Ahogy Farkastól tudom, azért mert nem voltunk eléggé forradalmárok” – vallotta erről a hadnagy. ) Ehhez megkapta Oltványi jóváhagyását is. Így a tanácsházi csoport szétvált, mindenkinek saját döntése volt, kihez kívánt csatlakozni. Valószínűleg néhány fegyveres ott maradt a tanácsházán.
A Török Flóris utcai Kossuth gimnázium nemzetőrsége
A Kossuth Lajos utcai fiúgimnáziumban (Török Flóris utca 89.) hamarosan megjelent négy-öt fegyveres, körülnéztek, majd közölték a kapuszolgálattal, hogy lefoglalják. Ám az ott tartózkodó másik csoport nem akarta beengedni Kálmán Béláékat, csak végül Simon István százados, Oltványi katonai tanácsadójának közbenjárására.
Korábban volt arról szó, hogy a rendőrkapitányságról toborzott nemzetőrök mintegy harmadát, tehát 90–100 főt ide, a gimnáziumban helyezték el, kiképzésük, katonai oktatásuk Simon százados irányításával folyt, megtörtént a szakaszokba, rajokba szervezés is. Egy rendőr az utcai igazoltatásra okított. Előkészítették a fiatalokat a fosztogatás megakadályozása, a sorban állásoknál a rendfenntartásra, a nemzetőrségen kívüli fegyveresek előállítására. Ekkor esküt is tettek ezek a nemzetőrségi jelentkezők a Mártírok útjai iskola tornatermében. Ennek szövegét Simon százados írta, Oltványi jóváhagytat:
„Esküszöm, hogy a forradalmi bizottsághoz, a forradalmi ifjúság vívmányaihoz híven kötelességeimet és feladataimat minden erőmmel maradéktalanul teljesítem, és az utolsó csepp véremig harcolni fogok a forradalmi bizottságért, a forradalmi ifjúságért, a szovjet csapatok ellen. Ha pedig az eskümet megszegem, sújtson a forradalmi ifjúság törvénye.”
Erről a rendőrkapitánysághoz köthető csoportról szinte semmi mást nem tudunk, a csoport tagjainak kiléte is csaknem rejtve maradt. Akikről tudunk: Oroszi Pál, „Piri” és „Csöpi” becenevűek. Ezután – Oltványi utasítására – erődemonstrációt mutattak be: mintegy 80 nemzetőrök fegyveresen végigvonult a Nagy Sándor utcán.
Kiss Sándor százados azonban nem tett le arról, hogy ezt az egységet a parancsnoksága alá vonja. Bázisára, a Mártírok útján lévő iskolába akarta vinni a nemzetőröket, akik erre ezúttal sem mutattak hajlandóságot. Amikor aztán egyenruhákért mégis átmentek, a „kieg” beosztottai igyekeztek lefegyverezni őket. Néhányukat ott tartották, a többiek visszajöttek a gimnáziumba.
November 3-án a gimnázium másik nemzetőrségi csoportja felett is Kiss százados diszponált, és egységet akart kikényszeríteni Kálmán Béláékkal. Az egységes parancsnokság gondolatával a hadnagy, Farkas tizedes és az a nő, aki Farkassal az első időkben vezette a csoportot egyetértett, Riegl László és fegyveresek kevésbé. A káosz megfékezésére, Kálmán Béla új parancsnokság megválasztását javasolta, amit el is fogadtak. A hadnagy (aki mellett állítólag Kovács Tibor kardoskodott leginkább) ismét megkapta a bizalmat, csakúgy, mint Riegl, aki megtarthatta a parancsnokhelyettesi posztját. Kovács Kálmán is alparancsnok lett. Egy szemtanú szerint Kálmán nem is Kiss százados miatt, hanem a belső viszály elkerüléséért javasolt parancsnokválasztást. Ugyanis ezt megelőzően Farkas tizedessel összetűzött a hatáskörök miatt.
Akik kilétüket nem tudták igazolni, lefegyverezték és a gimnáziumból eltávolították. Felállították az őrséget, megszervezték a járőrszolgálatot. Az iskolában azonban törtek-zúztak. A járműveket is tönkretették. A fizikai és természetrajzi szertár feldúlásával állítólag 80000 Ft-os kárt okoztak.
A „kieg” nemzetőrsége
Október 27-én – ahogy korábban tárgyaltuk – a felkelők elfoglalták a kerületi „kieg”-et, bár feldúlták, nem építettek ki maguknak bázist. Két nap múlva Kiss Sándor százados parancsnok a Honvédelmi Minisztériumból utasítást – akárcsak a többi kerületi „kieg” parancsnok – a munkásosztagok (munkásmiliciák, munkásőrség) felállítására, amelyek lefegyverzik az „ellenforradalmárokat” és részt vesznek munkáshatalom, a népi demokratikus rend megvédésében. A parancsot Halas Lajos ezredes a Fővárosi Kiegészítő Parancsnokság vezetője továbbította azzal, hogy a Pártbizottságot, a SZOT-ot és egy-két partizánt vonjanak be a szervezésbe. A politikai helyzet gyors változása következtében a vételezett fegyvereket nem a hamvába holt Munkásőrség, hanem a gyorsan szerveződő Nemzetőrség kapta.
Október 30-án Halas ezredes utasítása értelmében jelentkezett a formálódó nemzetőrség parancsnokságának HM-küldöttjével, Rózsa László ezredessel és a Forradalmi Tanáccsal, jelesül Várfalvi Lajossal, hogy nyújtson segítséget a szervezésben. „A nemzeti forradalomnak szüksége van komoly, szervezett fegyveres erőre. Ez a katonák feladata, hogy megszervezzék” – üdvözölte Várfalvi Kisst. Kiss hangsúlyozta, hogy neki, mint „kieg”-parancsnoknak lehetősége van fegyvert, ruházatot, élelmet szerezni, valamint elszállásolni. Ezt a forradalmi bizottság tagjai örömmel elfogadták. Várfalviék tudták, hogy bár a szovjetek kivonultak a belső kerületekről, Pesterzsébeten (is) állásokat foglaltak el. Kissel az volt a céljuk, hogy a felfegyverzés után megszervezzék az őrjáratokat, a városrész védelmét és motoros összekötőket jelöljenek ki egyes fegyveres csoportok között.
Javaslatára fegyver- és élelmiszerraktárt létesítettek, az újonnan épült Mártírok útja 215. sz. általános iskolában, ahol tárolták a rendőrségtől és a honvédség beszerzett ruhát, fegyvert a nemzetőrség részére, noha Halas a nemzetőrség felfegyverzésére nem adott utasítást. Kiss egyébként még a XVIII. és a XIX. kerületi „kieg”-et is támogatta fegyverrel. Ennek megfelelően szereztek be Csepelről motorokat, szám szerint húsz darabot.
A Mártírok útjai bázison 200-300 főre való felszerelést halmoztak fel, ezért Oltványi elismerően nyilatkozott Kiss érdekükben végzett tevékenységéről. (Később a felszereléseket a kapitányságra szállították.) A Honvédelmi Minisztériumot informálni kellett, hány nemzetőrt tudnak felállítani, Kiss 400-at jelentett be. Talán emiatt is akarta mindenáron minél nagyobb egységet az irányítása alá vonni, ahogy láttuk az előzőekben.
A „kieg” beosztottainak zöme a Mártírok útjai iskolában tartózkodott, ahol Simon István századossal és Ravasz Mihállyal kiképezték azokat a fiatalokat, akiket eredetileg a kapitányságról a Kossuth gimnáziumba vezényeltek. 40–50 főnyi civil nemzetőr tartózkodott itt. Kiss százados – aki a Török Flóris utcai és a Mártírok útjai osztagok felett diszponált – Sziván Károly főhadnagyot tette meg az itteni nemzetőrség a parancsnokának, helyettese Burger József őrmester, századparancsnok Hidassy József fémcsiszoló lett, aki előadást is tartott a fegyverekről és a robbanóanyagokról. Simon százados és Ravasz Mihály – a főparancsnokságról – gyakran tartózkodtak itt, támogatva a szervezést és a kiképzést.
Az Attila utcai nemzetőrség
Amikor a tanácsházát elhagyták a nemzetőrök, egyik részük, mintegy negyvenen, Tóth Ferenc vezetésével az Attila utca 25–27. sz. általános iskola épületében alakítottak ki bázist. Járőröztek a környéken, a továbbiakban ők adták a zálogházhoz és a Vasas kultúrháznál az őrséget.
A Timót utcai katonai raktárból vételezéskor Pusztait egy társával a Kilián laktanyába, Maléterhez küldték engedélyeztetésért. Visszafelé magukkal hoztak egy ÁVH-s foglyot, akit a pesterzsébeti lakásába szállítottak.
Emellett ők is kutattak ÁVH-sok után. Laukó Sándor vezetésével – aki ekkor is a kapitányság nemzetőre volt – Bobori, Kovács János és Pusztai november 3-án este Nolipa István ÁVH-s beosztottat keresték, mivel néhány szomszédja elterjesztette róla, hogy többeket agyonlőtt. Ám csak a feleségét találták az Ady Endre utcai otthonában. A nő tagadta, hogy fegyverük tartanak, és hogy lövöldöztek volna az ablakból. A nemzetőrök házkutatást tartottak, fegyvert valóban nem találtak. Iratokat elvittek, de arról elismervényt hagytak.
A Szabadka utcai nemzetőrség
A Szabadka utcai iskola gondnoka, az MDP-s Viniczay János, aki segédrendőri szolgálatot is teljesített, valószínűleg november 3-án – Oltványival egyeztetve – kezdte meg egy nemzetőrségi csoport szervezését. Legfőbb segítői Olajos János segédrendőr és Papp Mihály tanácstag, utcabizalmi volt. Főleg a környéken toboroztak, biztosítottak számukra – a 47-es rendőrőrs és a Mártírok útjaiak készletéből – ruhát, fegyvert, élelmet. A cél itt is elsősorban a rendfenntartás volt. A mintegy tucatnyi főből álló csoport később, a harcok idején vált népesebbé, jelentősebbé.
A téglagyári nemzetőrség
Az októberi harcok kibontakozásakor Magyar László a Gubacsi Téglagyár igazgatója kezdeményezésére kilenc főnyi fegyveres gyárőrséget állítottak fel. A tűzszünet életbe lépésekor Ferenczi József hegesztő vezetésével, a Téglagyár mellett, a Gubacsi hídfőnél fegyveres csoport alakult. Október 30–31-én Oltványi a gyárőrséget feloszlatta, illetve írásbeli megbízással beolvasztotta a Ferenczi-vezette hat-hét fős csoportba, amelyet nemzetőrségi egységgé alakítottak át. Parancsnokhelyettes Horváth Vince lett. Okner Sándor segédmunkás először szállítással foglalkozott, majd átvette a csoport irányítását. Okner azonban kiskirálykodott a telepen, önkényeskedett a régi kommunistákkal. Agyonlövéssel fenyegette meg Hampel Józsefet, a gubacsi téglagyár művezetőjét, párttitkárát, sőt Madarász László párttagra rá is akart lőni.
A Magyar Szó
Még október 30-án a helyi forradalmi szervezetek úgy döntöttek, hogy létrehoznak egy újságot, a Magyar Szót, mint „a XX. kerületi népi tanács és a Forradalmi Ifjúság hivatalos lapját”. Felelős szerkesztőjévé Molnár Tibort jelölték. Erre azért kell kitérnünk, mert ebben a kerületben – ahogy már korábban is láttuk – a politikai és a fegyveres szervezetek szorosan együttműködtek, és lap is ezt az együttműködést tükrözi. A pesterzsébeti forradalom erejét jelzi mindez. A döntés másnapján jelent meg az első szám, amelynek vezércikkét Várfalvi jegyzi::
„[...] Mi teremtette meg ezt az újságot? A budapesti barikádokon kifolyó hősök vére, mely a Rákosi-féle terroruralmat megdöntötte és helyébe a nép hatalmát állította.
Kivívtuk a legfontosabbakat, a szólás szabadság jogát, a hatalmasok meggyőződhettek arról, hogy a népet elnyomni nem lehet. Azzal a fegyverekkel söpörtük el őket, amellyel ők tartottak bennünket rabságban. [...]
Nagy Imre, a Minisztertanács Elnöke, rádiónyilatkozatában nagy vonalakban elismerte a követelések jogosságát, mi azonban ezzel nem elégedtünk meg, mert nem ígéreteket, hanem tetteket akarunk látni.
A XX. kerület Forradalmi Végrehajtó Bizottsága vezetésemmel tegnap benn volt, és tárgyalt Nagy Imrével a Minisztertanács Elnökével. [...] Nagy Imre követeléseink jogosságát elismerte.
Tisztában vagyunk azzal, hogy nem lehet mindent egyszerre megoldani, tíz éves múlt bűneit nem lehet napok alatt felszámolni, és ezért türelemmel várjuk az ő megígért intézkedését.
Külön kihangsúlyozzuk, hogy azok a fegyverek, amelyeknek bizalmát élvezte, és amelyek őt jelenleg a Népköztársaság Minisztertanácsa Elnöke helyére emelték, mindenkor készek őt a mi követeléseink megvalósításában támogatni, de készek ugyanezek a fegyverek bárkit azonnal elsöpörni, aki a magyar nép jogos kívánságát elodázni vagy szabotálni akarná.
A Minisztertanács Elnöke ezeket a kijelentéseket úgy fogadta, mint a magyar nép kivívott és elidegeníthetetlen szabadságjogát.
Mi megesküszünk elesett, hős bajtársaink sírjánál, hogy ezt a kivívott szabadságot soha többé a kezünkből ki nem adjuk.
Tiszteletben tartjuk a Magyar Dolgozók Pártját, a Hazafias Népfrontot, az ő belügyük, hogy soraikat megtisztítsák, ebbe beleszólni nincs jogunk, és nem is akarunk, de a bűnösöket a Nép ítélőszéke elé állítjuk.
Félreérthetetlenül megmondtuk azonban a Minisztertanács Elnökének azt is, hogy nem fogadunk el semmiféle pártutasítását vezetőink és ügyeink intézésére.
Követeljük, hogy alakuljanak meg azonnal a hagyományos magyar politikai pártok, követeljük a titkos választást, az új nemzetgyűlést.
Nagy Imre ezt jogainkat elismerte, sőt kijelentette, hogy ő is ezt kívánja.
Magyarok! Rajtunk függ tehát, hogy kiket választunk vezetőinknek…
Nem tágítottunk és ne tágítunk abból a legfontosabb követeléseinkből, hogy hazánkban a békés építőmunka mindaddig nem indul meg, míg szovjet csapatok tartózkodnak itt.
Üzemek, gyárak dolgozói! Megkaptátok az általános sztrájk felhívást, és ehhez tartsátok magatokat. A munka csak a lakosság legfontosabb szükségleteinek kielégítésére korlátozódhat mindaddig, amíg hazánk földjét idegen haderő tartja megszállva, mert függetlenségünk csak akkor lesz teljes, ha az utolsó harckocsi is elhagyta hazánk területét.”
Ugyanebben a számban jelen meg anonim szerző írása a Választ a kerület:
„Reng a föld alattunk [...] akár 1848-ban ezúttal is egész Európát remegteti meg. Soha olyan igaz nem volt, mint e percben, hogy az egész világ szeme rajtunk van. Rajtunk áll, hogy a mai kor nagy költője joggal ismételje meg Heinének [...] emlékezetes szavait. Ha azt a nevet hallom, Magyar, szűknek érzem magamon a gúnyát. Országunk egységes és erős volt a forradalmi harcban, hogy kivívja magának a függetlenséget és a szabadságot, de ilyen egységesnek kell lenni a választásoknál is.
E forradalomnak kettős feladata volt, kivívni a győzelmet és biztosítani az eredményt. Vigyáznunk kell, nehogy a vérrel megszerzett szabadságot kicsavarják a kezünkből: mindenkinek el kell tűnnie a közéletünkből, aki az elmúlt évek politikájában kompromittáltatta magát, de ez nem jelenti azt, hogy azokat válasszuk meg, akik a Horthy-rendszer kiszolgálói és társutasai voltak. Holnap választ a kerület népe. Jól gondolja meg, hogy a veszély ismét ott leskelődik, és karmait kinyújtva felhasználja a kedvező alkalmat. A munkástanácsokba csak olyan személyeket válasszunk be, akik mindig és következetesen harcoltak a nép ügyéért az elnyomás hosszú évtizedeiben is.
Ne legyenek ezekben a tanácsokban volt földbirtokosok, mágnások és a Horthy-korszak más levitézlett lovagjai, de ne legyenek bent olyanok sem, akik kiszolgáltatták népünket a Rákosi–Gerő rémuralomnak. Legyen végre már semleges a néphez hű kormány és tanács, amely nem szolgálja ki lakájmódon az idegen betolakodókat.
Soha nehezebb, de soha felemelőbb és nagyobb hivatást nem vállaltak, mint ezekben a napokban. Halott fiainkhoz, sebesülten szenvedő gyermekeinkhez kell méltóknak lenni.
Hisszük és tudjuk, és minden reményünket arra építjük, hogy ezt a hivatást maradéktalanul teljesíteni fogjuk…”
A kerületi Forradalmi Tanács VB. Elnökének november 1-jei hirdetményét a lap 3-án tette közzé:
„…megalakult és átvette munkáját a Budapest XX. ker. Forradalmi Tanácsa.
Budapest XX. ker. Forradalmi Tanácsa ugyanazzal a törvényes jogkörrel bír, mint a volt XX. ker. Tanács.
Székháza: a volt Tanácsháza, amelynek elnevezése a mai naptól Budapest, XX. kerület Városháza.
A XX. ker. Forradalmi Tanács Végrehajtó Bizottsága nevében elrendelem a következőket:
1. Az általános sztrájk továbbtart, kivéve az élelmiszer, posta és egyéb közüzemi vállalatokat, ideértve az egészségügyi szolgálatot és fodrászatot.
2. A SZOT felhívásától eltérően csatlakozunk azon munkástanácsokhoz, aki úgy döntöttek, hogy a dolgozók fizetését november 30-ig kell kifizetni. Éppen ezért elrendelem, hogy a XX. ker. vállalatok a dolgozók fizetését 30-ig számolják el és fizessék ki.
Intézkedjenek egyúttal arról is, hogy jogos követelésünk idejére tartó sztrájk miatt a dolgozókat anyagi károsodás ne érje.
3. Utasítom a Nemzetőrség parancsnokát, hogy az ok nélküli fegyverhasználat minden egyes esetében a fennálló törvényes rendelkezések szerint a legszigorúbban járjon el.
4. Utasítom a Nemzetőrség parancsnokát, hogy minden olyan gépkocsi, amely nem 1956. november 1. után kiállított és Kossuth-címeres körbélyegzővel ellátott (VB elnöke sajátkezű aláírásával) menetlevéllel rendelkezik, útjában azonnal tartóztassa fel, és azonnal állítsa elő a Városházán.
5. Minden más utasítástól eltérően elrendelem a XX. ker. területén az alkoholtilalmat.
6. Utasítom a volt XX. ker. tanács összes dolgozóit, hogy munkahelyüket azonnal foglalják el, ill. jelentkezzenek a XX. ker. tanács munkástanácsánál, mert aki ezen felhívásnak november 5-én reggel 9 óráig nem tesz eleget, állását minden jogigény nélkül elveszti.
7. Felhívom a XX. ker. járásbíróság dolgozóit – beleértve a bírókat, ügyvédeket is –, hogy alakítsák meg azonnal a Munkástanács és vegyék fel a kapcsolatot legkésőbb f. év november 2-án délelőtt 10 óráig a Forradalmi Tanács VB elnökével.
8. Elrendelem, hogy minden olyan pesterzsébeti lakos, aki lőfegyverrel rendelkezik, haladéktalanul jelentkezzen a Nemzetőrség parancsnokánál (Rendőrség) a szükséges fegyverviselési engedély kiállítása céljából, mert mindazon személyek, akik 1956. november 3-án déli 12 óra után szabályszerű fegyverviselési engedély nélkül tartanak maguknál lőfegyvert, tiltott fegyverviselés miatt azonnal eljárás alá lesznek vonva.
Természetesen a harcoló ifjúság és minden igaz magyar hazafi a fegyverviselési engedélyt meg fogja kapni – ezen rendelkezés éppen azért lett kiadva, hogy az egyes illetéktelen személyek kezéből legyen a fegyver elvéve.
Fenti rendelkezés azonnal életbe lép, s azok megszegői ellen a törvény teljes szigorával járunk el.”
Ugyanebben a lapban a következő lakosságnak szóló felhívás jelent meg:
„A XX. kerületi Forradalmi Ifjúsági Szövetség felhívja a lakosság figyelmét arra, hogy a rend és a fegyelem megtartása érdekében legyenek segítségére nemzetőreinknek, valamint a velük járőrszolgálatot teljesítő rendőreinknek.”
A lap ekkor, november 3-án jelent meg utoljára.
A SZOVJET INTERVENCIÓ
Előkészületek az ellenállásra
A magyar hadvezetés – mivel november 1 jétől szinte folyamatosan friss szovjet erők szivárogtak be a határon – a főváros védelmének megerősítésére rendelte az esztergomi 7 es gépesített hadosztály 51. légvédelmi tüzérosztályát (pf: 6723. sz.). A hadműveleti terv alapelve a körkörös védelem volt: Budapest minden kijáratát egy-egy ütegnyi, vagy helyenként még nagyobb tűzerővel felszerelt tüzelőállást létesítenek, hogy megakadályozzák a szovjet csapatok budapesti invázióját. A hadosztály alakulatai valamennyi főutat lezárták, és azokon különböző nehéz tűzfegyverekkel tüzelőállást foglaltak el. November 2 án a tüzéregység egy része – Szabó Pál őrnagy és Kliebert László százados vezetésével – a nagy részben Soroksárhoz tartozó Juta-dombra telepített két közepes (85 ös) és négy könnyű (37 es) löveget. A hat löveget a Juta-domb déli részén, a főút mellett elterülő Jéggyárnál, attól jobbra és balra helyezték el tüzelőállásba. A hat löveg közül négy a vasúti hídnál, kettő pedig a Jéggyár előtti részen pásztázta a főutat.
Roncs – juta-dombi harcok
Ám a parancs sem volt pontosan tisztázott, ez leginkább Szendi Dezső alezredes vallomásából derül ki: „Kliebert százados jelentette, hogy Szabó Pál őrnagytól azt a parancsot kapta, ha a szovjet csapatok Budapest felé jönnek, tüzelni kell rájuk. Én ekkor megmondtam neki, hogy Mecséri [János ezredes] parancsa nem így szól, hanem tüzelni csak akkor lehet, ha a felszólítás után nem fordulnak vissza, és ők kezdik meg a tüzelést.”
Az esztergomiakon kívül a már említett pestszentlőrinci pf: 2960. ún. „honi” légvédelmi tüzérezred két ütege is felvonult – Dani Ernő hadnagy és Turnáczki Imre főhadnagy parancsnokságával –, amelyeket már október 2–3-án ún. tűzrendszerbe helyeztek Soroksáron, a zsidó temető mellett. (A forradalom első napjaiban egyszer riasztólövéseket adtak le a felkelőkre, akik támadásra készülődtek.) Valószínűleg a tűzszünet kihirdetése után Dani hadnagy azt az utasítást adta az eligazításon, hogy amennyiben a szovjetek 24 órán belül nem hagyják el Budapest területét, úgy minden további parancs nélkül tüzet kell nyitni rájuk.
Már november 1-jén a kiskunmajsai 3343. sz. lövészezred 7. századának egyik szakaszát – géppuskásokkal megerősítve – a soroksári vasúti hídhoz rendelték 28 fővel, Kurai Károly hadnagy szakaszparancsnok irányításával. November 3-án a Juta-dombtól kissé délre fekvő Marx utca fölött átívelő vasúti híd mindkét oldalán tüzelőállást foglaltak el. Pihenőhelyüket az ott lévő Festékgyárban rendezték be.
E katonai alakulatok november 4-e előtti történetének részletesebb ismertetése túlfeszítené tanulmányunk kereteit. Ezen alegységek november 4-e utáni tevékenységének leírásában is inkább a lényegesebb elemekre szorítkozunk, mivel a részletes feldolgozás külön hadtörténeti tanulmány elkészítését kívánná.
Állítólag már november 3-án reggel egy szovjet gépkocsizó lövészegység, Budapest irányába haladt, majd a Juta-dombnál tárgyaltak az esztergomi tüzérekkel, és visszafordultak Soroksár felé. A felkelők nehezményezték ezt, szerintük meg kellett volna támadni őket.
A XX. kerületi nemzetőr parancsnokságon már november 1-étől – nyilván miután hallották a híreket az újabb szovjet egységek beszivárgásáról – igyekeztek felkészülni az intervencióra. Oltványi már ekkoriban tartott a szovjet támadástól. „Én azt válaszoltam neki, hogy nem tartom lehetségesnek, mert a kormány ebben az ügyben tárgyalni fog” – vallotta Kiss Sándor százados. A nemzetőr-parancsnok azonban ekkor nehéz fegyverekre (géppuska, golyószóró, páncélököl és más tankelhárító) is igénylést adott be. „Ez feltétlenül szükséges, mert nélkülük semmit sem ér a védelem.” Ablaka György százados másnap intézkedett. „Az igénylésről önhatalmúlag lehúztam a nehézfegyvereket…” Visszatérve azt mondta, hogy nem kapott.
November 2-án a Mártírok útjai iskola tetején lévő kilátóban figyelőhelyet állítottak fel a szovjetek szemmel tartására. Kerekes Gyula olyan kijelentést tett, hogy „ez az iskola a főhadiszállás, ki fogják ide építeni a K-vonalat a tanácsházától, azonban ezt egy orosz támadás esetén meg kell semmisíteni.” A K-vonal nem épült ki.
November 3-án Kiss Sándor százados egy századnyi nemzetőr előtt harcias beszédet tartott. „Meg kell védenünk Erzsébetet mindennemű fosztogatástól és a szovjet csapatok esetleges támadása esetén a harcot fel kell venni velük, és az életünk árán is meg kell védenünk Erzsébetet.” Rédei főhadnagy is erőteljesen harcra buzdított. „Parancsnokságom alatt 30-40 géppisztolyos, akinek feladata az épület mindenféle támadás elleni megvédése.”
A 47-es rendőrőrs a nemzetőrei nyolc hordót benzint szállítottak be a Kiss János laktanyából, hármat a Kilián laktanyából és Gyergyói oktatta a fiatalokat azok használatáról a páncélosokkal szemben.
A XX. kerületi nemzetőr parancsnokságra november 3-án, délután a HM-ből befutott egy hír, miszerint a fővárosból kivonult szovjetek újra gyűrűbe fejlődnek, és körülveszik Budapestet.
Oltványi László – Sántha János hadnagy, a „honi” légvédelmi tüzérezred tisztjének bevonásával – este parancsnoki értekezletet hívott össze, hogy ezt megakadályozzák.
Sántha hadnagy kijelentette, hogy nyolc ágyúját a Juta-dombnál és Pestlőrincen, a meteorológiai állomásnál helyezi el: a juta-dombiak a Soroksári felöli főutat biztosítják, a pestlőrinciek pedig a vecsési elágazást. Be is rajzolta az ágyúk állását és kiszámította, milyen szögben tudják lőni a szovjeteket.
A kerületi nemzetőrparancsnok a szovjetek mielőbbi megtámadását tartotta legcélszerűbbnek, ezt akarta megbeszélni a többiekkel.
Simon István százados így emlékezett vissza: „Oltványinak a szovjetek megtámadására vonatkozó ötlete abból indult ki, hogy a soroksári rendőrőrs parancsnoka jelentette, hogy oda, civil házakhoz szovjet katonák járnak be, és kenyeret, valamint élelmet kéregetnek. Emiatt mondta Oltványi, hogy meg kellene semmisítenünk az ilyen kisebb szovjet erőket, nagyobb egységek megtámadásáról nem volt szó.” A parancsnokságból csak Bakáról van adatunk, hogy a fegyveres ellenállás mellett emelt szót.
Vita közben Oltványi fel is hívta Kopácsi Sándor rendőr ezredest, a nemzetőrség parancsnokhelyettesét, aki a tűzszünetre hivatkozva nem adott fegyverhasználatra engedélyt. Ezután Király Béla vezérőrnaggyal, a nemzetőrség parancsnokával beszéltek, aki szintén elutasította az offenzívát, ugyanazzal az indokkal. (Állítólag ekkor Bartók bevitte a HM-be motorral, ahol egy magas rendfokozatú tiszt előtt is verte Oltványi az asztalt, követelve az engedélyt – hiábavalóan. )
Másik változat szerint Oltványi azon szovjet egységek megsemmisítésére tett javaslatot – amelyeket Soroksár és Pestlőrinc között ástak be október 29–30-án. Ezt az offenzívát elsősorban a „honi” ütegekre alapozta. Sántha János túl veszélyesnek ítélte meg. „Majd kérek erősítést” – válaszolta Oltványi. Ekkor Simon javasolta, hogy a HM-től kérdezzék meg, mit tegyenek.
A november 4-i szovjet támadással számolva a helyi parancsnokság úgy döntött, hogy a Juta-dombon tüzelőállást foglaló katonákat a polgári nemzetőrök kezelőszemélyzettel és gyalogsági osztagokkal támogatják. „Oltványi utasítására berajzoltam a Juta-dombon elhelyezett tüzérségi állást, továbbá azt, hogy hol lehetne elhelyezni a nemzetőrségünket, ha mi támadnánk.” Ezután a főparancsnok felosztotta a Juta-domb előterét, kijelölte az egységek helyét és azok parancsnokait. Kötelezte az egységparancsnokokat, hogy reggel 6-ra helyezzék el a harcosokat, és megfelelő mennyiségű lőszerről is gondoskodjanak. (Természetesen Pesterzsébet főbb útvonalain, elsősorban a Határ úton és a Nagykőrösi úton is elrendelték az ellenállás előkészítését – erről majd később lesz szó.) A fő célt abban jelölték meg, hogy a szovjet csapatokat feltartóztassák, ne engedjék be a fővárosba. A parancsnokság egyes vezetőiről tudjuk, hogy még ekkor is bíztak a győzelemben. „Széchenyi és Viza nevű vezetők azt mondták, hogy az oroszok támadása egy olyan hullám, amit vissza fognak verni, miként napokkal ezelőtt is visszaverték az oroszokat…”
Harc a Juta dombnál
November 4-én, kora reggel megindult a szovjetek Forgószél fedőnevű hadművelete. Ez Pesterzsébeten a főparancsnokságon így derült ki: „November 4-én a pesterzsébeti rendőrség telefonközpontjában kártyáztam, amikor a soroksári rendőrőrs parancsnoka jelentette, hogy [...] tíz szovjet harckocsi jön Budapest felé. Ezt én nem hittem el.” – rekonstruálta a történteket Simon István százados. Bartókkal meggyőződött az információ tényszerűségéről, és motorral követték a szovjet oszlopot, amely a Boráros térnél a körútra fordult, majd az Üllői útnál a corvinisták lőni kezdték őket. Ekkor kerülőutakon a HM-be érve Király Béla segédtisztjének, valószínűleg Decsi Jánosnak mindezt jelentette. „Nemsokára kiadták, hogy menjen, ki merre lát, erre mi Ottóval [Bartók János] visszamentünk Pesterzsébetre. A rendőrségen ekkor értekezlet volt…” A kiskunmajsai lövészezred egyik katonája szerint már éjjel 1-kor Budapest felé haladt egy nagyobb szovjet páncélos egység. De már ezt megelőzően, éjfélkor azonosítatlan civilek követelték, a lövészektől hogy robbantsák fel a főúton a hidat, a tüzérektől pedig azt, hogy indítsák meg a támadást a szovjetek ellen. „Sem ők, sem mi nem teljesítettük.”
Az ágyúlövések hallatán Oltványi László ismét összehívta a parancsnokságot (Baka Lajos, Bartók János, Gyergyói Ferenc, Kálmán Béla hadnagy, Ravasz Mihály, Simon István százados, Széchenyi Pál, Vajda Németh József, Viza Ferenc) és ismertette az új helyzetet: Kádár János vezetésével megalakult a Munkás–Paraszt Kormány, amely segítségül hívta a szovjeteket, akik hitszegően agressziót kezdeményeznek, tehát véget ért a tűzszünet. Oltványi ismét azt hangsúlyozta, hogy az intervenciós csapatok elsősorban Budapest megtámadását tűzik ki célul, meg kell akadályozni, hogy bejussanak a fővárosba. Arról is tájékoztatta hallgatóságát, hogy központi utasítást nem kapott, sőt az éjszaka folyamán hiába próbálta megteremteni az összeköttetést a nemzetőr parancsnoksággal.
Mint ismert, előző éjszaka a tárgyaló magyar delegációt – amelyet Maléter Pál honvédelmi miniszter vezetett – a KGB példátlan módon letartóztatta, akárcsak Mecséri Jánost, aki a parlamenti őrség, korábban az esztergomi gépesített hadosztály parancsnoka volt. Bár Nagy Imre miniszterelnök a jól ismert hajnali rádióbeszédében harciasnak tűnt, ám a Nemzetőrség főparancsnokát, Király Bélát nem utasította ellenállásra. A Honvédelmi Minisztérium tábornokai pedig – a szovjet fogságba került elöljárójuk távollétében – kifejezetten megtiltották az intervenciós csapatokkal történő szembeszegülést. Tőlük függetlenül a foglyul ejtett Mecséri is – egy parlamenti telefonhívással – megtiltotta a fegyverhasználatot, de parancsa nem jutott el a Juta-dombon lévő alegységekhez, ott tehát az utolsó ellenállási parancs volt érvényben.
A XX. kerületi nemzetőrségi vezetők még az éjszaka folyamán megbeszélték a helyi katonai parancsnokokkal, hogy szembeszállnak az agresszorokkal. Kitartanak legalább addig, amíg a nyugati segítség meg nem érkezik. Oltványi már ekkor kilátásba helyezte a soroksári felüljáró felrobbantását és a Nagykőrösi út aláaknázását.
Először fel kellett mérniük a körzetek stratégiai helyzetét. Megfigyelőket küldtek a Dózsa György útra, a Nagykőrösi útra, a Határ útra, valamint Soroksárra – a soroksári rendőrőrssel megszakadt az összeköttetés –, hogy a begyűjtött információk alapján döntsenek. Egy másik verzió szerint viszont november 4-én, hajnalban épp a soroksári őrsről jelentették telefonon, hogy hat szovjet harckocsi tart Pest felé, és Oltványi ezért hívta össze a vezetést.
Oltványi azt is megtervezte, hogy erői pontosan hol fogadják az intervenciós csapatokat. A Juta-domb szélén, a Pesterzsébeti Papírgyártól a Jéggyárig húzódó területen kb. félútig, Gyergyói Ferenc vezetésével a 47. számú rendőrőrs nemzetőrei foglaltak tüzelőállást. Onnan a Jéggyárig a kerületi rendőrkapitányság mintegy 60 fegyverese Baka Lajos és Széchenyi Pál irányításával. Ott volt Ravasz Mihály is, embereivel. A főút másik oldalán, az ATRA gyártól a Festékgyárig és a Vegyészeti Ktsz ig húzódó részen a pártbizottság és a tanácsháza épületében lévő nemzetőrök, a Vegyészeti Ktsz-től a Festékgyárig valamelyik katonatiszt parancsnokságával a Kossuth Gimnázium szabadságharcosait állították fel, feltehetően a Mártírok útjai részleggel együtt. A soroksáriak 40-50 civil nemzetőrrel és egy tucatnyi rendőrrel jelentek meg Oláh Ödön vezetésével. Egy részüket Bakáék osztagánál helyezték el, a többieket a Juta-dombbal átellenben a Marx Károly utcai házakhoz – különösen a Gubacsi villában (Marx Károly utca 30., ahol a lakókat leküldték a pincébe) – és a Török utcai hídhoz osztották be. Ekkorra már a tüzelőállásokat is kijelölték. Általában öt civil mellé került egy rendőr. Molnár Sándor szakaszvezetőt és katonatársait (pf: 2960. „honi” légvédelmi tüzérezred) – akik addig a soroksári nemzetőrség kötelékében tevékenykedtek – a Soroksár felső HÉV-állomástól délre lévő Szapáry utca sarkánál állították fel.
A „honiak” két ütegének személyzetét figyelmeztették, hogy a soroksári gyárak közelében ne lőjenek, mert ott sok gyúlékony anyag van. Tudomást szereztek arról, hogy komoly erők készülődnek harcra a közeli Juta-dombon. Két közepes (85 mm-es) lövegüket vontatóval felvitték a Juta-dombra, és a burgonyás vermek között tüzelőállásba helyezték. Az alegységből nem mindnyájan vállalták a hatalmas kockázatot, az egyik ütegparancsnok, Turnáczki Imre főhadnagy is úgy ítélte meg, hogy inkább marad a korábban kijelölt körzetében.
A katonai alakulatok vezetői megállapodtak, hogy az esztergomiak – egy kivétellel – Soroksár felé, a „honiak” Budapest irányába állítják be a lövegeket, amelyeket tilos elfordítani, nehogy egymást veszélyeztessék. Megbeszélték azt is, hogy a tüzérek kezdik a támadást, ők a páncélosokat és egyéb gépjárműveket célozzák. A menekülő személyzetet pedig a kiskunmajsai lövészek és a polgári nemzetőrök teszik ártalmatlanná. Ezt a megállapodást ki is hirdették az egységek előtt. Szabó Pál őrnagy azt is hangsúlyozta, hogy túlerőtől sem kell tartani, mert a kilőtt páncélosok el fogják torlaszolni az utat.
Volt ott két autóbuszroncs is, amely fedezékül szolgált.
Mintegy 100-150 fő várta a 300-400 méterre vonuló szovjet csapatokat a Juta-dombon, amelyet ma már hiába keresnénk. Az országban az összes ellenálló csoport közül itt volt a legerősebb katonai támogatás létszámban és fegyverzetben egyaránt.
Legelőször 8 óra körül Soroksár felől haladt a főúton egy nagyobb szovjet harckocsizó alakulat, megtámadásukat az esztergomi tüzértisztek túlságosan kockázatosnak ítélték meg. A felkelők kérdőre is vonták a tüzérek parancsnokait, mire Kliebert százados a nagy túlerőre hivatkozott. Azt azonban megígérték, hogy a kisebb egységeket feltétlenül megtámadják. A civilek bejelentették, hogy ha a katonák nem hajlandóak lőni, akkor átveszik a helyüket.
Ezt követően egy szovjet harckocsivontató is megjelent, amelyre személyesen Rémiás hadnagy nyitott tüzet, de nem találta el, így a lövedékek némi kárt tettek a főúton lévő iskola és a Festékgyár falában.
9 óra körül ért ide Tökölről az a szovjet–magyar gépjárműoszlop, amely – többek között – a hajnalban letartóztatott magyar kormányküldöttséget szállította. Elől egy harckocsi haladt, majd a foglyokat szállító páncélautó, utána egy személygépkocsi, a legvégén négy öt teherautó és – többek szerint – még egy harckocsi. A járműveken szovjetek és ÁVH-sok ültek. Kádár János felhívására a fővárosba készültek, mivel „ez volt az a pillanat, amikor számunkra lehetőség adódott, hogy szervezetten csatlakozzunk a néphatalom mellett kibontakozó ellentámadáshoz". Ám a Gubacsi hídról mégsem Budapest felé, hanem Soroksár felé fordultak – tévedésből, vagy ismeretlen okból.
Amikor a járművek a vasúti sínek feletti felüljárón haladtak, a Juta-dombról hirtelen lövegtámadás érte őket. „A szovjetekkel együtt indultuk Budapest felszabadítására, amikor tüzet kaptunk” – idézte fel csaknem két évvel később az egyikük. A levéltári források jelentős része szerint a járművek vezetőit, utasait teljesen váratlanul érte a támadás, majd kézifegyvereikkel – inkább vaktában, de semmi esetre sem hatékonyan – visszalőttek. Kő András és Nagy J. Lambert mind a hét anonimitást kérő interjúalanya is ebben az értelemben nyilatkozott, és Szepesi Imre is erről írt memoárjában. Más vallomások és visszaemlékezések szerint azonban a harci járműoszlopból kezdték meg a tüzelést, a „Juta-dombiak” „csak” visszalőttek. Ezért a „ki lőtt először”-kérdés eldöntésére nemigen adható egyértelmű válasz, de e sorok írója szerint sokkal valószínűbb, hogy ezt az összecsapást a Juta-dombról kezdeményezték.
Az azonban aligha cáfolható, hogy ekkor kezdődött el a forradalom és szabadságharc egyik legjelentősebb harci eseménye, ami számos emberéletet is követelt a helyszínen (16 fő), majd később a Budapesti Fegyház és Börtön Kisfogházában (nyolc fő) is. Először Rémiás két közepes lövege adott le 15 20 lövést, majd a négy könnyű is tüzet nyitott – Kicska János főhadnagy parancsnokságával –, akárcsak a „honi” lövegek, bár egyes források szerint az utóbbiak ekkoriban még csak az előkészítéssel foglalkoztak. Az 1957–59-es nyomozás alapján az esztergomi tüzérek közül különösen a Varga József honvéd, Kocsis Zoltán és Sipos Sándor szakaszvezetők, valamint a Dobrosi Lajos tizedes által irányított lövegek adták le a legtöbb lövést, míg Paska Elemér szakaszvezető géppisztollyal, Puchert János honvéd golyószóróval lőtte a szovjet–magyar erőket. A „honi” tüzérek közül a Szepesi Sándor, Mező Imre tizedesek, Csánki Ernő, Kasza József és Szijj János honvédek irányításával működő lövegek okozták a legnagyobb veszteségeket. Ám nagyon is lehetséges, hogy mindez csak a későbbi tűzcsapásra vonatkozik, mivel – ahogy említettük – bizonyos visszaemlékezések szerint ekkor még a „honiak” lövegei nem kerültek teljesen tűzkész állapotba.
Állítólag a „honi” tüzérkatonák egy része menekülőre fogta volna, de elöljáróik – Dani Ernő és Sántha János hadnagyok – fegyvereikkel kényszerítették vissza őket. Ezek az állítások azonban nagy valószínűséggel a megtorlás súlyosságának félelmétől vezérelt taktikai jellegű vallomások voltak. A lövészek parancsnoka, Kurai Károly hadnagy azonban az előzetes megállapodásokat megszegve csúfolta meg a katonai erényeket; a harc idején mindvégig a közeli Festékgyárban tartózkodott, a tüzelés irányítását Nagy György szakaszvezetőre bízta. „Amikor ezért szemrehányást tettem, arra hivatkozott, hogy »valakinek főzni is kellett«” – vallotta helyettese, Meszes Károly hadnagy. Mindezt kihallgatásakor Kurai sem tagadta: „…féltettem az életemet, és ezért a harci cselekményekben nem vettem részt.”
A harci morál a soroksári rendőrök körében már lényegesen alacsonyabb szintű volt. A polgári erők harckészségét senki nem kérdőjelezte meg. Arról alig van adatunk, hogy a pesterzsébeti szabadságharcosok közül konkrétan ki, miképpen harcolt. A 47-es rendőrőrs nemzetőrei közül Felbert Róbert kezelte a „Maximka” géppuskát, Darvas József, Szabó Károly rendőr őrmester géppisztollyal tüzelt.
A tüzérek hamarosan eltalálták az oszlopban lévő harckocsit/harckocsikat. Az egyik páncélos a Juta-dombot lőtte, de hatástalanul. A magyarokat szállító páncélozott harcjárművet repeszek érték. A foglyok sértetlenek maradtak – nagy szerencséjükre, hiszen kettőjüknek is átlőtték a sapkáját, illetve a kabátját –, ám az őket kísérő szovjet ezredest halálos találat érte. (Természetesen a támadók közül senki sem tudhatta, kiket szállítanak. Kiszabadításukra amúgy sem lett volna mód, a páncélautó továbbhaladt.) Az egyik járműből a gépkocsivezető kiugrott, de eltalálta egy lövés. A tüzelésbe bekapcsolódtak a lövészek és a nemzetőrök is. A Pobjeda személygépkocsit is kilőtték – amely Piros László exbelügyminiszteré volt –, felszaladt a sínre. Az autót vezető Lajtai András ÁVH s törzsőrmester és szovjet utasa súlyosan megsebesült. A tehergépkocsikon összesen mintegy százan utaztak, többen közülük viszonozták a lövéseket, és talán ennek tudható be, hogy csak az utolsó teherautó kapott végzetes találatokat, a többi el tudott menekülni.
Ennek a teherautónak a motorházát azonban találat érte, a vezetőfülkében lévő két szovjet azonnal meghalt. Utasai közül Cserés László ÁVH-s százados ekképpen idézte fel az eseményt: „Én a gépkocsi leghátsó részén ültem. Az ágyúlövés szilánkjától több helyen megsebesültem. Mellettem ült Nagy [Nagy János, ÁVH-s főhadnagy] elvtárs, akinek a fejét a lövés levitte, engem a lövés következtében agyvelő, vér és csontdarabok szennyeztek be. A kocsi végében ült Lóránt György elvtárs [ÁVH-s százados] is, őt géppuskalövés érte, meghalt. Amíg Nagy elvtárs élt, ő tartotta az ülésen, különben lebukott volna. A gépkocsi végében ült még egy tűzoltó elvtárs, aki a lövés következtében lebukott a gépkocsiról még mielőtt megállt volna a gépkocsi.”
Hasonlóképpen drámai Kanczel Gyula, ÁVH-s főhadnagy rekonstrukciója is: „Megsebesültem, a jobb hüvelykujjamat letépte egy szilánk. Majd a bal karomra esett egy kézigránát, amely ott nem robbant fel. A karomról visszacsapódva a levegőben robbant. Ez a detonáció és a szilánkok szakították le Nagy Ján0os fejét. Utána váll lövést kaptam. Pék Mártont [ÁVH-s százados] láttam, amint az autóban feküdtem, hogy rajtam keresztül elmenekült.”
Péken kívül Baurek János főhadnagy, Benácsi László hadnagy, Bíró Elek hadnagy, Cserés László főhadnagy, Kállai László százados, Kanczel Gyula főhadnagy, Kárpáti János, Kovács Endre százados, Móró István alezredes, Pokoródi Gábor alhadnagy, Simándi Imre hadnagy, Suszta Sándor főhadnagy és Szepesi Imre őrnagy enyhébb-súlyosabb szilánksérüléseket szenvedtek.
Aki csak tehette, leugrott, leszállt a roncs tehergépkocsiról, és menekülni igyekezett, akárcsak a szovjet katonák a kilőtt páncélosokról. Kapcsos Emil másfél évvel később így emlékezett vissza: „Bementünk egy ház udvarába. Lajtai elvtárs nyakából ömlött a vér. Én hívtam őt, hogy jöjjön velünk, de ő nem jött. Azt mondta, hogy őneki már úgyis vége van. A kőkerítésre felkapaszkodva, kezében egy kézigránáttal egy ellenforradalmár nézett be; előbb minket, polgári ruhásokat látott meg, megkérdezte, hogy elmentek e a szovjetek. Ekkor vette észre a velünk lévő kb. öt szovjetet; megijedt, és elfutott.”
Az ÁVH-sok és a szovjet katonák többsége a Duna, a Molnár-sziget irányába, a közeli nádasba szaladt, miközben – az előzőleg kiadott parancs értelmében – a lövészkatonák és a nemzetőrök lőttek rájuk, sőt kézigránáttal is megcélozták őket. Több szovjet katonát ért halálos találat, mások megsebesültek. Az ÁVH sok közül néhányan viszonozták a tüzet. Amikor Vári Imre ÁVH-s hadnagyot elkapták, hiába könyörgött az életéért, agyonlőtték.
Fegyveresei élén többek között Baka is géppisztollyal a kilőtt járművek utasainak megsemmisítésére indult, ami nem volt veszélytelen vállalkozás, mert a menekülők a nádasból visszalőttek Hári János egyetemi hallgató és Kaczmarczyk János BSZKRT-kalauz (vagy legalábbis „beszkártos” egyenruhában volt), „akik a szovjetek oldalán részt vettek Budapest felszabadításában” ki akartak jutni a nádasból. De hiába kúsztak mintegy 300 métert egy árokban, a soroksári nemzetőrök és rendőrök elfogták őket. Szidások és fenyegetések közepette egyesek szerint ütlegelték is őket; de akadtak olyanok, akik szót emeltek a két a fogoly védelmében, és meg is akadályozták a komolyabb bántalmazásukat. Hárit és Kaczmarczykot előállították a soroksári rendőrőrsre, ahonnan este szabadulhattak. Egy szovjet katona lelövését pedig állítólag két soroksári nemzetőr akadályozta meg.
Sokkal tragikusabban végződött a súlyosan sebesült Lajtai András, volt ÁVH-s főtörzsőrmester és Murinai János, ÁVH-s főhadnagy sorsa, akiket szintén elfogtak, és a tüzelőállásokhoz kísértek. Velük szemben elszabadultak a féktelen indulatok, hamarosan lelőtték őket. A legtöbb szemtanú az esztergomi egység két sorkatonáját, Molnár Géza őrvezetőt és Magyar János honvédet nevezte meg tettesnek. A szintén esztergomi Kálmán Dezső őrvezető, Árpási Ferenc tizedes, valamint a kiskunmajsai alakulatból Meszes Károly hadnagy – másokkal együtt – részt vettek a foglyok kísérésében, de nem tettek kísérletet az önbíráskodás megfékezésére. A szétlőtt személygépkocsi másik súlyos sebesültjét, egy szovjet katonát pedig Kocsis Sándor rendőr tizedes lőtte le a kocsi közelében.
A nádasban rejtőző szovjeteket és ÁVH-sokat továbbra is támadták. Állítólag többen vaktában lőttek, majd a nemzetőrök részéről elhangzott az a javaslat is, hogy fel kell gyújtani a növényzetet. Ez azonban a vizes, iszapos talajon nem lett volna eredményes. Az elrejtőző szovjetek és ÁVH-sok este, sötétedés után hagyták el a búvóhelyüket.
A kilőtt tehergépkocsin tehetetlen sebesültek maradtak. Egyikük így mondta el viszontagságait: „Többen feljöttek a gépkocsira, azt hittem segíteni. De ez a csoport kifosztott bennünket. Nekem elvették a félhavi fizetésemet, még a tisztálkodószerekkel teli aktatáskát is. Engem lehúztak a földre. Amikor kértem, hogy a nyakkendőmmel kössék el a kezemet, mert elvérzek, erre azt válaszolták, hogy örüljek neki, hogy nem lőnek fejbe. Én elkeseredésemben mondtam, hogy lőjenek! Eltávoztak. Később egy öreg néni kötötte el a kezem a nyakkendőmmel.” Aztán a soroksári nemzetőrök elsősegélyben részesítették, majd a rendelőbe szállították, ahol már több sebesültet kezeltek. Egy szovjet őrnagyot csak hat nap múlva hoztak be a civil fegyveresek, miután rátaláltak a nádasban. Ott rejtőzködött étlen-szomjan, mindkét lába le volt fagyva.
Állítólag a nemzetőrök egy egészségügyi kocsinak álcázott Mercédesszel is szállították a fegyvert, lőszert, ám mivel nem a megbeszélt útszakaszon mentek, rájuk is lőttek.
Később a főúton újabb szovjet járműoszlop tűnt fel harckocsikkal, sorozatvetőkkel, tehergépkocsikkal. Pontos adatokkal nem rendelkezünk, a visszaemlékezések nagyon eltérőek. A Juta-dombon és környékén lévő szabadságharcos erők ismét támadásba lendültek, célba vették a szovjet alakulatot. Két sorozatvetőt, valamint egy teherautót sikerült ártalmatlanná tenniük. Az egyik „Katyusa” lövedékei sorra felrobbantak, a szilánkok a Juta-dombra is hullottak, ám senkit sem sebesítettek meg. A járművekből kimenekülő katonák a bolgárföld felé futottak, ahol a pesterzsébeti felkelők voltak tüzelőállásban. További sorsukról nem tudunk. A sorozatvető vezetőjét agyonlőtték, amikor kiugrott a járműből és a járdára szaladt.
A Juta-dombi harcokban 11 szovjet katona, az ÁVH sok közül a már említett öt fő halt meg. Közülük összesen ötvenen hatvanan megsebesültek. Két két harckocsit, sorozatvetőt és tehergépkocsit, valamint egy személyautót vesztettek. A szabadságharcosok közül csak Oroszi Sándor és Szekeres Géza tizedes sérüléséről van konkrét tudomásunk. Állítólag Berki István rendőr tizedes az egyik ágyúnál segédkezett, amikor őt is megsebezték a szilánkok. A környező házak közül több megrongálódott. A Festékgyárat tüzérségi találat érte, az üzem elektromos berendezése el is égett.
Amikor megszűnt a tüzelés, terjedni kezdett az a rémhír, hogy a szovjet gyalogság közeledik, és mindenkit felkoncolnak, akit ott találnak, és/vagy az, hogy a szovjetek bemérték őket, hamarosan bekövetkezik az aknatámadás. Mások azt állítják, hogy dél körül a Juta-domb felett több repülőgép szállt el, mire Kliebert László tüzérszázados parancsot adott arra, hogy a Juta-dombot el kell hagyni, mert várható ott a légi támadás. Miután az esztergomi légvédelmi tüzérek levonultak lövegeikkel (a „honiak” kettőt vagy hármat fennhagytak), egy (vagy több) szovjet harckocsi megállt a hídon, és géppuskatüzet zúdított (zúdítottak) a Juta-dombra, menekülésre késztetve a lövészeket és a civil fegyvereseket.
További harcok a Juta-dombnál
Másnap néhány lövészkatona, rendőr és civil (ők voltak többségben) az esztergomi tüzéregység által ott hagyott löveggel folytatták a harcot az intervenciós csapatok ellen. A szabadságharcosok a Papírgyártól mintegy 70 méterre, a műúttól 200 250 méterre helyezkedtek el, és eredményesen küzdöttek, akárcsak másnap, november 6 án, ugyanilyen feltételek mellett. Mint november 4-én, a szovjet járművekre löveggel és géppuskával lőttek, a menekülőkre géppisztollyal és puskával. Hivatalos adatok szerint két nap alatt két harckocsit és két tehergépkocsit semmisítettek meg, több szovjet katona meghalt, vagy megsebesült.
Roncs – juta-dombi harcok
November 7-én e szabadságharcosok még mindig kitartottak, bár jóval kevesebb eredménnyel küzdöttek. Czakó vezetésével a Juta-domb felett elhúzó léglökéses repülőgépet is több lövéssel célba vették, de nem találták el. (A csepeliek jobban céloztak, a gép le is zuhant a Királyerdőn. ) A „Juta-dombiak” egy harckocsit is elvétettek, az egyik ház homlokzatát találták el. A harckocsi viszont megsemmisítette a közepes lövegüket, ekkor. Amikor a város irányából több páncélos is megjelent, az ellenállók szétfutottak. A harcok miatt később – Czakó Józsefet, Daróczi Mihály és Lantos Mihály sorkatonákat és Soós János rendőr tizedest vonták felelősségre.
Ezzel lényegében a Juta-dombon befejeződött a fegyveres ellenállás.
Harcok a Határ úton
Az esztergomi tüzérek alegysége november 4-én, a szovjet ellencsapástól tartva, a Juta-dombot elhagyva, a kerület északi részén, a Ferencvárostól elválasztó Határ úton, a Török Flóris utca sarkán, a Hazai Fésűsfonógyár mögött – Rémiás hadnagy parancsára – tüzelőállás elfoglalására készültek. Ekkor egy repülőgépről röplapokat szórtak, amelyben a fegyveres ellenállásra történő beszüntetésre szólítottak fel. Hamarosan a Gubacsi híd felől megjelent egy szovjet harckocsi és egy mentő. A gyár tornyából ekkor tüzet nyitottak rájuk ismeretlen civil szabadságharcosok. Kicska főhadnagy vagy Kleibert százados megadta a tűzparancsot, de csak a könnyű ütegek személyzete tudta végrehajtani, a közepesek még nem fejezték be az előkészületeket.
Dobrosi Lajos tizedes lövegének találata folytán a harckocsi üzemanyagtartályát érte, amely bár lángra kapott, elhagyta a helyszínt. A többiek lövedéke lepattant a páncélosról. Ismét továbbálltak volna, de újabb szovjet erők tűntek fel, két harckocsi és két oldalkocsis motoros. A katonák szétfutottak, páncélosok ellen csak Dobrosiék lövegét tudták lőállásba helyezni. A motorokat viszont a gyárral szembenlévő salakdombról Puchert János honvéd néhány társával kilőtte, két szovjet katona meghalt.
Néhány forrás utal arra, hogy a pestszentlőrinci „honi” légvédelmi tüzérek is, hogy összecsaptak ugyanitt egy szovjet alakulattal. A „honiak” egyik részlege november 4-én, a Juta-dombról a Határ út és az Ady Endre utca kereszteződéséhez vontatták a lövegüket és egy légvédelmi géppuskát. A harc lefolyásáról szinte semmilyen forrásunk sincs, azt sem tudjuk, kik vettek részt benne. A harc tényéről is csak egy-két utalás maradt ránk. Valószínűleg ekkor érte halálos lövés Spirka Gábor honvédot.
A november 4-én hajnalban lezajlott parancsnoksági értekezlet határozata értelmében Kálmán Béla hadnagy vezette Török Flóris utcai iskolában lévő csoportnak – a szovjetek Pesterzsébetre történő behatolását megakadályozandó – a Határ út, Dózsa György út és Gubacsi út közötti területet kellett volna elfoglalnia.
Noha a hadnagy szétosztotta a fegyvereket, rajokat alkotott (leszerelte és hazaküldte az iskolában lévő rendőröket) ismeretlen okból mégsem indultak el a szabadságharcosok, mindössze megerősítették a bázishelyük védelmét: golyószórókkal, géppisztolyokkal tüzelőállást foglaltak el a gimnázium III. emeletén.
November 5-én viszont Kálmán hadnagy az előző napi parancsra hivatkozva küldte a Határ úthoz a csoportot. Egyik forrás szerint önként jelentkezőket kért, de mivel kevés vállalkozó akadt, a parancsnok állította össze a harcoló osztagot. Másik változat szerint – miután különböző híresztelések hallatszottak a szovjetek mozgásáról – Kovács Kálmán alparancsnok mutatkozott erélyesnek az utasítás kihirdetése után: „míg mi itt lazsálunk, a Határ útnál hullanak a fiatalok”, és ő volt az, aki kijelölte a harcokat. Egy azonosítatlan emigráns visszaemlékezése szerint reggel a járőr jelentette, hogy a szovjetek kábelfektetéssel kísérleteznek, ellenük indultak el.
A parancsnok, Kálmán Béla viszont nem tartott a többiekkel, a gimnáziumban maradt. Riegl László parancsnokhelyettes bár az induláskor sürgette a csoportot, de csak azért, hogy minél hamarabb eltűnhessen. Egyesek – mint például Mezei Lajos, aki a kerületi DISZ-bizottság megbízásából került a nemzetőrségbe –, már előző napon elérkezettnek látták az időt a menekülésre. A Török Flóris utcai gimnáziumi nemzetőrök Kovács Kálmán vezetésével indultak harcba.
Amire a mintegy 80 nemzetőrség – egy géppuskát is odaszállítva – kiértek, ismeretlen felkelők ugyanitt, a Határ úton, az Ady Endre utca sarkánál már kilőttek egy szovjet híradós teherkocsit, amely lángba borult. Tizenegy utasa leugrált, egy közeli üres telekre („Gödrös”) futottak, és lőállást foglaltak el. A felkelők körülvették őket. Egy részük a vasúti töltést, a salakdombot foglalta el, a többiek az Ady Endre utcai, a Török Flóris utcai, az Erdő utcai házak, kerítések fedezékéből vagy a lakóterületek melléképületeiről vették célba az egyre reménytelenebb helyzetbe kerülő szovjet katonákat, akik nem találtak megfelelő fedezéket. Egyesek – Antal György és Kovács János – kézigránátot is dobtak feléjük, de hatótávolságon kívülről.
A mintegy óráig tartó tűzharc után a szovjet katonák megadták magukat. Ennek közvetlen előzményeként Antal György odakiáltotta a szovjeteknek, hogy „ruki verh,pusku doloj” („kezeket fel, puskát le!”), amelyre így válaszoltak: „igyi ná huj!” (menj a f…ba!”). Rövid tüzelés után azonban mégis egy fehér rongydarabot felemeltek, az egyikük felállt, eldobta a géppisztolyát és feltartotta a kezét. A többiek követték. „Én is felálltam és intettem, hogy ne lőjön senki.”
„Hajrá!” kiáltással odarohantak a szabadságharcosok. Egyesek kiabálták, hogy „ne lőjetek, megadták magukat!” Ekkor – több résztvevő szerint – egy törzsőrmester feléjük lőtt, mielőtt lefegyverezték. Vannak, akik úgy emlékeztek, hogy valakit el is talált ez a lövedék, és ezt azonnal agyonlövéssel torolták meg.
Több oldalról kiabáltak, egyesek a szovjetek likvidálását követelték, mások védték őket. Itt is hasonlóképpen történt, mint általában, a fővárosi harcok színterein. A foglyoknak semmi bántódása nem esett, mivel az emberiesség hívei voltak erőfölényben.
A tűzharc következtében a szovjetek közül ketten vesztették életüket, a kilenc fogolyból hat sebesült volt. A magyarok közül halálos lövést kapott egy lány és két fiú.
A sebesült szovjeteket – egy hadnagyot szájlövés érte, másikukat mellen, a harmadikukat hasba lőtték (különösen a legutóbbi látszott súlyosnak) a többi három közül egyikük a karján sebesült meg – elsősegélyben részesítették, majd vöröskeresztes autó az SZTK-ba vitte őket. Állítólag három sebesült szabadságharcost is odavittek, A három szerencsésebben járt szovjet katonát pedig a rendőrkapitánysághoz kísérték és átadták Oltványi főparancsnoknak.
Az ott lakók visszaemlékezése alapján később még pusztítóbb harc folyt le ezen a helyszínen. Azonosítatlan felkelők egy vagy két ágyút állítottak fel a Török Flóris utca és az Ady Endre utca közötti üres grundon, majd tűzharcba kerültek a Gubacsi utca felöl érkező szovjet páncélosokkal. E harcok kimeneteléről semmi mást nem tudunk, csak azt, hogy szétlőtték, de legalábbis súlyosan megkárosították a környék házait.
Harcok a Nagykőrösi úton
Oltványi főparancsnok utasítása értelmében a Szabadka utcai csoport fő feladata a Nagykőrösi út külső, de még lakott részének védelme volt, ezen az útszakaszon kellett megakadályozni a szovjetek behatolását. Valószínűleg november 6-án, az őrség jelentette, hogy Pestimre felől jönnek a megszálló egységek („…na, gyerünk a Nagykőrösi útra, mert áll a balhé”), mire sebtében kiosztották a fegyvereket, és a nemzetőrök a Nagykőrösi út mellékutcáin, a Fiume utca és a Zombor utca közötti árkokban, kerítéseknél, háztetőkön, a Brassó utcai félkész házaknál tüzelőállást foglaltak el. Szemben, a kispesti Cséry szeméttelepen (amely ekkor már nem volt szeméttelep, csak még így hívták) felállítottak egy ágyút szintén délkeleti irányba. Főleg e nehézfegyver miatt tiltakoztak a környék lakói, de hasztalanul: a felkelők úgy tartották, hogy onnan a legjobb a kilátás, tehát onnan adódik a legjobb kilövés is. A XIX. kerületi oldalon a kispesti nemzetőrökön is lőállásba helyezkedtek. A Zombor utca és a Nagykőrösi út sarkán vagonokból barikádat is építettek.
A megjelenő szovjet alakulatra a szabadságharcosok golyószóróval, géppisztollyal lőttek, élelmiszerszállító tehergépkocsijukat ágyúval – amelyet valószínűleg a korábban tüzérségnél szolgáló Kiss Sándor segédmunkás kezelt, aki ekkor csatlakozott az ellenállókhoz – rögvest eltalálták, sofőr holttestét (toroklövés) később találták meg a kispesti oldalon. A szovjetek ellentámadása során megsemmisítették az ágyút, valószínűleg meg is halt valaki – valószínűleg egy katona – annak közelében. A felkelők szétugrottak. A harckocsik meg sem álltak, továbbhaladtak Budapest felé.
Ezután került sor a Nagykőrösi út egy szakaszának felrobbantására. Az ötlet már régóta érlelődött – mint láttuk –, ez Oltványi főparancsnoknak már a szovjet intervenció megkezdésekor eszébe jutott, akárcsak a vasúti híd tönkretétele, mindkettőt tőle függetlenül, mások is felvetették, így Vetési József, a korábbi Práter utcai felkelő is ezt hangoztatta még november 4-e előtt. Állítólag a környék lakói a híd felrobbantását már végképp nem helyeselte volna, mivel a károkat már így is sokallták. Egyes ellenállók szerint viszont az lett volna a célravezetőbb.
A Nagykőrösi út bolgárföldek közötti részén csákányozták fel az úttestet. Két robbantással összesen 80-100 kg trotilt, a gyújtáshoz két gramm gyutacsot és időzített gyújtózsinórt használtak fel. 150-200 cm mélyen 4-500 széles a középpont felé tölcséresen szűkülő árok keletkezett az út teljes szélességében. Ez az árok „harckocsik mozgásának akadályozására nem felelt meg, azonban gépkocsiforgalom akadályozására alkalmas volt”. Hasonló robbantást Nagybudapest területén tevékenykedő ellenállók csak terveztek, de nem hajtottak végre.
A Budapest felöl érkező szovjet páncélosokból és tehergépkocsikból álló oszlopot kézifegyvereken kívül a Naszád utca és Fogarasi utca közötti részen beállított géppuskával is támadták. Három szovjet gépkocsi – két tehergépkocsi és egy mentő – közül az egyik teherautó az ároknál felborult, a többiek, amikor ki akarták kerülni a felrobbantott részt, fennakadtak a kispesti oldalon, a tarlón. A katonák leugráltak, és az úttest melletti árokból lövöldöztek, miközben a páncélosok – a lövéseket viszonozva – valószínűleg kikerülték a felrobbantott utat, de az sem kizárt, hogy visszafordultak. Azt nem tudjuk megállapítani, hogy nem vették-e észre, hogy a társaik fennakadtak az ároknál, vagy menekülve hagyták őket a sorsukra, de néhány házat belőttek, sőt egy közeli gyárat is. A szabadságharcosoknak viszont nagy szerencséjük volt a távozásukkal, hiszen az egyetlen ágyújuk kilövésével, akár egyetlen harckocsival szemben is tehetetlennek bizonyultak volna. A nagy távolság miatt ugyanis még a benzines palackjaikat sem érvényesíthették volna.
Az egyik szovjet tehergépkocsi sofőrét halálos lövés érte. A felkelők közül Griszháber Ferenc és Vajda Dániel sebesült meg súlyosan, amikor tüzelőállásukat, a Szakolcza u. 22. sz. házat belövés érte. Griszháber a fején kapott sérülést, Varga tolókocsiba kényszerült.
A Szabadka utcai és a kispesti ellenállók körbe is fogták a járművek utasait, akik mintegy félórás tűzharc után megadták magukat. Az egyik teherautóból leugrott egy katolikus pap („Könyves atya”): ne lőjetek, magyarok vagyunk!” Még nyolc-tíz villanydróttal összekötözött fogoly szállt le, akiket a szovjetek mint ellenforradalmár-gyanúsakat gyűjtötték be.
Három szovjet katona esett fogságba, akiket valószínűleg a kapitányságra vagy az SZTK-ba szállítottak. A három gépjárművet lefoglalták. A mentőautóból a városrész belseje felé haladva Varga Ferenc kikiabált: „magyarok vagyunk, csak a kocsi orosz, nehogy lőjön valaki”.
A harci hírekre több pesterzsébeti nemzetőrségi csoport a Szabadka utcaiak segítségére indult. Gyergyói utasítására vele együtt mintegy 25 felkelő és rendőr indult el a 47-es rendőrőrsről. A félúton azonban Ravasz Mihály tíz fős csoport megállította őket azzal, hogy már vége az összecsapásnak.
A Nagykőrösi úton, a fentieken túl még voltak összecsapások, a hivatalos adatok szerint november 9-éig, vagy 10-éig. Ezekről azonban legfeljebb egy-egy utalás maradt fenn a vallomásokban. A felkelők közül egyesek – így Poklemba István – nagyon bíztak az amerikaiak segítségében. Állítólag itt, 7-én kapott halálos fejlövést fegyvertelenül Balogh Gábort segédmunkás. Ezen a napon – egy említés szerint – a Török Flóris utcaiak a Nagykőrösi út és a Nagy Sándor utca kereszteződésénél kerültek tűzharcba a szovjetekkel, amelynek következében Oroszi Pál váll-lövést kapott.
A felrobbantott útszakaszt néhány nappal később a szovjetek fákkal töltötték fel. A nélkülöző emberek azonban ezeket hazavitték, tüzelőnek.
További harci cselekmények
A Nagykőrösi út felől szovjet erők érkeztek a Nagy Sándor utca és a Kossuth Lajos utca közötti mellékutcákra, miután a Jókai utcára ellenük vonuló 47-es rendőrőrs nemzetőrei kitértek előlük. Gyergyói ugyanis a gyalogsági fegyverekkel esélytelennek ítélte a páncélosokkal az összecsapást. Valószínűleg ez alakulat volt az, amelyik november 6-án szétlőtte a Baross utca 11. sz. házat, öt lakó halálát idézve elő.
A Török Flóris utcaiak – egy vallomástevő szerint – a kerület nyugati részén lévő Hangya-dombról még ágyúkkal is lőtték – eredménytelenül – a Dózsa György úton haladó szovjet erőket.
Egy forrás szerint a Gubacsi híd téglagyári részénél is folytak harcok, de ennek részleteiről semmilyen levéltári forrás nem került elő.
A felkelők – valószínűleg a Juta-dombról – szereztek egy szovjet „katyusát”, és Török Flóris utcai gimnázium udvarába szállították. Miután a „kieg” tisztjei és mások megjavították, a pesterzsébeti temetőről – Kálmán Béla hadnagy vezetésével –a Népligetet vették célba, ahol jelentősebb szovjet erőkről voltak információjuk. Máskor Csepelre vitték a sorozatvetőt, és ugyanerre a célpontra állították be. Lőttek repülőgépre vagy a Mester utcában egy víztoronyra is. Egyes adatok szerint Lakihegyi adót és a tököli repülőteret, a Citadellát (itt ÁVH-sokat sejtettek) is célba vették. Arról is van forrásunk, hogy hamarosan három tüzérségi ágyúval (sok lőszerrel) igencsak fokozták a tűzerőt. A találatokról nincsenek megbízható adataink, a vallomástevők közül csak egy ezzel kapcsolatos állítás származik: eszerint a gimnázium udvaráról lelőttek volna egy szovjet lökhajtásos gépet. Ez azonban igen kevéssé valószínű, mivel más közlés nem erősíti ezt meg, másrészt ennek semmi nyoma nem maradt.
Oltványi parancsa értelmében a Nagy Sándor utca és a Dózsa György út kereszteződésénél az utat a közeli Attila utcai iskola nemzetőrsége aláaknázta. Arra kellett elsősorban ügyelniük, hogy a magyar kocsikat ne, csakis a szovjeteket engedjék rá az aláaknázott útra.
Az útszakaszon azonban mégsem robbant szovjet jármű. Hogy miért nem, erről megoszlanak a források. Egyik változat szerint rosszul volt aláaknázva, emiatt Tóth Ferenc parancsnok nagyon leszidta a felelős Pusztai Istvánt, hogy miért büszkélkedett a katonai múltjával, ha még ezt sem tudta megoldani. Másik verzió szerint Pusztai egyszerűen nem hajtotta végre az utasítást, visszafordította a szovjet kocsikat.
A Tátra mozinál (Török Flóris utca 70.) mozgásképtelenné tettek egy T–54-es harckocsit is, ennek körülményeiről semmit sem tudunk.
November 8-ától már nem voltak a kerületben számottevő fegyveres összecsapások, a kerület teljes megszállása bármikor várható volt.
A harcok idején az egészségügyi részleg vidékre járt élelemért. November 6-án Gödöllőn igazoltatták az autójukat a szovjetek, Szombati tudott velük tárgyalni. Még fegyveresen is átengedték őket, amikor azzal védekeztek, hogy csak önvédelemből hozták magukkal. Miután Veresegyházon felpakoltak, visszafelé már elvették a fegyvereiket, majd egy újabb ellenőrzésnél vissza is fordították őket, mivel lőszert találtak náluk. Így óriási kerülővel értek vissza. Az élelemből juttattak az SZTK-nak és a szülőotthonnak is.
A nemzetőrök a harcok idején is kutattak a kommunista rendszer vétkesei után. A legtragikusabb esemény Láng Sándorhoz, a kapitányságon lévő csoport tagjához kötődik, aki elérkezettnek látta az időt, hogy leszámoljon a pártállam szimpatizánsaival. November 4-én a Rákóczi utcába magával vitte Micsinai István betanított munkást, amikor Barcza Károlyt, Lázár Józsefet és feleségét bántalmazta. Lázárra fegyvert is rántott, amikor a zajt hallva kiszaladt Micsinainé, és Láng és Lázár közé állva elrántotta a géppisztolyt: „…csak rajtam keresztül lőheti le az öreget”. Nem volt ilyen szerencséje Turner Kálmán pártmunkásnak, akit a lakásának pincéjében kerestek fel, s a „munkásosztály harcosát” Láng agyonlőtte. Micsinai e cselekménysorozatnak mindvégig csupán passzív részese volt. Baka állítólag helyeselte Láng tettét, amikor jelentette neki.
Ebben az időszakban is – valószínűleg többször – felkeresték Ratkó Anna exminisztert, lehetséges, hogy férjét, Bíró Károly ekkoriban (is) előállították a rendőrkapitányságon.
A Róka-adó
A pesterzsébeti ellenállás legsajátosabb eleme a független rádióállomása volt, ilyennel a fővárosban más szabadságharcos-központ nem rendelkezett. Ezt a kerületi pártház épületében hozták létre. Az objektum fontos forradalmi centrummá alakult: itt dolgozott egy újságírói csoport. Itt állították elő a tűzszünetben a helyi forradalmi lapot, a Magyar Szót, ekkor pedig röplapokat szerkesztettek. A forradalmi szervezetek egyes tagjai is átkerültek ide a tanácsházáról.
A forradalmárok még a tűzszüneti időszakban a Timót utcai katonai raktárból három helyiség rádiótechnikai berendezését (antenna, behangoló, bemérő, telepek, szerszámok…) szétszerelték teherautóval és a pártházban egy műszaki hadnagy vezetésével, üzembe helyezték. A fő cél az volt, hogy a nyugati állomásokkal, így a Szabad Európa Rádióval, és a dunapentelei Rákóczi adóval kapcsolatba lépjenek, ezt sikerült megoldani, bár az erre vonatkozó utalások nem egyértelműek. Egyes adatok szerint az adót már 28-án kezdték működtetni, vagy legalábbis ekkor kezdték felépíteni, hogy „…a sok elhangzott hazugság után az igazságról akarták tájékoztatni a világ közvéleményét!”, de óriási erőfeszítéssel is csak négy nap múlva fejezték be a munkát, sőt, az sem kizárt, hogy november 3-án.
Mindenesetre a szovjet intervenció első napján szólalt meg először, mint a forradalmi ifjúság rádiója. Drámaian közvetítette a kapott híreket, valamint segítséget kért a „szabad világ népeitől”. A Szabad Európa Rádió átvette az adásait. A bennfenteseken kívül senki nem tudott róla, a helye titokban is maradt. Ezért kapta a Róka-adó nevet. 60 tagú diákcsoport vállalta a "Róka" állandó őrzését. Az adó munkatársai azonban a rádió működtetésén kívül lehallgatták a szovjetek közléseit is.
„Az volt a véleményem, hogy a Rádióra szükség van, hogy ennek segítségével további harcra szólítjuk fel a tömegeket a szovjet csapatok és az esetleg visszatérni akaró Rákosi-kormány ellen. Ezzel én egyetértettem” – vallotta az egyik felkelő.
Itt őrizték azt a négy-öt a szovjet foglyot, akiket a Határ úti és a Nagykőrösi úti harcban kerültek a felkelők kezébe. Kihallgatásukhoz Hankiss Ferencet hívták tolmácsul. „Feladatom volt megtudni tőlük, honnan jöttek, hol a parancsnokságuk és mikor jöttek Magyarországra. Meg akarták tudni a szovjet csapatok mozgásának irányát, létszámukat és tartózkodási helyeiket.” A foglyok elmondták, hogy két napja vannak Magyarországon, Odesszából hozták őket. Nem is tudták, hogy Magyarországon harcok vannak. „Elmagyaráztuk nekik, hogy ez a mi nemzeti forradalmunk. Rögtön helyeselték, és azt mondták, hogy erre náluk is szükség lenne” – írta egy azonosítatlan emigráns. Állítása szerint töltött fegyverekkel szabadon engedték volna őket, de ők „sírva kérték, hadd maradhassanak, mert ha visszamennek, főbe lövik őket, vagy a GPU kezébe kerülnek.” Megengedték. „Kártyáztunk, sakkoztunk velük, amikor az időnk engedte, de beadtuk nekik a játékokat, ne unatkozzanak. Nem panaszkodhattak az ellátásra sem.” Amikor a szovjetek elfoglalták az egész kerületet, akkor adták át őket a parancsnokságuknak.
Két férfit, aki egy boltba akart betörni, szintén a pártházba vittek, miként egy civilruhás katonatisztet is, akit valószínűleg ÁVH-s-nak véltek, valaki meg is ütötte. A betörőket a kapitányságra vitték, a tisztet felesége kérésére elengedték.
Az ellenállás megszűnése
Állítólag november 6–7-én, a Kádár-kormány ellenében Oltványi, Vizával, Széchenyivel és Bakával egy kisgazdapárti ellenkormány alakításán gondolkodott, Csepel és Kispest bevonásával. Abban bíztak, hogy addig tudják tartani a szovjet nyomást, amíg meg nem érkezik a nyugati segítség. Oltványi el is küldte Bakát tárgyalni Csepelre vagy Kispestre.
Az ellenállás kilátástalansága azonban mind nyilvánvalóbbá vált, és ez a közmorál rohamos romlásában is megmutatkozott. A rendőrkapitányságra egymás után érkeztek a bejelentések fosztogatásokról, például borospincék feltöréséről, amelyeket fegyveres önkényeskedők hajtottak végre.
Emiatt, valamint a közigazgatási ügyek előmozdításáért november 10-én Várfalvi Lajos, a kerületi forradalmi tanács vezetője a következő hirdetményt (2. Hirdetmény) tette közzé:
„1. A nemzeti függetlenségért vívott harcok folyamán rengeteg felelőtlen egyén kezébe került fegyver, akik az október 23-át követő eseményeket rendbontásra, rablásra és fosztogatásra használják. Ennek megakadályozása érdekében elrendelem egész XX. kerület területére, hogy fegyvert csak az viselhet, aki a mai nappal keltezett fegyverviselési engedéllyel, avagy régi nemzetőrségi igazolványával jár, mai nappal felülbélyegezték. Az egyes őrsökön a parancsnokok az igazolványokat szedjék össze, és ezt a rendőrségre felülbélyegzés céljából vigyék be.
2. Ma este 6 órától kezdve minden olyan személytől, aki nem rendelkezik ezen új igazolvánnyal, a fegyvert el kell venni. A Nemzetőrség parancsnoka gondoskodjék e rendelet végrehajtásáról.
3. Minden olyan személyt, akit rabláson, fosztogatáson rajtakapnak, azonnal le kell tartóztatni, és amennyiben ezt fegyveresen követik el, úgy a rend és a közbiztonság érdekében a fegyveres fosztogatók vezetőjét a helyszínen agyon kell lőni.
4. Minden házban, ill. háztömbben alakuljanak meg a lakásbizottságok, és a sérült házak, üzletek berendezéseit vegyék őrizetbe.
5. A közellátás. Közélelmezés, betegszállítás, gyógykezelés és a szállító-üzemek, valamint villanytelep, gáz- és közüzemi szolgáltatások dolgozói menjenek be munkahelyükre, hogy a legfontosabb közbiztonsági és létfenntartási üzemeink meginduljanak, és a lakosság ellátásáról gondoskodjanak.”
Ennek megfelelően állították ki, vagy bélyegezték felül az igazolványokat. Ezekben a napokban Bartók János lett a kapitányságon a „mindenes”, mivel a parancsnokok rendre távol tevékenykedtek. A káosz viszont egyre nőtt, a különböző őrsök tőle kértek felvilágosításokat és intézkedést.
Eközben jelent meg a Csepelről a Buri István felkelőparancsnok és vele Értékes József, az egyik alparancsnok: a sziget ellenállását a szovjetek letörték. A jövevények tanácstalanok voltak. Felmerült az is, hogy a pesterzsébetieket támogassák embereikkel a harcukban. Később, a megérkező Oltványiékkal viszont már az emigrálásról tárgyaltak.
Két napon belül, két teherautóval tíz személy – Oltványi, Várfalvi, Széchenyi, Kerekes, Bartók, Bali Sándor, Buri és Értékes és a két sofőr – kalandos körülmények között átlépte az osztrák határt. Közülük Bartók és Bali hamarosan visszatért.
November-11-én a szovjetek elfoglalták a kerületi nemzetőrségek objektumait. A fegyveres ellenállás ezzel – legutolsóként a fővárosban – a XX. kerületben is befejeződött.
Megtorlás
A forradalmat követő megtorlás idején 132 pesterzsébeti fegyveres ellenállót állítottak bíróság elé. Közülük Bartók Jánost és Micsinai Istvánt, valamint az esztergomi légvédelmi tüzérségi alakulatból hét katonát: Mecséri Jánost, Szendi Dezsőt, Szabó Pált, Rémiás Pált, Kicska Jánost Kálmán Dezsőt és Magyar Jánost végeztek ki. Többeket halálra ítéltek, de végül életfogytig tartó börtönbüntetést szabtak ki rájuk. Így járt a helyi felkelők közül Baka Lajos, Poszovecz Ádám, Kálmán Béla, Kovács Kálmán, Kovács Tibor. Az esztergomiak közül: Puchert János, Paska Elemér, Dobrosi Lajos, Varga József járt így, illetve Vargára „csak” nyolc évet róttak ki. Molnár Gézát pedig távollétében ítélték halálra. A többiekre enyhébb büntetést róttak ki, tizenegyüket felmentették.
LEVÉLTÁRI FORRÁSOK
Budapest Főváros Levéltára (BFL)
1901/58. Hankiss Ferenc perirata
2059/58. Pörös István perirata
3028/59. Venyige István perirata
381/57. Micsinai István perirata
5478/58. Szombati Gábor perirata
5836/58. Okner Sándor perirata
6567/57. Tóth Ferenc és társa perirata
710/58. Stanczik Lajos perirata
8039/58. Gyergyói Ferenc és társai perirata
9053/59. Viniczay János és társai perirata
9101/60. Vangel György és társai perirata
Hadtörténeti Levéltár (HL)
0107/1959. Baka Lajos és társai perirata
031/58. Mecséri János és társai perirata
071/59. Kálmán Béla és társai perirata
078/61. Soós János és társai perirata
470/57. Kiss Sándor perirata
Különgyűjt. 2. doboz 10. őrzési egység, 111–122. 31. lövészezred (Kiskunmajsa)
Különgyűjt. 2. doboz 10/a. őrzési egység, 1–8. A 31. lövészezred egykori tisztjének visszaemlékezése
Különgyűjt. 2. doboz 9. őrzési egység, 96–110. 37. lövészezred (Kiskunhalas)
Különgyűjt. 3. doboz 38. őrzési egység, 469–473. 51. légvédelmi tüzérezred (Esztergom)
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (TL)
M-20032. „Zádori Ernő”
M-31681. „Rádai Mátyás”
O-10850. „Nagykőrös” csoport ügydosszié
V-141309. Cseh Attila és társai ügye
V-141310/1. Fodor László és társai ügye
V-141311. Györffy József és társa ügye
V-141316. Molnár István és társai ügye
V-141322. Alapffy Attila és társai ügye
V-141323. Jánosi Albert és társai ügye
V-141853. Renner Péter és társai perirata
V-145303 Viniczay János és társai perirata
V-145303-b. Vetési József ügye
V-145402. Kálmán Béla és társai perirata
V-145625. Baka Lajos és társai perirata
V-146378. Varga Miklós és társai perirata
V-142910. Vass Kálmán és társai perirata
INTERJÚK
Dani Ernő-interjú. Készítette Markos Katalin 2013.
Právics István-interjú. Készítette Markos Katalin 2013.
Puchert János-interjú. Készítette Szakolczai Attila. 1956-os Intézet OHA, 1994. 615. sz.
Vajda Németh József-interjú. Készítette Holbok Sándor. 1956-os Intézet OHA, 1994. 489. sz. (Javított változat)
BIBLIOGRÁFIA
EÖRSI – Eörsi László: Soroksár 1956. Táncsics Műv. Ház, 2014.
Hodosán Imre: Cselédkönyvtől a tölgyfalombig. Zrínyi Katonai Kiadó, 1984, Bp.
Kő András: Tököl. (Második, bővített kiadás.) Tököl képviselő testülete, 2008, Bp.
Kő András–Nagy J. Lambert: Tököl, 1956. Publica, 1992, Bp.
Marossy Endre: 50 év – 50 kép (Az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékei Pesterzsébeten). Pesterzsébeti Múzeum, 2006.
Marossy Endre: Harcok a Jutadombnál. In uő: Harcra hív a kürt. Coldwell könyvek, 2005, Bp.
Marossy Endre: Soroksár, 1956. Beszélő, 2014. http://beszelo.c3.hu/onlinecikk/soroksar-1956 [3]
Puchert János: Egy túlélő visszaemlékezése. Kézirat, é. n. 1956-os Intézet Alapítvány könyvtára.
Szepesi Imre: Ördögi körben. Kossuth Kiadó, 1989, Bp.
Szűcs Miklós: Ezredes voltam 1956-ban a vezérkarnál. Szabad Tér Kiadó, 1989, Bp.
Tanúságtevők az ENSZ előtt – 1957. Nagy Imre Alapítvány, é. n. Bp.
Ujvári Imre László: Októberi riadó. (Második, bővített kiadás.) Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 1986, Bp.
FILMOGRÁFIA
Gazdag Gyula: Magyar krónikák (Chroniques hongroises ). Fr.-magyar koprodukció, 1991. RAI3–RTSR–RTBF–MTV1.
Lugossy István: Jutadomb 1956. Dokumentumfilm. Fórum Filmalapítvány, 1998.
- Emléknyom [8]