2015. április 28.
Akárcsak az irodalom. És olykor természetesen az az érzésünk, hogy semmi új a nap alatt. A Nemzeti Együttműködés Rendszerét sem kellett volna (újra) felfedezni. Megcsinálták azt már a Habsburg időkben, történelmi léptékben mérve nem is oly rég.
Gregor Mayer nemrég megjelent könyve, A nagy összeesküvés – a szarajevói merénylet és következményei (Budapest, Noran Libro, 2014) kapcsán vettem elő újra Ivo Andrić Nobel-díjas író regényét, a Híd a Drinán-t. Andrić is benne volt egykor a sok helyütt, itt és ma is szerb nacionalistának tartott Ifjú Bosznia mozgalomban, amely – ezredszer is megismételjük – formális egyesület sosem volt, tagjai közt pedig volt szerb, horvát és bosnyák is, pravoszláv, katolikus és muzulmán (bár inkább anarcholiberalisták, ateisták voltak). Ami összekötötte őket: lánglelkű fiatalságuk, s hogy egy délszláv államban akarták felszabadítva látni az Osztrák–Magyar Monarchia által elnyomott népüket.
Andrićot amúgy szerbként tartóztatták le, viszont katolikus bosnyáknak született a boszniai Travnikban, végül a szerb Belgrádban hunyt el a jugoszláv szocialista hatalom avagy ország szerb/jugoszláv írófejedelemként. Bár volt ő Berlinben a királyi Jugoszlávia nagykövete is, még Hitler idejében. Vagyis elég furcsa életútja volt, az se biztos, hogy amit leírtam róla, az igaz (vegyük hát e szösszenetet irodalmi munkásságom részének). Éppoly kacifántos, mint amilyen Bosznia–Hercegovina sorsa volt.
Amire felhívnám most a figyelmet, az az, hogy mily hasonlatos volt szerzőnk leíratában a Ferenc József katonái által megszállt bosnyák föld a mi mai állapotainkkal. Tény, hogy az okkupáció után érzékelhető volt a fejlődés (vasút, települések fejlesztése, utcák felsöprése stb.), bár az Oszmán Birodalom sem (csak) hanyatlást hozott. Tény, a vidékiek szenvedtek, mint a kutyák, a ritka rossz minőségű földek és főleg az abnormális adók miatt. Naná, hogy fellázadtak, s részben, vagy mondhatni egészében, a monarchia emiatt avatkozott be; elegük volt, hogy a „szerbek“ ugrálnak.
Akkor még igen sok török is élt, főleg a városokban. A regény Višegradban játszódik: egyre több idegen, azaz katona, hivatalnok jelent meg. „De ami a legjobban meglepte a kasaba /azaz a város/ világát, s csodálkozással és bizalmatlansággal töltötte el az embereket, nem annyira a számuk, mint inkább érthetetlen és áttekinthetetlen terveik voltak, fáradhatatlan munkálkodásuk és kitartásuk, amellyel dolgaik véghezviteléhez fogtak”. (Ezt szebben a NER-ről Kéri és Lengyel László sem tudná talán megfogalmazni!) Persze az osztrák–magyar földrajztudósok, politikusok azt is kitalálták, hogy ebből a barbár balkáni hordából egységes népet, illetve a boszniai identitást fogják megkonstruálni. Hogy ez mennyire jött össze, íme egy anekdota: ha ma egy taxi a keleti (szerb) Szarajevóból átmegy a nyugatiba (a bosnyákba), a kanton határán leszedi a rendszámtáblát, mert a bosnyák hatóság amott megbünteti azt, aki a Boszniai Szerb Köztársaság rendszámtáblájával fuvarozgat.
Andrić arról is ír, hogy a törvények voltaképp láthatatlanok, s a rendeletek, előírások sorával megkeserítik az emberek életét, az állatokkal és az élettelen tárgyakkal együtt (?!). A kasaba egész belső és külső életet meg akarják változtatni, ellenőrizni. A törökök és szerbek otthon meg ugyanúgy éltek, ahogy addig. Ám az uralkodás jellege olyan, hogy „mindezt békésen és kevés szóval teszik, erőszak és hivalkodás nélkül, úgy, hogy az ember valójában nem is tud minek ellenállnia. Ha a nép érthetetlenségével vagy ellenállásával találkoznak, egyszerűen megváltoztatják munkájuk irányát, de megint azt teszik, amit a fejükbe vettek. Minden munka, amibe belevágnak, ártatlannak, sőt, értelmetlennek tűnik.“ (Ha erről nem jut eszünkbe az internetadó körüli hercehurca – aminek még vége sincs! –, akkor semmi.) Össszeírták még a fákat is, de hogy minek, azt senki se értette. A szerbek jobbágyok maradtak, földet nem kaptak, és elvoltak a törökökkel, békés gyűlölködésben, akiket az új urak szintén mélyen megvetettek, s úgy akarták őket európai módra civilizáltatni, ahogy az indiánokat, afrikaiakat stb. a fehér übermenschek..
De az osztrák–magyar hatalom igazán nagy ötlete az volt, hogy közigazgatási apparátusa nem volt erőszakos, s az emberek zsebéből simán kiszedik az adókat, az illetékeket, akik csak pislogtak. Az Oszmán Birodalommal szemben annyival volt jobb ez a rendszer, hogy a törökök anno kíméletlen erőszakossággal verték ki az adókat. Pedig azok az ő idejükben alacsonyabbak voltak, csak a szerb jobbágy megszokta, hogy az agának, a földtulajdonosnak jár, ami jár.
Persze minden egyezés a véletlen műve, kötve hiszem, hogy a mai magyar hatalom titkos tanácsadói – akik, ugye, nem is léteznek – a monarchia Boszniában megvalósított politikáját tanulmányoznák. Pedig látjuk, hogy azt hogy kell csinálni: semmit a népnek (a jobbágyoknak), egyes hallja-kend agákkal (ma: oligarchákkal) kompromisszumot kell kötni, és az se árt, ha a városközpontokat kicsit kipofozzák: íme, a civilizáció.
Nem tartozik ide – vagy éppenséggel igen: április elején össze-vissza autóztam a Duna mentén, mindkét oldalán. Először Tököl, Kalocsa irányában. A város- és faluközpontok rendezettek (erre ad az EU), akárcsak sok más helyen. De a falvakban lassan minden második ház vagy már összedőlt, vagy fényes nappal is lehúzták a rollót. Embert alig látni: délután hazafelé karikázó férfiak, kinéznek vagy hatvanak, gondolom, vannak vagy negyven évesek. Jó esetben közmunkából mennek haza, iszonyat szomorú arcok... Ha van kocsma vagy bolt, előtte egy-két bicikli. Az egykori téesz-épületek összedőlve – úgy néz ki ez a vidék (és nem Kelet-Magyarországon járunk), mint Bosznia a háború alatt. Mintha szisztematikusan szétbombázták volna.
Egy a remény, az osztrák–magyar hatalom sem maradt örök (mi az a harmincpár év?), mert egyik sem marad az. Hogy mi hogyan, minek, miből éljük viszont meg, az jó kérdés.
(A kép forrása: www.sarajevotimes.com [3])
- KülBlog [4],