2015. július 22.
Olybá tűnik, minél reménytelenebb egy ország, főváros, a falvak helyzete, annál inkább több energiát, pénzt feccelnek a központi tér felújításába, és hogy annak közepére álmodjanak egy vagy több emlékművet, szobrot, és tartsanak egy falu- avagy városnapot. Melynek programja pont olyan giccses, mint maga az emlékmű, a szobor. De most a legkevésbé az az érdekes, hogy a bömbölő lakodalmas rock mellett miképp tunkolja az ingyenpörkölt szaftját a nép. Legalább nem maradnak éhesek, mint általában.
Budapestre kár szót vesztegetni – nehéz eldönteni, hogy melyik a rondább, gusztustalanabb, ízléstelenebb és politikailag is erősen vitatható: „a német megszállás áldozatainak emlékműve”, vagy szintén tavaly a parlament északi részén újraavatott Tisza István emlékmű, miután 1945-ben eltávolították. Meglehet, az adott neobarokk társadalom ízlésébe ragyogóan beleillett a kompozíció, amelyen szerepel egy feleségét és gyermekét átölelő, sisakos katona is állig felfegyverkezve. De mi hárman, akik a múlt keddi, migránsok melletti tüntetés után megnéztük a szoborcsoportot, csak hüledeztünk. Meglehet, szimplán vakok vagyunk, de Tisza István nevén kívül semmilyen feliratot nem láttunk, és körbejárva sem találtunk semmiféle magyarázatot: ki készítette, mikor, mi a története. Se magyarul, se angolul, se sehogy – a lüke turista meg találja ki maga, mi ez. Ahogy a szintén a parlamentnél álló Kossuth-szobor (szintén számos alakkal) is tavaly került vissza, pontosabban annak mása, mert az eredetit egykor Dombóvárra cipelték el 1952-ben. Ennek feliratát azonban sikerült oly simára sikálni, hogy a fehér kőről szinte úgy kellett letapogatni a betűket.
A szoborállítási mániának – és lopásuknak – összmagyar nemzeti jellege van. Ott az én kis vajdasági szülőfalum, lett Mátyás szobor, mert a magyar kormány a Mátyás király jubileum kapcsán erre írt ki pályázatot tíz éve. A szobrot ellopták, mert fémből készült – azóta is ott árválkodik az oszlop a templom melletti kis parkban. De mindegyik hatalom olyan, hogy valami látványosnak tűnővel akarja bizonyítni tevékenységét – és most tökmindegy, a fővárosról, egy magyar vagy épp az én kis falumról van szó. Ha az EU, a magyar vagy a szerb kormány a központi tér átépítésére ad pénzt, akkor az lesz átépítve – pontosabban először a terv költségeire lehet pályázni.
Így aztán megszületett a terv (lásd képünkön), s előlegezzük meg, hogy biztosan szép lesz az – ha egyszer a tartományi kormány pénzt küld majd rá. Mert az nincs. De be lehet jelenteni a terv stratégiai tervét; sok minden más mellett, például a kézilabdapálya félkész öltözői is egyszer készek lesznek, miután pár évtizede romokban állnak. Kit izgat az utak, járdák állapota, hogy a buszállomás ezer éve egy libafos-zöld színű műanyag bódé, hogy a számtalan hidacska korlátai rozogák. Hogy minden második ház gyakorlatilag eladó vagy összedől, nincs egy működő vendéglő - mert fogy a nép, a fiatalok emigrálnak, se kereslet, se kínálat, munka meg sehol a környéken. Ismerős a helyzet ez – elég megnézni egy magyarországi falut, de Budapest peremkerületeit is: a központ jó esetben rendezett, van egy felújított park, tér, szoborral vagy kopjafával, öt méterre onnan az első kis utcában pedig a pusztulás, a szegénység, a nélkülözés képei.
Anno évtizedeken át falunk „leglátványosabb” része a főutcán lévő zsidótemető volt: az összedőlt halottasház, a temetőt benőtte a burgying, a bokrok, mert senki sem gondozta. Hisz nem is volt ki, az ősök Auschwitzba kerültek, a mindenkori faluvezetők meg szartak rá. Mára „megoldódott” a helyzet, a sírkövek Szabadkára kerültek, noha ez nem is épp a zsidó vallási törvényeknek megfelelő eljárás volt. Igaz, azóta legalább a mártírok emlékművének környéke rendbe van téve.
Ahogy a művház előtti parkocska sem volt teljesen elhanyagolva. A poén (már ha ez poén) most viszont az lenne, hogy ott áll a II. világháborúban a Petőfi brigádban elesett áldozatok emlékműve, amire a kilencvenes évek délszláv háborújában elesett újabb három magyar áldozat neve is felkerült. A brigádról annyit kell tudni, hogy 1944-ben – miután megjött a szovjet hadsereg, majd a partizánok – a kommunisták megszervezték, legyen egy magyar alakulat, ami a fasiszták ellen harcol. Lett is – és mi ugyan úgy tanultuk, mindegyikük önkéntes és lelkes forradalmár volt, a valóságban alighanem a többségük kényszerbesorozott volt. Kiképzés és fegyver nélkül vitték őket a Dunához a nácik elé golyófogónak. Legutóbb ugyan a helyi establishment ezt az emlékművet is megkoszorúzta (csak épp a 91-92-ben elesettekről feledkeztek el megemlékezni). Ám most az a gigászi ötlet, hogy az amúgy ramaty állapotban lévő betonemlékmű ne közvetlenül a főutcán legyen a parkban, hanem épp hátul, a művház oldalához pászítva.
Kishegyesi emlékműterv
Hogy miért? Hát azt nem tudni. Nyilván valakiknek szemet szúr (ha jól emlékszem, van rajta egy vörös csillag - hát ha annyira zavaró, mert komcsi jelkép, hát vakarják le). Meg nincs annál maradandóbb, ha maguknak úgy állítanak emlékművet, hogy egy másikat áthelyeznek. De már az is felmerült, hogy az egyik temetőben lévő emlékművet is áttennék ide – amit az 1849-es csata áldozatainak szenteltek (itt nyertek utoljára a magyar csapatok, megzavarván Jelaši
ékat) –, amit a bevonuló szerbek 1918 után lebontottak, és csak 1999-ben lett visszaállítva, rekonstruálva. (A legenda szerint 1944 után meg a turulszobornak ástak egy mély gödröt a templom mellett és abba földelték el. Hát, nosza, azt is ki kéne bányászni, hisz szezonja van a turulszobroknak.)
Az emlékezetpolitika ilyes átformálása persze nem vezet sehova – már csak azért sem, mert a faluvezetők történeti tudása biztosan nem nagyobb az átlagosnál, ergo azon átformálni sincs mit. A legőszintébb gesztus az lenne, ha a tanácsnokok magukról és maguknak állítanának egy komplett lovasszobor-csoportot. Mert így a parasztvakításnak sosincs vége – igaz, amire kész lesz az impozáns tér a színpaddal, addigra nem akad, aki felmásszon rá. Pláne nem magyar (nem mintha a nemzetiség ez esetben oly lényeges lenne). A padokon maximum pár fiatal fogja inni a kétliteres, műanyag flakonos sört, mert csak arra lesz pénzük. Vagy sem – ahogy már ma sem.
Hisz ma már a falunapra a betyárokat is importálni kell. Na, abból meg egyre nagyobb a kínálat a szerb-magyar határ környékén.
Kishegyesi betyárok
- KülBlog [5],