2015. október 26.
Abban, hogy a vajdasági magyarság, legnagyobb pártja, a helyi közösségek 1956-ra emlékeznek, önmagában semmi kivetnivaló nincs – bár az itteni magyaroknak csak annyiban volt/lehetett köze a forradalomhoz, hogy majd’ húszezer menekült érkezett Jugoszláviába. Ezek jó része éppen azon a határon, azaz a bácskain, ahol először épült meg a Magyarországot ma leginkább szimbolizáló szögesdrótkerítés. Épp a menekültek ellen. Miközben akkor számtalan magyar településen alakítottak ki tábort, szálláshelyeket a magyar menekülteknek.
Miközben a Vajdaságban egyre nagyobb 1956 kultusza az utóbbi tíz évben, itt viszont azt láthatjuk a magyar uralkodó elit úgy menekül 1956 emlékezetétől, mint ördög a tömjénfüsttől. Október 23-án szinte az összes párt expressz zavara le a megemlékezést. Paradox módon leginkább talán a Jobbik húzott bele, úgy látszik, épp nekik nem ciki, hogy ugyan egy antikommunista, diktatúraellenes forradalomról van szó, ami azonban korántsem volt teljességgel antiszocialista (de ennek már hatalmas az irodalma).
A kádári–titói összeborulás korszakában 1956-ra természetesen a Vajdaságban sem emlékezhettek. De hogy miért csak az ötvenedik évforduló évében kezdtek el emlékezni oly nagy hévvel a vajdmagy pártok/pártocskák, miért akkor jelentetett meg minden folyóirat tematikus számot, és Palicson, ahol a legnagyobb táborok egyikét alakították ki, miért emeltek kilenc éve szobrot a menekültekre emlékezve, annak volt egy gyakorlati oka – ilyesmikre lehetett pályázni a magyar államnál, erre adtak plusz zsozsót. A Vajdasági Magyar Szövetség udvari szobrászának, Szarapka Tibornak az alkotása azonban elgondolkodtató: a kövön két madár fekszik; hogy giccs-e, majd megmondják a művészettörténészek, de ez a két, félig kék madár (vagy liba, kacsa?) mintha nem pihenne, hanem döglötten feküdne, akár a kiterített fácánok a vadászat után. (Az 1944-es vérbosszú emlékére állított szobor, a szabadkai Vergődő madár szintén madár...)
Persze, lehet ezt úgy értelmezni, hogy a forradalmat leverték. De akkor a politikusok miért beszélnek mellette a szabadság madaráról – bár a szoborféleség neve is az? A mű és interpretálása nagyon is beleillik az újabb idők szoborállítgató vonulatába, de erről itt ennyit. Miután lecsengtek a délszláv háborúk, noha még mindig az írók és filmesek kedvenc témája, most egyre-másra szedik elő 56-ot, naná, a menekültekre koncentrálva. Mert ezek a mi, jó magyar menekültjeink – ellentétben azokkal, akik jöttek és jönnek még ma is. A magyarok egy jó része meg ugyanúgy utálja őket, mint az anyaországban. A félelem talán még érthető, hisz a kilencvenes években százezrével érkeztek a szerb menekültek, majd később a koszovóiak, de az ellentmondást csak a vak nem látja. Hovatovább a szerbiai Magyar Nemzeti Tanács úgymond hivatalosan is a vajdmagyok nemzeti ünnepévé avatta 56-ot, mert avatni jó. Viszont túlnyomórészt hallgatnak a közösség áldozatairól a jugoszláv háborúk idejéből, vagy ama, tényleg fényes pillanatra, amikor több magyar településen lázadtak fel a civilek a mozgósítás, a szerb háborús politika ellen. Az valahogy kevésbé kóser.
Viszont az utóbbi években épp október 23-a lett kiváló alkalom arra, hogy a politikusok emlékműsorokon vegyenek részt, az első sorban pózolva, művészileg szintén kétes színvonalú táncos-gyertyás revüt nézve meg, mint az idén. És akkor jöhetnek az ünnepi szónokok – így idén az MNT elnökétől, Hajnal Jenőtől hallhattunk veretes, antológiába illő gondolatokat, ti. hogy: „A jelenkor nagy változásai idején, amelyek átformálják a sorsunkat is, rajtunk is múlik, hol lesz szilárd, biztos és kiszámítható a jövő. És éppen 1956 példáján láthatjuk, hogy az élet egészében becsületügy, és emlékeznünk kell, a haza nem eladó, úgy kell nekünk is keresnünk az igaz és erkölcsileg járható utat, ahogyan azt ’56 hősei és mártírjai tették.” Aha, szóval a élet egészében becsületügy – meg egy adag közhely. És melyik haza nem eladó? A nagy- és összmagyar? Oké, tudjuk, lózungok ezek, értelmük semmi – és mégis érzékeljük, mi vért izzadott a szerző, hogy kivágja a semmit.
Ennél azonban elemzésre érdemesebbek a VMSZ elnökének utóbbi évekbeli ünnepi beszélyei, mert azokra sem könnyű gombot varrni. Tekintve, hogy Pásztor Istvánék az utóbbi években minden szinten (helyi közösségek, önkormányzatok, tartomány és köztársaság) hatalmon vannak. Most hagyjuk, hogy a becslések szerint pár év alatt (!) húsz százalékkal csökkent az életvitelszerűen ott élő magyarok száma, hogy mekkora a munkanélküliség, a nyomor – mindent ne kenjünk a VMSZ-re. De az utóbbi egy évben folyamatosan politikai botrányok rázkódtatják meg a közéletet – a szabadkai Népszínház ügye, a Szabadkai Rádió magyar szerkesztősége megszűnése körüli hercehurca, és főképpen ott az egyedüli napilap, a Magyar Szó, ami lassan heti szinten szállítja az újabb, belső botrányokat. Az régóta világos, hogy egy szimpla pártpropagandát nyomó újság, de egyszerűen nevetséges, ahogy a főszerkesztő értelmezi a sajtószabadságot, a párt emberei meg telefonon meg a közösségi médián fenyegetik azokat, akik másképpen gondolkodnak, vagy éppenséggel semmi közük sincs az adott ügyhöz. Emiatt is alakították meg a részben éppen a VMSZ-ből dezertálók a Magyar Mozgalmat, ami civil egylet akarna lenni, de főleg politizálnak – persze ehhez joguk van.
És itt jönnek be Pásztor 56-os merengései a szabadságvágyról, a szólás- és gondolatszabadságról, az önkényuralomról, a hazugságon alapuló rendszerről. Két éve úgy látta: „1956-ban az akkori magyar társadalom kimondta, nem kér többet mindabból, ami egy évtizede nyomorítja. Nem tudja tovább elviselni, nem tűri, elsöpri. Másmilyen világot akar magának építeni. A szabadság világát, amely az ismert, az imént felsorolt elveken nyugszik.” Csak hát azóta nagyon úgy néz ki, hogy ma a közösség többsége már szintén nem kér abból, ami nyomorírtja, másmilyen világot akar: van, aki emigrál, van, aki mozgalmat indít éppen ellenükben, pont a szólás- és sajtószabadság mellett kardoskodva (miközben sokan közülük még VMSZ-esként, MNT-sként ugyanúgy csak a saját szabadságukat tartották értéknek; ha azt pedig más követeli, akkor az meg széthúzás, az egység bomlasztása, nemzetárulás). Idén Pásztor talán még világosabban célozgatott: „1956. október 23-án a fiatalság győzelmi erejével a választott és nem kitalált, megideologizált szabadság nagyszerűségével a szívünkben van lehetőségünk készülni a holnapra, a holnapokra. És tudjuk, hogy az a holnap régen volt olyan bonyolult, feszültségekkel terhes, időnként elvakult és túl gyakran kétszínű, mint manapság, mint az elmúlt hónapokban.”
Hogy tetszik ezt érteni? Hogy a holnap bonyolultabb lett? Ki az elvakult és kétszínű? Hogy jön ide 1956, a fiatalok? Mi van már megint a szabadsággal, ami nem kitalált és megideologizált?
A fentiek fényében, gondolom, nem kell újfent magyaráznom, hogy mindennek így semmi értelme, és egy ilyen eszmefuttatásra már nyolcadikban is legfeljebb kettes jár. Vagy járna, ha erről íratnának a vajdasági magyar iskolákban.
Igaz, ott a fiatalok alig valamicskét tudhatnak 56-ról, már ha egyáltalán bármit. Nem mintha a magyarországi fiatalok sokkal többet. 1956-ot lassan sikerül teljesen elfeledtetni, „elsikkasztani”, behajítani a szekrény mögé – ne is lássuk. S ahogy az lenni szokott, egy kisebbségi közösség mindig fáziskésésben van – előbb most kitalálják 1956 emlékezetét, megfogalmazzák „üzenetét”, egyszersmind kifacsarják. Lassan olyan lesz ez, mintha 57-ben Rákosi éltette volna a forradalmat.
És még egy kis adalék: a bánáti Muzslán is emléktáblát avattak az egykori befogadóállomás helyén. Itt nyilatkozta egy bácsi: „ „Átjöttek, hoztak dolgokat, eladtak ruhát. No, nekünk sikerült megvenni tőlük egy takarót. Katonatakaró volt, ők használták. Az megvan még most is.” Ühüm, vagyis nem takarót adtak nekik, hanem inkább megvették tőlük azt, amijük még volt. Meglehet, igaz, ételre kellett nekik a pénz. Mert azt se nagyon kaptak.
Vagyis láthatjuk, másképp is él már/még 1956 hagyománya a Vajdaságban. Mert az idei menekültáradat kapcsán számos ottani magyar településről hallhatjuk az olyan sztorikat, ki mit adott el a menekülteknek, milyen szolgáltatásokat nyújtottak – nem ingyen.
- KülBlog [5],