2015. november 29.
Mivel a magyar közjogi máltóságok és miniszterek közt nincs nő, nehezen tudjuk elképzelni, hogy ha a keleti-ázsiai nyitás jegyében valamelyikük egy olyan, minimum kicsit radikális iszlám államba utazna, ahol kötelező a nőknek elfedniük a testük szinte egészét, hogyan öltözne fel és erre mit mondanának elemzőink és a kommentelők.
Szerbiában azonban a parlamenti elnök hölgy, több nő akad a miniszterek közt is, a férfi vezetők pedig előszeretettel alkalmaznak ún. celebeket tanácsadóknak, mondjuk a külügyminisztériumban. Akiknek ugyan szakmai tudása nincs, viszont idomaikat előszeretettel mutogatták az ún. férfimagazinokban vagy a bulvárlapokban. (Persze akad ilyen férfiben is, az e tekintetben Putyint majmoló Čeda Jovanović, a legendás Ellenállás/Otpor egykori, legismertebb vezetője.)
Maja Gojković (Forrás: e-novine.com)
Ám Maja Gojković Iránban nem lenge öltözékben jelent meg, hanem a hidzsab (al-amira) egyik legkeményebb verziójában, igaz, ez az arcot legalább nem takarja el (e ruhák, kendők közül mit minek nevezni, szintúgy folyton okoskodás tárgya errefelé). Hogy mit csinált Iránban, az tökmindegy, elment meglátogatni a kollégáját. Mi tagadás, én is megnézném Iránt, kár, hogy firkászként erre sem lehetőségem, sem bátorságom nincs. Ráadásul Szerbiának nem oly stratégiai partnere Irán a keleti nyitás jegyében, mint aBelgrád-Budapest vasútépítést finanszírozó kínaiak vagy az „arabok”, akik most egymilliárd dollárt adnak kölcsön a kölcsönök törlesztésére. Maja Gojković amúgy is kiismerhetetlen, a legradikálisabb szerb nacionalisták közt kezdte, akik minden muzulmánt/törököt a pokolra küldtek volna, később a kvázi-liberóknál kötött ki, most meg nem is tudom, mely pártban van Újvidék egykori polgármestere. Akár lehetne a magyar pártban, a VMSZ-ben is, mint az egykori lottócica, Suzana Mančić, aki Belgrádban azért lépett be állítólag a pártba, hátha előbb kap magyar állampolgárságot.
Megélhetési bevándorló Magyarországra? (Forrás: http://www.pulsonline.rs/ [3])
A legismertebb szerb drámaírónőnél, Biljana Srbljanovićnál kiütötte a biztosítékot, hogy nem szégyelli magát a parlament elnöke, amikor Iránban 1979 óta törvény kötelezi a nőket az effajta ruhadarab hordására, miközben a fiatal nők a vallási rendőrség zaklatása ellenére is tesznek rá. Ráadásul szerinte Maja még a törvényen is túltett, mert a dzsilbabot Iránban nem is hordják, ott színest is viselhetnek, nem kötelező a tiszta fekete, így ő. Hovatovább az irániak nem is arabok, és járt már ott, látta, hogy intelligens, érdekes, képzett és szép emberek. Nemzetkarakterológiával a hülyeségre lőni azért szintén érdekes, szép módszer.
Maja tehát túllőtt a célon, ruházata engem inkább a pravoszláv kaludjericákra, szerzetesnőkre emlékeztet, de úgy vagyok vele, mindenki öltözzék úgy, ahogy akar, amit divatosnak tart, vagy amit a protokoll előír. A hír egy napig volt érdekes, akár a szegedi figuráé, akinek a segge kilógott a cicanadrágból és úgy grasszált a Kárász utcán.
És itt emlékeztessünk arra, a menekültellenes közvélemény egyik nagy érve, hogy ezeknek okostelefonja van, amilyen nekünk sincs, meg menő cuccokban migrálgatnak, világmárkájú német márkájú tornacipőben, olasz farmerben, amcsi felsőben (amit persze valahol Ázsiában hamisítottak). Ha ilyesmiben járnak, tehát úgy, ahogy kábé mi, az a baj – de ha népviseletben jöttek volna, még rátettek volna egy lapáttal, hogy na, ebből is látszik, ezek nem akarnak integrálódni. És hogy milyen rendezett a frizurájuk, nyírják egymást, borotválkoznak. A külső a fontos nekik... Ám ha hosszú hajuk lenne, meg szakálluk, mint a mudzsahedineknek, vehabitáknak, akkor az lenne a baj, és így biztos tetvesek is...
Hussein és Rauf Afganisztánból – Déri Miklós fotója a Köztársaság térről (a szerző engedélyével)
A menekültekről (vö. illegális gazdasági bevándorlókról), nem kevésbé az iszlámról, a muzulmánokról, arabokról annyit összehordtak már nem csak a világot sosem látó kommentelők, de tudós barátaink is, hogy csak azt kérdezném: látták már őket élőben, éltek köztük, beszéltek velük? Most nem a konferenciákra gondolok arab és vagy muzulmán előadókkal, kollégákkal, az egyiptomi turistavezetőkre, az isztambuli bazárra vagy a pesti török vendéglősökre. Bár már ezek is hasznos tapasztalatok, amelyek szintén ellentmondanak a belénk vert képbe – ezt nevezném Jumudzsák-szindrómának –, miszerint aki onnan jön, gonosz, ronda, félszemű, csaló és rabló.
Hanem azt kérdezném, voltak-e közös élethelyzetben, azaz éltek-e együtt muzulmánnal? Én sem bővelkedem tapasztalatokkal, de a Vajdaságban, akárcsak szülőfalumban, jó ideje a pék, a cukrász, a szotyi- és gesztenyeárus általában albán – és mivel alkoholt még véletlenül sem árultak, feltételezem, muzulmán vallásúak. Már ha egyáltalán gyakorolták, mert itt akkor azt aligha lehetett, ahogy a kommunisták a keresztényeket se csípték, se senki hívőt. Kommunikálni ugyan nehéz volt velük, lévén gyerekkoromban mi is alig tudtunk szerbül, de a cukrászdákban végül megbarátkoztunk az ifjabbakkal (a nőket többnyire otthon hagyták Macedóniában vagy Koszovón, a fűtési szezonban pedig hazautaztak). Aztán a katonaságban is akadtak, főleg bosnyák muzulmánok, legalábbis a név alapján, de imádkozni se láttam őket, és a disznóhúst is megették, többnyire, ha jól emlékszem. Aztán már fegyvert sem kaptak, a konyhán dolgoztak és porciózták reggelire a szalonnát. A javát csöndes, tisztelettudó embernek ismertem meg, várták otthonról a levelet, kitört ott is a háború – sokszor kérdeztem őket, mit tudnak az ottaniakról, ott szipogtak nekem. A tisztek közt is akadt közülük, se jobbak, se rosszabbak nem voltak, mint a többi. Hogy hogyan kerültek haza, túlélték-e, nem tudom. Agresszív háborús dumát nyomókat inkább a szerb és horvát katonatársak közül ismertem meg.
Abbas, Lida, Zamira és Jalda Afganisztánból – Déri Miklós fotója a Köztársaság térről (a szerző engedélyével)
Életem legjobb riportélménye pedig az volt, amikor többször a bosnyák muzulmán többségű Szandzsákban riportoztam, városiaknál, falusiaknál, gazdagok többemeletes, várszerű házában, szegények tanyáin. A házas nők ugyan többnyire színes fejkendőt, hosszú szoknyát viseltek, de az eladósorban lévő lányok a vásárban ropták körbe-körbe, fedetlen fővel, kisminkelve, aranyláncokkal. S mindenki oly nyitott volt akkor (is), ha mondtuk, honnan jöttünk, kik vagyunk, mit csinálunk, hogy inkább az érdeklődést, a barátságosságot láttam, s nem a gyanút, mint amikor egy magyar faluba odaállítasz, és nem hogy a házukba nem hívnak be, de jó, ha nem kezdik el szidni az újságírókat. A szandzsákiak rögtön hozták a török kávét, hozzá az édességet, vagy megterítettek az alacsony asztalon, párnákon ültünk, lepényt, tojást, sajtokat, paradicsomot ettünk, ami akadt. Ez így szokás. Persze mindenütt akadnak jó és rossz példák.
Az egyik dél-szerbiai kisváros polgármestere egy harminc körüli muzulmán lány volt, rögtön intézte, ki mikor fogad bennünket. Így kerültünk el a dzsámiba, ahol az ovis korúak tanévvégi záróünnepsége volt. Mit mondjak, megható volt hallgatni, ahogy szavalnak, énekelnek – a férfiak lenn, a nők fenn, a karzatról nézték-hallgatták őket. Az udvarban süti, üdítő, két kisgyerekkel ücsörögtem a padon, hatéves kislány ügyelt a hároméves öccsére, fogta a kezét, egyszer elszaladt, együtt szedtük ki a rózsabokorból. Aztán jött a budapesti fotós, fekete hajával, alkatával arabnak, szemitának is elmenne valahol (vagy hogy kellene ezt leírni), és mondja, valaki magyaráz neki, de nem érti, nem tudnak angolul. Kiderült, azután érdeklődött egy fiú, van-e felesége – nincs –, meg hogy jól keres-e, ilyesmik. Mert lenne egy férjhez adandó húga. Amire a kolléga mondta, hogy hát van barátnője. Azt nem mondta, hogy zsidó származású, arra ugyan mit szóltak volna? Talán semmit. Meghívtak bennünket a hodzsák, a helyi vezetők, hívek ünnepi étkezésére, de arra már nem mentünk – rohantunk a foci vébét nézni. Nem értettem, arrafelé miért van oly sok bosnyák gyerek a német válogatott mezében, és nem például a törökében, mert az ötvenes évektől sokakat kényszerítettek innen oda emigrálásra. Majd rájöttem: a kinn dolgozó német rokonok küldhetik. Minthogy a fotóssal mindketten német drukkerek vagyunk, így nem izgultunk – egy szerb városban ez kevésbé elképzelhető a világháborúk miatt, pedig közülük is rengetegen élnek-dolgoznak már Németbe’ vagy az osztrákoknál.
Alsa és gyermekei Szíriából – Déri Miklós fotója a Köztársaság térről (a szerző engedélyével)
Ma meg már kis iszlám imaház van az utcánkban – már ha itt vagyok, délen -, hodzsával, de erről már sokat írtam. Baj velük nincs, legalábbis nem hallottam – van itt baja mindenkinek épp elég velük vagy nélkülük is. Azt beszélik, a menekülthullám idején az egyik utcában vásárolt házaikban szállásolták el titokban a menekülteket. Ők maguk amúgy Koszovóról menekültek ide egyiptomi romákként tizenéve, most így segítettek hitsorsosaikon. De ha így tesznek, az is baj – a saját nemzetiségű (ember)csempészeinkkel viszont elnézőbbek vagyunk, nekik is meg kell élni valamiből.
És akad még pár példám, mint a szarajevói menekült muzulmán, aki anno Újvidéken az egyik alapítvány sofőrje volt, engem is furikázott a főnökkel, már nem is emlékszem kacskaringós életútjára. Vagy hogy egykor itt az elhunyt muzulmánokat nem tudták hazavinni eltemetni, hát a többi nem katolikussal együtt az „öngyilkosok temetőjébe” kerültek, egy különálló, már rég gizgazos, fákkal benőtt részben, még halálukban is félre- és kizárva őket.
Ha választhatnék, majd inkább közéjük mennék.
- KülBlog [9],