2016. február 8.
Az erős helyi pártközpont
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, sikeresen megostromolták a Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. A kibontakozó forradalom különbözőképpen érte az ország, sőt a főváros egyes részeit. Kőbányán a helyi hatalom kezdetben – noha nem minden erőfeszítés nélkül – megőrizte fölényét a gyér számú felkelővel szemben.
„1956. október 24-én a kerületi pártbizottság, a rendőrkapitányság és a tanács bevonásával védelmi bizottságot hoztunk létre, amely aktív tevékenységének köszönhetően október 30-áig ellenforradalmi csoport a kerületben nem alakult” – emlékeztek vissza a belügyi jelentést tevők. Bár ilyen védelmi bizottság aligha létezett, a rendszerrel elégedetlenkedők sem maradtak teljesen passzívak, az „ancien régime” pozíciója a tűzszünetig kétségkívül nemigen forgott veszélyben. Még annak ellenére sem, hogy a hatalmi szervek együttműködését sem tudták elérni.
Így volt ez már október 24-én is, amikor jelzést kaptak arról, hogy „ellenforradalmi” csoportok fegyverrel Kőbánya felé tartanak, és Kerti Henrik, a X. kerületi pártbizottság első titkára utasítást adott Balázs József alezredes rendőrkapitánynak, hogy zárassa le a Hungária körutat. Balázs – azzal az indokkal, hogy Kertinek rosszak az információi – megtagadta az utasítás végrehajtását. A tanácsházán pedig már a forradalom kitörésétől kezdődően teljessé vált a fejetlenség.
A pártház (Füzér utca 13.) védelmére már október 23-áról 24-ére virradó éjszaka 30-40 (egy visszaemlékező szerint 60-70) pártfunkcionárius vonult. Főleg a „régiek” bizonyultak bátornak, mint Beér János, Farkas István, Göndöcs László, Kovács Miklósné, valamint Lévy és Zöld vezetéknevű „elvtársak”. Csak kispuskájuk volt, de 27-én már komolyabb fegyvereket is kaptak. Egy-egy ablakhoz állították őket őrségbe párosával, négyórás váltásban. Mások éjszaka tehergépkocsikat ellenőriztek. Többeket lefogtak, akinél fegyver volt, átadták a rendőröknek, a többieket elengedték. „Előkészítettünk egy boszorkánykonyhát is, ahol berendezkedtünk forróvíz-készítésre, hogyha megtámadnák a pártházat...” – közölte Kelemen Lajosné, akit telefonügyeletre osztottak be. „A provokáció elkerülése végett” leszedték a vörös csillagot. Azt a parancsot kapták, hogy fegyvert csak akkor használhatnak, ha rájuk lőnek. Fülöp Sándor sebtében tartott az „elvtársaknak” fegyverhasználat-kiképzést.
„A védelmet kollektív megbeszélés alapján igen precízen szerveztük meg…” – írta később egyikük, hozzátéve, hogy a pártház védelmi tervezetét a VB elfogadta. Ennek lényege az volt, hogy négy osztagot állítottak fel a pártház, a Pártoktatók Háza és a postaépület védelmére. „Mindenki nagyon komolyan vette a feladatát, fegyelmezetlenség nem fordult elő. [...] Az együtt töltött veszélyes, de nagyon szép napok emlékét soha nem fogom elfelejteni” – elevenítette fel az egyik vezető.
Szintén október 24-én reggel egy kisebb fegyveres csoport megtámadta a kerületi rendőrkapitányságot (Gergely utca 10.), állítólag egyiküket lelőtték a védők. A kapitányság beosztottai több fegyveres portán 120-130 „ellenforradalmárt” fegyvereztek le és állítottak elő.
Ezen a napon a Mázsa téren a felkelők leállítottak egy szovjet gépkocsit. A katonákat megverték, elvették fegyverüket, majd útjukra engedték őket. Megpróbálták kiszabadítani a Gyűjtőfogház rabjait – egyszer vagy többször is –, de ezt a szovjet–magyar erők megakadályozták.
A forradalom első napjaiban nagy valószínűséggel ekkor, október 24-én a Szent László téren a fiatalok ledöntötték a szovjet emlékművet (megkezdődött a vörös zászlók és csillagok leszedése, égetése is), és a Zalka Máté téren a felkelők fegyvereket osztottak azzal, hogy a belső kerületekben vegyék fel a harcot a szovjet egységekkel, vagy a szovjet rendszer hazai híveivel.
A nagyobb üzemekben október 25-étől gyárőrségek alakultak, amelyeket a kerületi pártbizottság látott el fegyverrel, miután az „ellenforradalmárok” egyes üzemek ellen támadásokat intéztek. A BVK-n kívül a Kőbányai Sörgyárban, a Radiátorgyárban és a Kőbányai Vas- és Acélművekben működtek erősebb gyárőrségek, amelyek vezetői üzemi párttitkárok voltak. Felmerült, hogy egyesített erőik a középületek védelmét is lássák el, de ez meghaladta a teljesítőképességüket. A Csajkovszkij parkban október 27-étől pártőrséget szerveztek, majd megkezdték a tartalékos tisztek felfegyverzését. Más pártfunkcionáriusok a posta, illetve a Pártoktatók Háza (Halom utca 31.) védelmére vonultak át.
Ezekben a napokban a rendőrkapitányságon Hódos Sándor hadnagy jelentkezett műszaki alakulatának 23 sorkatonájával, köztük Bayer József segédmunkással és Oláh János földművessel. Ott egy rendőr főhadnagy megbízta az objektum védelmének megszervezésével, ezt végrehajtotta. Megegyeztek, hogy továbbiakban a járőrszolgálatot kétharmad-egyharmad arányban rendőrök, illetve katonák látják el. Bár előzőleg egy Somogyi nevű kerületi pártvezető, a Téglagyár igazgatója közölte Hódossal, hogy „Ön még talán megbízható, de emberei már nem”. Később azonban még néhány civilt is felvettek erősítésképpen a kapitányságra, jelesül Barinka Imre („Kacsa”) és Donka László segédmunkásokat, akik nyilvánvalóan még kevésbé voltak „megbízhatóak”.
A pártfunkcionáriusoktól származó visszaemlékezések szerint Balázs József alezredes, a kerület rendőrkapitánya volt az „ellenforradalom” elleni hatékony fellépés fő kerékkötője. Szerintük elfoglaltságára hivatkozva még annak a felszólításnak sem tett eleget, hogy a pártbizottságon beszéljék meg a feladatokat. „Balázs rendőrkapitánnyal sok baj volt. Az volt az érzésem, hogy nagyon gyáva, és amennyire lehetett, szabotálta az intézkedéseket” – emlékezett vissza egy „elvtársnő”. Több forrás szerint október 28-án Balázs alezredes többszöri támadás után leült tárgyalni a civil fegyveresekkel, és a „fölösleges” fegyvereket kiadta nekik, amivel elbizonytalanította a rendőrséget. Kerti Henrik pártvezető éles vitákat folytatott vele, még a letartóztatását is kilátásba helyezte, amennyiben nem teljesíti az utasításait. Ezzel szemben egy anonim emigráns szerző éppen Balázs „hírhedtségét” emelte ki, vagyis azt, hogy a kommunista rendszer védelmében komoly érdemei voltak.
A pártiratok szerint a kerületi kiegészítő parancsnokság vezetője is nagyon gyáván viselkedett, mivel a tartalékos tisztek alig harmadát, 30 főt hívták be. Őket is hazaküldték a „fegyelem vészes bomlásakor”, avagy a későbbiekben a nemzetőrség kötelékébe léptek be.
A pártalkalmazottak viszont saját teljesítményükről nem győztek utólag áradozni: „A pártbizottságon lévő mintegy 40 elvtárs derekasan állja a sarat. Az utcán még akciókban is részt vesznek, pl. igazoltatják az ellenforradalmárokat.” „Sok elvtárs – akik közül többen nem is a kerülethez tartoztak – nagyszerűen helytállt.” „A pártbizottság jól megszervezi a közellátást, az elvtársak az életüket kockáztatva biztosítják az élelmet.”
A „harcos elvtársak” – vezetőjük szerint – sérüléseket, sőt „halált is osztottak” az „ellenforradalmárok” körében. A már említett emigráns szerző meg is nevezte az elesett civilt: Siska László.
A pártvezetők körében azonban a feszültség állandósult, az első titkár, Kerti Henrik pedig a kimerülés szélére sodródott: napokig nem aludt, már-már a jelentéseket sem értette.
Ám mi sem bizonyítja jobban a kőbányai pártszervezet erejét, mint az, hogy a Köztársaság téri budapesti pártbizottság épületének ostromakor Mező Imre, aki a védelmet irányította, segítséget Kertitől, a X. kerületi pártbizottság első titkárától kért. Mégis ez a nap, október 30-a hozta meg a döntő változást Kőbányán is.
Az áttörés
Nyilvánvalóan a kőbányai hatalmi szervek körében is súlyosan demoralizálóan hatott a forradalom létjogosultságának elismerése (a Szabad Nép cikke: Híven az igazsághoz, majd Nagy Imre rádióbeszéde és az ÁVH feloszlatásának bejelentése). A pártőrség szervezése megakadt.
A forradalmárok pedig egyre inkább aktivizálódtak, és a helyi hatalom október 30-án már nem is mert nyílt konfliktust vállalni velük.
Ezen napon délután a Nyári Sándor („Sundra”) segédmunkás vezette fegyveresek behatoltak a X. kerületi kapitányság udvarára. A további történésekről már eltérnek a források. A rendőrök vallomásai szerint letámadták őket, és elvették a fegyvereiket, amelyekkel aztán rohantak a Köztársaság térre harcolni. Nyári Sándor viszont ekképpen rekonstruálta ezt az eseményt: „Amikor bementem az udvarra, elkiáltottam magam, hogy senki ne lőjön. Ekkor valaki az emeletről leszólt, hogy nem kell csinálni semmit, mink már átálltunk.”
Ugyanekkor hasonlóképpen, harc nélkül történt a pártház elfoglalása is. Miután elesett a Budapesti Pártközpont, a kerületi pártbizottság semmilyen szervvel nem tudott kapcsolatot teremteni, az elszigeteltség érzése nyilván lesújtóan hatott.
Volt olyan pártfunkcionárius, aki szerint az „ellenforradalmárok” előzőleg felderítőt/felderítőket is küldtek be a pártházba. Ennek tényszerűségét nem tudjuk megállapítani. Október 30-án már csak mintegy tucatnyian – más verzió szerint kb. 25-en – voltak bent a pártházban. Kelemenné állítólag javaslatot tett a káderanyagok, bizalmas iratok megsemmisítésére, de leintették. Végül mégiscsak nekiláttak (Kelemenné, Bér András, egy Solti nevű és a gondnok), de már túl későn. Egy másik információ szerint titkári értekezlet (is) folyt, amikor valaki hírül adta, hogy felkelők közelednek a pártházhoz. „Erre a titkárok nagy része – noha mondtuk, hogy maradjanak itt a ház védelmére, adunk fegyvert – rohant a kijárat felé.” Kerti Henrik első titkár: „Bár a pártházon belül október 30-án délután 20-25 elvtárs tartózkodott, és bár ezek az elvtársak az életüket is feláldozták volna a pártház védelmére (amely védhetőség szempontjából is rossz helyen feküdt), én utólagosan is helyesnek tartom, hogy felszólítottam az elvtársakat a pártház elhagyására.” A pártfunkcionáriusok a veszélyek miatt a szomszédos kerten keresztül távoztak. A felkelők ekkoriban minden ellenállás nélkül elfoglalták a postát is. „Az elvtársak igazi kommunisták módjára helytálltak volna a posta védelmében, de utasításra harc nélkül adtuk át az épületet” – nyilatkozta később az egyikük. A támadók az elrejtett fegyvereket megtalálták.
Ugyanezen a napon szabadították fel a Gyűjtőfogházat is. Ennek pontos körülményeiről egyelőre nincsenek adataink. Egyik forrás szerint a kőbányai nemzetőrség későbbi parancsnoka, Sótonyi Tamás vezényelt oda harminc fegyverest.
A pártbizottság szerint közbűntényesek is szabadlábra kerültek, akik azonnal fosztogatni kezdtek. Az emigráns visszaemlékezők nagyon lelkesen számoltak be erről az eseményről, az egyik azt is hangsúlyozta, hogy csak a politikai foglyokat szabadították ki, a bűnözők bent maradtak. A BV-parancsnokság kimutatása szerint a forradalom idején összesen 1538-an távoztak a Gyűjtőfogházból; 588 köztörvényest és 950 politikai foglyot szabadítottak ki, vagy hagyták el az intézményt „önkényesen”.
A kőbányai nemzetőrség
Október 30-án így Kőbánya is a forradalmárok ellenőrzése alá került, és a rendőrkapitányságon, valamint a pártközpont épületében két nemzetőrcsoport alakult. A tanácsházán pedig a X. kerületi Tanács Terv Osztálya vezetőjének, a 31 éves Dr. Gulás Jánosnak az irányításával a X. kerületi Forradalmi Bizottság rendezkedett be. Megjelentek itt a különböző gyárak képviselői, a megalakítandó pártok vezetői és mások. A forradalmi bizottság több határozatot hozott, így a szintén jelen lévő 23 éves Sótonyi Tamás szerszámkészítőt megbízták a kerületi nemzetőrség szervezésével. Ő lett a főparancsnok – bár néhányan a 38 éves Kovács József művezetőt tartották annak. Közülük csak Kovács nézeteiről vannak adataink. Munkahelyén a helyi munkástanács előtt arról beszélt, hogy a rendőrség elfoglalásakor senkit nem engedtek bántani, vigyáznak a forradalom tisztaságára. A bíróság feladata lesz a bűnösök elítélése. „Felhívta a jelenlevők figyelmét arra, hogy a nyilasokra is vigyázni kell, s ezzel kapcsolatban megemlítette, hogy ők éppen most dobtak ki maguk közül egy nyilast, aki már nagyon hangos volt. [...] Elmondotta még, hogy ők polgári demokráciát építenek, amely majd jobb életet biztosít, mint eddig volt.”
A 24 éves Drabant Ervin állatorvosi főiskolás lett a parancsnokhelyettes, a 26 éves Kerepessi Artúr szerszámkészítő, valamint a 27 éves Hódos Sándor honvéd hadnagy csoportvezetői beosztásban tevékenykedett.
Hódost a kapuőrség parancsnokának jelölték ki, majd ő adta közvetlenül az utasításokat, így többen őt tartották főparancsnoknak, mivel ő végezte az ellenőrzést is. A nemzetőrök elsősorban a Zalka Máté téren igazoltatták a gépkocsik utasait, és az ÁVH-sokat kellett bekísérniük. (Ez utóbbi parancsot – főleg az önbíráskodást megelőzendő – szerte a városban kiosztották a nemzetőröknek.) Néhány ÁVH-st, vagy ÁVH-gyanús személyt, például Vígh Lajost – valószínűleg három főt – a lakásában lefogtak és előállítottak. Van arra is utalás, hogy bántalmazták a foglyokat, ez azonban kevéssé hihető, mivel az érintettek ilyen értelmű közlést nem tettek. Később a Markó utcai fogdába szállították őket. (Egy ízben Kerepessi Artúr alparancsnokot és más körzetben lévő nemzetőröket, így Semlaki Rudolfot is bevitték a Fő utcai fogdába, mivel nem tudták magukat igazolni – noha az egység megkapta a nemzetőr-igazolványokat. Kovács József másnap ment értük.) Nemzetőrök vigyáztak az értékekre is, így a Martinovics téri szeszraktárra, ahol az őrségük megakadályozta, hogy bárki fosztogasson. Ezenkívül gépkocsikra felügyeltek, élelmiszer-szállításban vettek részt, a pártok plakátjait vitték a nyomdába.
A nemzetőrség tagjai közül Hódos hadnagy beosztottait, a sorkatonai szolgálatát töltő Bayer Józsefet, Oláh Jánost, Barinka Imrét, Donka Lászlót, valamint Semlaki Rudolfot már említettük. Rajtuk kívül Csáki Szaniszló Lajost, Erőss Vilmos szervizszerelőt, Fejes Sándor („Pilóta”) vasesztergályost, Tóth Pált és a kapitányság elfoglalásában jeleskedő Nyári Sándort tudjuk azonosítani, de konkrét tevékenységükről igen keveset tudunk.
A Bizottság október 31-én dr. Dárdai Ferenc 45 éves lakatost, volt horthysta rendőr őrnagyot bízta meg a rendőrkapitányság újjászervezésével. Sótonyi nemzetőrparancsnokkal megállapodott abban, hogy – más kerületek gyakorlatával ellentétben – a rendőrséget a nemzetőrségtől különválasztják. Dárdaiék a kapitányságon felállították a 25 fős forradalmi bizottságot, de ez a szerv semmiféle tevékenységet nem folytatott. A nemzetőrök amúgy is bizalmatlanok voltak a rendőrökkel szemben, Drabant parancsnokhelyettes el is akarta küldeni a „megbízhatatlanokat”. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy Dárdai mindössze három napig maradt a kapitányságon.
A kőbányai nemzetőrség már a fegyverszüneti időszakban több gyárat és üzemet többé-kevésbé ellenőrzése alá vont, különösképpen a Vegyipari Gép- és Radiátorgyárat (röviden: Radiátorgyár). Donka László vezetésével a X. kerületi rendőrkapitányság egyik raja (Bayer József, Barinka Imre és Oláh János) járőrözés közben tért be ide. Felvették a kapcsolatot a gyárőrség parancsnokával, Hangya Imrével, Karsay Sándor főmérnökkel, az ottani munkástanács vezetőjével, és megállapodtak abban, hogy ott maradnak, vigyáznak az üzemre. A gyárőrség egyik tagja, Baráth Ferenc is csatlakozott hozzájuk. A tűzoltószobában helyezték el őket. Hódos hadnagy időnként kijárt a Radiátorgyárba, és utasításokat adott Donkának. A fő feladatuk a Gyömrői út ellenőrzése volt.
A radiátorgyáriak foglyot is ejtettek. Vásárhelyi Gabriella telefonközpontos kérésére a lakásáról – házkutatás után – beszállították Reikort Sándor ÁVH-s hadnagyot. Személyes bosszúvágy hajtotta – nem a hadnagy ÁVH-hoz tartozása –, mivel 1950–1951-ben közös háztartásban éltek, amíg a férfi el nem hagyta. Reikortot semmi bántódás nem érte, később a Markó utcai fogházba vitték, ahonnan november 4-én a szovjetek kiszabadították.
A Füzér utcai pártházban október 30-ától állítólag 50-60 főnyi nemzetőrcsoport alakított ki bázist magának a 22 éves hajtó, Grensperger János vezetésével. A parancsnokhelyettes Kiss Károly 20 éves szállítómunkás lett, a nemzetőrök közül – igencsak bizonytalan források alapján – Czecz Istvánt, Gunya Ferencet, Meisli Józsefet, Mikoda Jánost, Palotai Istvánt és Pataky Béla segédmunkást, valamint Szarka Bélát és Varga Józsefet tudjuk megnevezni. Pataky főleg kapuőrségben szolgált, míg Gunya a kerületi ÁVH-sok és pártfunkcionáriusok összegyűjtésében vett részt. Kiss Jánost, a pártbizottság munkatársát, König Miklós volt ÁVH-s századost, Lukács Bélát, a pártbizottság védelmére szervezett őrség tagját és Kunovics József gondnokot állították elő. Sehol nem merült fel, hogy e foglyokat atrocitás érte volna. Ugyancsak ezek a kétséges hitelű források említik, hogy e csoport tagjai fosztogatták a Szlávy utcai BM-raktárt, a Konzervgyárat, a Sörgyárat, és kirabolták a Fehér úti postát. Mindenesetre feltűnő, hogy közülük egyikük ellen sem indítottak eljárást.
Valószínűbb, hogy e csoportot – mint minden más nemzetőrségi egységet a kerületben – a kapitányságon lévő parancsnokság felügyelte. Ezt bizonyítja Hódos Sándor közlése is: „A külső objektumokban lévő őrségeket ellenőriztem, működésükre vonatkozóan utasítást adtam. Rendszeres kapcsolatot tartottam, és ellenőrzéseket végeztem, különösen a pártházi csoportnál…”, de a Vegyipari Gép- és Radiátorgyárnál, a Pénzügyőrségnél és a tanácsházánál is.
A Pártoktatók Háza (Halom u. 31.) is összetűzés nélkül került a forradalmárok kezére, valószínűleg még október 30-án. Állítólag a pártközpont által szervezett pártőrség tagjai közül négyen-öten „árulóvá váltak”, és az objektumban egy tíz-húsz fős csoportot alkottak, Veress Sándor vezetésével. Azon túlmenően, hogy a postánál adtak őrséget, már forrásunk nincs róluk.
November 3-án a kapitányság nemzetőrsége (ekkor már 50-60-an) – felkészülve a szovjet intervencióra – a stratégiailag kedvezőbbnek ítélt Csajkovszkij parkba (Kőbányai Ifjúsági Park) összpontosította erőit. Ennek előkészítésével Csáki Szaniszlót és Semlaki Rudolfot bízták meg. Ezt megelőzően a parancsnokság felszólította a nemzetőröket, hogy aki távozni akar, most tegye meg. Nem tudjuk, ténylegesen csökkent-e ezt követően a létszám.
Az említett objektumokból állítólag összesen 140-150 szabadságharcos vállalta az ellenállást a világ legerősebb szárazföldi hadseregének alakulataival szemben.
A vihar előtt
A pf: 2960. sz. „honi” légvédelmi tüzérezred 4. ütegét Kovács Flórián hadnagy parancsnokságával Kőbányán, az Óhegy utca végénél, a Kerámia Téglagyár mellett (az ún. Csigabányánál) helyezték el.
Október 30-ig az alegység semmi utasítást nem kapott, „csak a Kossuth Rádióra és a Szabad Európa Rádióra voltunk utalva”. Ezen a napon viszont a parancsnokság a Forradalmi Katonai Tanács megválasztását írta elő, ám e szervezet csupán „szappanbuborék-jellegű” volt ennél az alakulatnál. („Egy összejövetelünk volt, amikor elhatároztuk, hogy segítünk a parancsnoknak a meglazult fegyelem helyreállításában, mivel az ellenforradalom hatására a fegyelem igen meglazult.”)
November 3-án arról is szó volt, hogy a Citadellára kell menniük, majd arról is, hogy a Ferihegyi repülőtéren lévő szovjet egységek ellen vonulnak fel, de végül mégsem érkezett más parancs, mint az, hogy az üteg készüljön fel a harcra.) „Az ütegparancsnokunk – Kovács Flórián hadnagy – parancsot adott, hogy a löveget vontassuk ki a tűzrendszerből, és a harckocsik ellen helyezzük tüzelőállásba.” Ezt végre is hajtották. 4-én hajnalban pedig megerősítették a harci elkötelezettségüket: távbeszélőn közölték velük, hogy „a szovjet csapatok megtámadták Budapestet, és utasítottak bennünket az ellenállásra”.
Hamarosan ezzel szögesen ellentétes parancs futott be: a szovjetekre nem tüzelhetnek, de még a civil „ellenforradalmárokra” sem. Amikor Kovács Flórián ütegparancsnok Bubrik Tivadar főhadnagytól, az ezred törzsfőnökétől konkrét parancsot kért, „cselekedjék belátása szerint” válasz érkezett. Az ütegnél erre teljesen felbomlott a fegyelem (az ütegparancsnok szerint ebben Silye Sámuel tizedes, Szabó István és Takács Sándor honvédek játszották a fő szerepet), a budapestiek egy része önkényesen el is hagyta a tüzelőállást.
Az ezredparancsnokság ezután kiadta a parancsot, hogy a jelentkező civilekből felvehetnek lövegkezelőket, és miután felöltik a katonaruhát, „villámkiképzésbe kell őket részesíteni”, majd a könnyebb helyekre beosztani.
Harci előkészületek
Ennek azonban inkább az ellenkezője történt. Még a reggeli órákban Sótonyi Tamás vezetésével egy teherautónyi civil behatolt hozzájuk. A fegyvereket követelték, és azt, hogy a katonák csatlakozzanak hozzájuk. Kovács Flórián hadnagy megegyezett velük, hogy a tartalékosok fegyvereit (hat-nyolc gyalogsági fegyvert, karabélyt, lőszereket, egy láda kézigránátot) megkapják. (Gyöngyösi Imre politikai helyettes őrnagynak sikerült a felkelőket elkerülve elhagynia az üteget.)
Egy óra múlva a helyzet tovább súlyosbodott: immár három teherautónyi felkelő állított be. Sótonyi nem kevesebbet, mint a lövegek átadását követelte, és nyomatékosabban szólított fel csatlakozásra. Kovács Flórián ellenállt, és a Forradalmi Katonai Tanács nevében Silye Sámuel tizedes is megpróbált a jövevények parancsnokával szót érteni, de meg sem hallgatták. Mi több, Kovács hadnagyra fegyvert fogtak, így kénytelen volt belenyugodni abba (Szabó Mihály hadnaggyal együtt), hogy az alegységének nyolc 85 mm-es lövegéből hatot (mások szerint hetet) elvisznek. A civilek azonban nem tudták menetkész állapotba helyezni e fegyvereket, kezelni még kevésbé. A sorkatonák nagy része viszont egyetértett a nemzetőrökkel („…nagy hatással volt ránk a november 4-i Nagy Imre-felhívás, valamint a civilek határozott fellépése”), s mintegy 30-an csatlakoztak hozzájuk. Korábbi ismerősök is egymásra akadtak. Szakolczai József honvéd viszont állítólag azzal hárította el az unszolást, hogy „valakinek az ütegállást is védeni kell”. Kovács hadnagyot is vinni akarták, ő pedig azzal mentette ki magát, hogy majd a harcálláspontról irányít rádión keresztül.
Edvi Endre honvéd a közeli Radiátorgyárból szerzett vontatót, és segített a lövegszállításban. E fegyvereket először a szabadságharcosok bázisához, a Csajkovszkij parkba vontatták, ahol 50-60 civil szabadságharcos gyűlt össze. Silye Sámuel tizedes – aki rádiós rajparancsnok volt – és Márku Demeter honvéd két R-10-es adó-vevőt is hozott, hogy összeköttetést tartsanak az elöljáróikkal, de ezt nem sikerült megoldaniuk.
A felkelőparancsnokok – Sótonyi, Kovács és Drabant – a legexponáltabb közlekedési csomópontokon jelölték ki a harci álláspontokat, így a délután folyamán az Éleskanyarra, a Zalka Máté térre, valamint a közeli Kápolna térre két-két löveget irányítottak.
A Hódos hadnagy által „katonásnak”, „keménynek” minősített Drabant az Éleskanyarnál a mintegy 30 fős csoportból Silye Sámuelt nevezte ki az egyik löveg parancsnokának – aki hiába próbálta elhárítani a felelősség súlyát azzal, hogy ő rádiós, a lövegekhez mit sem ért. Zoványi József őrvezetőt, Fábián György és Zabos Ádám honvédokat, valamint két-három civilt osztottak be hozzá lövegkezelőnek. Ezt a löveget a Kőrösi Csoma út és a Kolozsvári utca sarkánál állították fel. Közelében egy Gorju-nov géppuskát, valamint két golyószórót is tüzelőállásba helyeztek.
A másik löveg irányítása – amelyet a fentebb említett kereszteződéstől a Kőrösi Csoma út felé 15-20 méterre billentettek le – Kecze Sándor tizedesre hárult. Beosztottai közül senkit nem tudunk megnevezni. Katona Jenő hengerész és Temesvári József segédmunkás (aki sorkatonaként október 26–27-én hagyta ott alakulatát) is itt szolgált, valamelyik lövegnél.
A parancsnoki kar az Éleskanyar egyik épületében alakított ki harcálláspontot.
Számos sorkatona megszökött, többségük visszatért az óhegyi ütegállásra. Ugyanekkor több Gyűjtőfogházból szabadult rab csapódott a fegyveresekhez, rendőr és fegyőr ruhában. Taxival hoztak italt a Sörgyárból, és jó néhányan teljesen leittasodtak. Ekkor a járókelőket is feltartóztatták, és erőszakkal akarták őket ott tartani.
A Zalka Máté téren Kovács József és egy börtönből szabaduló állítólagos páncélos őrmester vezetésével foglaltak tüzelőállást a szabadságharcosok. A „honi” tüzérezredből csak Szabó István honvéd került ide. A civilek közül Demény József szerszámkészítő, Erőss Vilmos szervizszerelő és Kiss Ferenc már a vontatásban is részt vettek. Rajtuk kívül ott volt még Jurkovics Sándor esztergomi sorkatona, Fejes Sándor és Pataky Béla, akik mindnyájan tüzelőállást foglaltak el. Mórocz György honvédot összekötői feladattal bízták meg az Éleskanyarnál és a Zalka Máté téren harcolók között.
Az egyik löveget a Kőbányai úti vasúti híd középső tartóoszlopa előtt lévő füves területre, a másikat a térre, a körforgalom közepére állították fel; az egyik csövét a Kőbányai út felé fordították, a másikat a Mázsa tér felé. Az utóbbihoz került Szabó István, négy civillel. A Zalka Máté téri italbolt tetején álltak néhányan készenlétben egy géppuskával, így a már említett Pataky Béla és Jurkovics Sándor, valamint Nagy Béla, Csemiczki László, Csemiczki Gyula, Szolga Árpád és Pintér Tibor. Számos civil géppisztolyosan járkált a téren.
Hagyó András és Újlaki Károly tizedesek, valamint Balogh József honvéd számos civillel – kényszerből – a Kápolna térre vonult, ahol a katonák rögtönzött lőkiképzést tartottak.
A radiátorgyári csoport is felkészült a szovjetek elleni védelemre. A Kőbánya–Kispest sorompónál a Kiserdőből a gyárba vontattak egy légvédelmi löveget (sok lőszerrel), majd a gyár területén kijelölték a tüzelőállásokat, az öntöde kupolájának tetejéről még próbalövést is végeztek.
Ezt követően Donka László a Sibrik Miklós útra, szovjet harckocsik robbantására küldte a beosztottait, de Oláhék e parancs végrehajtását túl kockázatosnak tartották, és elszabotálták; de Karsay Sándor, a gyár főmérnöke sem járult hozzá, hogy harckocsik ellen támadást intézzenek. Ellenben két helyen – a Kőbánya–Kispest vasútállomásnál és a Kiserdőnél – kézigránátokkal megrongáltak egy-egy szovjet telefonvezetéket, az előbbit egy nyolcfős kispesti csoporttal együtt. A csoport kifosztotta a BM Szlávy utcai raktárát, valamint a kőbányai vasútállomás pincéjét. A raktárból különféle felszerelési tárgyakat vittek el kb. 73 000 forintos értékben, míg a pincéből szeszes italokat vettek magukhoz, 6000 forintos kárt okozva. Az elvitt tárgyakat bevitték valamelyik gyárba, és szétosztották egymás, illetve a lakosság között.
November 4-e
Kőbányán az első összecsapás 4-én kora délután a Zalka Máté téren zajlott le. A Bihari utca irányából jött két szovjet T-34-es harckocsi. Amikor a szabadságharcosok közelébe értek, Kovács József kiadta a lőparancsot. A Mázsa tér felé fordított löveg (amelynél Szabó István oldalirányzóként szolgált) első lövése egy háztartási bolt redőnyébe csapódott. A második viszont oldalról, a torony és a lánctalp közötti részen eltalálta a harckocsit, amely azonnal megállni kényszerült. Kiugrott belőle három katona, és a vasúti töltés felé futottak. A népbüfé tetejéről azonban célba vették őket, és az egyiküket halálos találat érte.
Több forrás szerint e támadásban Erőss Vilmosnak – aki a korábban a tüzérségnél szolgált – kiemelkedő szerep jutott: előzőleg ő irányította az ágyúk beállítását, majd egy ház erkélyéről távcsővel figyelte a harckocsik mozgását, ő adta meg a lőelemeket, sőt lehetséges, hogy nem is Kovács József, hanem ő vezényelt tűzparancsot, amikor kilőtték a harckocsit. A fentieken kívül állítólag részt vett e harcban Drabant Ervin is, aki egy Vaspálya utcai emeletes házból lőtt.
A délután folyamán egy szovjet mentőautót megállásra kényszerítettek – kézigránátot dobtak elé. A szovjet sebesülteket kiparancsolták, volt köztük súlyosan sérült is. Egyesek falhoz akarták állítani őket, de ez ellen többen szót emeltek, és ezzel megmentették e katonákat. Az Éleskanyarhoz szürkületkor érkezett négy szovjet harckocsi a Maglódi út felől. Felhúzódtak a miskolci vasútvonal töltésére, de még 15 méterről sem vették észre a szabadságharcosok lövegeit. A Sörgyárral szembeni roncstelepnél érte őket a támadás. Az első lövés a legelöl haladó harckocsit oldalról, a lánc és a torony közötti részen találta el, és ez azonnal kigyulladt. A Silye-féle lövegnél előzőleg abban állapodtak meg, hogy ha Zoványi, az első kezelő jelenti, hogy célba vették az ellenséges páncélost, az ott lévő civil parancsnok (valószínűleg Drabant Ervin, akit Hódos Sándorral együtt Kovács József küldött ide a Zalka Máté térről) vezényli a tüzet. Ám ez csak az első lövésre érvényes, utána már automatikusan kell folytatni tüzelést. A források eltérnek abban, hogy a lőparancsot ki adta ki, de az egyértelműnek tűnik, hogy Kőbányán – csakúgy, mint szinte az egész városban – a függetlenségi harcokban mindvégig megmaradt a decentralizált civil irányítás. A szovjetek lövései rendre célt tévesztettek, viszont a szabadságharcosok újabb két harckocsit megsemmisítettek. A negyediket „csak” harcképtelenné tették. A tüzelésben nemigen vett részt Keczéék lövege, mert az ő fegyverük fő lövésiránya a Kolozsvári utat és a Kőrösi Csoma utat érintette.
A harcok közben egy civil csoport (köztük Fejes Sándor és Tóth Pál) visszament a „honiak” óhegyi ütegállásra, és minden ellenállás nélkül 12 láda páncélgránátot vettek magukhoz. Az Éleskanyarnál lévő csoportból Kecze és Zoványi eltávozott, Mórocz György, illetve Takács Sándor honvédok vették át a helyüket. Silye visszament az elöljáróihoz az óhegyi bázisra. A Zalka Máté tériek közül Szabó István hagyta ott a löveget.
Az éjszakai órákban is célba vettek az Éleskanyarnál egy szovjet harckocsit, amely a Sörgyár felöl közelített. Nem találták el, ebben a nagy köd is közrejátszhatott. A páncélos visszafordult és eltűnt.
A szabadságharcosok harmadik harcálláspontján, a Kápolna téren némák maradtak a fegyverek, és arrafelé a következő napokban sem vonult semmilyen szovjet alakulat.
November 5-e
November 5-én reggel ismét elfoglalták a helyüket a szabadságharcosok. 8 óra körül egy nagy sebességgel elhaladó szovjet páncélautót azonban a sűrű ködben későn vettek észre. Csak akkor próbálták megsemmisíteni, amikor már befordult a Kőrösi Csoma útra. Nem találták el a páncélautót követő harckocsit sem, az visszafordult.
Ám a lövésekre felfigyelhetett a Zalka Máté téren lévő csoport, és amikor a páncélautó a térre ért, tüzet nyitottak rá. A jármű belerohant a Vaspálya utca sarkán lévő vasúti töltés melletti betonkerítésbe, aminek következtében mind a három vagy négy utas – köztük egy magas rendfokozatú tiszt – meghalt. A roncsot a Csajkovszkij parki bázishoz vontatták.
Nem sokkal később egy szovjet híradós kocsit is kilőttek – valószínűleg kézifegyverekkel, a népbüfé tetejéről – a Mázsa téren. A bent lévő két sebesült szovjet katonát a Bajcsy Zsilinszky kórházba szállították.
A Zalka Máté téren lévő két lövegből az egyiket a szovjetek kilőtték, ám ennek körülményeiről semmilyen forrásunk nincs. A másikat pedig odavontatták az Éleskanyarhoz, és a miskolci vasútvonal töltésén helyezték lőállásba, immár a „honi” katonák részvétele nélkül. Ekkor megjelent felettük egy helikopter, amelyet azonban három lövéssel sem találtak el.
Ekkoriban váratlanul egy corvinista osztag érkezett erősítésként. E csoportot még a második szovjet intervenció előtt küldték a XVI. kerületbe felderítőként. A lövések irányába haladva jutottak el Kőbányára. Vezetőjük Borbély László csőszerelő volt – aki korábban szintén légvédelmi tüzérezrednél szolgált –, társai: Kincses Tibor kalauz, Kondor Gyula műszerész, Mickli Gusztáv gyári munkás, Ország György segédmunkás, Varga Tibor gyári munkás és még néhányan. Hódos hadnaggyal tárgyaltak, aki azt az utasítást adta nekik, hogy a Kápolna téren szervezzenek egy csapatot, amely a lövegeket tudja kezelni. Végül az Éleskanyarnál a Kőrösi Csoma úthoz legközelebb álló löveget kapták meg, Borbély parancsnokságával.
Még ígéretesebbnek tűnt az esztergomi 7-es gépesített hadosztály 51. légvédelmi tüzérosztálya (pf: 6723. sz.) egy részlegének érkezése. E katonák hazafelé, Esztergomba tartottak Pesterzsébetről. (Az előző napon ezek az esztergomi légvédelmi tüzérek a Juta-dombnál súlyos vereséget mértek a szovjet–magyar erőkre.) Mégsem kívántak csatlakozni a kőbányai szabadságharcosokhoz, valószínűleg tartottak a következményektől. Amikor Drabant erre felkérte őket, parancsnokuk, Kliebert László százados azt találta füllenteni, hogy a kapott parancs értelmében Csillaghegyre kell menniük tüzelőállásba. Drabant erre egy teherautó tetejéről intézett beszédben szólította fel maradásra a katonákat, amellett érvelve, hogy céltalanság Csillaghegyre menni. Hivatkozott az addig megsemmisített szovjet páncélosokra és az ENSZ-csapatok közelgő beavatkozására is. Kliebertet a civilek életveszélyesen meg is fenyegették, így a katonák kénytelenek voltak közepes (85-ös) és könnyű (37-es) lövegeikkel tüzelőállást foglalni az Éleskanyarhoz közeli, a Finommechanikai Gyár melletti Rákosi Gyakorló Téren.
Nemsokára adódott is lehetőség a bizonyításra, mivel a város központja felől szovjet harci járművek közeledtek. Motil József honvéd így emlékezett vissza az eseményre: „A civil parancsnok lőhetett volna a két harckocsira, azonban elengedték azokat, hogy próbára tegyenek minket. Rémiás Pál hadnagy tüzet is vezényelt, úgy, ahogy megállapodott a tüzelősávban a civillel. [...] Én követtem a célt, azonban nem ezt jelentettem, így nem történt lövés, eltűnt a két harckocsi. Rémiás kiugrott: »Motil, magának pisztolygolyó kellene, mert nem jelentette, hogy a cél megvan!« Az egyik híradós katona is egyetértett abban, hogy engem agyon kéne lőni.” Az alakulat másik része – köztük Kliebert százados, Kicska János főhadnagy és Mátyás Imre hadnagy – három lövést is leadott, de mind célt tévesztett.
Este 9 körül nagy összecsapás zajlott le, de már az esztergomiak nélkül. Négy-öt szovjet harckocsi közelített a szabadságharcosok állása felé a Zalka Máté tér felől, a Kőrösi Csoma úton. Három löveg célba vette a páncélosokat. „A harckocsik eléggé közel voltak hozzánk, azonban a sötétség miatt csupán a lövés pillanatában lehetett látni a torkolattűz miatt” – vallotta csaknem két évvel később a corvinista Borbély László. „Nem irányzottan lőttünk, csupán a harckocsizörgés irányába, valamint a torkolattűznél meglátott harckocsi irányába.” Borbély szerint háromszor-négyszer eltalálták a páncélost, amit a becsapódás hangjából állapított meg. Ám egyik páncélos sem gyulladt ki, sőt meg sem állt. Órás-másfél órás tűzharc bontakozott ki. Ekkor a környező házak is kaptak találatot.
A szovjetek azonban mindinkább fölénybe kerültek. Borbélyéknak elfogyott a zsírtalanított lőszerük, egy zsíros lőszer hüvelye pedig besült a csőbe. „Amíg a kettes kezelő a kiszedésével próbálkozott, az egyik harckocsi egészen a lövegünkig jött, és a löveg előtt mintegy öt méterrel megállt. Azonban csak a tornyát forgatta, nem lőtt ránk. A hüvely besülése miatt mi nem tudtunk rá tüzelni” – vallotta Borbély. Szerinte ekkor a beosztottai közül többen elillantak, míg a másik két lövegből folytatták a tüzelést. Varga Tibor, Zabos és Fábián viszont azt állította, hogy amikor ennyire közelükbe ért a harckocsi, Takács Sándorral és a többi társukkal együtt beszaladtak a Sörgyár pincéjébe. (Másnap látszódott a nyomokból, hogy a harckocsi csaknem eltaposta az egyik löveget.) Ekkoriban robbant egy lövedék Borbély közelében, amely szerinte nem a harckocsiból, hanem valamelyik lövegből származott, és amelytől bal lába megsebesült. A Sörgyár pincéjében elsősegélyben részesítették, majd másnap reggel a Bajcsy Zsilinszky kórházba szállították, ahol egy hónapig kezelték. Másnap a corvinisták elhagyták a harc színhelyét.
Az ellenállás utolsó napjai
November 6-án a Sörgyár kapujában az esztergomi légvédelmi tüzérek megtalálták Kuzmin J. Grebennyik budapesti katonai parancsnok röplapját, amelyet egy utasszállító repülő szórt: „A fegyveres erők tegyék le a fegyvert, nem őellenük harcolunk, csak az ellenforradalmárok ellen”. Amikor ismét megjelentek szovjet erők, elmenekültek, de csak másnap jutottak át az Árpád hídon. Lövegeiket azonban ott hagyták az Éleskanyarnál, de valószínűleg felállításukra, kezelésükre már nem jutott ember.
A már említett zsákmányolt szovjet mentőautóval és egy Weaponnal Temesvári József, illetve Edvi Endre légvédelmi gránátokat szállított az Éleskanyarhoz. A „honiak” közül csak Fábián György és Zabos Ádám vállalta tovább a harcot, Silye, Takács, Márku, Pálinkás és Seprényi Lajos tizedes csupán a szállításban segédkezett.
Hamarosan Temesvárit négy társával együtt elfogták a Gyűjtőfogház előtt a bv-tisztek, majd őt átadták a szovjet parancsnokságnak.
A Sörgyár környékén szovjet tábori tüzérség foglalt tüzelőállást. Még a reggeli órákban előjött onnan egy harckocsi, megállt a vasúti aluljáróban – csak a tornyát és a csövét lehetett látni –, és egyetlen lövéssel megsemmisítette a szabadságharcosoknak azt a lövegét, amelyiket Zabosék kezeltek. Ők még a lövés előtt elsiettek onnan.
Az ép löveget – a civilek vagy a kezelőkhöz újra csatlakozó Silye és Pálinkás javaslatára – bevontatták a Sörgyár szénatelepe mellé, az Ásványőrlő Vállalattal szembeni üres telekre, és tüzelőállásba helyezték.
Másnap, 7-én reggel ismét megjelent egy helikopter az Éleskanyar felett, majd egy lökhajtásos vadászgép is. Zabosék a löveggel célba vették ezeket, de egyiket sem találták el, miként két átvonuló szovjet harckocsit sem.
Délelőtt a Gyűjtőfogház felől közelített egy szovjet busz, melyet egy harckocsi kísért. Az ellenállók körében bizonytalanság lett úrrá – nem tudjuk, ott volt-e még a civil parancsnokok bármelyike –, vitába bonyolódtak egymással, végül nem lőttek rá a járművekre. Néhány civil igen sok sört hozott a Sörgyárból, és hamarosan féktelen italozás kezdődött. Déltájban azonban egyes civilek kérésére a „honiak” riasztólövést adtak le azokra, akik rablással próbálkoztak.
A délután megjelenő két harckocsival sem vették fel a küzdelmet, noha Pálinkás György tizedes – miként délelőtt is – nagyon kardoskodott emellett.
Valószínűleg a következő napon, 8-án lőtték ki az utolsó ép lövegüket is. Az egyik változat szerint délelőtt bemérték, és aknavetővel semmisítették meg a tüzelőállásukat, de még volt idejük elmenekülni a helyszínről. A másik verzió szerint távollétükben egy szovjet harckocsi lőtte szét a löveget.
A sorkatonák (Zabos, Pálinkás, Takács, Márku, Silye) ezután visszamentek az óhegyi ütegállásukhoz, ám este két szovjet harckocsi rálőtt a körletükre, mire elhagyták a bázisukat. Két napig a Bajcsy Zsilinszky kórházban sebesültszállításban segédkeztek, majd szétszóródtak.
A civil ellenállók november 6-a utáni tevékenységéről szinte semmilyen forrás nem maradt fent. November 8-án még egyik osztaguk tartotta a pártházat, és még tűzharcba is kerültek a szovjet páncélosokkal, akik géppuskával lőtték az épületet.
Ekkor, november 8-án vagy egy nappal korábban a szovjetek elfoglalták a Radiátorgyárat is, miközben Hódos hadnagy, Donka, Vásárhelyi Gabriella és a többiek a kerítésen keresztül menekültek el. Korábban nem érte támadás a gyárat, ellenben – valószínűleg november 6-án – a radiátorgyáriak fogságába került két szovjet katona, akiket a Gyömrői út és a Vasgyár utca sarkán fegyvereztek le, miután a tüzérségi lőszert szállító kocsijukból kifogyott a benzin. Ekkor a Noszlopy úti tüzérségnél lerakták a lövedékeket, a foglyokat kihallgatták, majd szabadon bocsátották őket. Ezt követően a gyárból – nem tudjuk, kik – rálőttek egy szovjet alegységre, egy tiszt és egy katona meg is sebesült. Emiatt foglalták el a szovjetek az objektumot. A két korábban foglyul ejtett szovjet katona a környéken felismerte Hódost és Barinkát, akiket elfogtak, és csaknem két hónapra a Szovjetunióba deportálták őket.
Sokkal súlyosabb tragédia történt még november 6-án a Pongrác telepen. Nem pontosan tisztázott körülmények között a szovjet páncélosok legéppuskáztak kilenc kézifegyveres fiatalt, név szerint Drexler Ottót, Illés Bélát, Komanovics Ivánt, Kőváry Ferencet, Lázár Miklóst, Lukoczki József Istvánt, Marcsik Józsefet, Pék Jánost és Potoczky Ferencet. Két társuk ugyan óriási szerencsével életben maradt, de a belövések áldozatául esett egy fiatal nő, Szabó Lajosné Lepedát Veronika is.
A harcok közepette – ahogy erről korabeli fotók tanúskodnak – kigyulladt a Pongrác úti gáztartály, és belövést kapott az evangélikus templom is.
A harcok mérlege Kőbányán
A kőbányai harcokban a szovjetek állítólag 30 katonát vesztettek, köztük egy főtisztet, a „Szovjetunió Hősét”. Az elhunytak pontos számát az 1959-es vizsgálat sem tudta megállapítani, mivel ebben a szovjet hatóságok sem rendelkeztek konkrét adatokkal. Sebesültjeik számáról még hozzávetőleges kimutatást sem készítettek. A szabadságharcosok közül az említett Pongrác telepi fiatalok estek el, de a Csajkovszkij parki nemzetőrség égisze alatt küzdők közül senki. Borbély László megsebesüléséről már volt szó, Drabant Ervin parancsnokhelyettest pedig az alsókarján érte lövés, ennek körülményei nem ismeretesek. A lakosság soraiból azonban többen áldozatául estek a harcoknak, az erre vonatkozó adatok ellentmondásosak.
A fentebb leírtak alapján a szovjet erők 1956 novemberében négy harckocsit, egy páncélautót, egy híradós kocsit és egy mentőautót vesztettek. A szovjet parancsnokságtól beszerzett veszteséglisták néhol öt kilőtt harckocsit és három páncélautót említenek – valószínűleg tévesen.
Állítólag a harcok okozta összkár 5 128 937 forintra rúgott a kerületben.
Emigrálás, megtorlás
Két X. kerületi nemzetőrről tudjuk, hogy a Szovjetunióba deportálták: a már említett Hódos Sándort és Leszelenszky Tibor 23 éves rakodómunkást.
A kőbányai fegyveres ellenállás vezetői, Sótonyi Tamás, Kovács József, Drabant Ervin a forradalom leverése után elhagyta az országot. Hódos Sándor hadnagyot, az alparancsnokot viszont 1957 decemberében letartóztatták, és 1958-ban mindkét perében 15 éves börtönbüntetésre ítélték. Fogságban, 1961 februárjában halt meg.
A légvédelmi tüzérség sorkatonáit 1959 tavaszán fogták el, természetesen azok kivételével, akik már 1956. november–decemberében Nyugatra menekültek. 1959. szeptember 21-én Kiss István Gábor őrnagy hadbíró tanácsa a hat vádlottból négyet, Silye Sámuelt, Zabos Ádámot, Zoványi Józsefet és Szabó Istvánt halálra ítélt, míg Fábián Györgyre életfogytig tartó, Kecze Sándorra ötéves időtartamú börtönbüntetést szabott ki. Másodfokon Szimler János alezredes hadbíró tanácsa Szabó kivételével jóváhagyta a legsúlyosabb ítéletet, de az Elnöki Tanács szilveszterkor megkegyelmezett Zabosnak és Zoványinak, így hármuknak és Fábiánnak a legsúlyosabb szabadságvesztés jutott. Kecze büntetését két évvel megrövidítették. Silye Sámuelt azonban 1959. november 21-én kivégezték. Kecze 1960 júniusában, Zabos 1963 márciusában, Szabó és Zoványi 1970 márciusában szabadult.
A civil résztvevők közül Fejes Sándort 1960 februárjában tartóztatták le, aki a Köztársaság téri ostromban is részt vett. Mindkét perében életfogytig tartó börtönbüntetést róttak ki rá. 1975 februárjában került szabadlábra.
Levéltári források
Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára
O-10712. Sótonyi Tamás körözési dossziéja
O-10747. Kerepessi Artúr körözési dossziéja
O-10894. Drabant Ervin körözési dossziéja
O-10895. Kovács József körözési dossziéja
O-14943. Holicska Tibor ügye
O-16607/11. Erőss Vilmos ügye
O-16797/2. Demény József ügye
O-16797/3. Jurkovics Sándor ügye
O-16797/8. Pataky Béla ügye
V-143255. Donka László és társai perirata
V-144360/3. Galgóczi Zoltán és társai perirata
V-145398. X. kerületi internáltak
V-145631. Kecze Sándor és társai perirata
V-146245. Fejes Sándor perirata
V-150381/8. Ellenforradalom a X. kerületben
Hadtörténeti Levéltár
073/59. Silye Sámuel és társai perirata
76/58 Hódos Sándor és társai perirata
Budapest Főváros Levéltára
2170/58. Nyári Sándor perirata
9125/60. Fejes Sándor perirata
XXXV (15) B/0956-57/6a. ő. e. BB/15. f. MSZMP X. kerületi bizottságának iratai.
Bibliográfia
A forradalom fekete napjai. Lejegyezte Hornyák Tibor. Esti Hírlap, 1996. október 22.
A Pongrác telepi mártírok http://centrumtv.hu/watch.php?vid=d366dd382 [3] d. n.
Egy hatgyermekes kőbányai szabadságharcos röpiratgyára. Új Hungária, 1957. január 11.
EÖRSI – Eörsi László: Köztársaság tér 1956. 1956-os Intézet, Budapest, 2006.
HOLLÓS – Hollós Ervin: Kik voltak, mit akartak? Kossuth, Budapest,1967.
HOLLÓS–LAJTAI – Hollós Ervin–Lajtai Vera: Köztársaság tér 1956. Kossuth, Budapest,1974.
HORVÁTH–PAHIRYA – Horváth Miklós–Olekszandr Pahirya: Kényszerkirándulás a Szovjetunióba (Magyar deportálták a KGB fogságában – 1956). Argumentum, Budapest,1912.
HORVÁTH–TULIPÁN 2006 – Horváth Miklós–Tulipán Éva: In memoriam 1956. Zrínyi, Budapest, 2006.
Kőbányai szabadságharc (A volt teológus, majd rendőr szabadságharcos élményei). Új Hungária, 1957. január 4.
Orbán Éva: Iránytűnk ’56. Összmagyar Testület Gloria Victis, Budapest, 2001.
Orbán Éva: Üzenet a Barikádokról I. FSP Literátor DTP Nyomda Kft., Budapest, 1993.
Orbán Éva: Üzenet a Barikádokról 2. Kráter, Budapest, 1996.
Oszvald György: Ők tízen, az ’56-os hősök közül [4] http://www.10kerkult.hu/kobanya-mindennapok/8-koz-elet/4235-ok-tizen-az-56-os-hosoek-koezuel.html [4] 2013. november 5.
Pongráctelep (Szerk.) http://pongractelep.hu/?p=62 [5] 2013. október 23.
Szentiványi György: Néhány „politikai menekült viselt dolga. Magyarország 1957. szeptember 4.
(A kép forrása: pongractelep.hu)
- Emléknyom [6]