2016. február 26.
„És hitvány Semmiségre pompa vár. És árulás sújt minden szent hitet.”
(Shakespeare: LXVI. szonett; ford: Szabó Lőrinc)
Rendszereken átívelő besúgások
2012 első felében az Élet és Irodalom [3]ban, valamint e lap hasábjai [4]n írtam Harangi Zoltánról, mintegy „mellékszálként”, az előző évben megjelent „Baross Köztársaság” 1956 kötetem egyik epizódszereplőjéről. Harangi ugyanis – még most is így látom – olyannyira kirívóan amorális figura volt, hogy feltétlenül érdemes megismertetni nagyérdeművel.
Miért is?
Az 1913-ban született vájár, vendéglátós, majd kertészeti főiskolát végzett Harangi a Svéd Vöröskereszt tagjaként 1944. novemberében a nyilasoknak feljelentette a Körönd Szanatóriumban rejtőző, svéd védettséggel rendelkező zsidókat. Árulása folytán 40 személyt hurcoltak a III. kerületi pártszékházba, majd közülük 12-13 főt a Dunába lőttek, a többieket pedig megkínozták.
Harangi a továbbiakban is fontos információkat osztott meg a nyilasokkal, ő volt vétkes abban, hogy két hét múlva a nyilasok behatoltak a Svéd Vöröskereszt központjába, ahol munkaszolgálatosok bujkáltak.
1945 elején Rákosi Pálné nevű nőt megzsarolt, kirabolt, feljelentett, majd deportáltatta Auschwitzba, ahonnan nem jött vissza. Ezt követően Harangi hirtelen váltott, az NKVD szolgálatába állt detektívként. Ekkor szovjetek által elfoglalt városrészben Harangi nyilasok és volkbundisták után kutatott, és a házkutatások alkalmával későbbi eljárás során hétoldalon felsorolt ingóságot rabolt el. Egy Palesztinába menekült zsidótól elbitorolta a III. kerületi Darázs utcai lakását.
Korábbi besúgásairól azonban értesültek az új hatóságok, és 1945. áprilisában őrizetbe vették. A népbíróság 15 tanúvallomásra alapozva 1949 júniusában teljes vagyonelkobzás mellett tíz évi kényszermunkára ítélte amiatt, hogy „…aljas indokból, egyéni haszonszerzési célból hurcoltatta el az üldözötteket, cselekményének sorozatos voltát és hogy eljárásának több ember élete esett áldozatul…” Fél évvel később a jogerős ítélet a büntetést felére mérsékelte, noha leszögezte, hogy a háborús bűntett maradéktalanul megvalósult.
Harangi 1952 februárjában szabadult, ám még az év végén betörést követett el, amiért 12 évet róttak ki rá. 1956. október 30-án azonban a forradalom forgatagában a váci fogságából szabadlábra került. Másnap csatlakozott a Baross téri felkelőcsoporthoz. Már a szovjet intervenciót követő napokban kapcsolatba lépett az állambiztonsági szervekkel, és átadta nekik a Baross téri felkelők névlistáját, majd jelentéseket készített az ellenállókról.
Társai azonban kérdezősködéseiből gyanították, hogy áruló, és lefogták. Kivégzését fontolgatták, de többen védelmére keltek, így megmenekült. A konszolidálódó Kádár-rendszer besúgója lett („Kecskeméti”), és jelentéseiben még egykori védelmezőit sem kímélte. Munkálkodása eredményeképpen számos Baross tér felkelőt kivégeztek, mások pedig a hetvenes évek közepéig raboskodtak. Buzgolkodásainak nyoma 1972-ig követhető, 1998-ban meghalt.
A megistenülés
Ám még e cikkek megírásának évében, 2012 októberében Harangi Zoltánt a jeruzsálemi Yad Vashem 5125-ös számon a világ igazai közé emelte, ahogy erről 2014 decemberében Karsai Lászlótól értesültem. Mi több, Harangi idehaza ugyanekkor a Bátorságért érdemjelet érdemelte ki a Belügyminisztériumtól (http://www.hdke.hu/hirek/atadtak-2012-es-vilag-igaza-es-batorsagert-elismereseket [5]).
Azon, hogy Abszurdisztánban kik részesülnek (és kik nem) komoly állami elismerésben már lassacskán hozzászokunk, de úgy tudtam, hogy Yad Vashemben más a helyzet. Korábban nem tudtam volna elképzelni, hogy olyasvalaki kapjon kitüntetést, akiről számos levéltári forrás és interneten elérhető tanulmány a legmesszebbmenőkig bizonyítja förtelmes bűneit. Karsai, majd kérésemre Garai-Édler Eszter polgárjogi aktivista, 2015 januárjában felhívta a „tévedésre” a Yad Vashem Righteous Among the Nations részlegének a vezetője, Irena Steinfeldt figyelmét, aki a fő felelős azért, ha valakit kitüntetnek és azért is, ha nem.
Steinfeldt válaszából kiderült, hogy Harangi 1990-ban adta be a kérelmet, amelynek jogosultságát több megmentett zsidó alátámasztotta. A Yad Vashem honlapja szerint [6] négy név szerepel ebben a formában:
Knapp, Molnár, Éva
Bányász, Péter
Szendrő, Fischer, Éva, Lászlóné
Lenz, István
Garai-Édler Eszter levelére viszont öt megmentettet sorolt fel, ráadásul egy nevet pontatlanul írt le: Bányász Gyula, Bányász István, Szendrő Lászlóné Fischer Éva, Lenz István és Knapp Éva. Ez újabb csalódásként ért, úgy véltem, ezt a munkát ott nagy lelkiismeretességgel, odafigyeléssel végzik.
Ennél még kiábrándítóbb volt az, hogy Irena Steinfeldt a felvetett problémák, a megjelölt források (ld. http://beszelo.c3.hu/cikkek/az-%E2%80%9Eorok-vamzer%E2%80%9D [4]) sem késztették arra, hogy bármiféle lépést tegyen az ügy kivizsgálása érdekében.
Az említett zsidó megmentettek beadványát nem láttam, kiállásuk kapcsán térjünk vissza népbírósági perekhez. Az akkori eljárás idején egyetlen védőtanú sem jelentkezett. Ehhez hozzá kell tenni azt, hogy a mindenhájjal megkent Harangi, aki egyébként a peres eljárása idején mindent „bedobott” (népügyészt vesztegetett meg, aláírást hamisított, rabtársait igyekezett befolyásolni, elmebajosnak igyekezett mutatni magát és természetesen hamis vallomásokat tett), mégsem említette egyiküket sem.
Mindazonáltal lehetséges, hogy Szendrő Lászlóné Fischer Éva, Knapp Éva, Bányász Péter és Lenz István jóhiszeműen tett Harangi részére kedvező vallomást. Az első sorok között írtam, hogy Harangi – óriási tragédiát idézve elő – a Svéd Vöröskereszt tagjaként feljelentette a Körönd Szanatóriumban rejtőző zsidókat. A Svéd Vöröskereszt másnap tudomást szerzett a történtekről, és az intézmény vezetője, Langlet Waldemár maga mellé véve Harangit felkereste Fiala Ferencet, a Miniszterelnökség sajtóosztályának irányítóját, hogy közbejárjanak az elhurcoltak érdekében. Ily módon Harangi (ahogy a jegyzőkönyvekben is írták) „kétkulacsosságra kényszerült”. Fiala telefonon arra utasította a III. kerületi nyilas pártszervezetet, hogy szállítsák vissza a szanatóriumba a zsidókat, és hagyják őket, míg az „ügyükben nincs intézkedés”. Azon zsidók közül, akik ekkor megmenekültek, minden további nélkül arra gondolhattak, hogy Harangi mentette meg őket…
Küzdelem a Yad Vashemmel
Ekkoriban – Garai-Édler Eszter segítségével – angol nyelven is megjelent egy Harangi-cikk [7], de mintegy évig várakozás után azt tapasztaltuk, hogy a Yad Vashem ezalatt jottányi lépést sem tett, noha – ahogy felhívtuk Irena Steinfeldt figyelmét – nemcsak az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, de a Magyar Országos Levéltárban és a Budapest Főváros Levéltárában is számos forrásanyag állna a rendelkezésükre. Mi több, néhány bizonyító erejű dokumentumot is elküldtünk.
Ekkor néhányszor a facebookon kifejeztem nemtetszésemet, majd ismét cikket írtam az Élet és Irodalom [8]ba, amelyet Christopher Adam angol nyelven is megjelentetett [9]. Ám ismét óriási csalódásként éltem meg, hogy a magyar közvélemény – s ami ennél is érthetetlenebb –, a témával foglalkozó szakmabeliek sem mutatnak különösebb érdeklődést az ügy iránt. Csak Kende György írt erről cikket az Új Életbe két hete, február15-én.
Legfőbb segítőm, Garai-Édler Eszter most már többek között a Yad Vashem igazgatóját, Avner Shalevet, valamint Braham Randolph, Yitzchak Kerem professzorokat is kérte levélben, hogy tegyenek lépéseket a Harangi ügy kivizsgálására. Irena Steinfeldt ezt természetesen nem vette jó néven, és több levelében azt hangsúlyozta, hogy a bizottságuk csak elsődleges forrásból alapozhat (vagyis cikkekre, könyvekre nem), mintha addig nem hivatkoztunk volna azokra, majd – szintén abszurd módon – kifejezte elvárását, hogy mi küldjük el a dokumentumokat. Emellett szemrehányást is tett amiatt, hogy nem hozzájuk fordultam információért – ki érti ezt?
Ezt követően Yad Vashem egyik munkatársával, Frojimovics Kingával is felvettük a kapcsolatot, aki az első levelében szintén ugyanazt az elvárást fogalmazta meg: küldjük el a teljes dosszié anyagát, anélkül nem képzelhető el a továbblépés. Tehát nekünk kellene/kellett volna a saját költségünkből lefénymásoltatni és elküldeni a vaskos dossziét, mert különben mit sem tehet a világhírű intézmény.
Ezt követően viszont reményteljes levelet kaptunk Frojimovicstól, miszerint kezébe veszi az ügyet, sőt, mi hárman átbeszéljük az egész ügyet. A találkozó sajnos elmaradt. Megbeszélésünkre, sőt leveleinkre fittyet hányva nem jelentkezett, csak utólag jelentett beteget, kifejezve azt is, hogy „alapvetően ő igyekezett szívességet tenni nekünk”.
Szerettük volna megtudni, hogyan, miként születnek a döntések Yad Vashemben, és hogy a Harangi-kitüntetést a magyar belügyminisztériummal egyeztetve adományozták-e. Történtek-e már hasonló baklövések? Javasoltam volna, hogy Harangi helyett Major Ernőt, az 1956-os mártírt emeljék a Világ Igazai közé, aki rendőri minőségében jelentős szerepet játszott a zsidók mentésében. Pauncz Pál kereskedő és Gulyás József vegyész 1946-os írásbeli nyilatkozata alapján e családokat napokig bujtatta, táplálta egy pincében, hamis igazolványokat szerzett nekik. „Major Ernő és szülei nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a nyilas uralmat családommal túléltük”; „Major Ernőnek köszönhetjük, hogy sógornőm és anyósom a nyilasuralmat túlélték”; „Azon nagyon kevesek közé tartozik, akik önzetlenül értékes és hatékony segítséget nyújtottak sok üldözöttnek.” – írták 1946-os nyilatkozatukban (Kőrösi Sándor és társai perirata, Hadtörténeti Levéltár 742/57.).
Azért remény is maradt. A kevéssé barátságos levélváltás közepette Frojimovics azon túlmenően, hogy kifejezte háláját, amiért a Harangi-ügyre felhívtuk a Yad Vashem figyelmét, ígéretet tett, hogy a levéltári források alapján jelentést készít…
Jelenleg itt tartunk.
- Emléknyom [10]