Elmerengek gondolkodva gyakran,
Hogy mi olyan nagy szám az anyagban,
Mit léleknek becézünk, ha sajog,
Hogy csak erre kellenek a csajok.
Csajaim, kik ilyenkor köszönnek,
Ábrándos kis lelkemben zörögnek.
Ahelyett, hogy ábrándoknak élek,
S magamnak lehetek csalfa vak csalétek,
Figyelhetnék, mikor állnak szóba,
Egy nagyfröccs volt ugye, meg egy szóda?
Csajaim, kik ilyenkor köszönnek
Viszont csak ilyeneket közölnek.
Ha szép lyánnyal van találkozásom,
S integetek neki, hogy meglásson,
Ha megismer és visszaint, hogy szia,
Csakúgy, mint a költészet froclija.
Csajaim, kik ilyenkor köszönnek,
Nem nekem, csak bennem a nyöszörnek.
Szeret a lyány? iszom örömemben,
Hogy hihessem még, hogy szeret engem,
S boltban is, ha rám biccent a sorban,
Inkább keveset fogok a sokban.
Csajaim, kik ilyenkor köszönnek,
Csontot dobnak magázva, ez önnek.
Oh de míg a pohár van kezemben,
Legalább mást nem kell kieszelnem,
Ilyenkor az üvegek csengése,
Köszön, hogy a magányom enyhítse.
Csajaim, kik ilyenkor köszönnek,
Poharamból sietve kiszöknek.
De mit tűr a szolgaságnak népe?
Mindent. S aztán nézegeti, ép-e?
Tükörben magára hogyha kacsint,
Egyedül csak ő érti meg a csínyt.
Csajaim, kik ilyenkor köszönnek,
Csupán pusztába kiáltott szavak
a közönynek.
- Vers [5]