Nem volna ezúttal
egyszerűbb, ha a kormány
Feloszlatná a népet,
És újat választana?
B. Brecht
Varsó, 1982. augusztus 30. Az utcán nyugalom. Két-három sarkonként rendőrök és zomósok.[SZJ] Senki nem törődik velük. Varsó polgárai hozzászoktak már a látványhoz. Vihar előtti csend? Nem tudom. Ismerőseink óvnak minket: ők tudják, másnap folytatódik a „wojna.”[SZJ] Este a tévében tízperces interjú a Szolidaritás régi és újabb bűneiről, a kibontakozásról; mint mindennap, híradó után.
31-e délelőtt. Járjuk a várost, keressük a felkelőket, a forradalmat, a zomósokat, a háborút. Semmi. Megszokott medrében csordogál az élet, a centrumban és az óvárosban is. Ahol leginkább várható a „vihar”. Déli egykor az óvárosban beülünk egy kávéra; elfáradtunk. Az üvegen át látjuk és halljuk, amint dzsipek, tankok, páncélos harckocsik, buszok hosszú sora fordul be a sarkon, katonákkal, rendőrökkel és zomósokkal. Az emberek épp csak felnéznek, máris mennek tovább.
„Elkezdődött” – gondolom. Követjük a felvonulást. Egy középkorú nő feléjük köp. A zomósokból, milicistákból és katonákból álló sereg elfoglalja állásait. Grasszálnak, néhol igazoltatnak: egyébként minden a régi. Az óvárosban, az egyetem mellett virágkeresztek – körülöttük tömeg. Énekelnek. A karhatalom nem avatkozik be. Az óvárost és a centrumot ekkorra már megszállták. Ez már valóban a vihar előtti csönd. A nép meg nyugodtan sétál, fagylaltozik, rá se hederít a zomósokra. Négy óra: kifelé megyünk az óvárosból, a centrum felé. „Nem lesz itt semmi” – gondolom; ekkora készültséggel szemben mi is lehetne? Robbanásszerű hangot hallunk az óvárosból. Visszafelé megyünk, át a parkon. Már érezni a csípős, sírásra, tüsszentésre ingerlő gázt. Zokogó emberek rohannak ki az óvárosból. Körülöttünk az emberek felemelt ujjukkal V betűt mutatnak. Mindenki, szinte egyszerre, visszaindul az óvárosba. Mi is velük tartunk. A szűk utcákon könnygázfüst és zomósok. Meg könnyező emberek. A Rynek felé megyünk. Mikor a füstbe ütközünk, bemegyünk egy presszóba. Látjuk a kint rohanó embereket és üldözőiket: a plexi sisakrostéllyal, pajzzsal és gumibottal felszerelt zomósokat. Az ajtó zárva, de kinyitják, ha valaki be akar jönni. A sarkon gyújtóbomba robban, valahol betörik egy kirakat. Nem érezzük magunkat biztonságban, el akarunk innen menni. Néhány száz méterre jutunk csak; sírunk-prüszkölünk a könnygáztól; betessékelnek bennünket egy templomajtón. Apácák és Szűz Mária-jelvényes aktivisták vazelinos vattával törölgetik a szemünket, lemossák az arcunkat „Magyarok?” – kérdi valaki. „Budapesten szolidaritási tüntetés volt” – mondja ragyogó arccal, szinte átölel. A templomba kísérnek; itt a legbiztonságosabb, ide ritkán törtek be a zomósok. A tömeg egyre növekszik; imádkoznak. Öt óra lehet, szállodánkhoz a centrumon át vezet az út. Nekiindulunk. Közlekedés nincs. Az emberek kettesével-hármasával állnak vagy sétálnak a járdán. Dzsipre szerelt hangszóró üvölt valamit, majd az üres úttesten öt-hat dzsip és egy tank vágtat el. „Mi történt?” – kérdjük, még mindig okokat keresve. „Háború van” – válaszol valaki nevetve.
Újra templomban. A papok kint állnak: terelik ki vagy be az embereket, nem akarják, hogy újra csődület legyen. „A telefonokat kikapcsolták” – mondja valaki. Az újonnan érkezők arcáról próbáljuk leolvasni, javult-e valamit a helyzet. Hat óra után nem bírjuk tovább a bezártságot.
A Marszalkowskán lakunk, ott, ahol valószínűleg a legélesebb a helyzet. Párhuzamos utcákon megyünk, néha még érezzük a csípős szagot, de mintha csendesült volna a „harc”. Rátérünk a Marszalkowskára. Sétálgató, beszélgető emberek, csapatokban ácsingózó zomósok. Igazoltatnak. A sarkon hirtelen egy páncélos harckocsi fordul be, az emberek közé könnygázbombát dobnak róla. Az égő csonk majdnem eltalál valakit. Egy sarokba szorultunk, semmit nem látunk. Aztán berohanunk egy udvarba, ahol már többen állnak, a szemüket törölgetik a háziaktól kapott vizes vattával. Néhányan a házak oldalán hirtelenjében kibontott vízvezetékekhez hajolnak, mossák az arcukat. A harckocsi elvonult. A szálloda felé megyünk.
Már az ablakból látjuk, hogy három zomós megbilincselve elvisz valakit. Sűrűn és hosszasan igazoltatják az embereket. Még hallani robbanásokat, de már megindult a forgalom – igaz, csak szakaszosan. A katonák és zomósok mellett, között az emberek kisgyerekeket, kutyákat sétáltatnak. Varsó azon a délutánon kint volt az utcán. Kezdjük lassan megérteni, hogy ez is a harc egy formája. Demonstratív korzózás. Zárt alakulatban ezen a délutánon csak a hatalom masírozott.
Tíz óra felé csend lett a Marszalkowskán. Egy szakasz utcaseprőjelmezbe bújt katona takarítani kezdte a „romokat”.
Jerzy barátunk – filozófus, az egyetem filozófiatörténeti tanszékének munkatársa, a Szolidaritás egyetemi tanácsának szóvivője; hét hónapig volt internálva – a centrumban egy ház harmincadik emeletéről nézte végig az eseményeket. Azt mondja: négy után pár perccel sokan álldogáltak, sétálgattak a központban. A beszélgető csoportokat a zomósok – akárcsak az óvárosban – tisztes távolságból figyelték. Négy után tíz perccel odamentek egy öt-hat főnyi társasághoz, egyiküket igazoltatták, majd a rendőrautó felé kísérték, és ott ütlegelni kezdték. Ugyanígy a társaság másik tagját. Erre többen fütyülni, mutogatni, kiabálni kezdtek. Fél öt felé a centrumban is elkezdődött a „könnygázcsata”. A mutogatók, kiabálók közé ríkató bombákat dobtak a zomósok, mire a tömeg megmozdult.
Azt már egy magyar szemtanútól hallottuk, hogy néhány helyen az emberek Molotov-koktéllal viszonozták a zomósok ajándékát. Ismerősünk bemenekült egy lakásba, ahol az ott lévő adó-vevő készüléken fogni lehetett a rendőrség és a ZOMO utasításait és tájékoztatóit a harcokról. Ekkor hallották, hogy az óvárosban, az egyetemnél barikádok vannak. Mi nem láttunk barikádokat.
Sem tömegfelvonulást. Nagyon sokan voltak az utcán. Valóban a nép, mindenki, egészen a hetven-nyolcvan évesekig, nemcsak a „suhancok”. Az emberek azonban nem tömegben, legfeljebb hármas-négyes csoportokban sétálgattak. Egy tömbben csak a virágkeresztek körül álltak még délben. A négy óra után kirobbant „háborút” a ZOMO és a hadsereg provokálta ki. Nem láttuk nyomát, hogy a nép megtámadta volna a karhatalmi alakulatokat. Az emberek nem vettek tudomást a hadsereg, az állam jelenlétéről.
A lengyelek, amennyire meg tudom ítélni, derűs nyugalommal fogadták az eseményeket. Augusztus 31-e megmutatta, hogy a katonai diktatúra nem tudja visszacsinálni a folyamatot, melynek során a lengyel társadalom levált az államról.
A Varsó Hotel a ZOMO főhadiszállása. A Viktóriában laknak a nemzetközi Pugwash békekonferencia[SZJ] jól öltözött, őszülő halántékú professzorai. Kívül meg gomolyog a sétáló tömeg és a várost elborító könnygázfüst.