Résztvevők: Bényei József, a Hajdú-bihari Napló főszerkesztője; Megyeri Károly, az újságíró-szövetség (MÚOSZ) főtitkára; Németh Jenő, a Tájékoztatási Hivatal általános elnökhelyettese; Pintér Dezső, a Magyar Hírlap rovatvezetője; Rényi Péter, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese; Salgó László, a Magyar Rádió főmunkatársa; Soltész István, a Magyar Nemzet főszerkesztője és Tóth Gábor, a Magyar Nemzet szerkesztőbizottságának tagja. A vitavezető: Bereczky Gyula, az MSZMP KB tájékoztatási alosztályának vezetője. Részleteket közlünk; a teljes szöveg a Magyar Sajtó című, zárt körben terjesztett folyóiratban jelent meg.
Vitaindítójában Bereczky a következő kérdéseket vetette fel (nem szó szerint idézzük): Mit értünk (vagy értsünk) a politika és a propaganda viszonyán? Mit jelent ma a sajtó számára a politikai elkötelezettség? Milyennek kell lennie a kapcsolatnak, illetve milyennek látják a beszélgetőpartnerek az együttműködést a politikai és a sajtószervek között?
Bényei: Úgy hangzott el a kérdés, hogy politikus-e az újságíró vagy propagandista. Véleményem szerint: az újságíró politikus. Ha az újságíró jó politikát vállal fel és azt népszerűsíti, akkor sem csak propagandista, hanem közvetlen politikai tevékenységet is végez. (...)
Pintér: (...) szerintem az újságíró nem politikus. (...) Mi az, hogy politikus? Nem vállalkozom arra, hogy ezt meghatározzam, de én a politikus viszonyát a hatalommal, a döntési mechanizmussal egészen másként látom, mint az újságíróét. (...)
Rényi: Ami a politikát és a propagandát illeti: összefüggésüket én egész más oldalról is bonyolult kérdésnek érzem. (...) Az újságírásban az ideológiai propaganda és a politikai propaganda követelményei közötti eltérés naponta, állandóan jelen van. Különösen érezhető ez a külpolitikában, ahol az újságíró ezért is permanens feszültségben él. Egyfelől vannak ideológiai elvek, mondjuk, egy olyan országgal kapcsolatban, mint Irán. Ideológiai bírálatunk a sah rendszerével szemben fennállt, és, ha egészen másképp is, Khomeini rendszerével szemben is fennáll. Ugyanakkor voltak és vannak politikai, nemzeti érdekből adódó elvárások, például amikor a sah itt járt nálunk, mint ismeretes, díszdoktorrá avattuk. És amikor Khomeini középkori elveket hirdetett, akkor is voltak fenntartásaink, ám a külkereskedelem és a diplomácia a maga, ha úgy tetszik, politikai realitásait kimondta: ilyen és ilyen érdekek fűződnek a kapcsolatokhoz, ezeket a kérdéseket ne vigyük ideológiai síkra. Ez olykor szinte megoldhatatlannak tűnő feszültségeket teremt. Tudjuk, a politika elvárásai ha nem is mindig a naphoz, de a jelenhez nagyon közel állnak, míg az ideológia, az elvek teljesen csak hosszabb távú folyamatokban realizálódhatnak.
Németh: (...) Az újságíró (...) a maga helyén, a maga eszközeivel és módszereivel szolgálja a politikát, valóban politikai személyiség. (...)
Rényi: Mi az, hogy „a” politika?
Németh: A politika általános értelemben az állam uralkodó osztályának vagy osztályainak és pártjának, illetve pártjainak az ország kormányzásában követett iránya. (...) Leegyszerűsítve a döntésekhez, ezeknek az állandó és változó elemeihez való viszonyt tartom fontosnak. Azt, hogy ha valamivel azonosul valaki, akkor nyíltan, elkötelezetten álljon is ki mellette, s ne adjon alapot a kétkedésre, a spekulatív gondolkodásra. (...)
Salgó: A politika és a propaganda viszonya, az elkötelezettség kritériuma azért is bonyolult, mert egy alapvető evidencia és egy állandó jellegű ellentmondás konfliktusában élünk. Az alapvető evidencia azt tartalmazza, hogy egy adott társadalmi rendszerben valami mellett kiállunk. Ismeretes, hogy Franciaországban 1968-ban milyen kiélezett volt a helyzet. Világos dolog, hogy ilyen szituációban az újságírónak elkötelezettségéről egyértelmű tanúbizonyságot kellett adnia. Leon Zitront, a francia rádió és televízió egyik legnagyobb nevű újságíróját, mivel alapvető kérdésekben nem adott bizonyságot elkötelezettségéről, számos társával együtt azonnal felfüggesztették, másokat elbocsátottak. Ez alapvető evidencia. Abban, hogy a fő kérdésekben egy újságíró ne legyen elkötelezett, semmilyen társadalmi rendszerben, politikai pártban nincs pardon. (...) Mi külpolitikusok ugyanakkor gyakran érezzük azt is, hogy vannak olyan helyzetek, amikor önmagunkkal kerülünk konfliktusba. Itt van a már említett iráni példa. Amikor a sahot díszdoktorrá avatták, a kezemben tartottam azt a Humanitét, amelyben a haladó gondolkodású franciák tiltakoztak az iráni kivégzések ellen. Ezzel egy időben nálunk a sahot külpolitikai érdekből díszdoktorrá kellett avatni, és hallgatni arról, hogy milyen vérengzések folynak Iránban. Hogyan lehet az ilyen konfliktusokat önmagukban feloldani? Tény, hogy bizonyos helyzetekben ez lehetetlen, de az állami érdekek miatt kénytelenek vagyunk kompromisszumot kötni, elsősorban önmagunkkal.
Rényi: Egy szocialista ország állami érdeke – a mi világképünk szerint is – azt diktálja, hogy egy olyan rendszerrel, mint a sahé volt, gazdaságilag együttműködjünk, ugyanakkor azonban tiltakozzunk ennek a rendszemek az igazságtalanságai és embertelenségei ellen. Felvetődik a kérdés, hogy ez miért nincs benne az ideológiai képzeteinkben? Benne van, csak nem elég differenciáltan, nincs eléggé kibontva, megfogalmazva azoknak a követelményeknek megfelelően, amelyeket korunk e tekintetben támaszt.
Salgó: Ez igaz! Nem az újságíró a felelős, ha valós állami érdek a „diplomáciai” szemüvegen át eltorzul.
Pintér: Ebben az esetben Rényi elvtárs hogyan érti: az ideológiai képletünk kié? Az MSZMP-é? Általában a nemzetközi munkásmozgalomé? Vagy kié?
Salgó: A szocialista magyar társadalomé. Magyarországon, ha egy egyetemet végzett fiatal elhatározza azt, hogy újságíró akar lenni, akkor abban a pillanatban tudatában kell lennie annak, hogy ő ezzel alapvető kérdésekben elkötelezett.
Rényi: Mondjuk ki: ezen azt értjük, hogy vállalnia kell bizonyos korlátozottságot, a közvetlen politikai érdekek tudomásulvételének megfelelően. A „létező” szocializmus létezésével ez már együtt jár. (...)
Tóth: Némi szemléleti zavart érzek beszélgetésünk témája, a propaganda megítélésében. (...) Ha valahol szakadék támad az elmélet és a gyakorlat között – és változásokkal teli korunkban ez bizony előfordul –, akkor a legkézenfekvőbb azt mondani, hogy rosszul dolgoztak a propagandisták, elügyetlenkedte a sajtó, nem végezte el a tudati előkészítést a tömegtájékoztatás. Véleményem szerint hivatásunk kulcskérdése: a beavatottság. (...)
Bereczky: Az MSZMP Politikai Bizottságának 1982. decemberi határozata megjelölte: a következő időkben a szerkesztőket, újságírókat jobban be kell vonni a döntésekbe, a döntések előkészítésébe. Az Agitációs és Propaganda Osztály az elmúlt hónapokban jelentős lépéseket tett e gyakorlat kialakításáért, állandósításáért.
Tóth: Igen, ez kellene. Ma még siralmas helyzetbe kerül néha az újságíró. Egy teremben ülnek nyolcvanan-kilencvenen, mindenki lapozza az előterjesztést – az újságírók meg az asztal végén tízen kapnak egy példányt betekintésre. (...) Bálint György szerint az újságíró „toronyőr”, vagyis széles rálátása van a világra. Hadd teszem hozzá: ehhez föl is kell engedni a toronyba. Szorosan összefügg ez az elkötelezettséggel is. Ebben én a történelmi látásmódot tartom nagyon fontosnak; azt, hogy ne statikusan, hanem a maga fejlődésében vizsgáljuk az elkötelezettséget. Gondoljunk bele, mennyire mások voltak a kritériumai az ötvenes években, mint ma. Szerintem az elkötelezettség alapja, hogy a marxizmust jól értelmezzük, jól alkalmazzuk a magyar valósághoz. S ennek módszere is kiforrott, klasszikus: a konkrét helyzet konkrét elemzése. (...)
Bényei: (...) Néha saját magunk nehezítjük meg azt, hogy az újságíró ne csak az ideológiához, hanem a létező szocializmus napi politikájához minden esetben, következetesen elkötelezett legyen. Néha indokolatlanul sok tilalomfát állítunk fel. Hallottam egy tájékoztatót az egyik minisztertől, aki hosszan felsorolta, milyen témákat nem javasol az újságíróknak, pedig a közvéleményt érdeklő témákról volt szó. Ha mi a valóságos kérdések helyett csak látszatproblémákról írunk és beszélünk, elrontjuk önmagunk dolgát. (...) Másik téma: (...) Tapasztalatom szerint az újságírás presztízse – anyagi és társadalmi vonatkozásban – csökkent. Az egyetemet végzett, politikailag legstabilabb értelmiségi csoportok számára ez a pálya nem vonzó. Ez kompromisszumokra készteti a sajtó vezetőit, s a jelenség vidéken még hatványozottabban jelentkezik. (...) A megyei lapoknál dolgozó újságírók anyagi helyzete is kétségkívül rossz. A széles látókörű újságírótípus azután egyre inkább hiányzik, de nemcsak a fiatalok, hanem a középkorúak között is.
Rényi: (...) Igaza volna Pintér Dezsőnek, ha úgy gondolja: az újságírásnak a politikánál tágabb a mozgástere, más feladatai is vannak. De túlságosan ingerültnek érzem, amikor valahogy úgy nyilatkozik, hogy „hagyjanak békét nekünk” a politika szempontjaival. (...) Ami a politikai irányító szervek és a sajtó viszonyát illeti, én is döntőnek a beavatást tartom; nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek a jelentőségét és több irányú hasznát. A jelenlevők közül is több szerkesztővel együtt részt vettem legutóbb egyik gazdasági miniszterünk tájékoztató előadásán és konzultációján. Kertelés nélkül, rendkívül őszintén, emellett igen objektívan számolt be a súlyos problémákról, a korlátozott lehetőségekről. Sok mindent elmondott, ami egy az egyben semmiképp sem való a sajtóba. Figyeltem, milyen hatással volt ez a beszámoló a hallgatóság lelkületére, így a magaméra is: mennél nyíltabban beszélt, annál jobban nehezedett az emberre a felelősség súlya, annál inkább éreztük, hogy körültekintően kell eljárni, jól ki kell választani a megírandó témákat, pontosan kell fogalmazni, konstruktívan és kreatívan kell megközelíteni a dolgokat. Sajnos ritka az ilyen alkalom; főként azért, mert az irányító szervek tisztségviselői nem szánnak elég időt a sajtó informálására és eligazítására. Sokszor elcsodálkozunk, hogy a fejlett tőkés országokban milyen feszesen-szervezetten közvetíti a sajtó a hangadó kormányzati és nem kormányzati körök álláspontját. Ebben nyilván szerepe van a sajtóorgánumok fegyelmének és érdekeltségének, de legalább ennyi szerepe van annak is, hogy rendkívül sok időt és energiát fordítanak az informátorok informálására, sok mindenbe beavatják a szerkesztőket és újságírókat. Nem szólva arról, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb részt vállalnak a politikusok maguk a közvélemény közvetlen tájékoztatásában. Tessék egyszer megfigyelni, hogy például választások vagy nagyobb konfliktusok idején hány interjút ad, hány cikket ír, hány tévévitában vesz részt egy-egy vezető politikus. A mi televíziós gyakorlatunk legtöbbször az újságíróknak adja ki albérletbe a politikai vitafórumokat, kerekasztalokat, ahol újságírók kérdeznek is, válaszolnak is. (...)
Németh: Azt hiszem, a lényegkiemelés iránt nagyobb problémaérzékenységet kell tanúsítanunk. Az is igaz ugyanis, hogy ha a fejlett nyugati országokban egy-egy tájékoztatót meghallgat egy újságíró, abból jól tud adaptálni. Nálunk a politikának a sajtó nyelvére való lefordításával esetenként baj van. (...)
Rényi: Még egy szót a beavatás-beavatottság dialektikájáról. Ennek is két oldala van: ahhoz, hogy mind több irányító ember, miniszter és más vezető olyan nyíltan beszéljen, mint akit az előbb említettem, ez nagymértékben azon is múlik, milyen a szerkesztőségek, a szerkesztők és az újságírók hozzáállása. Ha az illetékesek azt tapasztalják, hogy az általuk adott információkat nem fair módon használják fel, hogy az őszintén feltárt nehézségeket szenzációhajhászón exponálják a nyilvánosság előtt, esetleg úgy, hogy ellenzéki nézeteknek adnak tápot, vagy az ellenséges propagandaközpontoknak szolgáltatnak könnyű prédát; vagy akár csak szakszerűtlenül dolgozzák fel a matériát, hozzá nem értően, akkor az információs források el fognak apadni. (...) Persze ezt se úgy értelmezném, hogy permanensen és minden cikkírótól a „bölcsesség” maximumát követeljük meg. Beszéltünk már róla: vannak nehéz, keservesen bonyolult kérdések; elsősorban azokra a nagy nyitott kérdésekre gondolok itt, melyek ideologikus elveink, eszméink és a gyakorlat között feszülnek. Ha ezt tudomásul vesszük, akkor ennek természetes következményeként kell felfogni azt is, hogy időnként valakiből kiszakad egy-egy kesergő felkiáltás, elveinket féltő aggódás, előrehaladásunk objektív vagy szubjektív akadályai miatti indulatosabb hang. Persze, hogy ezzel is vitatkozni kell, ha a konkrét kérdést nem helyesen ítéli meg az illető, és vannak jó érveink. De ne minősítsük rögvest elviselhetetlenül gyanúsnak, ha ennyi bonyodalom közepette az egyénből spontán érzelmi reakciók is feltörnek. (...)
Megyeri: Rényi elvtárssal nem értek egyet. (...) Nem mindegy, hogy ez a jajkiáltás hol hangzik el. Ha nyilvánosság előtt hangzik el, nem biztos, hogy jó dolog.
Rényi: Az, hogy valaki, nehéz konfliktusok közepette valamit számon kér, nem más, mint a nehézségekből fakadó reflex. Én is ilyesmire gondolok; egészen másképp ítélem meg, ha a jajkiáltó prófétának képzeli magát és tévtanokat hirdet.
Megyeri: Az elkötelezettség legfőbb paramétere: azonosulás a párt politikájával. A MÚOSZ kapcsán azt mondanám: igenis, a magyar újságíró-társadalom presztízsveszteségekhez jutott bér és kitüntetések vonatkozásában. Köztudott dolog, hogy a tömegtájékoztatás technikai háttere már nem korszerű. Véleményem szerint az újságíró presztízsét akkor lehet emelni, ha ő maga is sokat tesz ezért. Szerintem jó az, ha kis közösségekben vitatkozni lehet, tehát ott legyenek a jajkiáltások. (...)
Pintér: Felmerül bennem: az újságíró kinek a révén azonosul a politikával, milyen szervezettel, annak a szervnek milyen embereivel, azoknak kiszolgáltatva, azok által beavatva, vagy miként...?
Rényi: Pintér elvtárs szintén szerkesztőségben dolgozik, sokféle módon tud tájékozódni, azonosulni vagy más véleményt nyilvánítani. Például: ott van a taggyűlés, ott van a szerkesztőségi és rovatvezetői értekezlet, az ifjúsági parlament. Ha lesznek egyszer optimálisan működő fórumok, ahol Pintér elvtársat sem lehet megkerülni a döntéshozatalban, a helyzet megváltozik, de ezzel egyhamar ne számoljon. Egyelőre az a helyzet: ha bele akar szólni ezekbe a dolgokba, keresse meg a meglévő fórumokat (ahogy eljött ide is), ott fogalmazza meg a véleményét; ezzel egyszersmind próbára teszi a demokratikus szerveket. (...)
Soltész: Nem a szavakon akarok lovagolni, de az „elkötelezettség”-ről beszéltünk, és az „azonosulás”-t szívesebben használom. Ugyanis ez utóbbi arra utal, hogy „közöm van hozzá”. Nem lehet a világot úgy felosztani, hogy van, amihez van közöm, van, amihez nincs. Közöm van a szocializmushoz. Ez feltételezi a vitát, a felelősséget. (...)
Tóth: Csatlakozom Bényei Józsefhez: az újságírás presztízse csökkent. S ez összefügg a szerkesztőségi autonómiával. A Tömegkommunikációs Kutatóközpontnak volt egy felmérése – megjelent a Magyar Sajtóban is –: megkérdezték a lapszerkesztőket, mennyire tudnak önálló arculatot, saját koncepciót kialakítani. 38 százalékuk azt válaszolta, hogy csak nagyon szűk lehetőségük van erre. Ez bizony figyelmeztető arány! A presztízs része az is: a sajtó mennyiben a politikaformálás eszköze. Véleményem szerint a politikai és állami életben, a tudomány köreiben több érdemi vita, izgalmas párbeszéd zajlik, mint amennyi a sajtóban tükröződik. Mit tud a közvélemény például arról, hogy az országgyűlési bizottságokban olykor milyen eleven, mondhatnám parázs vita folyik! Jóformán semmit. Megfontolandó, nem kellene-e áthelyezni bizonyos súlypontokat a tömegtájékoztatásban, tudatosítani, nagyobb teret adni a közéleti demokráciának. Éppen azért, hogy jobban megnyerjük a társadalmat a cselekvéshez.
Rényi: Ezt nemcsak tudatosítani kellene, hanem több vitának is helyet kellene adni. 1967-ben a Népszabadságban 80-90 cikk jelent meg az új gazdaságirányítási rendszer bevezetéséről. Ez lehet, hogy túl sok volt, de ma biztosan túl kevés a vita az új dolgokról.
Tóth: (...) A Deák Ferenc-i intelem, hogy „írj igazat!”, ma túl egyszerűnek tetszik; a mi korunkban az igazság is egy nagyon bonyolult, összetett kategória. Amiben eligazodni – az elhivatottságon túl – csak alapos felkészültséggel, politikai műveltséggel lehet. (...) Németh: (...) Még egy kérdésről szólnék röviden. Gyakran hallani az úgynevezett tilalomfákról. (...) Néhány hónappal ezelőtt egy értekezleten azt mondta valaki: valamiféle „tölgyfabetegségről” megtiltották, hogy írjanak. Ilyenek és ehhez hasonlók hangzanak el. Felelősségem tudatában kijelentem, hogy a sajtóirányítás egyetlen szerve sem adott ki ilyen utasítást. Tény, hogy vannak állami és katonai titkok, de ezek az egész világon mindenütt léteznek. Vannak gazdasági érdekek és gazdasági titkok is. Azt hiszem, az ezek közlésével kapcsolatos elvek nem szorulnak magyarázatra. (...) Bereczky: Emlékeztetnék rá a zárszó kapcsán: egy esztendeje annak, hogy az MSZMP Központi Bizottsága úgynevezett felező ülésén a sajtó tevékenységével is foglalkozott. A KB 1983. évi áprilisi ülésén, amikor kritikai megjegyzésekkel is illette a sajtó munkáját, leszögezte: a magyar sajtó mélyen elkötelezett, a magyar nemzet érdekeit jól szolgálva végzi felelősségteljes munkáját. A magyar sajtó sokat tett azért, hogy társadalmunk fejlődése az utóbbi tíz-húsz évben gyors ütemű lett. Ilyen értelemben, ha a magyar sajtó tevékenységét megítéljük, csak azt mondhatjuk: betölti feladatát! (...)
- Szöveggyűjtemény [5]