A kijelentéssel, mely szerint a magyarság több mint ezeresztendős közép-európai történetének most, 1956 után, halálos, fenyegetettséggel terhes korszakába jutott, Európa különböző helyein ellentétes fogadtatásra lehet számítani. Vannak, mégpedig éppen itt a Kárpát-medencében, akik kárörvendezve nézik ezt a folyamatot, akiknek megannyi tettük éppen ennek a halálfolyamatnak az elősegítésére irányul, de éppen a folyamatba helyezett etnikum-felszámolásnaka zavartalan folytathatása érdekében leplezik kárörvendésüket, sőt megbélyegzik – mint nacionalistát – azt, aki a magyar nemzethalálról szól. Mások, elsősorban Nyugaton, a racionalizmus és az építő tárgyilagosságneveltjei, szenvedélyes nemzeti romantikát és idejétmúlt kultúrpesszimizmust vélnek kihallani ebből az állításból. Ezek is úgy vélik, hogy ez az állítás csak a hirdetőjét jellemzi. Megint mások, s ezek többnyire csöndben tépelődő, megszomorodott magyarok, szeretnék meg nem hallottá tenni ezt a kijelentést.
Ez a vegyes fogadtatás maga is válságtünet: az európai ítélőképesség megzavarodását mutatja. Európa már észre sem veszi, hogy fél lába vagy legyünk szerényebbek, a kisujja lefagyott. Magyarországról másféle hírek vannak elterjedve világszerte. A nyugati újságolvasó és tévénéző úgy van értesülve, hogy éppen a magyarországi állapotok közelítik meg leginkább a liberális demokrata-fogyasztói modellt a keleti blokkban; hogy itt a legtöbb a viszonylagos szabadság, az áruválaszték itt a legnagyobb, a magánszféra itt a legkiterjedtebb.S ez tulajdonképpen mind igaz is. Ez azonban egy nemzet életének csak az úgynevezett zsurnálképe, turistaarca.
Magyarország ez alatt az anzikszfelület alatt első a népességfogyásban, az öngyilkosságban, a középkorú férfilakosság mortalitásában, az alkoholizmusban és a családszétesésben, de a mai magyar társadalmat még ezekkel a sötét statisztikai adatokkal sem lehet jól jellemezni. Mert a lényeget nem is lehet újságban közzétenni, televízióban kommentálni, azt egyszerűen át kell élni ahhoz, hogy meg lehessen érteni. A halálos fenyegetettség lényege ugyanis az az erkölcsi mélypont, az a nihil, amivel a mai magyarság zöme ezt az állapotot elfogadja.
Ennek a mindenre ránehezedő nihilizmusnak éppen az a lényege, hogy ezeknek a halálos tényeknek a szorítását szinte mindenki megéli, de a pillanatnyi érdekek zűrzavarában a szembenézést, továbbá az orvoslás irányába teendő lépéseket elhárítja magától.
Ebben a társadalomban csak akkor szisszen fel minden réteg és minden csoport, ha a megszokott, a napról napra történő jövőfelzabáló ténykedésében megzavartatik. Ebben az erkölcsi tompultságban éppúgy osztozik a vezető réteg és az őt szolgáló technokrácia, mint a sokat emlegetett „dolgozó nép”.
Az úgynevezett közmegegyezésen, amely kifejezés a rendszer első számú ideológiai szlogenje lett a maga legitimálására, de amelynek ezt a fenti, nihilbe csüngő valódi tartalmát soha nem szabad felfedni, csak két népcsoport van kívül; az országon belül a legszegényebbek, akiknek elemi létfeltételeikmegteremtéséhez annyi energiára, késztetésre és annyi elszántságra van szükségük, hogy közben nem érnek rá belesüllyedni a nagy nihilbe, az országon, a határokon kívül pedig azok a magyarok, az ezeréves magyar nemzetnek azok a teljes jogú tagjai, akiket a nemzeti elnyomás és a beolvasztás elleni tiltakozás ellenszéruma óv meg a közömbösségtől. Az öregek, a kisnyugdíjasok és a sokgyermekesek és a kezdő fiatalok tartoznak ebbe a kétmilliónyi csoportba, idebenn és az erdélyi falvakban és a felvidéki kisvárosokban és apró nemzetszigetekben élő ugyancsak két-két és fél milliónyi tömege odakint. Rájuk nem vonatkozik semmiféle közmegegyezés. Ők csak szenvednek.
Nem tiszta dolog a Kárpát-medencében kisebbségi sorsba jutott, Romániában, Szlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban élő magyarság érdekében szót emelni úgy, hogy ezt a lehangoló tényt elhallgatja valaki. A magyarság sorsát itt a Kárpát-medencében egészében kell látni és vizsgálni. Ez természetesen nem lehet menlevél a magyarüldözésre.A felszólalás erkölcsi alapállása csak ez lehet: a saját felelősségünk megállapítása, a saját helyzetünk feltárása és a bűneink bevallása. Ebben az értelemben tehát le kell szögezni, hogy ha a Magyar Népköztársaság területén egy a mostaninál egészségesebb, demokratikusabb és öntudatosabb magyarság élne, akkor a mostani magyarüldözés, beolvasztás sem Romániában, sem másutt, így, ebben a mértékben, meg ezek között a geopolitikai meghatározottságok között sem volna lehetséges. A kisebbség elnyomásának, az ultranacionalista üldözőknek, a beolvasztás taktikusainak és stratégáinak most nemcsak a magyarság hatalmi gyengesége, kivérzettsége, hanem ez a fentebb vázolt erkölcsi hanyatlása, öntudatának alig-pulzálása adja meg a bátorítást. A kisebbségi kérdésben nevetségességig menő egymásra mutogatás folyik a magyarság köreiben. A Nyugaton, főként Észak-Amerikában élő egy-másfél milliónyi magyar hangadó szócsövein keresztül elsősorban a magyar kormány e kérdésben mutatott tehetetlenségét, bűnrészességét rója fel, és egy vékony és áldozatkész rétegét leszámítva, amelyik megpróbál ésszerű együttműködéstkialakítani és a helybeli közvélemény és a politikai erők rokonszenvét és támogatását elnyerve segíteni, a nagy tömeg közömbös és még emberbaráti adakozásra sem hajlandó, pedig a Nyugatra kisodródott magyarság a kezdeti akklimatizálódási nehézségek után túlnyomó többségében megtalálta és megteremtette magának a maga normális, a jó közép szintjén mozgó egzisztenciáját, és képes volna akár dollármilliókkal is az erdélyi magyarság segítségére sietni. (Más körülmény az, hogy ennek a segélynek a bejuttatása és célba juttatása milyen nehézségekbe ütköznék, és megint más, hogy ez a segély gyakorlatilag nem létezik. Ez a tragikus körülmény.)
A magyar kormányzat visszautasítja ezt az emigrációból ellene irányuló vádat, és a geopolitikai rögzítettségekre hivatkozik. Ilyen vád azonban belülről is éri. A hazai értelmiség egy kicsiny, de korántsem jelentéktelen csoportja úgyszintén elégedetlen a kormány magyarságpolitikájával, és ennek hangot is ad, mire a kormányzat repressziókkal él vele szemben, mert a kisebbségi kérdésben tanúsított mulasztásainak vagy közönyének a felhánytorgatásában a legitimitásának a megkérdőjelezését látja. Ezek a felszólamlások ezt a felhangot valóban tartalmazzák is. Így áll elő az a rendkívül felemás helyzet, hogy Magyarországon valaki hátrányos helyzetbe kerülhet azért, mert felemeli a szavát a Magyar Népköztársaság határain kívül élő magyarság érdekében.
Mindez pedig a lakosság értetlensége, tájékozatlansága és közönye közepett történik. Széles, hathatós társadalmi akció bent sincs, a nemzet nem kényszeríti ki képviselőiből, vezetőiből a cselekvést. A szolidaritás csak imitt-amott pislákol, és rendszerint túlhabzó megnyilvánulásokban jelentkezik. (Ha példának okáért minden magyar mulatozó társaságnak, amelyik a hangulat egy emelkedett pontján elénekli az „Erdélyi himnusz”-nak nevezett nem túlságosan értékes zenei anyagú és szövegű dalt, egyszer s mind be kellene fizetnie legalább egy ezrest valamilyen segélyalap kasszájába, akkor rövidesen vaskos milliók gyűlnének össze, most viszont az a helyzet, hogy a humánus célú, az összmagyarság érdekében végzett munkát honorálni és jutalmazni, támogatni kívánó Bethlen Gábor Alapítvány[SZJ] nagyon nehezen halad előre a közöny és a kormány kezében lévő tájékoztatási szervek elhallgatása közepette.)
Sivár kép. Ha azonban csak ezt és csak ennyit mondanánk el, akkor önként adódnék a kérdés: mi indokolja, hogy ennek a magával sem törődő népnek a sorsával foglalkozzék akárki is? Milyen alapon vár segítséget, támogatást az, aki önmagával szemben ennyire felelőtlen?
Nos, a válasz egyszerű. A legáltalánosabb emberi kötelesség a betegen, a bajba jutottan segíteni; az orvosnak a halálos beteg életéért is a végsőkig kötelessége küzdeni, függetlenül attól, hogy betegségét milyen mértékben okozta önmagának, illetve mennyiben áldozata egy ragályos járványnak vagy általános szerencsétlenségnek. A magyarság mostani állapota pontosan így alakult ki: nagyon súlyos belső bajok és egyenetlenségek, valamint egy általános európai szerencsétlenség következményeként.
Ezenkívül pedig van még egy magasabb szempont is. A magyarság egyik európai nép, egy a sok közül, amelyik a maga kultúrájával, sokszor vére hullatásával, munkájával hozzájárult ennek a megrekedt, másodrendűségbe lenyomott földrésznek az életéhez, kultúrájához, megkülönböztető sajátosságainak a kialakításához. S éppen ezért, mert ez így van, halálos bajba keveredésének az elemző bemutatása, megokolása, a tragédiához vezető útjának feltárása, tömören: a világos beszéd az európai összesség érdekében való munkálkodás, éppen ezért, mert a magyarság esete talán mintaértékű. Mert a veszélyeztetettség általános. Az erkölcsi válság, az elsivárosodás nyomán bekövetkező nemzeti megbénulás és indítékhiányossá válás a Közép-Európában élő nemzetek esetében – s kivált a magyarság esetében – már nyilvánvaló, ám semmi erőltetettség nincs abban a kérdésfeltevésben, hogy vajon ki van-e zárva ennek a betegségnek az átterjedése más népekre, amelyek most látszólag még zavartalanul „csinálják” a „saját” történelmüket, s a bajtól való megérintettségüket most még csak egy bizonyos közöny jelzi, például az, hogy nem fogják fel és nem élik át a maga valójában Közép-Európa és a magyarság különös fagytragédiáját.
S végezetül ennek a „világos beszéd”-nek van még egy – ha úgy tetszik önző – magyar motívuma is. Ez a halálos beteg, kiszolgáltatott nép egy már alig pulzáló verőérrel még oda van kötve az élethez, a szervezethez, amiben eddig élt, Európához, s a megmaradására, az esetleges felgyógyulására csak az egész szervezet felfrissülése, megújhodásaesetén van halvány reménye. Ami tehát megelőzés, mementó a többieknek, az ultima ratio a magyarságnak.
Ennek a halvány reménynek a jegyében adjuk most elő ezt az előzetes nekrológot.
A történelmi előzményekre csak félénk és vázlatos utalásokat teszünk, mert a magyar történelem ide vezető állomásainak puszta felsorolása is egy melodrámaszerző hírébe keverheti az előadót. Bukásból, vereségből, halálból, akasztásból és mártíromságból ennyi már szinte tragikomikus.
A tragédia nyitánya egy győzelem. 1686-ban az egyesült európai seregek, a nyugati kereszténység utolsó közös vállalkozásaként, felszabadítják Budát a török alól, és kiűzik az oszmán hatalmat a történelmi Magyarország területéről. Az ország ekkor pusztaság. A népesség a 150 év előttinek a töredéke. A magyar Alföld lakossága néhány nagy faluba, sajátságos török kori képződménybe, úgynevezett mezővárosba húzódott össze, és a környező vidéknek csak akkora részét műveli, amelyik a szűk önfenntartásához elegendő. (Ebbe természetesen a töröknek fizetett nagyon magas adók is beleértendők.) A térség többi része mocsár és puszta lett százötven év alatt.
Az első nagy megalázás, ami magyar mivoltában érte a magyarságot, éppen ez után a kétségtelenül világraszóló tett után kezdődik. A felszabadítás örve alatt egy képtelen, gyilkos, kíméletlen irtóhadjárat és megnyomorítás is elkezdődik a kivérzett és nyomorgó lakosság ellen. Ez az első nagy sérülése a magyarság lelki alkatának. Azt kellett tapasztalnia, hogy reá nincsen szükség, és ő útban van. A felszabadító sereg nemcsak a pogány törököt űzi, hanem őt, a keresztényt is, sőt új hitű, reformáltat is rabolja, gyilkolja. Az új urak java része idegen, számára a megmaradt jobbágy, a török adószedők előli rejtegetésre szokott – a magáét lopni megtanult! – magyar jobbágy, a végvári harcokba és ezzel együtt a katonás dologtalanságba is beleszokott magyar munkaerő értéktelen, sőt ellenszenves, és a sok üres tér is arra készteti a most birtokhoz jutó idegeneket, hogy messzi földről telepítsenek be az országba munkaerőt, és ezt a tősgyökeressel szemben előnyben részesítsék. Ebből a megalázottságból támad fel – még húsz év sem telik bele – a Rákóczi-féle magyar szabadságharc, amelyet a Habsburg-ház túlereje lever. Jelképes értelműnek is felfoghatjuk, hogy a szentként tisztelt nagy magyar fejedelem az egykori fő ellenség honába, a törökországi Rodostóba bujdosik, ezzel is tanúsítva a magyar létezés súlyos ellentmondását,Kelet és Nyugat között való, soha igazán beilleszkedni nem képes imbolygását. Mindebben pedig az a legszörnyűbb és a magyarságra nézve halálos tartalmú, hogy az európai történetnek erre a fényes lapjára, az oszmán hatalom Európából való részbeni kiszorításának dicső lapjára a magyarság kegyetlen, véres megalázása is rá van nyomtatva – de ezt csak a magyar tudja onnan kibetűzni.
A második nagy ütés a szívgödörre az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc leverésével kezdődő, s általában Haynau táborszernagy nevéhez kapcsolt véres terror volt. Az aradi tizenhárom hős tábornok kivégzése Londonban is beszédtéma lett, sőt udvari gyászt is elrendeltek Leiningen tábornok miatt, aki az uralkodó kör közvetlen rokona volt, de az újra berendezkedő, a nemzetet igába hajtó, halálos, dermedt csendbe borító bürokratikus osztrák állam kiszámított, céltudatos pusztításáról, lélekrombolásáról már sokkal kevesebbet hallott a magyarsággal rokonszenvező világ. A levert szabadságharcnak nemcsak a katonáit, tisztjeit, hivatalnokait és szellemi embereit üldözte ez az osztrák vezérletű, magyar oldalról nézve tehát megint csak idegennek látható hatalom, hanem szimpatizánsait és közkatonáit is, vagyis minden magyart, aki a magyar oldalon állt. Ennek a terrornak nem az volt a pusztító lényege, hogy ezreket végeztek ki és hurcoltak meg, börtönöztek be és kényszerítettek menekülésre, hanem az, hogy a szabadságharc eszményeihez való hűség a hivatás gyakorlásának az ellehetetlenülését is jelentette, illetve fordítva, a monarchiához való lojalitás kinyilvánítása, esetleg a régi forradalmi eszmevilág megtagadása hirtelen és meredeken emelkedő karriert alapozott meg. A minimum, amivel aztán érvényesíteni lehetett tudást, tehetséget, üzleti rátermettséget, ez volt: közömbösség az eltiport szabadságharc által felvetett nemzeti problémák iránt, és egyetértő beletörődés az idegen szempontú, ízlésű és szókincsű modernizációba. Ekkor alakult ki a magyar középrétegben a „passzív rezisztencia”,amely bármilyen erkölcsös magatartás volt is a Bach-korszak terrorjában (Bach az uralkodó ház belügyminisztere – a magyarság számára minden titkosrendőrség, cenzúra és besúgó-alkalmazó ősképe), megcsontosodásra, a világtól való elmaradásra vezetett. A két szitával dolgozó kontraszelekció – az egyiken kiválasztotta az üldözendő értéket, a másikon a támogatandó silányabbat – végeredményben ugyanazt a felismerést hozta elő, amit a Rákóczi-kor utáni: hűséges magyarként nincs szükség rád, sőt útban vagy a saját hazádban. S ez most még tetéződött egy nagy csalódással: azt a minden hibájával együtt is nagyszerű hozzájárulást az európai s az egyetemes haladáshoz, az emberiség önfelszabadításához, amit a magyar forradalom és szabadságharc jelentett, így hálálta meg a világ. Eltűrte, hogy a sötét hatalmak így torolják meg.
A szabadságharc külön tragédiája az volt, hogy születése pillanatában szembekerült a nemzeti kisebbségek hasonlóképpen megkésett polgári nemzetté alakulási törekvéseivel, s hogy ezek a horvát, szerb és román nemzeti erők vele szemben az önkényuralom oldalára álltak, jóllehet valódi céljaikat, felszabadulásukat a magyar bukással el nem érték, sőt valójában vereséget csak azért nem szenvedtek, mert mozgalmuk sem mélységben, sem kiterjedésben nem volt a magyarhoz hasonló. Így alakulhatott ki bennük az a hamis tudat, hogy magyar bukáson ők nyertek, a magyarokban pedig az az ugyancsak felületes érzet, hogy a magyar véren a „mások” kerestek. Ezért pereg le a magyar lélekről minden vád és ráolvasás, mely a magyar nacionalizmus komoly bűneit hánytorgatja fel, mert a kezdeteknél mindig ott tátong az az „ősbűn”, az a nagy igazságtalanság, amit a magyarok nem elkövettek, hanem elszenvedtek.
Kétségkívül súlyos alkati torzulása volt ez a magyarságnak. A rugalmasságának a java részét veszítette el ekkor. Éppen a nemzet hangadó középrétege vált merevvé, később arrogánssá, a társadalmi problémák iránt érzéketlenné és önpusztító életvitelűvé. A kapitalizmus térhódítása és a zsidóság be- és előnyomulása, emancipációja is ennek a korszaknak a második-harmadik, már konszolidálódó harmadára esik, s innen van aztán a magyar antiszemitizmus sajátságos mellékíze: a zsidóságnak elsősorban egyfajta „törtetés” íratik a rovására; az, hogy éppen akkor kezdődött el sok zsidó karrier, amikor a magyar középosztály egy része erkölcsi indítékból visszahúzódott. S ugyanígy a magyar zsidóság is éppen ezért volt különösen érzékeny a magyar dzsentri vágásaira – talán még érzékenyebb, mint a városi pogromokra és az egész lényét támadó dühödt keleti antiszemitizmusra, mert ebben a „törtetés”-vádban a maga egész kultúrateremtő, gazdaságépítő és városalakító hozzájárulását érezte megtámadva és bemocskolva. Éppen onnan kapta az elutasítást, ahová be akart illeszkedni.
Az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharc leverése az egész közép-európai szerencsétlenségnek is az egyik forrása. Egyszerre züllött el a forradalom felett győztes monarchia, és lettek az itteni kis népek egymásra uszíthatók; a magyarságot egy reakciós hatalmi szövetség leverte, és kiütötte a kezéből a rendszerszervezésre alkalmas eszközöket, valamint a szervezésre való jogosultságát, s a magyarság rosszul válaszolt ezekre a kihívásokra. Nem tudta jól feldolgozni magában, s amit aztán mindennek pótlására a kiegyezéssel és a dualista monarchia összetákolásával létrehozott, az már nemcsak azért volt elfogadhatatlana belenyalábolt többi kis nemzet számára, mert különösen rossz volt és korszerűtlen, hanem azért is, mert egy megvert, tekintélyhiányos nemzet alkuja volt egy ugyancsak hitelét vesztett hatalommal a többi feje fölött. Ha a forradalom győz, és a magyarok nekiesnek kaszabolni az ország nemzetiségeit – ami nem valószínű! –, még akkor sem lett volna ilyen vak és engesztelhetetlen gyűlölködés e népek között, mert ami végül kialakult volna, az egy megvívott harc eredménye lett volna, s nem egy üzletkötésé. A nemzetiségi gyűlölködés egyik örökké ingerlő góca éppen az volt, hogy ezek a népek még soha nem számoltak el egymással becsületes párviadalban.
A következő nagy megrázkódtatás az első világháború után érte a magyar nemzetet, amikor a Monarchia megszüntetésével egyidejűleg Magyarországot kíméletlenül feldarabolták, harmadára zsugorították, és három és fél, négymillió magyart kisebbségi sorba helyeztek, ellenséges érzületű, új államalakulatok felügyelete alá.
Ennek az 1918 utáni és 1945-ig tartó korszaknak a megítélésekor nem elegendő csak a politikai felépítmény korhadtságát és időnként kényszeredett, időnként lelkes németorientációját, jobboldali jellegét számba venni, hiszen az a németorientáció magába a rossz versailles-i rendezésbe is bele volt írva, hanem a társadalom belsejében megindult demokratikus folyamatokat és igénybejelentéseket is mérlegre kell tenni. A hatalomnak egy szociális demokrácia felé tolása egyszerre több irányból indult meg, de ami ennél is lényegesebb: megindult egy belső átdolgozódása a demokrácia irányába. A belső átdolgozásban éppúgy részt vett a szociáldemokrácia, mint a friss népi mozgalom, amely hamarosan túllépett a maga irodalmi kezdetein. A történtek reális számbavétele és a helyzettel való szembenézés követelménye az elcsatolt területek magyar szellemi életének is a meghatározója lett. Nem volt egészséges ez a Trianon utáni magyar társadalom, de megvolt benne a készség és az elhatározás elszántsága a megújulásra.
A legékesebb bizonyítéka ennek a mélyben zajlott folyamatnak az, ami 1945-ben és utána történt. A felszabadító szovjet hadsereggel együtt érkező és a szovjet típusú diktatúra megszervezésére a felhatalmazást a mellényzsebében és a pisztolytáskájában hozó csoport lényegében nem a régi rend embereivel, intézményeivel és ellenállásával találta szemben magát, hanem egy sokszínű, demokratikus és szociális törekvésektől is áthatott népfronttal, amelyiknek egyes elemeire előbb rá kellett fogni, hogy reakciós, s csak aztán lehetett eltávolítani a közéletből és sokszor az életből is. Az úgynevezett úri Magyarország összeomlott, képviselőinek nagy része elmenekült, és ami itt maradt a romokon, az addig eltemetett, jelentéktelennek tudott népi Magyarország csodálatosképpen késznek és bátornak mutatkozott arra, hogy végrehajtsa az elmaradt demokratikus forradalmat, sőt őt éppen ebben kellett megakadályozni. A Rákosi-rendszer éppen ezt hajtotta végre: egy demokratikus átalakulást tarolt le és betonozott le egy diktatúrával.
S így jutunk el egész fejtegetésünk csomópontjához, a magyar nemzet erkölcsi válságának, önmaga sorsa iránti közömbösségének és indítékhiányossá válásának történelmi cenzúrájához, a magyar történelem végállomásához, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc leveréséhez, a nagy kiábránduláshoz. Erről a forradalomról több megítélés van forgalomban. Mondták és mondják azt, hogy ez csak egy lázadás volt, amelyiknek nem volt eszméje, mondják azt, hogy ez egy a párton belüli hatalmi harc váratlan kiterjedése volt, amelyet külső erők is provokáltak, lényegében Hruscsov megbuktatására, s mondják persze forradalomnak és szabadságharcnak, és elhalmozzák lángoló jelzőkkel. Arról azonban, ami a lényege volt, viszonylag kevés szó esik, ahhoz „tudományosan” alig közelítenek, mert az szinte képtelennek látszik, vagy legalábbis csodálatosnak. Ez a forradalom az 1849-ben levert magyar forradalom és szabadságharc reinkarnációja volt, a föld alá kényszerített demokratikus forradalom száz éve lappangó, ki-kitörő és meg-megújuló egyszeri tüneménye. Ez a forradalom egyszerre hozta testközelbe mindazt, ami 1848-ban és 1945 után egy pillanatigszándék- és célkitűzésként feljött a népi mélységekből, és ami a nemzet legkiválóbbjainak a kezében vált fényessé. Az ’56-os forradalomnak több mint százesztendős szellemi előkészítése volt: a magyar irodalom mind a három nagy állócsillaga, Petőfi, Ady, József Attila ezt a forradalmat álmodta, hirdette és áhította. A száz éve lappangó, föld alá kényszerített magyar demokrácia tört felszínre ebben az „eszméletlen” forradalomban. Másként el sem lehet képzelni, hogy egy olyan kíméletlen terrorkorszak után, mint amilyen ezt a forradalmat megelőzte, ilyen magától értetődő természetességgel szülessenek meg a fővárostól a legkisebb faluig a soha el nem képzelt, be nem gyakorolt demokratikus intézmények, a forradalmi bizottságok és a munkástanácsok. Ez a forradalom olyan magától értetődő természetességgel szavazott le a szabadság és a demokrácia mellett, és olyan méltósággal utasított el mindent, ami nem ez volt, s amire évtizedeken át dresszírozták az alávetett népet, tehát a sovinizmust, az irredentizmust, az antiszemitizmustés a diktatúra képviselőivel szembeni bosszúállást, hogy az csak és egyes-egyedül ennek a mélyben, a lelkekben és a legbensőbb vágyakban történt 1848-as motivációjú „előkészítésnek” tudható be.
A magyarság számára 1956-ban derült ki, hogy mi is történt vele 1945-ben. Most már kétség sem lehetett aziránt, hogy hová tolta át a nemzetet az a bizonyos hólapát, amelyik vele együtt egész Közép-Európát is áttolta ugyanoda.
„Az osztrák birodalom lerombolása után odalett Közép-Európa várfala. Auschwitz lesöpörte róla a zsidó nemzetet – mintha a lélek szállt volna ki belőle. Aztán kitépték Európából. Megvan-e még Közép-Európában? Megvan, a megjelent művek és felbuzgó forradalmak azt mutatják, »nincs még veszve«! Hanem, ha élni azt jelenti, hogy ott élünk szeretteink égő tekintetében, akkor Közép-Európa nincs már meg. Hogy egészen pontosak legyünk: hőn szeretett Európájának a szemében Közép-Európa a nagy szovjet birodalom része. Semmi más.” (Milan Kundera: Az elrabolt Nyugat, avagy Közép-Európa tragédiája[SZJ])
A forradalom tehát a közismert vélekedésekkel ellentétben nem azért volt tragikus mozzanata, sőt befejező aktusa a magyarság európai történetének, mert véresen és könyörtelenül leveretett, hanem azért, mert ez volt a magyarság utolsó kísérlete a nemzetté válásra, az Európával szemben fennálló hátránya ledolgozására. Ez a kéthetes mozgalom, amely látszólag csak egy már Moszkvában is leírt rezsim eltüntetésére indult meg, menet közben, harc közben szívta fel magába a halottnak tűnő nemzeti lélekből, a lebetonozott nemzeti mélytudatból a legtisztább, legmodernebb célkitűzéseket, eszméket; egy nem is teljesen tudatos, de annál hagyományosabb és szívből kiinduló mozdulattal nemcsak a zsarnokságot akarta lerázni magáról, hanem ezt a kicsiny és megalázott nemzetet óhajtotta átemelni a Nyugatba. Az a nemzeti, demokratikus társadalom, amelyet a munkástanácsok, a nemzeti bizottságok és csak másodlagosan az újjáalakuló volt pártok jellemeztek, át volt itatva a szocialista eszmerendszer legjavával, nacionalizmusmentes nemzeti heroizmussal és a demokrácia elrévült áhításával.
A magyarságnak ez a legsajátabb élménye 1956-ból: a hótakaró alatt nem szabad álmodni. Nem is álmodik itt már senki. A magyarság mintha letett volna arról a nagy célról, ami századok óta hevítő ereje volt a nemzeti tudatának: az Európával szembeni hátrány ledolgozásáról. A magyarság feladta önmagát. Múltja és önazonosítása immár jeges páncélretesszel van elreteszelve. A magyarságnak csak jelene van. A múlttól a vastag páncéllemez, a jövőjétől az álmodás lehetetlensége vágja el. Itt él a kilyukadt Európa közepén pusztán a jelenében, amely mint mondják, nem is olyan rossz. Reformokat agyal ki és hagy abba, importál és exportál, hiteleket vesz fel és törleszt, turistákat fogad és utazik, és iszik és kóvályog a távlattalan pillanatban.
Ez az állapot már nem egyszerűen torz, hanem – nehéz kimondani – halálos. Az üvegesedő tekintetben a dolgok elmosódnak, minden bizonytalanná válik. Semmi sem igaz, semmi sem valódi, és a vagy megszépült, vagy elrondult események megszépülése és elrondulása is összekeveredik. Semmi sem igaz, és semminek az ellenkezője sem.
A magyar államhatáron kívüli két-hárommillió kisebbségi sorban élő magyar Szlovákiában, Romániában és Jugoszláviában dermedt rémülettel figyelte a magyar forradalmat. Ösztöne, realitásérzéke az 1920-as elcsatolás óta megedződött. Az erdélyi magyarságnak pedig az erdélyi kohóban, az együttélés mindennapjaiban és a kis ország függetlenségi küzdelmeiben, vallási türelmességében hagyományos jó szimata alakult ki, s ez a szimat rögtön vészt jelzett. Nem is alaptalanul. A kérdés ezekben az unitárius-szabadelvű magyarokban így vetődött fel: nem fogja-e ez a lázadás itt a hótakaró alatt is azt az 1920-ra szívós aknamunkával Nyugaton elterjesztett vélekedést feltámasztani, hogy a magyar renitens, bűnös, veszélyes nemzet? Nem fogja-e ez a forradalom megszüntetni azt a kicsinyke kis védelmet is, amit a hótakaró a maga egységes nyomásával jelentett? Sztálin megszüntette a birtokába került nemzetek érdemjegyekkel való ellátását. Előtte a németellenes harcban legtöbbet tett és szenvedett lengyelek voltak a legellenszenvesebbek, leginkább korlátok közé szorítandók.
A baljós sejtelem beigazolódott.A forradalom leverése után kisebbségi magyarnak lenni a hó alatti Közép-Európában mindkét vállon való kereszthordozás golgotai menetét jelentette s jelenti ma is.
A „magyar nacionalizmus” újra veszélyes gyúanyag lett, éppen akkor, amikor már nem is létezett tulajdonképpen. A bősz, vad, fasisztikus magyarellenesség elől elhárul az utolsó gyönge akadály is: a hó alá kerültek egyenlősége. A forradalom után Magyarország megszállása nyomatékosabbá válik, Romániából pedig kivonulnak az addig ott állomásozó szovjet csapatok. Röviddel ezután elkezdődik az erdélyi magyar kultúra céltudatos felszámolása, majd a magyar nemzetiségi kisebbség eltüntetése. A történelemhamisítástól a gyilkosságig minden meg van engedve. Mindezek között természetesen nincsen ilyen nyers oksági összefüggés a valóságban, mint ahogyan a fenti mondatokból kiolvasható. Ez lehet puszta időrend is. A tény azonban akkor is tény marad, ha érzelmileg másként viszonyulunk hozzá. S a tény itt most az, hogy a magyarság a megszállás viszonyai közepett egy viszonylag nyitott és ha felemás módon is, de európai jellegű társadalmat hozott létre, az idegen csapatok által meg nem szállt Románia pedig eltűr maga fölött egy képtelenül korszerűtlen családi despotizmust, a sztálinizmusnak egy arányaiban komikusra kicsinyített változatát.
Önként adódik a kérdés, hogyan lehetséges ilyen szemetszúróan nacionalista, sőt fasisztoid tobzódás: az internacionalista hótakaró alatt?
A szovjet közömbösség érthető. Elég egy röpke pillantást vetni a térképre, hogy a román függetlenség akármilyen nagy hangerejű kiabálgatása hanyag grimaszt okozzon arcunkon. Romániát megszállni most már felesleges fényűzés volna, esetleg életre hívna egy így még csak lappangó és parázsállapotra csak mesterséges élesztgetéssel felfújható oroszellenességet. A román életnek és a román nemzeti jellemnek, különösen a Kárpátokon kívülieknek számos oroszos, ukrajnai vonása van. Nemcsak az ortodoxia és a nyelv szláv alapja[SZJ] – amit most letagadnak –, hanem a munkához való viszony és a századok óta türelemmel viselt szegénység is testvérivé teszi a románt és az ukránt vagy oroszt. A román nacionalizmus tehát, ami elsősorban egy felbőszült vezetés önfenntartó nacionalizmusa még akkor is, ha lassanként nagy néptömegeket is átitat és elvakít már, nemhogy teljesen veszélytelen a birodalomra nézve, hanem egyenesen hasznos. Kormányzatieszköz a hófödte Közép-Európában. Leköti az egyik renitenst, a forradalmi hajlandóságú kisebbiket. A jelenkori magyarság legnagyobb sérelme az, hogy Erdélyben, az ősi magyar kultúrabölcsőben a románok kipusztítják a magyar kultúrát, és a magyarságot erőszakkal elrománosítják. Ehhez képest a magyar függetlenség igencsak körülhatárolt voltára, amely az egész mai magyarság haldoklásos állapotának a legfőbb oka, aránytalanul kevés szó esik, ezt még azok az értelmiségi csoportok sem hozzák – hozhatják – szóba, amelyeknek a legfőbb kifogásuk a saját kormányzatukkalszemben az, hogy ez a kormányzat nem tesz meg minden tőle telhetőt a határokon túli magyarságért. A kormányzati eszköz tehát jól működik a magyar kormányzattal szemben is. Ez a vezetőség időnként élvezi, időnként nem élvezi a központ teljes és osztatlan bizalmát. A teljes bizalom elnyeréséhez 1956 óta egy vád alól kell egyszer s mindenkorra tisztáznia magát nemhogy egy magyar kormányférfinak, de még egy színigazgatónak is: soha nem vállalt és soha nem fog közösséget vállalni olyan érzelmi-gondolati és politikai hullámokkal, amelyek a magyar nemzeti érzés felizzására vezethetnek. Mert a magyar nemzeti érzés felizzása – nem a nacionalizmus! – forradalmian birodalomellenes. Akármilyen kicsi is Magyarország, nagy felfordulást tud csinálni. Veszélyes. Míg ellenben a Nagyrománia jelszavával való dobálózás…?
Most igazolódik Sztálin sokat emlegetett bölcs előrelátása, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy a régi rossz elrendeződés – persze, nemcsak a területi! – érvényben maradjon. Erdély birtoklása fejében Románia nemhogy megmaradt, de egyre mélyebben süllyed bele a sztálinizmusba.
A nyereség a központ számára tehát ez: a közép-európai kis népek most is egymással vannak elfoglalva. Ami azonban a központ számára adminisztrációs nyereség, könnyebbség, az a szóban forgó népek számára tragédia.
Mert közben a terület a szabadesés gyorsulásával süllyed bele a másodrendűség, a képtelen élet és a kaotikus nyomor sarába. A forradalmakat és a tíz-tizenkét éves periodicitással visszatérő megújulási kísérleteket leverik vagy letörik, és nyomukban kiábrándulás, depresszió és elsivárosodás marad. A régi megoldatlanságokra újabb megoldatlanság kerül, a sebeket piszkos és fertőzött kötéssel kötik be, és az egész terület belesüllyed a gyarmati jelentéktelenségbe. Mindezeken kívül van az erdélyi magyar nemzeti kisebbség elnyomásának és a német kisebbség küszöbön álló teljes likvidálásának és a romániai zsidóság kiárusításának egy nagyon egyszerű magyarázata is: Románia keleti állam lett, sokkal keletibb, mint volt az előző évtizedekben. Itt tulajdonképpen feltolul egy súlyos kérdés, amit fel sem szabad s fel sem lehet tenni. Minek a fejében tűri el a román nép azt, amit eltűr? Az elnyomott magyar könnyen rávágja arra, hogy Erdély megtarthatása és a magyarság megtöretése fejében. Ez azonban a régi rossz beidegződéseken alapuló, rossz válasz. Olyan kérdést kell e tárgyban feltennünk, amelyben a román nép mostani tragédiája is benne foglaltatik. Azt kell megkérdeznünk, hogy most még miért nincs meg a román nép tömegeiben az az igény az európaiságra, a szabadságra és a felzárkózásra, ami a lengyelekben, csehekben, horvátokban és magyarokban megvan, ami a forradalmaikat, tavaszaikat és szakszervezeti mozgalmaikat élteti, s mindjárt utána azt, hogy nekünk magyaroknak meg cseheknek és horvátoknak mit kell most tennünk azért, hogy ez az igény a románokban is megszülessék.
Van tehát ebben a nagy közép-európai tragédiában külön magyar tragédia? Nincs. A magyarság nem szenved többet és nincs jobban veszélyeztetve, mint azok a szomszédai, akik nagyon rosszul bánnak a fennhatóságuk alatt élő magyarokkal, akik ezeket a magyarokat be akarják olvasztani magukba. A magyar sors azonban egy tekintetben mégiscsak különbözik a többi közép-európai nép sorsától. A forradalom nemzeti következményei teszik ezt a különbséget. Ez a forradalom volt mindmáig az első és a legnagyobb explózió. Ez a robbanás természetszerűleg nem lehetett önkorlátozó. Ami követte Cseh- és Lengyelországban, az már az volt. Ezzel természetesen nem ezen utóbbiak jelentőséget kívánjuk csökkenteni, sőt ha valami, hát ez aztán élesen bizonyítja ezeknek a közép-európai kis népeknek az összetartozását, kulturális közösségét, együtt lélegzését. A magyar példából csak azok a nemzetek tudtak így okulni, akiknek az „alapképzése” közös volt. Magyar módra nem sikerült? Megpróbálták másként. Svejki módon és lengyel konspirációs tehetséggel. Tragédia, hogy úgy sem sikerült.
A robbanás után nemcsak romok, hanem üres csend, süket csend szokott maradni a tájon. A világ mintha kiürülne, semminek sincs értelme, és minden mozdulat hiábavaló. A magyarság a forradalommal elérte – a konszolidálás nehéz és sötét évei után – belső viszonyainak nyugalmasabbá és rendezettebbé válását, és ugyanakkor mintegy feladta nemzeti önmagát, végképp elvesztette a harcot ezeréves élőhelyén, a Kárpát-medencében. A legjobb román elmék ma már látják, mekkora kárt tesznek felbőszült, gonosz és szinte elmebeteg vezetőik magával a román nemzettel akkor, amikor ezt az Európa felé húzó három értékes lakosságcsoportot, a magyarokat, a szász-sváb-németeket és a zsidóságot kiüldözik, kiárusítják és dermedő passzivitásra kényszerítik. A magyar kisebbséggel való embertelen bánásmód rávilágít a rettenetes román tragédiára: nem éppen most indul el ez a jobb sorsra érdemes nép abba az irányba, a keleties elzüllés és eldurvulás irányába, ahová voltaképp európai népnek nem vezet útja – oda, ahová a nagy orosz nép már megérkezni látszik? A mai Románia viszonyai között az ember végzetes elromlása, európai mértékkel mérhető alkalmatlansága a munkára, az alkotásra, az értékek termelésére és asszimilálására elkerülhetetlen. Ez a szörnyű lehetőség mindegyik közép-európai népet fenyegeti, de a románt, mivel ő ezt a keleti utat választotta, vagy – megértőbben fogalmazva – mivel a legkisebb ellenállást tanúsítja ez ellen a keleti irányulás ellen: többszörös mértékben fenyegeti. A magyar kisebbség szomorú tragédiája pedig az, hogy ő azt a nyelvet beszéli, annak a nemzetnek a tagja, amelyik a legtöbb vérrel, áldozattal és a legkilátástalanabb hősiességgel vetette el ezt a keleti utat, s neki – romániai magyar kisebbségnek – most mégis együtt kell menetelnie, dupla keresztet viselve, a keleti, emberemésztő hósivatag felé.
Egészen egyszerűen és pőrén fogalmazva az történt, hogy a magyar forradalom után, a reménytelenül szép önkifejezés után, az egész világállapot lényegét megvilágító önégetés után a magyarság lett az első áldozat Közép-Európában. A konklúziót pedig szinte szégyelljük leírni, ezért szerényen kérdésessé finomítjuk: Nem Európán múlik most már, hogy ez az első egyben az utolsó is legyen?
Az írás a müncheni Új Látóhatár számára íródott, ahol 1987 júniusában jelent meg.
- demokrácia [6],
- jogok [7],
- Kisebbségek [8]