– A családodat érintette a kitelepítés?
– Édesapám szüleitől elvették a házukat, földjüket, mindenüket, majd marhavagonokban elindították őket Németország felé, de ez már abban az időben történt, amikor a szövetségesek nem vettek át több kitelepítettet, és így az apám és a szülei visszajöttek Ausztriából. Itt egy táborban helyezték el őket, valahol az Alföldön. Apám akkor még fiatal srác volt, elszökött, de pár nap múlva a szüleit is kiengedték, visszamentek Mecseknádasdra, és ismerősöknél, rokonoknál húzták meg magukat.
– Mihez kezdtek?
– Apám 14 éves korában elment a bányába dolgozni, és onnan is ment nyugdíjba, a többiek meg küszködtek. Gyakorlatilag a két srác tartotta el az édesanyját és a nagyszülőket.
– Gyermekkorodban beszéltetek otthon németül?
– Én gyerekkoromban csak németül beszéltem, azért küldtek óvodába, hogy megtanuljak magyarul. Az átállás sikerült: kamaszkoromban már alig beszéltem németül. Az ottani általános iskolában ugyan ’55-től ismét tanították a németet, de csak fakultatív jelleggel, heti 1-2 órában, így sikerült elég szépen elfelejtenem. Az utóbbi időben, főleg mióta gyerekeim vannak, igyekszem egy kicsit fölmelegíteni, mert szeretném őket megtanítani az anyanyelvükre.
– Gyerekkorodban érzékelted-e, hogy ott a faluban az emberek félnek vállalni a németségüket?
– Én gyerekkoromban is és felnőtt koromban is csak ezt érzékeltem ebben a faluban. Ma is félnek vállalni a németségüket, főleg az a generáció, amely az említett eseményeket átélte. Ez a januári népszámlálás alapján is egyértelműen kitapintható: kb. 10% vallotta magát németnek, holott valójában 80-85% körül van a németek aránya Mecseknádasdon. Félnek, és hivatalosan nem vállalják a nemzetiségüket. Az más kérdés, hogy otthon a családban az idősebbek egymással németül beszélnek. Az utóbbi években valamelyest oldódnak ezek a feszültségek. A fiataloknál nem tapasztalni félelmet, viszont az asszimiláció olyan sikeres volt, hogy bár ők tudatosan vállalják a nemzetiségüket, az azzal együtt járó pozitív kötelezettségeket – a nyelvhasználatot, a kulturális hagyományok ápolását – sajnos nem. Egyszerűen nem tudják a nyelvet, vagy csak nagyon gyengén.
– Minek tulajdonítod, hogy Mecseknádasd a legnehezebb években, amikor a baranyai falvakra igazán rossz idők jártak – „településfejlesztés”, téeszesítés stb. – is, tartotta magát?
– Ennek két oka lehet. Egyrészt nem volt olyan nagyarányú a kitelepítés, mint máshol. Sokakat útnak indítottak, de sokan vissza is jöttek. A lakosságnak csak 20%-a ment el végleg. Helyükre felvidéki magyarok jöttek és telepesek, többnyire mezőgazdasági cselédek. Közülük csak azok maradtak meg, akik értettek a paraszti gazdálkodáshoz, a többiek ahogy fölélték az ott kapott vagyont, továbbálltak. Ennek tulajdonítható, hogy a falu tartotta magát. Nem költöztek be cigányok, az igazi lumpenek viszonylag gyorsan, az ötvenes években eltűntek. Viszont megmaradt a falu korábban is összeszokott magja. A hatvanas évekre a svábok mind visszavásárolták az elvett házat, földet, munkát találtak, elsősorban a környék bányáiban. Én azt hiszem, ez a fő oka annak, hogy a település átvészelte a nehéz időket. Van persze még egy fontos ok: sok iparos ember élt a faluban. Ezért a mezőgazdaság kollektivizálása nem érintette őket olyan hátrányosan. A község mezőgazdaságilag rossz adottságú terület, ezért már a németek betelepedésekor olyanok jöttek elsősorban, akiknek volt szakmájuk: kádárok, kőfaragók, ácsok stb. Már a háború előtt is az volt az élet rendje, hogy az asszonyok és más otthon lévő családtagok megművelték a viszonylag kicsi területű földet, a férfiemberek pedig a szakmájukban dolgoztak. Ez folytatódott az 50-es években is. A Parlament helyreállításánál például a mecseknádasdi kőfaragók vitték a prímet, egy húsz-huszonöt fős csapat dolgozott itt, mert szakmailag elismert emberek voltak. Ingáztak, ha kellett, akár Pestre is. Ma sem sokkal jobb a helyzet. A faluban a munkaerő 30 százaléka talál munkát, ők nagyrészt betanított munkások. A szakembereknek ma is ingázniuk kell.
– Hogyan lettél a község tanácselnöke?
– A bölcsészkaron végeztem, népművelés-történelem szakon. Itt laktunk Pesten a feleségemmel, ő itt is dolgozott, de én azért vállaltam a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem filozófiai tanszékén munkát, hogy visszaköltözzünk Mecseknádasdra. Tudtam, hogy ha Pesten kezdek el dolgozni, akkor valószínűleg soha az életben nem kerülök vissza. Egy darabig ingáztam Pest és Pécs között, de visszaköltöztünk, és elkezdtünk ott házat építeni. Aztán jöttek a ’85-os választások. A faluban állandóan prüszköltek az emberek, hogy ez a tanácselnök ilyen meg olyan, és nem csinál semmit. Hozzáteszem: mint minden nemzetiségi faluban, itt is egy idegen volt a tanácselnök, akit húsz évvel korábban tettek oda. És az emberek állandóan siránkoztak, hogy ezt az embert lehetetlen elmozdítani onnan. Én meg mondtam: dehogy! Van egy választójogi törvény, bárkit meg lehet választani, csak élni kell a törvény adta lehetőségekkel. Lassan kialakult egy fiatalokból álló csoport, és elhatároztuk, hogy megpróbálunk a választásokon néhány embert bejuttatni a tanácstestületbe, hogy egy kicsit megmozgassuk az állóvizet. Ez aztán olyannyira sikerült, hogy mindenhol a mi harmadiknak-negyediknek állított spontán jelöltünk jött be. És akkor jött a kérdés, hogy ki vállalja a tanácselnökséget. Miután más nem vállalta, mondtam, hogy én elvállalom öt évre és megpróbálok annyit kihozni belőle, amennyit csak lehet.
– Mennyire sikerült megvalósítani az elképzeléseidet?
– Nekem az alapvető célom az volt, hogy bebizonyítsam az ott élő embereknek, hogy nem kell mindent elfogadni úgy, ahogy van. ’85-ben is úgy éreztem, hogy van azért mozgástér, amelyen belül az egyének és a közösség sorsát alakítani lehet. Másrészt oldani szerettem volna a németség gátlásait, félelmeit. Ezenkívül volt még egy fontos feladat: csökkenteni a falu infrastrukturális elmaradottságát. Az eredményt nem nekem kell minősítenem, mindenesetre sikerült felépíteni és az idén átadni a művelődési központnak nevezett oktatási létesítményt, könyvtárral, sportcsarnokkal. A társközségben, Ófalun óvodát építettünk. Szóval sikerült bizonyos dolgokat elérni.
– Honnan tudtál pénzt szerezni?
– Csak annyi pénzt tudtunk szerezni, amennyi céltámogatásként járt. Amit minden iskolaépítéshez adnak. Mindenféle manipulációba kezdtem. Saját építőbrigáddal építettük az egészet, külső kivitelezőkre nem volt szükség. Így abból az összegből, amivel máshol egy sima iskolát se nagyon építenek föl, mi még egy sportcsarnokot is csináltunk. Pedig ehhez már egyetlen fillért sem kaptunk senkitől. Ezt gyakorlatilag az emberek kizsákmányolásával értük el. Ha szebben akarok fogalmazni: rengeteg társadalmi munkával. Tulajdonképpen azért ülök én ma a parlamentben, mert úgy gondolom, hogy ez így tovább nem mehet! Elfogadhatatlan, hogy egy kis faluban csak az emberek kiszipolyozásával lehessen valamire jutni. És még így is hiányzik egy csomó minden: nincs egészséges ivóvíz, nincs csatorna, nincs telefon.
– Úgy tudom, az ófalui atomtemető elleni küzdelemben is jelentős szereped volt.
– Végül is ez egy véletlen. Még Pesten éltem, amikor olvastam egy cikket valamelyik újságban, hogy ilyesmit terveznek, és abba a térségbe tervezik. Amikor a tanácsra kerültem, ott voltak az akták, gyakorlatilag már minden engedély megvolt. Azt gondoltam, hogy nem igazán érdemes ezzel a dologgal foglalkozni, mert ez már egy eldöntött tény, úgysem lehet változtatni. És akkor a feleségem aktivizálódott, próbált mindent megtenni annak érdekében, hogy megakadályozzuk a dolgot. Egyesületet is próbált alapítani, de ’85–86-ban ez még nem nagyon ment.
– Beadta az egyesületalapítási kérelmet?
– Nem jutott el odáig, mert az emberek nem vállalták. Az a kör, akivel ő próbálkozott, nem vállalta a nyilvános konfliktus lehetőségét. ’86-ban már ott tartottunk, hogy csak egy-két hónap volt hátra a terület-felhasználási engedély lejártáig, és tudtuk, hogy a paksiak beadták az építési engedélyre a kérelmet. Ekkor a feleségem megszervezett egy-két előadást, ahova eljöttek a paksiak, és tisztességes tájékoztatást adtak. Kiderült, hogy van egy-két olyan buktató, amibe bele lehet kapaszkodni. Ez a laikusnak is világos volt. Az előadásban pl. elhangzott, hogy 500 méteres körön belül nem lehet vízfolyás. Ezzel szemben mindenki tudta, hogy a kérdéses helyen több forrás is van. És akkor megérlelődött bennünk, hogy mégiscsak érdemes próbálkozni. Nem mondom végig a történetet, a lényeg az volt, hogy tanácselnökként föl kellett vállalnom. Szerencsésebb lett volna, ha mástól indul spontán kezdeményezésként, de én voltam olyan helyzetben. Megalakítottuk a társadalmi bizottságot, független szakértőket kértünk fel, és csináltunk még egy csomó dolgot, ami abban az időben újdonságnak számított.
– Mi volt a döntő mozzanat?
– A politikai változásoknak is szerepe volt, és sikerült olyan formákat létrehozni, amivel jogilag nem tudtak mit kezdeni. Mondjuk egy négy falu lakosaiból létrehozott társadalmi bizottsággal ’87-ben nem tudtak mit kezdeni. Jogilag nem lehetett támadni. Ellenem fegyelmi vizsgálatot folytattak a megyei tanácson, de a bizottságot nem lehetett megtámadni. Egy darabig elmerengtek azon, hogy szóba kell-e velünk állni, de végül is léteztünk, nem lehetett megtenni, hogy ne álljanak szóba velünk. A független szakértői testület is új dolognak számított akkoriban. Sikerült olyan embereket találni, akiknek a szakmában nevük volt, nem lehetett rájuk húzni, hogy kóklerek, és ezek az emberek tisztességesen kiálltak a saját véleményük mellett. Fontos tényező volt az is, hogy a sajtó nagyon korrektül kiállt Ófalu ügye mellett. Ügy gondolom, hogy a hatalom számára ez az Ófalu nem volt akkora jelentőségű ügy, hogy ezt érdemes lett volna erőszakosan elnyomni. A sajtónak is jól jött. Volt egy lehetősége, hogy végre egyszer leírja az igazságot, a „kicsi” meg a „nagy” harcáról. Azt lehet mondani, hogy a végére az egész megye az ügy mellé állt.
– Említetted, hogy azért vállaltad a képviselőséget, mert úgy érezted, hogy a magyar falvak sorsát nem lehet tovább úgy kezelni, ahogy eddig.
– Igen, meg vagyok győződve arról, hogy ezt nem lehet így csinálni tovább. Két évvel ezelőtt kezdtünk el néhányan megyén belül arról gondolkodni, hogy mit lehetne csinálni azért, hogy a falvak helyzete, legalább a megyén belül megváltozzon. Hogy a megye ne úgy ossza el a fejkvótákat, hogy egy falusi lakosra 450 forint jusson évente, a pécsire meg 1800. Végül hosszas vívódások után és nagy ellendrukkerkedés meg ellenszervezés közepette létrehoztuk a Baranya Megyei Faluszövetséget, mert úgy gondoltuk, hogy nem elegendő megyei szinten képviselni a községek érdekeit, a parlamentbe is be kell vinni. A városi és falusi lakosság közötti különbségeket meg kell szüntetni. Olyan önkormányzati rendszert kell kialakítani, amelyben a falvak a városokkal azonos jogokat élveznek. Ezen túl állampolgári jogon illessen meg mindenkit az infrastrukturális ellátás minimuma: egészséges ivóvíz, köves út, villany, telefon, csatornázás, alapoktatás, egészségügyi alapellátás. Ezt a jogot az alkotmányban vagy az önkormányzati törvényben deklarálni kell, és ebből adódóan ott, ahol nincs meg, állami segítséggel nagyon gyorsan meg kell teremteni.
– Központi erőforrásokból?
– Igen, ez kulcskérdés! A halmozottan hátrányos települések képtelenek önerőből megoldani ezeket a problémákat. Nincs olyan beruházó, aki hajlandó lenne munkahelyteremtő beruházásokra ott, ahol nincs infrastrukturális alapellátottság, ahol nincs telefon, csatorna, víz stb. Mecseknádasdon, a hatos főút mellett az összes nyugati kapcsolatommal képtelen vagyok elérni, hogy benzinkutat, éttermet vagy egy kis panziót létesítsenek, mert a beruházás tíz év alatt sem térül meg. Ki kellene építeni egy külön telefonvonalat Pécsre, építeni kellene egy helyi szennyvíztisztítót, mert nincsen. Ez annyira megdrágítja a beruházást, hogy senkinek sem éri meg. És ez így van mindennel. A választási kampány idején panaszkodtak, pl. Véménden, ahol nagyban csirkéznek, hogy a víz annyira elnitrátosodott, hogy nem lehet odaadni a csirkéknek, kocsival kell szállítaniuk a csirkeneveléshez az egészséges ivóvizet. El lehet képzelni, hogy ez mennyire gazdaságtalanná teszi az egészet. Amíg az alapellátás nincs meg, addig nem lehet ezekben a kis falvakban semmit elérni. Hiába megy oda a nyugati vagy a hazai vállalkozó, hogy akar valamit csinálni, egyszerűen nem éri meg neki. Azt sem lehet elvárni egy tisztességesen működő gazdaságban és önkormányzati szisztémában, hogy mondjuk egy jól menő téesz finanszírozza a falu teljes infrastruktúráját. Ezekkel a hagyományos informális módszerekkel sem lehet megoldani a hátrányok felszámolását. Törvény kell, amely kimondja, hogy ha nincs meg, akkor az állam kötelezettséget vállal a megteremtésére. Vannak olyan falvak, ahol 900 forint az átlagos jövedelemadó, ami azt jelenti, hogy annyi jövedelmük sincs az ott élőknek, hogy önmagukat eltartsák: elöregedett népesség, cigányok, sokgyerekes családok stb. Mindez megkérdőjelezi az önkormányzatiság gazdasági alapját. Ezeken a településeken semmi sincs, se téesz, se üzem, se egyéb munkahely, semmi az égadta világon. Olyan ember sincs, aki valamit tudna csinálni. Ezért felmerül a kérdés: ha a gazdasági alapot valamilyen úton-módon meg is teremtjük, ki lesz az ezekben a falvakban, aki egyrészt vállalja, hogy részt vesz az önkormányzati testület munkájában, másrészt képes is valamit elérni. Ez is kulcskérdés.
– Márpedig odamenni nem fog senki.
– Valószínűleg nem. És ha van is ott valaki, egy pedagógus, egy orvos vagy egy mezőgazdasági mérnök, nem fogja föladni a jól kereső állását egy bizonytalanért cserében, hogy utána öt év múlva kirúgják. Ráadásul nem fog annyit keresni, mert nem tud annyit fizetni az önkormányzat. Ha a legjobb szándékkal és a legtisztességesebben csinálják meg az önkormányzati törvényt, akkor is kérdéses számomra, hogy az önkormányzatiság bevezethető-e ezeken a településeken.
– A jelenlegi törvénytervezetben van erre valamilyen megoldási javaslat?
– Nincs. Tudomásom szerint semmilyen elképzelés nincs.
– Én őszintén szólva azt gondolom, hogy bármennyire redisztribúcióellenes is a hangulat, ha nem lesz valamilyen redisztribúciós kompenzálási szisztéma, akkor ezek a falvak katasztrofális helyzetbe fognak kerülni.
– Én azt szoktam mondani, hogy azok az önkormányzatok, amelyek gazdaságilag meg tudnak állni a saját lábukon, azok álljanak meg, azok kapjanak meg minden jogosítványt, és az állam tűnjön el onnan, vonuljon ki. Én indokolatlannak tartok egy Budapest méretű városban többmilliárdos állami támogatásokat. Innen ki kell vonulni, és akkor felszabadulnak olyan pénzeszközök, amelyekkel ezeken a hátrányos helyzetű önkormányzatokon segíteni lehet.
– Mennyi esélyt látsz arra, hogy a kisfalvak számára kedvező elosztási szisztémát keresztül lehessen verni, lévén, hogy elég kemény ellenérdekeltségek működnek?
– Óriási ellenerők működnek, de én optimista vagyok, és látok esélyt. A pártok a választási kampány során gyakorlatilag mind fölvállalták a vidék, a falu felzárkóztatását. Tudom, hogy más a választási program, és más a gyakorlat, de úgy gondolom, hogy egyetlen politikai erő sem hagyhatja figyelmen kívül ezeket az ígéreteket. Én el vagyok szánva arra, hogy ha rövid időn belül nem történik változás, akkor országos mozgalmat indítok, és egy országos ellenállást próbálok megszervezni. Természetesen kell adni egy kis időt a kormánynak, de ha úgy tűnik, hogy mások az ígéretek, és más a gyakorlat, akkor akár úgy is, hogy föladom a parlamenti tevékenységemet, megpróbálok valamit tenni, ugyanis ez az ország nem fog kimászni a gazdasági bajból, ha nem akarja fölvállalni a vidéket.
– Hogyan képzeled el a bizottsági munkában ezeknek a szempontoknak az érvényesítését?
– Kell még egy kis idő, amíg az önkormányzati törvényt és a választójogi törvényt átrágjuk. Addig meg kell adni a legitimációt a tanácsoknak, és biztosítani kell, hogy úgy dolgozhassanak, hogy ne kérjék minden egyes intézkedésüket számon. Sőt, lehetővé kell tenni a tanácsoknak, hogy vállalkozhassanak, és ennek érdekében ingatlanokat is eladhassanak. Persze megfelelő ellenőrzés mellett.
– Ezt hogy lehet garantálni?
– Területi ellenőrző szerveket kell létrehozni, amelyek a vagyoneladásokat és a vagyonátmentéseket hivatottak ellenőrizni. Ha egy tanács be akar szállni, mondjuk egy kft.-be, vagy el akarja adni az állami tulajdonú vagyonának egy részét, azt be kell jelentenie ennek az ellenőrző szervnek. Ha nincs észrevétel, akkor mehet a dolog, ha viszont az ellenőrző szerv valami disznóságot gyanít, akkor joga van leállítani a vagyoneladást. De ennél jobban nem szabad megkötni a tanácsok kezét. Ezzel párhuzamosan minél hamarabb, de nem elkapkodva tető alá kell hozni az önkormányzati törvényt. Egy kerettörvényt, amely lehetővé teszi a különböző típusú önkormányzatok eltérő sajátosságainak az érvényesülését. Másrészt egy olyan választójogi törvényt kellene kidolgozni, amely a helyhatósági választásokat nem teszi kizárólag a politikai pártok versengésének a színterévé. Más az országgyűlési választás, ahol a politikai hatalom kérdése dől el, és más dolog egy helyi önkormányzat, ahol minden politikai pártnak gyakorlatilag ugyanaz az érdeke: legyen egészséges ivóvíz, csatorna, út.
– Nem félsz attól, hogy a nagy pártok agresszív részvétele a helyhatósági választási kampányban elkerülhetetlen?
– De, nagyon félek ettől. Tudom, hogy mindkét nagy párt ugrásra készen áll. Az egyik be szeretné bizonyítani, hogy jogos volt az országgyűlési választásokon aratott győzelem, a másik be szeretné bizonyítani, hogy a vereség nem tükrözi híven a helyi erőviszonyokat. Kulcskérdés ebből a szempontból is a megyék majdani szerepe. Hogy marad-e megye, és ha igen, milyen funkciókat lát majd el. Számomra úgy tűnik, a kormánypártoknak az az érdeke, hogy maradjon a megyei struktúra, és ők rátehessék a kezüket. A meglévő apparátus technikailag megkönnyíti a hatalom kiterjesztését. Én azt szeretném, ha a megyéknek nem lenne meghatározó szerepe. Maradjon egyfajta konzultatív szerepe, de önkormányzati megye ne legyen! A polgármesterek gyülekezetéből jöjjön létre egy megyei konzultatív testület, amely egyezteti a megyei szintű érdekeket, de ne hozhasson a helyi önkormányzatok számára kötelező érvényű döntéseket. Legyen meg az önkormányzatnak az a lehetősége, hogy ne vegyen részt egy olyan társulásban, ami neki nem felel meg. A megye ezenkívül betölthet egyfajta menedzseri és szolgáltató szerepet. A megyénél megtalálható szakemberek segíthetnék azokat a kistelepüléseket, amelyek nem képesek saját maguk megoldani a szakmai problémákat. Szolgáltatásként. Ha nekem szükségem van rá, akkor igénybe vehetem. A harmadik szerep lehetne a törvényességi ellenőrzés. Ha az ellenőrzés egy megyétől független hivatalrendszerben működik, akkor fennáll a veszély, hogy az állam befolyása túl nagy lesz a településeken. Ezért jobb megoldás egy megyei hivatalszervezet, de ennek sem lehetnének olyan jogosítványai, hogy megakadályozza a helyi döntéseket, vagy fölfüggessze azok végrehajtását. Csupán jelzi a bíróságon, hogy itt meg itt törvénysértő dolog történt. A többi a bíróság dolga.
– Végül hadd kérdezzem meg, miért döntöttél úgy, hogy csatlakozol az SZDSZ frakciójához?
– Ez az egész dolog úgy kezdődött, hogy az SZDSZ helyi képviselőjelöltje megkeresett még januárban, és felajánlotta, hogy induljak SZDSZ-színekben a választásokon. Nekem nem lett volna kifogásom ez ellen akkor sem, de a Faluszövetség már eldöntötte, hogy a saját színeiben indít jelölteket. A második forduló előtt pedig megkerestek az SZDSZ vezetői, és fölajánlották, hogy visszaléptetik az SZDSZ harmadik helyen álló jelöltjét; én pedig vállaltam, hogy ennek fejében az SZDSZ frakciójában tevékenykedem. Ez nem esett nehezemre, miután nagyon sok területen teljesen hasonlóak az elképzeléseink. Különösen ami a kistelepülések, a nemzetiségek, tehát a hátrányos helyzetű csoportok megítélését illeti. Úgy gondoltam, hogy ezeken a területeken biztosan együtt tudunk működni, és nem kell konfliktushelyzetektől tartani.
– Köszönöm a beszélgetést.
- Belföld [6]