Nekünk, hívő embereknek egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lelkipásztorok közreműködésével éljük lelki életünket az egyházon belül. Valóban a közösséget szolgáló papjaink vagy esetleg ismét a rendszert kiszolgáló, adminisztratív lelki felügyeletet ellátó hivatalnokok „segédletével”? Ez utóbbira igen sok példát tudnánk felsorakoztatni az elmúlt „békebeli” időszak egyházi arcképcsarnokából. Sokuk jelenlegi meghasonlott helyzetét egyáltalán nem irigylem, hiszen most szembe kell nézniük nemcsak magukkal, hanem közvetlen munkaadójukkal, Istennel is. A politikai életben persze könnyebben megy a váltás. Változik a rendszer, lejár a mandátum. Személycserével jár valamennyi, a régi arcok eltűnnek, és újak jelennek meg a színen. Az egyházi hierarchiában mindez bonyolultabb és szinte megvalósíthatatlan. Míg a politikusokat meghatározott időre választják, addig Isten kiválasztottjait visszavonhatatlanul kenik fel a szolgálatra.
Hogy milyenek lesznek a papjaink? Mindez attól is függ, hogy akik elbotlottak, mernek-e szembenézni saját magukkal, megtévesztett közösségükkel, s magával a Legfőbb Bíróval. Talán nekik is lesz elég erejük, hiszen az emberiség történelmében már akadt néhány példa erre, a vámos Mátétól a jobboldalon megfeszített latorig. Példa lehet számukra az is, hogy papjaink nagyobb hányada a szorongatottabb időszakban is kihúzott derékkal, és így tiszteletre méltóan szolgálta urát és közösségét egyaránt.
Mindez közép-európai sajátosság, de az ősszel Rómában megrendezendő püspöki szinóduson elsősorban nem a múlt latolgatásával foglalkoznak majd az atyák, hanem a jövő papképzésének az alapjait kívánják megfelelő fundamentumra helyezni. Ez még nem jelenti azt, hogy amit ott rögzítenek, az nálunk bevezetésre is kerül. A legutóbbi püspöki szinódus 1987-ben a laikusok helyzetét, feladatait elemezte az egyházban, s szükségesnek látta a világiak egyre szélesebb körben való bevonását az egyházi életbe. Bár Róma földrajzilag nem esik távol tőlünk, úgy tűnik, az ott megfogalmazott elvek még mindig nem érkeztek meg hozzánk. De a papképzés esetében is több veszett el egy jottányinál az idevonatkozó határozatokból. Előírás a képzés hat évre történő felemelése annak érdekében, hogy papjaink a modern idők elvárásainak megfelelő felkészültséggel kerüljenek ki a szemináriumok kapuin. A vidéki katolikus teológiákon mindez nem látszik megvalósulni. A Magyar Katolikus Püspöki Kar három évvel ezelőtt felmérve a hazai paphiány méreteit, úgy döntött, hogy a hatodik esztendő bevezetése luxus, a jelen helyzetben ez meg nem engedhető, a végzős papok minél rövidebb időn belül álljanak be a munkába. Talán nem kellene sajnálnunk azt az „elvesztegetett” egy évet annak érdekében, hogy valóban felkészült lelkipásztorokat kapjanak a magukra hagyott közösségek.
Annál is inkább, mert az ébredező társadalom nagy várakozással és igényességgel tekint a jövő papjai felé. Megromlott kapcsolataink pl. a neurotikus és pszichoszomatikus megbetegedések melegágyai.
De vajon papjaink meg tudnak-e birkózni ezen problémákkal, hiszen az adott közösségek első számú mentálhigiénés szakembereinek kellene lenniük, ami nem újkeletű dolog. Visszalapozva a történelemben, minderről megbizonyosodhatunk. Alapvető mentálhigiénés ismeretek nélkül mindez természetesen nehezen fog menni. A jelenleg oktatott Medicina Pastoralis – bátran kijelenthetjük – nem elegendő. A teológiai stúdiumok mellett talán többet kellene foglalkozni a társadalomtudományokkal annak érdekében, hogy lelkészeink valóban ismerjék meg korunk társadalmának jellegzetességeit és elvárásait. Természetesen nem azt várjuk tőlük, hogy szociológusok vagy pszichológusok legyenek, csak annyit, hogy rendelkezzenek megfelelő érzékenységgel és problémalátással, s ha kell, ne szégyelljenek szakemberhez fordulni segítségért.
Sorolhatnám tovább papképzésünk hiányosságait, de gondolom, másoknak is van ezzel kapcsolatos véleménye és elképzelése. Bízom benne, hogy mások is nyilvánosságra hozzák gondolataikat e kérdésről annak érdekében, hogy katolikus püspökeink ősszel minél tartalmasabb tarisznyával indulhassanak a római szinódusra.
- Belföld [6]