Minden magyar honszerető
jöjjön velünk, itt az idő…”
(Részlet Bozzay Attilának, a Filharmónia új igazgatójának januárban komponált MDF-indulójából – ahogyan Pesten a verebek csiripelik.)
A helyeslő levelekről önhibánkon kívül nem adhatnánk hírt, ha a HUNGAROTON dolgozóinak egy része be nem viszi magával a miniszteri tárgyalóba a Beszélő munkatársát, ugyanis az államtitkár úr az időpontról nem értesítette a sajtót. Végül is ott voltunk, s így nemcsak a helyeslő levelekről mesélt nekünk Fekete György, hanem az új idők jeleként előadta Pósa Lajos: Melázné tyúkjai című népmese-feldolgozását is. S mivel aligha remélte, hogy (szavai szerint) „egy bolsevizmus által tönkretett, halálosan beteg nemzet” ott jelen lévő képviselői ismernék e klasszikust, így elő is adta a történetet: Melázné mind a száz tyúkját lelövöldözi a szomszéd pap csintalan gyermeke, aki így magyarázza tettét: „láttam a szemükben, hogy át akarnak hozzánk jönni”. Az, hogy a HUNGAROTON-ügyben ki Melázné és ki a pap, pontosan nem derült ki. Csupán annyit tudhatunk, hogy a helyettes államtitkár önmagát azonosítja a szerencsétlen sorsú asszony tyúkjaival, s szemében mind a dolgozók, mind a sajtó olyanokat vélnek látni, ami ott egyáltalán nincs is.
A tárca felmászott a fára
A második felejthetetlen tanmesét is a népművelői vénájú államtitkártól hallhatták a jelenlévők, nem sokkal a kezdés után. Igaz, előbb még a megbeszélés lefolyására javaslatot tevő Bot János Stúdió Szakszervezeti elnököt kissé nyersen így torkollta le: „engedje meg, hogy ezt a misét én celebráljam!” Ezután előadta, hogy (szavai szerint) „zsilettpengés döntésre” volt szükség. Ha nem teszik meg, akkor a HUNGAROTON „kiszaladt volna az állami kézből”. Majd érezvén, hogy ez nem rázta meg túlságosan a jelenlévőket, hisz mi mást lehetne elvárni egy állami vállalat reprivatizálásától, mint hogy álljon saját lábára, s engedje el az állami kezeket, így folytatta: „egy olyan darázsfészekbe nyúltunk, ahol még ott az anyakirálynő”.
Peturok és Biberachok beazonosítása után immár itt az újabb házi feladat, megfejteni az Anyakirálynő rejtélyes személyét is. Amihez a jelenvoltak nem leltek kulcsot a következő Fekete-mesében: Egy hajótöröttet lakatlan szigetre vet végzete, ahol a pálmafák törzsén a moha jelzi, hogy dagály idején meddig ér a víz. Látja bizony, hogy az magasabban van a feje búbjánál is. „Ekkor vöröses fényben kezd lenyugodni a Nap” – hallottuk az államtitkártól. „S a víz jön föl, egyre feljebb, feljebb. Mit tehet ilyenkor egy hajótörött? Ha nem akar belefulladni a tengerbe – felmászik a fára! És lám: sokan azt kérik számon a minisztériumon, hogy miért nem kezdte el a vízszint emelkedésekor elemezgetni a tengervíz minőségét? Nos, azt hiszem, az egyetlen épeszű dolgot tettük, amit tehettünk a HUNGAROTON-ügyben: a Tárca fölmászott a fára.”
Az első következmények
Azonban a jelenlévők nem követték e szárnyaló magasságokba a helyettes államtitkárt, csupán öt képviselőjük sorolta el, hogy miért kifogásolják a Bors-ügyben hozott döntést. Először Wilpert Imre popzenei főszerkesztő mondta el, hogy a vállalat korábban ebből a tevékenységéből élt, hiszen 20 milliós kiadási költséggel 200 milliót termeltek. „A minisztérium döntése azonban bizalmatlanná tette a popzenészek nagy részét a HUNGAROTON új vezetése iránt. Így pl. Nagy Feró azt üzeni, hogy »Én nem vagyok egy Bors-rajongó, de az eljárás miatt fel vagyok háborodva!« A Pokolgép együttes közölte, hogy ők nem tudnak megfelelni Ella úr előírásainak, mivel nem képesek »magyar és nemzeti« heavy metált játszani. (Igaz, a miskolci Szvetter már próbálkozott ilyennel, de még kétezret se lehetett eladni a lemezeiből.) Bródy János a változások miatt szintén más hanglemezkiadóhoz fordult, mert bizalmatlan a jövőnket illetően. Az Omega együttes is üzent: »Antall úr a működőképességet fenntartó rendszerváltást ígért. Nem értjük, hogy ennek érdekében miért jobb az azonnali leváltás, mint az átgondolt, fokozatos vezetőcsere?« Lehet, hogy mire e tanácskozásról hazamegyünk, a popzenekarok fele sem fog velünk szerződést kötni, s ez a HUNGAROTON gazdasági bukását jelentené.”
Miután a dorogi présüzem két dolgozója visszautasította a sajtóban megjelent, sértő államtitkári és igazgatói nyilatkozatokat, a HUNGAROTON gazdasági vezetőnője elmondta, hogy a döntés a hazai pénzvilág bizalmát is megingatta a cégben. Példának azt hozta fel, hogy egy 150 millió forintos rövid távú hitelükkel kapcsolatban máris jelentkezett a bank, s közölte: „A vezetésben beállt változás szükségessé teszi a hitelfeltételek szigorítását.” Majd Rákosy Péter kiadói igazgató elmondta, hogy „lehet, hogy mi kiadói dolgozók (miként azt Ella úr többször nyilatkozta) botfülűek vagyunk, de a komolyzenében is olyan moraj van, ami földcsuszamlást jelez”. (A hatvanöt, talán legnevesebb zeneművészünk által aláírt petícióra utalt.) Mivel ezek kiváltó oka Ella István személye, így felszólította őt, hogy lépjen vissza a megbízatástól.
A „személyes megszólíttatásra” az új igazgató rögtön válaszolt: „sok mondanivalóm lenne, de kérdéseim 99%-a a helyettes államtitkár úr felé lenne. Ezeket itt most nem tenném fel. De kijelentem, hogy én magamtól vissza nem lépek, én azt nem teszem meg! Egyébként nagyon örülök, hogy a munkatársaim így aggódnak a vállalatért!”
Sajnos ezúttal sem hallhattunk semmit a magabiztos igazgató vállalatirányítási koncepciójáról, viszont a hangulat eme tetőfokán új szereplővel ismerkedhettünk meg: Timkó Ivánnal, a miniszteri kabinetiroda vezetőjével.
Team-show
Bízvást így is nevezhetjük azt a majd másfél órát, ami ezután következett. Az előadás innentől fogva a helyettes államtitkár és a kabinetvezető urakra korlátozódott, s az indító poén Fekete úrtól így hangzott. „Van-e már Önökben valami affinitás az előadottak iránt?” Majd feleletet sem várva előadta a következőket: „Önök hangulatkeltés áldozatai, akiknek a sajtó nem szereli le a bizonytalanságérzetét. Viszont az én helyzetem tízszer labilisabb az Önökénél, pedig nekem hihetetlen mennyiségű anyag van a kezemben az elmúlt 25 évről. Arról, hogy ki, hogyan és miért adott ki lemezt vagy nem adott ki. Lassan már nem tartóztathatom meg magam attól, hogy elkezdjem visszafelé vizsgálni, hogy mi volt, hogy volt?! És ezeknek az ügyeknek az elővétele iszonyú zavarokat fog okozni, ebben mindenki csak besározódhat!”
Fekete további fenyegetéseit Timkó igyekezett tágabb perspektívába, népnemzeti alapra és jogi összefüggésekbe ágyazni. „Ha mi szembefordulunk egymással, biztos, hogy elveszik a magyar hanglemezgyártás” – kezdte. „A megőrzés biztosítéka az új és demokratikus vállalatvezetés, ahol minden dolgozó egyenlő módon van informálva. Hiszen hiába lett volna Bors jó szakember, mindent csak ő tudott – és ez bizony komoly hiba. Az ilyen időknek vége, ezt az országot ezután nem öt ember fogja vezetni, hanem tízmillió! És a HUNGAROTON-t is legalább öt-nyolc.” (Itt a közönség előre be nem tervezett morgása zavarta meg a show-t. A gazdasági, a művészeti és a műszaki vezető ugyanis közölte, úgy érzik, hogy eddig sem csupán bábok voltak saját posztjukon.) E kis közjátékot Timkó azzal hidalta át, hogy jelezte: ő nem olyan, mint a régi káderek. Gyorsan összeszedte az üres kancsókat, s egy hátsó-belső-oldalsó ajtó mögül vizet varázsolt csaknem mindenki elé. Amíg kinn volt, Fekete elmondta, hogy Borsnak a „házon belül is lehetnek támogatói, mivel a Zenei Osztály helyeselte az EMI-vel való rt.-alapítást. Így nem csoda az sem, hogy csak az utolsó pillanatban került a kezébe az ügyirat, s máig se találja Bors londoni utazási határozatát. Mint mondta, pénteken vette észre, hogy valami baj van. (Igaz, Bors állítja, hogy őt már csütörtökön kérették, de ilyen apróságokra ki figyel? Mint ahogy arra se vesztegessünk időt, hogy Ella, nyilatkozatai szerint, már két hete készült átvenni a hanglemezgyárat. Vajon miért, ha Feketééknek péntekig semmi kifogásuk nem volt a régi vezető ellen?)
Ám ezek az ellenvetések ott nem kerültek elő, hiszen a HUNGAROTON-osok továbbra sem éreztek „affinitást” a kommunikációra. A hallgatás miatt további érvek kerültek elő, de új csupán kettő volt: Fekete szerint „kb. 50%-ra van felértékelve a vállalat. Én építész vagyok, nekem elhihetik.” A másik pedig arra vonatkozott, hogy ha az egész HUNGAROTON ALAKUL át rt.-vé (ahogy a korábbi koncepció javasolta), akkor az eladásból befolyó pénz az államkasszának jut. Viszont ha csak részben értékesítik a vállalatot, akkor az ezért járó összeg a tárca pénze marad. „Tehát ez nem Bors- kontra Fekete-ügy, hanem HUNGAROTON kontra magyar kultúrpolitika” – összegezte a helyettes államtitkár. Elmenőben még közölte, hogy felkészült „az elkövetkező iszonyatos sajtóháborúra”, hiszen további 50 kulturális vállalatra dolgoztak ki új működtetési stratégiát. (A hangsúlyból nem derült ki, hogy ez az állítás a múltkutató fenyegetések vagy a biztatások közé tartozik-e?)
Bennem viszont felmerül a kérdés, miért csak ötvenre, hiszen Meláznénak is száz tyúkját lőtték le?!
- Belföld [6]