„Ha még egyszer azt üzeni…”

Beőthy Mihály [1]

1990 nyarán már teljesen nyilvánvaló volt, a Varsói Szerződés haldoklik, és megkezdődött az idegen csapatok távozása is.

Ebben a helyzetben előtérbe került a magyar honvédelmi doktrína kérdése, pontosabban az, hogy a szuverénné váló köztársaságnak ezt az alapvető elvi dokumentumot ki kell dolgoznia. Ennek megfelelően szerepel a feladat a kormányprogramban. A HM vezetésével megindult kidolgozó munka pedig három adottságra támaszkodott:

1. A kidolgozást „nulláról indulva” kell elvégezni, mivel

– az ország (és környezete) helyzete gyorsan és gyökeresen megváltozott;
– nincs olyan megelőző dokumentum (ti. korábbi magyar doktrína), amelyre építeni lehetne;

2. a honvédelem ügyének természete megköveteli, hogy pártok feletti, össznemzeti szemlélettel folyjék a munka – az tehát nem lehet a HM vagy a kormánykoalíció belügye;

3. a védelmi doktrínának sokoldalú, komplex nemzeti biztonságpolitikai koncepciónak alárendelve kellene megfogalmazódnia, ez azonban nem áll rendelkezésre, így a munkának óhatatlanul előresiető jellege lesz.

Messzire nézve – szegényen


Ez a harmadik körülmény bizonyult – ma már jól érezhetően – a védelmi doktrína kidolgozása fő buktatójának. A komplex nemzeti biztonságpolitikai koncepció hiányában ugyanis a „védelmi alapelvek és követelmények” megszövegezése, a politikai célszerűségtől és a kormányzati szándéktól egyaránt eltérve, lényegében katonák (a HM és a vezérkar szakemberei) feladatává vált, nézetem szerint – többek jó szándéka ellenére – ez az idén tavaszra elkészült dokumentum gyengeségeinek és hibáinak közvetlen oka. Tavaly nyár végén – a munka kezdetekor – a HM azt remélte, ha az anyag két fő részre – egy politikai és egy katonai-technikai részre – tagolódik, elkerülhető lesz, hogy túlsúlyba kerüljön a katonai-szakmai szemlélet. De nem ez történt. Így a dokumentum (legalábbis április–májusi állapotában) több politikai funkcióját nem, másokat pedig nem előretekintő módon valósítaná meg – ha a kormány és a parlament elfogadná.

A munka félresiklásának csak kisebbik oka a részt vevő szakemberek tapasztalatlansága, hiszen ilyen dokumentumot 1990 előtt hazánkban nem kellett és nem is lehetett kidolgozni. Nagyobb tehertételnek bizonyult, hogy az öröklött haderő (a néphadseregből lett honvédség) az elmúlt évek során kifacsart, leromlott állapotba került; így a vezető főtiszteket és tábornokokat nem a jövőbe tekintő tervezés elvi, politikai kérdései foglalkoztatják, hanem a napi égető-feszítő gondok. Ezt a rövid távú és kevésbé elvi szemléletet erősíti, hogy az európai hagyományos fegyverzetek korlátozásáról szóló megállapodás értelmében – no meg az ország gazdasági helyzete következtében – a honvédségnek lényegében 1992-ig számottevő létszámcsökkentést kell végrehajtania.

Amikor tehát a doktrinális kérdések és válaszok megfogalmazása a katonai tervezők kezébe került, ez azt jelentette, hogy a honvédség módfelett szigorú költségvetési adottságokkal szembesített, napi szervezési gondokkal küszködő vezetőinek egyszerre kétféle szemléletű nagy munkát kellett elvégeznie: egy gyakorlatias, két-három évesre előretekintő válságkezelő tervet, és egy tíztizenöt éves távlatot felmérő elvi koncepciót kellett kidolgozniuk – mégpedig úgy, hogy a rövidebb távú feladat megoldásmódja ne keresztezze a távlati elképzelést.

Amint az sejthető volt, a kettős feladat szorításába került katonai vezetők úgy törtek ki, hogy a rövidebb kifutású szervezés „megette”, maga alá gyűrte az elvi doktrinális munkát. Magyarán: a doktrinális dokumentum katonai szakmai része a közvetlen közeli, karcsúsító átszervezést „szentesítő” követelményeket gyűjti csokorba, és sem nem jövőbe tekintő, sem az anyag politikai fejezetével nincs kellő összhangban. Emberileg, lélektanilag érthető a kibújás a kettős feladat alól, hiszen az anyaggal foglalkozó főtisztek és tábornokok szinte kivétel nélkül utolsó aktív szolgálati éveikben járnak! Azonban az ország aligha engedheti meg magának, hogy védelmi doktrínája napi költségvetési gondokat tükrözzön, és mellőzze az elvi-politikai tartalmat, a tágabb perspektívát. Hiszen éppen gazdasági okból egy doktrína fegyverzeti-felszerelési következményeinek megoldása is évtizedes feladat…

Mire való a doktrína?

Mit is lenne kívánatos rögzíteni egy új magyar védelmi doktrínában? Mielőtt erről szólnék, emlékeztetni szeretnék arra, hogy egy ilyen dokumentumnak többféle szerepe is van.

a) Külpolitikai


A doktrínának a nemzetközi közösség tagjai számára félreérthetetlenül meg kell mutatnia: miként viszonyul köztársaságunk a béke és a háború kérdéséhez, hogyan reméli megőrizni szuverenitását és integritását, miként látja helyzetét térségünkben (szomszédaink közt), milyen rendeltetésű fegyveres erőt tartunk fenn, és az hogyan fog válaszolni egy esetleges kihívásra?

Már ebből a szerepből is következik, hogy a doktrína nem lehet titkos, és nem lehet évtizedhosszan változatlan (hiszen pl. a térség helyzete is változhat stb.).

b) Belpolitikai


A dokumentumnak összefoglaló jelleggel célszerű foglalkoznia: a fegyveres erők körülbelüli nagyságával, fő összetételével és fő feladatelemeivel, valamint a politikai szférának való alárendeltség fő garanciáival. Szólnia kell a fegyveres erők kötelességeiről a társadalommal szemben, és a társadalom, az egyes polgárok honvédelmi érdekkörű kötelezettségeiről. Mindezt részletesen törvényekkel kell szabályozni, ezért a doktrínában – elégségesek az utaló megfogalmazások.

c) Katonai


A védelmi doktrínának az alkotmány és a törvények mellett – és azokkal összhangban – a fegyveres erők szervezése, vezetése terén dolgozók számára alapdokumentumnak kell lennie. Ezért nagyon világosan kell szólnia:

– a fegyveres erők létének és tevékenységének céljairól;
– a szóba jöhető ellenség kérdéséről;
– a megvívandó harc (háború) milyenségéről;
– a fentieknek megfelelő hadsereg fő adottságairól és harcmodorának jellemzőiről.

A doktrína ebben a szerepében sem lehet mozdulatlan, hanem az ország helyzetének és lehetőségeinek megfelelően alakítandó. Nem ennyire nyilvánvaló, hogy a katonai szerep nem vezethet a doktrína titkosságához! Egy csakugyan védelmi felfogású politikának nem érdeke, hogy a katonai alapkérdésekre adott válaszait eltitkolja, és képzelgéseknek nyisson teret. (Más a helyzet a kimunkált alkalmazási tervekkel, azok érzékeny titkot képeznek!)

A doktrínának természetesen nem kell a fentiek szerint három részre tagolódnia. Épp ellenkezőleg, a különböző szerepek alighanem csak átfedéssel jelenhetnek meg a szövegben.

Az áprilisra elkészült anyag több, külpolitikailag jelentős elemet tartalmaz. Ilyenek, hogy hazánk

– az országok közti kapcsolatokban a fegyveres erők alkalmazását nemkívánatos, végső eszköznek tekinti;
– csak kényszerűségből, területe, ill. szuverenitása elleni támadás esetén alkalmazna fegyveres erőt;
– nem tekint egyetlen országot (vagy országcsoportot) sem eleve ellenségesnek;
– nem kíván tömegpusztító fegyvert birtokolni, és nem engedi területére mások ilyen fegyvereit;
– érdekelt egy összeurópai kooperatív biztonsági rendszer létrejöttében.

Problematikusnak látom ugyanakkor az általam ismert anyag katonai-technikai elemeit. A koncepció az ország védelmét – bármely irányból támadó agresszorral szemben – egy a (karcsúsított) állandó hadsereg (és határőrség) bázisán mozgósítással létrehozandó fegyveres erővel látja „bizonyos észszerű biztonsági kockázat vállalásával” megoldandónak. Az anyag egyik kidolgozója egy cikkében így jellemezte a kompromisszumokkal telt szöveget:

„…gazdasági korlátok miatt az évtized közepéig nem tűnik reálisan elképzelhetőnek a Magyar Honvédség számottevő technikai korszerűsítése… Továbbra is a II. világháborús elvek alapján kialakított szárazföldcentrikus nemzeti haderőt kell fenntartani…” ez az a gondolati szál, amelynél a gondos elemzéseken alapuló, hosszú távú tervezést – gondolati bakugrással – a napi válságkezelés bilincses szemlélete szorítja ki. Az eredmény: visszük tovább – lesoványítva – az öröklött néphadsereget! A II. világháború tapasztalatai nyomán kimunkált szovjet katonai gondolkodásnak ugyanis éppen megfelel a szárazföldi erők elsődlegességének elve, meg a mozgósítással felálló tömeghadsereg szerkezete.

Hadsereg + nemzeti gárda


A köztársaság valódi helyzete ugyanakkor úgy jellemezhető, hogy országunk sűrűn lakott; érzékeny célpontok fekszenek a határokhoz közel, területe és településszerkezete mélységi védelemre alig alkalmas. Ebből következően – úgy gondolom – a mozgósítással felálló tömeghadsereg számunka célszerűtlen modell. A mozgósítás reális időigénye ugyanis legalább 1 hét. Ha akkor kezdjük, amikor az agresszió már tény, akkor késő: a harcok mélyen saját területükön dúlnának. Ha (felderítési információk alapján) jókor előre mozgósítunk, és erőinket előre vonjuk, akkor megsértjük a „végső eszköz” elvet. Sőt, szerencsétlen esetben minket vádolhatnának agresszív lépéssel!

Vagyis számunkra a nagy mozgékonyságú, igen korszerűen felszerelt és szervezett, keményen kiképzett alaphadsereg mellett milícia jellegű, nagy öntevékenységre képes, erős területvédelmi nemzeti gárda lenne a célszerű megoldás. A kiképzett polgárok ennek lennének tartalékos aktivistái a maguk megyéjében (esetleg a szomszédban), és nem egy 100-150 (vagy több) kilométernyire felálló alakulathoz tartoznának, amelynek feladatai egy páncélszekrény mélyén, titkos borítékban szunnyadnak. Groteszk, de igaz: a jó okkal felszámolt munkásőrség tulajdonképpen csírájában területi milícia volt…!

És a nemzeti gárda akár egy napon belül jelentősen meg tudná erősíteni a határok védelmét és őrizetét, anélkül hogy valamely szomszédnak agressziótól kellene tartania, hiszen a gárdisták nem rendelkeznének támadó nehéz fegyverzettel.

Paradoxonnak hangzik, de reális célnak vélem, hogy az alaphadsereg erői a légtér szilárd védelmére, sőt uralására legyenek képesek (velünk összemérhető támadó ellenében). Vagyis ebben a kis szárazföldi országban a légvédelem és a légierő elsőrendű fontosságú. Ez csakugyan nem II. világháborús elv, de annak a háborúnak már idestova fél évszázada.

Új védelmi doktrínánk középpontjában hazánk értékeinek, érdekeinek és adottságainak elemzése kell álljon. Szakítanunk kell azzal a katonai-szakmai beidegződéssel, hogy a szóba jöhető szemköztes erők nagyságának felderítése (vagy felbecslése) alapján a győzelemre esélyt adó ellensúlyozó erőt tervezzük (mozgósítással) felállítani. Ez hazánk területén (1920 óta…) már nem megy, újabban pedig haditechnikai (és ezzel idő-) okok miatt sem. Ráadásul térségünk újabb fejleményei arra figyelmeztetnek, hogy nem annyira állami eltökéltségű agresszióra, mint inkább ellenőrizhetetlen, fegyveres konfliktussá fajuló anarchikus helyzetre kell számítania a honvédelem szakembereinek. Márpedig ennek kezelésére is alkalmasabb a „mozgékony magánhadsereg”+„nemzeti gárda” kombináció, mint a mozgósítással létrehozott nagy hadsereg.

---

Kétségtelen, hogy a jól felszerelt állandó hadsereg és a milícia-rendszerű nemzeti gárda felépítése éveket és súlyos pénzeket igényel. Ma még nem látjuk, hogy mennyit és hogy miből… De ez nem lehet ok arra, hogy a századforduló igényeire előretekintő honvédelmi alapdokumentumban a mai korlátok okán elmellőzzük az új követelmények sarkalatos pontjainak a leírását! Mai nehéz gazdasági helyzetünk nem mentség arra, hogy nem is tervezzük az öröklött – és egyáltalán nem védelemre kiépített – fegyveres erők gyökeres átformálását. Az átgondolt, jó doktrína éppen ennek az első lépése. A térség helyzete és folyamatai is kívánatossá tennék, hogy kinyilvánítsuk a szárazföldi erők, ezeken belül is a harckocsizó-páncélos csapatok elsődlegességének elve szerint telepített és öröklött hadsereg minőségi átalakításának igényét s elszakadva az előző nagy háború tapasztalataiban gyökerező szovjet katonai szemlélettől, tartalommal töltsük fel a „csak védelemre” szánt fegyveres erő politikailag oly józan óhaját!

Az ügy tulajdonkeppen nyitott, semmiféle sietségre, pánikra nincs ok. Csak attól a mesterséges káprázattól kell elszakadnunk, amely a rövid távú szervezések kényszerpályáit kompromisszumok sorába burkolva a hosszú távú tervezésbe is átcsempészi.

Az elemző gondolkodásba bevitt „kompromisszum” öncenzúrává válhat – ezt tanúsítja számomra a tavaly nyár óta lezajlott doktrínaszövegező munka. Márpedig az öncenzúra természetszerűen a konzervativizmusnak és a konzervatívoknak kedvez. Ki kell törni ebből az igából, szabadon és felelősen gondolkodva doktrínánk kívánatos tartalmáról. A kompromisszumokat majd évente kitermeli az Országgyűlés, amikor megvitatja a honvédelmi költségvetést.

• Belföld [7]