Ma sem tudom, mert később soha nem került szóba, mi vitte rá, hogy 1942 tavaszán Örkényhez csatlakozva görögül kezdjen tanulni. Talán rajtam akart segíteni, akinek ekkoriban az óraadás volt az egyetlen megélhetési lehetőségem. Csakhogy abban a baráti körben, amelynek akkor pár éve mindhárman tagjai voltunk – és aki akkor az volt, többnyire haláláig az maradt –, abban a baráti körben nem volt szokás az „életet” komolyan venni, ennél sokkal lényegesebb dolgok foglalkoztattak legtöbbünket: a művészi tudatosság Kallimachos költészetében, a Bartók és Kodály által teremtett zenei nyelv továbbfejlesztésének lehetősége, a center semlegesítésének új módszerei a vízipólózásban, Valéry prózája titkainak megfejtése vagy Karinthy Gábor felejthetetlen fogalmazásában „a női nem gyakorlati megbecsülése”, a quasi-Goldbach-sejtés már csírázó valószínűségszámítási problémája, és a fizikai elmúlással való olyan – és csakis olyan – szembesülés élménye, amelyről „Négyes számú felső végtag” című, alighanem szerzője által is elfelejtett novelláját írta egy orvostanhallgatóvá lett, de a kört, amelyből odakerült, az „aranyketrec”-ben és jóval utána sem feledő barátunk. Mindenki a vitathatatlanul fényes távlatokat ígérő jövő eufóriájában ugrotta át gondolatban a közelgő éveket, illetve majdnem mindenki: a kivétel Vajna János volt.
Érzelmességét gonoszkodással leplezni hajlamos egyikünk – aki „Szellemidézés”-ében állított emléket a baráti kör egy történelmen kívüli tragikus pillanatának, a közülünk tizenkilenc évesen elsőként távozó nagyreményű novellaíró halálának – egy beszélgetésben, amelyben Vajna édesapja, a ház valamennyi ifjú látogatójának magasba ívelő terveit már megvalósultnak tekintve, felsóhajtott: „de miben kiváló az én fiam”, ezt válaszolta: „A bőkezűségben – senki nem tud olyan elegánsan és nagylelkűen borravalót adni, mint ő.” „Csak tudnám, miből” – volt a keserű apai válasz. Pedig, ha igazán akarja, tudhatta volna. Negyven év múlva, halálos ágyán, utolsó beszélgetésében azzal, akitől most búcsúzunk, megemlítette a családnak évtizedeken át hűségesen gondját viselő alkalmazottjukról, hogy jól tudta, de szívesen elnézte neki, hogy rendszeresen üríti ki aprópénzét kabátzsebéből. Az önleleplezés nem volt halasztható: „Azokat a pénzeket én vettem el, apám.” Ami a gyógyárunagykereskedőnek aprópénz volt, az szinte létalapja nagyon sokaknak a közeli és a távolabbi ismerősök közül is, mert ezek a pengők az éhezés szélén álló költők, a hétköznapok apró anyagi gondjain a maguk erejéből úrrá lenni képtelen filozopterek megsegítésére folytak el, és egyáltalán mindenkiére, akinek szüksége volt rá, vagy legalábbis azt mondta – ebben apjához hasonlóan ő maga is szívesen hagyta becsapni magát.
De az apai panasz látszólagos semmittevéséről akkori életének legsúlyosabb kérdését érintette: ő is tudta, hogy a mecénásság nem életpálya, csak visszariadt a szakosodásnak azoktól a formáitól, amelyeket közvetlen környezetében látott. A Kerényi-órák, amelyeknek elmaradhatatlan hallgatója volt, világossá tették előtte művészet és tudomány egyfajta rokonságát, de az utóbbitól a szemellenzősség veszélyének eltúlzása, az előbbi elől az exhibicionizmustól való irtózás zárta el az útját. Szakítani azonban semmivel nem akart, amit másoknál értelmesnek tartott. Ott volt a Baumgarten-könyvtárban a szó szoros értelmében ökölre menésig élesedő irodalmi-társadalomtudományi vitákon, az opera-előadásokon a baráti kör állandó helyén, a harmadik emelet oldalsó soraiban, a Kerényi-kirándulásokon, és még számtalan helyen, ahol újat vagy érdekeset remélt hallani. Aligha vitás, hogy az igazi szerelem az irodalom volt; a Devecserihez és Örkényhez fűződő barátság állt ekkor a középpontjában annak, ami az élete felszínén kívülről látható volt.
Ilyen tekervényes utak vezettek az 1942-es elhatározáshoz a görögtanulásra: az irodalom és a tudomány közelsége egyaránt fontos volt benne számára. És már-már közvetlenül ízlelhető gyümölcse is megérett. Az egyik óra szokatlanul nagy eseménnyel kezdődött: Örkény szobájában ott álltak első megjelent kötetének, a „Tengertánc” novelláinak frissen érkezett példányai. Vajna – teljes joggal – érezte, hogy ez az ő ünnepe is, szerény bizonyossággal várta a gesztust, amely nem maradt el; Örkény kivette az első csomagból az első könyvet, és ezt írta belé: „Első könyvem első példánya Vajna Jánosé.” Pillanatnyi teljes kárpótlás sok indokolt és indokolatlan, másoktól kimondott és főleg magában érlelt vádért amiatt, amit hiába vártak tőle. De csak pillanatnyi; mert Örkény elővette a második kötetet, és egy villanásnyi gondolkodás után írta a dedikációt: „Első könyvem első példánya Szilágyi Jánosé.” És a kötetnek a következő szombat esti összejövetelen szétosztott valamennyi példányában csak a név változott.
A görögórák és a szombat esték azonban nem emiatt szakadtak meg. Amitől annyira próbáltunk menekülni, a felnőtté válás elől nem lehetett elbújni. Öt vagy hat év múlva a szombat esték szabadság-hegyi vasárnap délutánokká váltak, végképp eltávozottak emlékével árnyékoltan, és a sokféle utakról érkező új résztvevők együttese nem oszlatta ezt az árnyékot. Sokan a régi körből többé-kevésbé sikeresen léptek arra az útra, amelyet annak idején elképzeltek – sikeren persze itt nem rangokat vagy díjakat értve –, és az új indulásnak is szabad lett az útja, sőt szinte erkölcsi kötelességnek tűnt megkísérelni annak a bizonyítását, hogy korábban a lehetőség, és nem a képesség hiánya volt a fő akadály. Ennek a helyzetnek a hálójába bonyolódva iratkozott be Vajna is az egyetem történelem szakára. Talán – reménytelen szerelemként őrizve a művészetet – mégis a tudomány? De a másoló barát cellájának békét ígérő csöndje és magánya nem az ő életútja volt; csak most tűnhetett ki igazán, mennyire nem. Az egyetemi vizsgák nem okoztak nehézséget neki, de diplomamunkáját soha nem írta meg. Az egyetemi évek közben, jó és rossz lehetőségek forgatagában élte meg az antik mondás igazát: aki akarja, azt vezeti a sorsa, aki nem, azt magával rántja – újságíró lett. Tudósítóként volt jelen 1946-ban a párizsi béketárgyalásokon, de egy évtizednek kellett eltelnie, míg az ott szerzett tapasztalatok személyiségformáló hatása megérett benne. Közben az annyira beteljesülni vágyott utópiák nevében kitérők és tévutak, köztük az egyik a rádió propagandaosztályára, de már 1950-ben félreállítás, és 1952 után a lassú eszmélés.
A szabadság-hegyi vasárnap délutánok is megsínylették ezeket az éveket; az új magyar Homérosz nem tudta teljesen összefonni, amit az „Önkéntes határőr” szétszakított. De egyszerre, 1953 táján lehetett, vagy valamivel előbb is, a már-már reménytelenül elváló utak újra összefutottak. A mindig szenvedélyesen szókimondó – ez talán legalább részben Kerényi öröksége volt – hitvalló-őszinteségű és ezért csaknem vérre menő viták műsorából nem tűnt el az irodalom, de mindinkább fölébe kerekedtek a valamennyi résztvevő agyáig és gyomráig hatoló élességű, egyre könyörtelenebbül morálissá váló kérdései a szükségszerűen megélt mindennapi események hátterének – némileg elnagyolt fogalmazásban: a belpolitika. Ekkoriban történt meg először, ami később rendszeressé vált, hogy a szabadjára engedett indulatok viharát egy hang megszólalása csendesítette el, amelyre olyan kevéssé figyeltek azelőtt; a Vajna Jánosé volt ez.
De az igazi korszakhatár, mint Magyarországon mindenütt, és alighanem jóval tágabb körben is, 1956 lett. Vajnát kizárták az újságíró-szövetségből, sokáig nyomorúságos létfenntartó foglalkozásokra kényszerült, de ezt ő éppúgy mellékesnek tekintette, mint mindannyian a fiatalkori összetartozásukat változatlanul megőrzők köréből, amelynek szinte valamennyi tagja osztozott valami módon a sorsában. Vajna számára ezek voltak a régóta keresett út megtalálásának évei. A személyes tapasztalatok és történelmi tanulmányok most értek meg addig a megvilágosodásig, hogy külpolitika nélkül meddő köldöknézés a belpolitika, és hogy a politika mindig és mindenütt meghatározó módon gazdaságpolitika. Tarlé írja le Talleyrand monográfiájának bevezetésében, mennyire megdöbbentette a porosz birodalom mindenható vezetőjét, hogy az orosz cár a pétervári kikötőben levett kalappal hallgatta a francia flotta bevonulásakor játszott Marseillaise dallamát. Talleyrandt-t, írja, ilyen meglepetés soha nem érte volna; tájékozódott volna a cári kincstár tartalékairól és a francia állam mozgósítható pénzügyi kapacitásáról, és utána sokkal reálisabban ítélte volna meg a cár zenei befogadóképességének határait.
Akár Vajna publicisztikai hitvallása is lehetne. Ez vezette arra a gondolatra, hogy létre kell hívni a Világgazdaságot, amelynek legfőbb célkitűzése a hazai történések elhelyezése volt a világtörténelem kereteiben. Érthető, hogy a Központból érkező villámok rendszeresen csaptak le egy-egy cikkére, és kikényszerítették, a hatalmon levők mindig sikert ígérő ravaszságával, a szűk körű terjesztésre ítélt lap és a szélesebb körökhöz is eljutni engedett, ad usum Delphini szerkesztett Heti Világgazdaság különválasztását; és itt nem állt meg a történet.
Az ő számára azonban, bármennyire mélyen érintették is, ezek csak külső történések voltak. A heti krónikákban megtalálta azt a műfajt, amelynek művelésére született. Visszamenőleg értelmessé tették mindazt, ami addig történt vele. Most lett nyilvánvaló, hogy a diplomadolgozat elmaradása, távol attól, hogy szellemi megmérettetés legyen, egy határozott karaktert jelzett: a történésszel szemléletének alapjaiban szembenálló újságíróét, aki nem a folyamatok törvényszerűségeinek egy vagy más elméletét teríti a körülötte zajló eseményekre, hanem ellenkezőleg, a mindennapokat abszolutizálja, tekinti magyarázatnak elmúlt és jövendő történésekre, vállalva a gyorsan változó helyzetek megítélésével járó kockázatot. Nem a tévedést, hanem az újságíró mesterségének legszentebb törvényét, hogy a cikk megírásának pillanatában ezt a pillanatot éreztesse a világtörténelem középpontjának. És igazolták a cikkek a sokéves hallgatást is; most tűnt ki, hogy ezek a figyelés, a tanulás, az érés évei voltak. Egyre szélesebb olvasóközönség által várt és olvasott „külpolitikai” cikkeiben emberi jellemek és politikai szituációk megítélésének ábrándmentesen megértő pontossága nyilvánult meg. Emellett kevesedmagával világosan felismerte a föld történetének valódi világtörténelemmé szélesülésével együtt járó új gondolkodásforma követelményét: hogy mindenre figyelni kell, meglátni, hogy a világ legtávolabbi sarkának egy kis rezzenése hogyan érintheti a látszólag megrendíthetetlen nagy főfolyamatokat, írásai nyomán a belpolitika éppúgy a maga szerény helyére kuporodott, mint a külpolitika is, legalábbis a szó bevett értelmében: az emberi világ egészének összefüggéseire világítottak rá, nemegyszer szemvakító világossággal.
És most jött el az aratása a művészet iránti soha ki nem hunyó szerelemnek is. Aki már végképp magára maradt könyvtárát nézi, meglepődhet azon, mennyire a szépirodalom uralkodik benne. A kevesek közé tartozott, akik tudták, hogy a világgazdaság krónikásának a szépíróénál nem kisebb, legföljebb másfajta a felelőssége közlési eszközével, a nyelvvel szemben. A magyar próza és költészet mestereitől, köztük személyes barátaitól tanulta meg, hogy a minden leírt szót mérlegre tevő fogalmazás a meggyőzésnek, a felismert igazság elfogadtatásának a tartalomnál nem kisebb hatású eszköze, írásai, amelyeket az utolsó évtizedek során a képzőművészettel való elmélyült kapcsolat tett árnyaltabbakká és morálisan is igényesebbekké, ezért lettek még életében a magyar külpolitikai újságírás példamutató mesterművei.
Egy utolsó beszélgetésen, amelyen már csak szemével tudott részt venni, egy angliai út élményeiről szóló beszámoló során szinte látni lehetett, hogyan érnek benne a saját gondolatait kifejező mondatokká, amiket hallott. De ki írja le ezeket a mondatokat? Ki fogja a sorban távozó régiek helyét újakkal benépesítő szombat esték fűszerét megadni az ellenvélemények izzásában egy nap múlva cikké kristályosodó fejtegetéseivel? Ki fogja jóságos iróniával helyükre tenni a fiatal kollégák félresiklott mondatait? Ki fogja haláláig megőrzött bőkezűségét pótolni ott, ahol megértésre, kijózanító ítéletre, bátorító szóra, segíteni mindig kész szeretetre van szükség? Semmi válasz.
- Beszélő [6]