A márciusi nagy esőzések tömérdek hullát mostak ki a földből Jaltától mintegy húsz kilométerre, egy tüneményes domboldalon. 1941-ben a náci rohamosztagok csaknem minden krími zsidót – szám szerint több mint negyvenezret – megöltek. Ezek közül bukkant néhány ezer a napvilágra. Az International Herald Tribune, amelynek szeptember 10–11-i számában ezt a hírt olvastam, arról is beszámol, hogy Jalta városának még az élőkre sincs pénze, így hát a koponyák és a csontok mindenféle hulladékkal elegyülve fél év óta heverésznek a szabad levegőn; ember formájú varjak arany fogkoronákat csipdesnek ki belőlük.
Nyáron Rigában és Vilniusban jártam, és most ez a hír mozgósította bennem azt a két héten át tartó megdöbbenést, amelyet e gyönyörű óvárosú települések múzeumaiban és társas összejövetelein akkumuláltam magamba. Mit hozna napvilágra az eső, ha egyszer amúgy istenigazából nekieredne a Baltikumban is! A zsidókén kívül lett, észt és litván tetemek roppant tömegét. A szovjet hatalom a Ribbentrop–Molotov-paktum után bezsarolta magát Lettországba, és álmélkodni kezdett. Miért van itt egypártrendszer, azonnal tessék kiírni a többpárti választásokat, hiszen ez illik a polgári társadalomhoz! A lettek is álmélkodtak, álmélkodva megalakítottak vagy tizennyolc pártot, ezek beterjesztették képviselő-jelölti listájukat. Néhány nappal a választás előtt kiderült, hogy csak a Népfronté szabályos, a többi tizenhét listán szereplő összes személy pedig eltűnt egyetlen éjszaka, azóta se kerültek elő. Brechtnek támadtak néha ilyen szellemes ötletei. A Népfront-kormány aztán azzal a váratlan kéréssel állt elő, hogy hadd csatlakozzon Lettország a Szovjetunióhoz. (Ezt a folyamatot nevezte még Gorbacsov is szabad választáson alapuló szuverén döntésnek.) Később jött Szerov marsall, ugyanaz, aki hozzánk is ellátogatott 1956. november 4-e után, letartóztatta Maléteréket, és egyébként is a szívünkhöz nőtt. Szerov egyetlen éjszakán elhurcoltatott mintegy 35 ezer rigai polgárt. A múzeumban, ahol minderről tudomást szereztem, több nyelven olvasható részletes parancsa az ügylet lebonyolításáról, hol kell a férfiakat a családjuktól elválasztani, hány embert hány őr kísérjen, kik a likvidálandók, útirány Szibéria. Történt mindez tíz nappal az előtt, hogy a németek megtámadták a Szovjetuniót: Sztálin csakugyan vakon bízott a Hitlerrel kötött egyezményben. Mármost Szerov cakkundpakk deportálni akarta a polgárságot és az értelmiséget, nem voltak vallási vagy faji szempontjai. Mivel az a hír járta, hogy további két listája elkészült már, a kisvártatva bevonuló németeket a lettek – akárcsak a litvánok – úgy fogadták, mint megváltóikat, „könnyes szemmel próbálták csókolgatni a kezünket és a lábunkat”, mint ez Jäger SS-parancsnok jelentésében olvasható. A zsidók közül viszont sokan a kivonuló oroszokkal tartottak, arra számítva, hogy ezek nem mindnyájukat ölik meg, amit német fennhatóság alatt semmiképp sem remélhettek. Mivel szökésükből honfitársaik arra következtettek, hogy a zsidók szovjetpártiak, a litvánok és a lettek jelentős hányadának antiszemitizmusa náci méreteket öltött. Ha az SS körülfogott egy városrészt, mindig akadt elegendő helyi lakos, aki felismerte a bujkáló zsidókat. A hős gerillák, akik életük kockáztatásával harcoltak az erdőkben az orosz megszállók ellen, a németek közeledtére merő udvariasságból nem egy településen maguk irtották ki a zsidókat olyan hiánytalanul, hogy még a sokat próbált SS-tiszteknek is tátva maradt a szájuk.
A már idézett Jäger nevét a vilniusi Zsidó Múzeumban hallottam, attól az idős hölgytől, aki körülvezetett a termeken. Gyér francia tudásom, sem térítette el szándékától, hogy ezen a nyelven magyarázzon, noha többször is kiderült, hogy ért németül. Az egyik kiállított képen megmutatta saját magát. A gettó ellenállói közé tartozott, csodával határos módon menekült meg. Ugyancsak megmenekült egy férfi, aki később a lengyel Honi Hadsereg soraiban harcolt a németek ellen, amíg bajtársai meg nem tudták, hogy zsidó. Ekkor megölték.
Kérésemre a hölgy útravalóul odaadta az egyik kiállított okmánynak az angol fordítását. Karl Jäger, a harmadik SS-rohamosztag parancsnoka 1941. december 1-jén jelentést küldött Berlinbe azokról a „kivégzésekről”, melyeket az ő utasítására hajtottak végre július negyedikétől. A felsorolás kilenc nyomtatott oldalt tölt meg, dátum, helységnév, megölt zsidó férfiak száma, megölt zsidó nők száma, megölt zsidó gyerekek száma. A végösszeg: 137 346 fő. E számszerű összegezést követő értékelés első mondata így hangzik: „A mai nappal megerősíthetem, hogy célunkat, a zsidó probléma litvániai megoldását a harmadik rohamosztag megvalósította.” Ezután felsorolja, hogy hol és hány zsidó él és dolgozik még mint Wehrmacht-alkalmazott; majd szakszerű képet fest a feladat végrehajtása során fellépő közigazgatási, szállítási és egyéb nehézségekről. Kiderül, hogy megöltek kommunistákat is: „Némelyikük, a bűncselekményétől függően, különösen a kommunista funkcionáriusok közül, pótlólagos büntetésként tíztől negyven korbácsütésben is részesült” a kivégzése előtt.
Nem titkolhatom, hogy érdeklődés ébredt bennem Jäger személye iránt jelentésének tárgyszerű hangvétele miatt. Lapozgatni kezdtem Raul Hilbergnek az európai zsidóság megsemmisítéséről írott terjedelmes művét. Viszontláthattam itt a Jäger-jelentés néhány kitételét, szélesebb összefüggésben. Bármilyen elképesztő, még sosem gondolkodtam el azon, hogy a Harmadik Birodalom zsidóirtó politikája mekkora szellemi kapacitást vett igénybe, ráadásul szinte a teljes államapparátust. Meg kellett teremteni a célirányos ideológiát, a nyelvet (például: „kiirtás” helyett „Endlösung”, végső megoldás); dönteni kellett számos mellékesnek látszó kérdésben: ki számítson zsidónak, mit csináljanak a kevert vérűekkel, a vegyes házasságban élőkkel, a kikeresztelkedettekkel, a kitüntetett első világháborús veteránokkal; át kellett formálni a hadsereg struktúráját, hogy a harcoló egységek háta mögött előrenyomuló rohamosztagok körülfoghassák a zsidók lakta területeket; spiclirendszert kellett kiépíteni a bujkálók felderítésére; gondoskodni kellett a kivégzőhelyre történő szállításról, a hullák eltakarításáról vagy ipari felhasználásáról, a deportálások megszervezéséről, a halálgyárak felépítéséről, a folyamatos mérgesgáz-ellátásról, és így tovább. A mintegy hatmillió ember megöléséhez szükséges tevékenységnek legalább kilencven százalékához indulatmentes (közigazgatási, termelési, szállítási, hadászati stb.) szervezőmunkára volt szükség. Ha Jäger patkányirtásra kap parancsot, hasonló jelentést ír. Persze a zsidókat annyiszor hasonlították előzőleg patkányokhoz és különféle élősdiekhez, hogy a különbség a végrehajtás szintjén elmosódott. „Olyan ember vagyok, akit felfokozott kötelességérzet jellemez” – vallotta 1959-ben nyugatnémet vizsgálati fogságban, közvetlenül öngyilkossága előtt.
Eichmann is a kötelességérzetére hivatkozott. Ő sosem volt antiszemita, csak úgy nevelték, hogy el kell intézni az aktát, ami elébe kerül. Az efféle kötelességérzet a mindenkori jogrend kritikátlan tiszteletéből táplálkozik. Ez a nagyon német szemlélet Adenauer köztársaságát is áthatotta. Egyetlen vérbírát és népbírát sem ítéltek el itt, hiszen a hatályos törvények szerint cselekedtek. Sok kivégzett katonaszökevény felesége viszont évtizedekig nem kapott nyugdíjat. Flick, Krupp és a többiek, akik dögre keresték magukat halálüzemi megrendelésekkel vagy rabszolgamunkával, az ötvenes években még vagyonuk elkobzott részét is visszakapták, ha egyáltalán elítélték őket. Gerhard Peters, akinek cége Auschwitzot példátlan profit fejében Zyklon B gázzal látta el, elsőfokon öt évet kapott, a másodikon hatot, majd perújrafelvételkor elejtették a vádat. Az úgynevezett Wannsee-konferencia résztvevőit e tevékenységükért nem ítélték el, a törvénytisztelő öregurak nyugdíjat kaptak és kapnak halálukig. Ezen a konferencián határozták el az európai zsidóság kiirtását, és itt vázolták fel a végrehajtás elméleti és gyakorlati alapvonalait is.
Még azon sem csodálkoznék, ha Karl Jäger, a kötelességtudat megszállottja azért végzett volna magával, mert megsértették az igazságérzetét. A jogrendszer a Harmadik Birodalomban filozófiailag megalapozott, összefüggő és logikus teljesség volt. Hitler és Himmler – mint Hilberg művében olyasom – visszanyúl Oswald Spengler tanításához, aki szerint „A háború minden élőlény ős-politikája, éspedig olyan mértékig, hogy harc és élet a mélységben egy és ugyanaz, és a harcolni akarással együtt kihuny a lét is”. Himmler e tételre hivatkozva fejtette ki, hogy aki belefárad a harcba, az szükségképpen elpusztul; Hitler pedig azt a következtetést vonta le belőle, hogy „nem érezhetünk részvétet olyan emberek iránt, akiket a sors pusztulásra szánt”. Mivel a jogrendszer fő forrása a Harmadik Birodalomban az államvezető akarata volt, ez mintegy magára vette apparátusa bűneit, és rögvest fel is oldozta magát a természet szent törvényeinek nevében. Ezt nemcsak a Jäger-típusú SS-tisztek gondolták így, hanem például Werner von Tippelskirch külügyminisztériumi tisztviselő is, aki a nácik bukását kívánta. Az ügyész faggatódzására, miszerint rendjén valónak találja-e, hogy miközben rendszerváltozást remélt, „sok ezer embert a halálba küldött”, von Tippelskirch ezt felelte: „Fogas kérdés.” Fölöttese, Ernst von Weizsäkker államtitkár leállította volna a „rendszabályokat”, ha erre lehetősége nyílik. Csakhogy ez a „volna” a mesék birodalmába tartozik. Ha erre lehetőség nyílt volna, akkor nem lett volna ok arra, hogy bármit is tegyen.
A kötelesség és a felelősség éles szembeállítása persze nem német specialitás. Ahol alá- és fölérendeltségen alapuló államapparátus működik a hozzá tartozó erőszakszervezetekkel, ott nagy a kísértés, sőt a nyomás, hogy munkáját a beosztott pusztán kötelességnek fogja fel, és a belőle esetleg eredő erkölcsi dilemmát áthárítsa felettesére. Így válik bírálhatatlanná, sőt ésszerűvé is mindaz, ami létezik, hiszen ezt egyrészt illetékességi körünkön kívülre esik, másrészt törvények zárt rendszerén alapul. Nemrégiben arra az érvre, hogy nem logikus az enyhébb kábítószereket olyan káros következményeik miatt tiltani, amelyek az engedélyezett alkoholra is jellemzőek, a televíziós vita egyik résztvevője, egy országgyűlési képviselő azt tudta válaszolni, hogy a jognak nem a logikával általában, hanem csakis önmagával kell összhangban állnia. Végigfutott a hátamon a hideg. A jogi formalizmus gyökeret vert olyan emberekben is, akik feltehetően nem vonzódnak a totalitariánus rendszerekhez. Csakhogy nem kis mértékben éppen a törvények tartalma és logikája iránt érzett közöny miatt bukkanhat annyi szörnyűség a felszínre nagyobb esőzések után.
- Mentőakció [6]