A rendszer- és kormányváltozásokat általában átalszom, vagy külföldön húzom ki. A két szabad magyar kormányválasztásról is lemaradtam – az elsőnél még a másodiknál már nem voltam itthon. Olvasom, sőt néha írom is az itthoni lapokat, azokból azonban keveset tudok meg. Nálunk nem az újságcikket, hanem a történelmet kell a sorok között olvasni. Az életből, miképp az irodalomból pedig amúgy is az az érdekes, ami megírhatatlan.
Itthon vagyok újra, midőn már kitöltötte félszáznál több napjának türelmi idejét az új kormány. S az emberek anyáznak. Ugyanaz a válság, mint a régi kormány idejében volt. És mégis, és mégsem.
A meteorológiából ismert jelenség a szélfaktor. Ha fú az északi szél, hiába a hőmérő higanyszála zérónál magasabban, csontig hatol a hideg. Meglehet tehát, azonos a bizalmi vagy kétségbeesési index a tegnapban és a mában, de a tegnapnak elviselhetetlen volt a szélfaktora. A megideológiázott gőg, a restaurációs szándék, s ahogy magányos tisztességgel csakis Kőszeg Ferenc merte volt kimondani, a politikájuk mélyén rejtező, kimondatlan alapeszme, az antiszemitizmus.
Az új koalíció a minimumra igyekszik csökkenteni a szélfaktort. Ideológiai utódpártok az ideológiától menekülnek messzire. Az új technokratáké a kor, hiszen az egykori nómenklatúra túlélési és átalakulási esélyeit a szakemberség kínálta. Csurka is felismerte, a szakemberség bolsevik trükk. Kezére játszik a technokrata ideálnak az a tény, hogy az Antall-kormánnyal sokak szemében a hatalomra jutott értelmiség vizsgázott le.
Nem itt a helye, hogy az értelmiséget ettől a vádtól megvédjem. Ismételgethetném azt a bevált formulát, hogy a politikai hatalomba lépve az értelmiség már nem az, ami – ez olcsó játék a szavakkal. Az értelmiség túlságosan tág fogalom ahhoz, hogy szociológiailag értelmezhető legyen. Az az értelmiség, amelyet Lakitelek esélye hajtott fel a maga kis színpadára, az érvényesülés (tán kibontakozás) mámorában maga is a technokratáinak hódolt be, a pártszervezőknek és fundamentalistáknak, akik az elmaradt tömegeket ígérték. Ha igaz, amit Beke Kata emlékiratában megírt, hogy miképpen mozgatta egy sehonnai Timkó Iván az egykoron tiszteletre méltó Csoóri Sándort, ha igaz az, amit Csoóri Sándor nyilatkozott hajdanán, hogy ő a vállán vitte be az MDF-kormány minisztereit a hatalomba, akkor a magyar irodalom legnagyobb alkotása a Nagyidai cigányok, azaz itt paródiát írtak élesben, és nem utólag abból a történelmi esélyből, ami volt akkora, mint negyvennyolc.
Tamás Gáspár Miklós a mai politikai paletta szereplőit emlékezőkre és felejtőkre osztotta, ám ahogyan félelmes tájékozottsággal sorolja cikkében a vonatkozó szakirodalmat, neki aztán jól kell tudnia, hogy ez – Tony Judt, William Paxton, Saul Friedländer és Rousso a tanúnk – világjelenség. A kérdés az, melyik országban mit felednénk, és mire emlékezünk.
A mai kormánykoalíció a szelektív amnéziára szavazott, mint azt Tamás Gáspár Miklós is érzékelteti. Abban is – s ezt már én teszem hozzá –, ahogyan azt a technokrata érvet hangsúlyozza, hogy a szakértelmiséget nem érinti a kormányváltozás.
Ez az érv hazug és haszontalan. Haszontalan azért, mert a mai ellenzék (tegnapi kormánypárt) minden mozgásban amúgy is politikai tisztogatást lát; hazug azért, mert a politikai tisztogatás adott esetben hasznos. Egy szerencsétlen glossza fecsegte ki a „nép” szavát ebben a tekintetben, amikor egy újságíró tréfás-komolyan azt írta, hogy kivándorol, ha Sugár András még egyszer rávigyorog a képernyőről.
A politikai garnitúrákat a választásokon leváltják, ezen nincs mit csodálkozni. A politikai elkötelezettséget azon lehetett lemérni, hogy az mennyire csúfolta meg a szakmai kompetenciát. A választó kiszámíthatóságot és némi igazságtételt vár el a kormányzattól. Nem azért küldte el azokat, hogy ittmaradjanak, aki pedig szolgának szegődött, annak még Leporellóként is nehezen kegyelmez az, akinek családját lelkileg megtiporták. Ragaszkodhatunk ugyan az elméleti funkcióhoz, amely most kormány – s nem rendszerváltozásról beszél – de ennek az elméleti fikciónak az volt a gyakorlati próbája, mekkora volt a tegnapi hidegség szélfaktora. Kialakultak ugyan a demokrácia intézményrendszerei stb. –, de amikor Balsai inkvizítor Hankisst perbe idézte, az bizony nem volt demokrácia, mint ahogyan a kormánysegédlettel, vagy szemhunyással Göncz Árpád ellen elszabadított ifjak sem férnek be egy demokrácia gyakorlatába akkor, amikor máig sem lehet tudni, ki fütyült, mit, és ki volt a karmester.
Ahol azonban a „feledékenység” és „megbocsátás” a technokrata jelszó, ott a leváltásoknak kevés elvi, annál több praktikus alapja van. S annál kevesebb erkölcsi és politikai haszonnal jár. A technokrata érvelés immár odáig ment, hogy egy külügyminisztériumi közlemény azzal mentegette bizonyos külszolgálatosok leváltását, hogy eredeti foglalkozásuk szerint az egyik újságíró, a másik színész volt. A technokrácia szerint a diplomata „non fit, sed nascitur”, azaz nem készül, hanem születik, s a másodtitkárból lesz majdan a legjobb nagykövet. Holott Jeszenszkyéknek nem az volt a bűnük, milyen szakmákból rekrutálták az embereiket. A diplomácia őshazája, Franciaország mutatott rá példát elsőnek, s követte minden európai ország, hogy színészek, írók és újságírók kitűnő diplomaták lehetnek (a Nobel-díjas Saint-John Perse a közismert példa, a maiak közül Carlos Fuentes). A baj az volt, hogy az MDF az újságírók közül a pártkatonákat kínálta meg a továbbszolgálás és bizonyítás lehetőségével.
Mintha mindebben az volna benne, hogy a „humán” értelmiség leszerepelt, jöjjön a szakértelmiség. Aki a közepes vagy annál is gyengébb történészekből és költőkből próbálja megítélni a humán értelmiséget, téved. A közepesség lázadását a hatalom esélye szította fel csupán, eredendő züllöttségüknek hiába adott fénymázt a hivatal. Minőségüket a médiazsoldosaik személye leplezte le igazán. Milyen tanár lehetett az, aki nyilatkozni volt hajlandó Kristóf Attilának ahelyett, hogy osztályismétlésre utasította volna nyelvtanból? Milyen politikai érzék választhatta ki Debreczeni Józsefet, aki még két héttel a mostani választások előtt az akkori kormánypárt elsöprő győzelmét jósolta?
Rendben van, elmúlt, de ne feledjük. Mert elkezdődött már a közelmúlt történetének átírása is. Igaz, a másik, a „konzervatív-liberális” oldalról. Több cikkben és tanulmányban olvasható volt például, hogy a liberálisokat a megjuházott kommunisták ölébe a Charta kergette, legfőképpen azzal, hogy túlbecsülte a Csurka-veszélyt. Hogy csekély volt ez a veszély, bizonyítja, mennyire margóra szorult Csurka.
Ez az érvelés – melyet nemegyszer hangoztatott például a Fidesz – a post hoc ergo propter hoc logikai vétségét követi el – csupán a következményből perget vissza az okra.
Csurkától nem Antall József szabadította meg a közéletet. Mire a nagy Cunctator elszánta magát a szakításra, éppen a Charta volt az, amelyik a volt író szélső-jobboldaliságát leleplezte. Az MDF teljes uralma idején húzd-meg-ereszd-meg viszonyban volt a jobboldali radikalizmussal, akárcsak álmai elődje, a Horthy-korszak. E szélsőjobb olyan komoly fenyegetés volt, hogy a választók földindulásszerű győzelemre juttatták azokat a politikai erőket, melyekről bizonyosan csak annyit lehetett tudni, hogy jobboldali kapcsolataik nincsenek. Az 1994-es választásokról keveset hangsúlyozzuk fő sugallatát, nevezetesen, hogy az nem a kormányt, a kereszténydemokrata/kisgazda/magyardemokrata koalíciót buktatta meg csupán, hanem lekaszálta a populista jobboldal olyan reménységeit is, mint Pozsgay vagy Csurka.
Az értelmiségnek még a választások előtt voltak jelentős csoportjai, amelyek roppant érzékenyen válaszoltak a „szélfaktorra”. Hiába írják ma a Fidesz-közeli tollforgatók, hogy a „chartások” hisztérikusan reagáltak a jobboldalra, felfújták az antiszemitizmust, szították az általuk már meghaladott népies–urbánus ellentétet – a valóságban nem ez történt. A valóságban a higgadt chartások gyertyás tüntetéssel válaszoltak a kormányzati túlkapásokra, tömegeket vittek az utcára azért, hogy ne kelljen többé az utcára vonulni. Elfeledték volna a nagy amnéziában Csúcsot és Nahlikot, akik házkutatásokat rendelhettek el a rendőrség segedelmével? A Charta megelőlegezett valamit a mai koalícióból, ha mással nem, azzal, hogy széles frontot nyitott a jobboldal ellen. A demokráciához hozzátartozik némi szalonképesség. Márpedig a szélsőjobbot a „hisztérikus” Charta tette szalonképtelenné.
Ne hagyjuk a múltat, mondom Tamás Gáspár Miklóssal, mert íme, elég csak egyetlen pillanatra felkínálni a megbocsátó feledést, kezdődik máris a történelemhamisítás a hisztérikus Chartáról és egyebekről.
Hideg van, az igaz, de legalább nem fúj a szél.
- Mentőakció [8]