N&n galéria néven remek kiállítóhely nyílt február 14-én a részben sétálóvá alakított Hajós utcában, Nagy Bálint és tsai építészirodájának kiállítóterme: ilyen tényleg nincs másik a városban. Nem csoda, hogy annyian jöttek el már az elsõ megnyitóra is Bulcsu Tamás, Fábry Zoltán, Herczeg Tamás és Zombor Gábor építészek munkáit – és a helyet – megnézni. Érdemes – és nemcsak építészeknek: boldogan mutatjuk be itt, a Beszélõ lapjain is a legújabb látnivalókat, Nagy Bálint szerkesztésében. Aki még többre kíváncsi, látogasson el a Hajós utca 39.-be (mindjárt a 2. ház a Bajcsy Zsilinszky úttól), vagy a www.nagybalint.hu-ra.

Reimholz Péter
Elsõ mohikánok

Egy elég pocsék szóvicc jutott eszembe arra a joggal felmerülõ kérdésre válaszolva, hogy hogyan kerülök én ide? A válaszom az, hogy Nagy Bálint beszervezett engem. Gondolják meg!
Ha már így van – morfondíroztam magamban –, akkor egy picit át kell adjam magam a tapasztalásnak. Mikor ezeket a sorokat írom, hétfõ este van még, alig több mint 3 órája, hogy a Zichy Jenõ utcából a kocsimtól elsétáltam Bálint irodájáig, örülve az autómentes sétálóutcának, a kocsmák hívogató fényeinek, a képgalériából kikandikáló festményeknek. Jól élhetõ városrész, urbánus népek, urbánus környezet. Bent munkaterem, monitorok, papír, papír és papír. Itt-ott modellek, bútor a vitrinben és nyüzsgõ, tevékeny, fiatal emberek.
A pincében ígéretes tér, amely a kiállítandó anyagot várja.
Közben az járt a fejemben, hogy milyen lélekkel ülnék le fiatal kollégáimmal, hogy megnézzem a kiállítandó anyagot, ha nem ezekkel a tapasztalatokkal szembesültem volna eddig? Ha mondjuk egy tóparti faházban vagy egy öbölben horgonyzó uszályon láthatnám ugyanezeket a rajzokat?
Mindegy, mondtam magamban: be vagyok szervezve, éspedig ide.
A beszervezésrõl jut eszembe a húsz-huszonöt évvel ezelõtti Iparterv és benne a mindig magányosnak ható nagyszakállas ács, légiós bakancsban, aki mindig vállalatszerûtlen terveket kovácsol, és tûri a mellõzést, bár tehetsége nyilvánvaló. (Késõbb jött némi magyarázat a mellõzésre, amikor egy Horváth nevû ÁVH-s alak arra biztatott egy eszpresszóban, hogy idõnként adjak neki jelentést a cégnél fedezéket talált figurákról. Kér, ígér, fenyeget, zsarolni próbál, de neki nem sikerül az, ami Bálintnak elsõre: beszervezni engem.)
Fiatal barátaim, talán megbocsátjátok ezt a kis kitérõt, de nem mellébeszélek, hanem talán a lényegrõl szóltam: az élettapasztalatok meghatározó erejérõl.
Más szavakkal elmondva: megnéztem (szorongó izgalommal) a munkáitokat, megpróbáltam bennük felismerni a lényeget, és végül is elfogadhatóan elmagyarázni magamnak a látottakat és hallottakat.
Négyetek munkáiban – persze eltérõ mértékig – rám mosolygott a kötetlenség és szabadság érzése, mint a pályakezdõ kreatív ember talán legfontosabb személyiségjegye.
Láttalak benneteket elindulni egy miértekkel, ok-okozattal, teljesítmény-centrikusággal nem megkeserített úton. Szimpatikusan szerény tervismertetéseitek mögött felsejtett a versenyen kívüliek szabadsága, szakmánk szinte kötelezõ exhibicionizmusa helyett introventáltság és elmélyültség volt tapasztalható. Ez jó!
Öröm volt számomra továbbá a manualitást látni (mind síkban, mind térben), rajzokat és modelleket, az Isten óvja meg a számítógéptõl ezeket a képességeiteket!
Az elõbb irigykedve szóltam egy – az egyik másik munkában a költõiség, a rejtelmesség, a megmagyarázhatatlanság mezébe bújt – kötetlenségrõl és felszabadultságról, de nem állhatom, hogy rátok ne terheljem azt a felelõsséget, mely éppen ezáltal a tehetséges nyitottság által lett ma este fontos a számomra.
Felteszem, a véna mûvészisége nem akarat kérdése, meg-nem-nyomorított lelkek esetleg önmarcangoló, tépelõdõ, de egészséges viselkedése ez, fiatal korban archetipikus, el nem fojtott állapot. Nyilván a ti nézetetekbõl is igaznak hat az a tétel, hogy mûvetek nem holmi praktikusságtól, hatékonyságtól, kontextusra való rámozdulástól és más hasonló, a modernizmusban gyökerezõ eszmétõl, hanem a mû par exellence mûvészi teljesítményétõl kap egyetemes értelmet. Az építészet napjainkra közelebb rukkolt a szabad mûvészetekhez, ami ránk, rátok nagy felelõsséget ró. Mi – öregek – nem tudunk szabadulni kényszerképzeteinktõl, a funkcionalista gondolkodás mára teljesen átértékelõdött terheit cipeljük, szárnyaink szegettek. Nektek csendben, titokban azonban mégis csak el kell sajátítanotok a gondoskodás képességét, de valahogy úgy, hogy el ne hatalmasodjon a lelketeken. Megmosolyogtató, de szóba kell hoznom azt a feltevésemet is, hogy ez az út vezethet el egy fõleg ebben a régióban érvényes mûvészi teljesítményhez, olyanhoz, mely ebbõl a helyzetbõl fakad, és itt értik a leginkább. Magyarországról beszélek, a Hajós utcákról. Ha nem tételezzük fel azt, hogy elég ok egy építészeti alkotás létrehozásához az a materiális igény, melyet kielégít (és elég, ha kielégíti) akkor talán nem tesszük le ennek kielégítése pillanatában a lantot; hanem halkan pengetni kezdjük a húrokat. Hangsúlyozom: az elején halkan.
Szeretettel köszöntök minden megjelentet, a kiállítást megnyitom.
 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: beszelo@c3.hu