Mióta meghalt, az órákra készülés kötelező penzumát leszámítva, Eörsit olvasok. Nem nagy meglepetés: politikai publicisztikájából megállapítom, hogy egyazon utálkozással néztük e változó világot (az utálat némely stiláris túlhajtását leszámítva), hogy Shakespeare közös szerelmünk, hogy megbocsáthatatlan – és immár helyrehozhatatlan – bűne a magyar színházi életnek, hogy a cenzúra megszűnése után még annyi figyelemre sem méltatta drámáit, mint az aczéli kultúrpolitika árnyékában, ahogy a díjosztóknak sem tudom megbocsátani, hogy nem a Gombrowicz vagy a Jóbok könyve, hanem a Leukémia ösztökélte őket a megkésett elismerésre. Ám a megbántottan is átvigyorgott élet legkeserűbb vonulata a költőként történő el-nem-ismertség élménye, ezért, bár értekező prózájával és publicisztikájával ellentétben, ahol (remélem) tényleg érdekelte a véleményem, versei ítészeként nem nagyon számított az eszmetárs eszmetörténészre, Eörsi-versekkel emlékezem a költőre, akire széplelkű műítészek oly kevéssé akarnak emlékezni. Persze kellő esztétikai kompetencia híján nem biztos, hogy a líraként legjobb, de morális bizonyossággal állíthatom, hogy a legjellemzőbb (többnyire életrajzi vagy világnézeti ihletésű) verseket válogattam, a szintén tőle plagizált műfajban: „Versdokumentumok magyarázatokkal.” Egy tíz éve írt vers motiválta műfaji választásomat:
Míg más bitóra jut, esetleg bársonyszékbe,
én versemet írom s a vers ír engemet.
Csak álmaim feledném. Ott állok éjjelente
a versbörzén, köröttem maklerek zsivaja.
S megfagyok hirtelen a táblára meredve,
mikor zuhanni kezd lírám árfolyama.
Egy makler feltaszít, másik rálép a számra,
papírfecnik között kinyúlik tetemem.
De megtörő szemem még utoljára látja:
A tábláról letörlik szerencsétlen nevem.
(A költészet szerelmese, 1994)
Bár börtönéveinek kétségkívül a leghitelesebb krónikája az Emlékezés a régi szép időkre (1988), számomra a korszak versben elbeszélve is szívszorító olvasmány. A leghátborzongatóbb talán a letartóztatás egyszerű narratívája:
Balkézzel tartva nadrágomat,
még mindig hetykén, az érdekes
helyzettől lenyűgözve, mély
meghajlással nyújtottam át
jobb kezemmel a pertliket.
„Mire jó ez? Úgyse kívánom
felkötni magam” – biztosítottam
vígan. „Nem? – kérdezte – Miért nem?”
Fakó arcán se gyűlölet, se gúny.
És ekkor utolért a félelem.
(A kérdés, 1970)
A legfájdalmasabb pedig az, ahogy halottainkat már akkor megosztotta a – különben teljesen jogos – kommunistagyűlölet, s az a keserűség, hogy mindezt túléltük:
Ma húsz éve egy kübliszagú zárka
júniusi iszonyatába
betört a gyászhír. A halottak
lila nyelvvel rácsunkon lógtak.
„Pár bolsival kevesebb” – szólt egyik társam
megmérgezve a kétségbeesést is.
Halkul szégyenszemre a gyász.
Halhatatlan az árulás.
Azóta másképpen élek.
Kinőtt belőlem is a gyom.
Gyilkosok között fütyörészek
s tudom hogy tudják hogy tudom.
(Ma húsz éve, 1978)
Nekem ez az Eörsi volt az igazi barátom. Kortársaim között, az egyetemen sohasem tudtam (mertem) arról beszélni, ami számomra a legfontosabb volt: 1956-ról. Amikor a hatvanas évek közepe-vége tájt Eörsi, majd a hetvenes évek elején Donáth megjelent a Lukács-iskola/óvoda háza táján, hazataláltam. Ahogy filozófiában egy Márkus-szeminárium, közéleti morálban az ő társaságuk volt igazi szellemi otthonom. Ahogy ők élték meg, morális integritásukat megőrizve az amnesztiát:
A közös remények korának vége,
kitárul a világ,
s a régvárt kapun át
kilépünk sorra a külön reménybe.
(Az amnesztiáról, tárgyilagosan, 1963)
A rabság emléke a „szabadságban” megőrizte 1956 egyre feszengetőbbé vált emlékét a kiegyező külvilágban, a megalkuvások mindennapos megaláztatásai közepette:
Számomra olyan a szabadság
mint a rabruha,
megfontolt bírák rám adatták,
hol rövidre, hol hosszura,
hol szűkre, tágra sikerül,
de hordanom kell bármiképpen –
nem mulasztás ez, nem is érdem,
csíkos vagyok kívül-belül.
(Számomra olyan a szabadság, 1966)
Húsz év múlva már ironikusabb az ’56-os tűz őrzésének pátosza – de a 30. évfordulóra nem csak azért Eörsi lakásán emlékeztünk (nem giccses ünnepi beszédekkel, komoly konferencia szándékával), mert nála fértünk el százvalahányan.
Ma, 56. születésnapomon
befejeztem a Hamlet fordítását.
56 rendőr vár egy temetőben:
június tizenhatodika van.
Személyi számomnak, könyvtári jegyemnek,
kocsim rendszámának 56 a vége.
Irányítószámom: 1056.
56 asszony gondol ma rám.
Nem engedek az 56-ból.
(Születésnapi vers, 1987. június 16.)
Az 1989 előtti október 23-i, június 16-i temetői zarándoklatok meghatározó emlékei maradtak mindnyájunknak, akiknek külön fáj az 1990 utáni pankrációvá silányulás.
mert a túlélés maga szégyen
többször is nyílt rá alkalom
temető pléhgyomos füvében
baktattam barátaimon
(Vasvakond a villamoson, 1988)
A nyolcvanas években Donáthtal néha már megtiszteltek azzal, hogy október 23-án velük tarthattam. Csak most döbbenek rá, hogy június 16-án sohasem: ez bensőséges baráti megemlékezés maradt, ahová kívülálló nem – mégoly együttérző sem – jogosult betolakodni… Aztán nyomultak 1990 után dögivel, kik két éve még jelentettek azokról, akik november 1. helyett november 4-én mertek gyászolni:
Ez a sok episzabadsághős
utólag elviszi a pálmát:
holtak babérjából levest főz,
hamvukban süti pogácsáját.
(Október, állami ünnep, 1990)
A mostani ünnepi megemlékezésen, midőn Bozóki András kiejtette Eörsi nevét, a Turul Szövetség szellemi örökösei füttykoncertet adtak tiszteletére. Erre már inkább Byrontól a Childe Harold búcsúját tudom idézni: „Csak az fáj, hogy mit itt hagyok / Még egy könnyet sem ér.” Persze Pista vidámabban fogta volna fel eme posztumusz kitüntetését – legalábbis egész életében ezt a szerepet játszotta:
forradalmár is lettem volna de
a darabból a szerepet törölték,
maradt még a bohóci lehetőség,
de sajna felszökött a rizspor ára,
nem kapok foltot pepita gatyámra
s vidám szögek villognak a porondon
hol kézenjárok és bukfencezek.
(Szerepek, 1971)
Elhittük neki, hogy híres-hírhedt vigyora valódi? Olvassuk csak újra rémálmait rögzítő verseit, hátha halála hírénél is rosszabb kedvre „derülünk” tőlük:
szép csótánygyűjteményem
és három nyelvvizsgám van,
életem buján zöldell
mint trópusi növény,
gyakran riaszt fel éjjel
saját hangom, ahogy
felsikoltok a túlzott
boldogság rohamában.
(Pályafutás, 1970)
S ki tudja, hogy szakító szerelmes vers (e műfajból ilyen a legtöbb) vagy közéleti frusztráció az Ünnep után tárgya?
Igaz álarcban álpojáca
megyek, mintha magam előtt,
nem vagyok jó a megváltásra,
egy makacs út talpamra nőtt.
(1977)
A pojácamotívum különben – számomra szomorú módon – vissza-visszatér:
A harmadik mutatvány
minden nézőt kinyírt:
tűt ejtett szénakazalba,
kereste, nem lelte, sírt.
(Volt egyszer egy pojáca, 1982)
És az a sokat idézett vigyor is inkább Watteau szomorú bohócáé:
Eladó a vigyorom
vagy valami más –
fölösleges vagyok mint egy
holt rabnak a kopogás.
(Gobó monológjaiból, 1983)
Persze ennyi halottal a háta mögött – pontosabban mindig a szeme előtt – hogyan is lehetett volna vidáman vigyorogni, s nem fogcsikorgatva? Angyal István halála, az állva meghalás bátorsága felemelő erkölcsi példa maradt, az igazán megrázó inkább Gáli József esendő testének megismételt meghalása(i):
Kar:
Hónaljig csupa szar vagy
apád szaros kötélen
belógatott a szarba
hogy elrejtsen előlünk
pár évtizedet vártunk
és most mégiscsak megvagy
Karvezető:
Nyomás zuhany alá
mert szörnyen bűzölögsz
Férfi:
És gáz jön a zuhanyrózsából...
1. személy: zsidó
2. személy: de fitymás
3. személy: bolsi
4. személy: de ellenforradalmár
(Jelenetek a sötétben: Gáli József emlékének, 1981)
Ahogy Pista „megúszta” a sárga csillag viselését, mert inkább inget sem vett, a börtönélet mindennapos megaláztatásait is megúszta azzal, hogy (legalábbis megpróbálta) kinevetni a kényszerfeltételeket:
Hátratett kézzel is
mosolyogtam a sétán.
Kurali őrmester
homlokába húzott
tányérsapkája alól
„Mester – szólt érdeklődőn –,
mit röhög bassza meg?”
„Tisztelettel jelentem
még sosem éltem ilyen jól
dolgoznom nem kell mégis
kapom a pompás kosztot
a nők nem háborgatnak
a családom is megvan
hát mért ne mosolyogjak?”
…
azóta is mosolyogok
egy tágabb udvaron
lehúzott sildes sapkák
alól rámszegeződő
szemek kereszttüzében.
(E. I. önkéntes emlékeken és tapasztalatokon alapuló megfigyelései az öröm elhanyagolt témakörében, 1985)
Nehéz nem megérezni, hogy a tágasabb börtönudvar a nehezebben elviselhető – emberileg… Az erény elnyeri méltó büntetését, a bűn meg megérdemelt jutalmát klasszikus antiprovidencialista témája kedvenc motívuma Eörsi bájos blaszfémiáinak. Zrínyi „Sors bona nihil aliud”-ját parafrazeáló versében írja:
Egyébként nem tagadhatnám hogy
a szerencse eddig
sose hagyott el
mások gyilkoltak helyettem
mások haltak meg helyettem
mások hazudnak helyettem
mások szorongnak helyettem
mások tisztítják helyettem
a város bélcsatornáit
ahol élek
a legfelső emeleten
Dunára néző ablakok mögött.
(E. I. önkéntes summázási szándékkal készített jelentése a saját szerencséjéről és a világ szerencsétlen állapotáról, 1996)
Bár szívem szerint az Én és az Isten témájú versekkel folytatnám, a megemlékezés műfaja inkább Eörsi és a halál motívumát igényli. Előbb Eörsi és a mások halála. A legharmonikusabb – ha lehet e frivol kifejezést az elmúlással kapcsolatban idézni – Teri, az édesanya halálát idéző költemény:
Visszatartotta az infarktust amíg
a porcelántányér-oszlopot átemelte
a mosogató magas peremén
s a forró vízbe behelyezte lassan
– egy se tört el –
csak aztán zuhant a konyha kövére.
Posztumusz művét, a narancstortát
rituálisan fogadtuk magunkba.
(Kövek egy síremlékhez, 1979)
Vera halálának költői kommentálása már több önváddal terhes (amaz idézett 56 nő azok számára, akik közéjük tartoztak, nem annyira az eszmei hűséget szimbolizálja…)
Egyedül haltál meg a kórházi ágyon,
kórházi ágyon egyedül,
első szerelmem, legjobb barátom,
az ablaknál a kórházi ágyon,
a végtelenség peremén –
(Sirató, 1982)
Hadd idézzek e téma variációjaként egy döbbenetes 1986-os látomást, amelyet csak 2005 nyara tesz igazán félelmetes jós-álommá:
Kimondtam halott feleségem nevét
de németes hangsúllyal, Veronika, ahogy
a barátnőmet hívják. Nagyobbik fiam
rámbámult aztán elzuhant, feküdt
iszapos vízben arccal lefelé
s nem mozdult.
(Álom 1986, 1986)
Danilo Kis, a délszláv rokonlélek haldoklása, majd halála egyben írói téma, ezt is korrektül rögzíti a halálhír vételét leíró vers:
mikor „Meghalt Danilo”, mondták a telefonba,
a rádió mondta, mondták, írj róla, mondták,
a következő számba, mondták, bármilyen terjedelemben…
(Danilo, 1989. október 17.)
A rendszerváltás rövid életű eufóriája után született Számvetés halottai emlékével űzi el a konvencionális hazaszeretet bűvköréből – no meg holtnak hitt, de nagyon is élőnek bizonyuló gyilkos eszmék „mámoros tollnokai”:
A hazával szemben viszont én húztam a rövidebbet:
hol a nagyanyámból képződött auschwitzi füstöt fújta szemembe,
hol a barátaim nyakáról letekert kötéldarabkákat
küldte be börtönömbe rendkívüli csomagként,
hol kitessékelt anyai oltalmából, hol letagadtatta magát…
(1990)
Bátyja haldoklását, pontosabban annak hatását Pistára mondhatni „testközelből” figyelhettem, mivel hasfelmetsző Jackek jóvoltából, testileg megtörve, de szellemileg nem nagyon megfogyatkozva ugyanabban a kórházban feküdtem hetekig. Pista remegő szájszéllel jött hozzám látogatóba a másik látogatás után: ettől a halálnemtől tényleg tartott, ugyanakkor újjáéledt benne a politikai szembenállás miatt megfakult testvéri szeretet.
Battyogtál agysejtjeid
feketülő nyomában,
részekben érkeztél meg.
Holnap
bedugunk
a földbe.
…
Minden mosoly
végetér egyszer,
a tied akkor,
amikor az enyém
leválik
rólam.
(Halott bátyámnak mondom, 1992)
Tehát Eörsi Gyula is ezen az őszön halt meg végérvényesen. Ahogy Allen Ginsberg halálával Eörsi is meghalt egy kicsit.
Rádiós gyászhír tátrai kis faházban:
„A legobszcénabb költő, a jóléti
társadalom ellensége meghalt.”
Felveszem kabátom, kisétálok
az esti fák közé. A hó szitál, mint
Catullus, Blake és Ginsberg korában.
Az nincs már, aki szabadabb volt nálam.
(Gyászhír után, 1997. április 5.)
A saját halál még messzinek tűnik a „biológiai” optimizmus jóvoltából:
Ma reggel a szokásos ötven
fekvőtámasz helyett
hatvanötöt teljesítettem.
Optimizmusom rögvest kivirágzott.
Hetvenöt éves koromra
fogatlanul, horpadt
ágyékkal, vaksin hunyorogva
kinyomom éveim számát!
(Optimizmus, 1999)
Ez a hetvenöt fekvőtámasz már nem jött össze. Ám sok más sem, ami azért kikezdte hetykén hirdetett biológiai optimizmusát.
Ezért rossz kedvemben
fontolgatom már
ne hagyjam-e jóvá
ami erősebb nálam?
Ne kössek-e mégis
nagy gyalázat nélkül
kis különbékéket
e kurta időre?
(Dilemma, 1996)
Tudjuk, nem tette. A kurta idő logikája a Miért legyek tisztességes? klasszikus kérdésére rímel: arra a kis időre változtatni kár; pedig a lélekben már akkor ott kísértett a halál, mikor a test még erős volt:
Ma éjjel ágyamhoz
ült a halálom…
Itt az idő – mondta –,
hogy szerepet váltsak,
s élvezni próbáljam
az új helyzetet.
Nem érdemes már
megváltoznom, mondtam…
(Látogatás éjjel, 1997)
A nem-változás díja a díjosztásokról való örök lemaradás, a késői Kossuth-díj, mely ekképp Leukémia-díjjá légiesül:
Felvettek egy listára
Nem vagyok a listán
Felvettek egy listára
Nyomom sincs a listán
Számítanak istvánra
Én vagyok az istván
Felvették a listára
István nincs a listán
(Listán, 1996)
A kádárizmussal meg nem alkuvó „költő és forradalmár” az új hatalommal sem hajlandó megkötni a maga kis különbékéjét – igaz, már nem is tudná:
Igyekszem erényt
csinálni a muszájból, s bejelentem:
nem is szeretnék magyar karriert,
bárhogy vágyom rá. Akaratlan érdem,
hogy eljátszottam ebbéli esélyem.
(E. I. önkéntes cipőfűzőjét okolja az örvendetes szerencsétlenségért, amelyet másrészt fájdalmas szerencséjének tekint, 2000)
Az új évezred azért hozott újat: az eddig alig ismert testi szenvedést és a nem-létező Isten kegyetlen jóbi játékát, fia halálát. Ha ez is olyan sátáni fogadás volt, mint ama bibliai, a „kedves” téma, akkor megvan a maga logikája: ha a rendíthetetlen hívőt megingathatja a mérhetetlen szenvedés, hátha a hírhedett hitetlent térdre kényszeríti a fájdalom. Fizikailag talán – tudjuk, a test erőtlen –, ám ha hiszek valamiben, az az, amiben Eörsi is hitt: önmaga szellemi és erkölcsi erejében, amit az égi és ninivei hatalmak kínzókamrái sem tudnak megtörni…
Egészséges voltam.
Beteg vagyok
Nem változtam
…
Kedvenc szavam, maradj velem
ott is, hol szétfoszlik a fény.
A nagy, sötétlő erdő közepén
maradj velem:
Nem. Nem. Nem, nem, nem.
Egyébként minden rendben.
Vagyok aki voltam.
Nem múlok ki csendben.
Buzgón kommentálom,
mint életemet eddig,
több stációjú elmúlásom.
(Apró versek, 2005 nyara)
Nem, kedves Eörsi Pista, semmi sincsen rendben. A legkevésbé az, hogy távoztoddal egyre kevesebben maradtak (maradtunk?), akik ezt ki merik mondani.
- Eörsi István [6]