Azt már megszokhattuk, hogy a törvényeket (maradjunk csak a gazdasági, ezen belül a privatizációs törvényeknél) nemcsak az elfogadás előtt, hanem azután is vitatják az érintettek. Az állami vagyon magánkézbe adásával kapcsolatban az elmúlt öt-hat év alatt sem sikerült kialakítani a társadalmi egyetértés minimumát. Noha mindenki azt bizonygatja – furcsa módon sokszor leginkább a kormány és fő-fő vagyonkezelői –, hogy az állami cégek fabatkát sem érnek, újra és újra kiderül, hogy sokan marakodnak rajta: külföldiek és magyarok, már gazdag vagy legalábbis annak látszó vállalkozók és a későn jövők, leváltott vagy még hivatalban lévő vállalatigazgatók, bankok és önkormányzatok. S mindig jelentkeznek a kisemmizettek, vagy legalábbis politikai szószólóik: a munkavállalók és a társadalombiztosítási alapok, a kárpótolatlan kárpótoltak, a névtelen, de tömegnek feltételezett kisbefektetők.
Mivel az erőviszonyok meglehetősen kiegyenlítettek, és a háttérbe szorított vagy még nagyobb falatokra vágyó csoportok nem nyugszanak bele éppen adott helyzetükbe, a játékszabályokat sem lehet hosszabb időre, egyértelműen rögzíteni. A képlékenységnek két formája van: a törvények gyakran – az elmúlt időszakban átlagosan kétévenként – változnak, és önmagukban véve is gumi-jogszabályok. Ez azt jelenti, hogy a privatizációs törvények sokfajta célt felsorolnak súlyozás nélkül, kevés módszert vagy technikát írnak elő kötelezően, vagy tiltanak meg a résztvevőknek. Így tág teret hagynak az apparátusi és politikai mérlegelésnek, sok mindent lehetővé tesznek – meg annak az ellenkezőjét is.
A privatizációs törvények gumijellege azt tükrözi, hogy az előzetes egyeztetések során nem alakult ki egyetértés, és a szereplők egyik csoportja sem aratott győzelmet. Olyan megfogalmazásokat kell találni, amelyekbe később mindenki „beillesztheti” a saját céljait. A kormányzati vagy parlamenti döntés, mint ahogy ez a szocializmus évtizedeiből ismerős, nem a viták lezárása, hanem újabb fordulójuk nyitánya.
Normális körülmények között – s ebbe a „rendszerváltó” évek is beletartoztak – az országgyűlési viták idején van a törvénykezésnek egy olyan békés szakasza, amikor legalább a kormánypárti politikusok nem kezdik el a parlamenthez benyújtott javaslat alappilléreit döngetni. Most azonban nem ez történt. Az MSZP és az SZDSZ képviselői számtalan – nyilván sok ponton egymásnak ellentmondó – módosító javaslatot terjesztettek be. „Keservesen, éjszakákon át végigtárgyaltuk a munkavállalók képviselőivel a törvénytervezetet” – mesélte egy ismerősöm. „Most megdöbbenve láttam, hogy a parlamenti képviselőkön keresztül visszahozták ugyanazokat a javaslatokat, amelyekről akkor sikerült lebeszélni őket.”
Ebben a helyzetben a Bokros-program már csak a kegyelemdöfést adta meg a hányattatott sorsú tervezetnek. A pénzügyminiszter-jelölt szinte minden korábban is vitatott kérdésben az Országgyűlés elé terjesztett javaslattól eltérő módon foglalt állást: a privatizáció fő céljának kijelöléséről, a tulajdonosváltást és a vagyonkezelést irányító központi szervezetek számáról, működési formájáról, kormányzati és parlamenti felügyeletéről. A miniszterelnök által egyetértéssel nyugtázott javaslat a magánkézbe adás elsődleges céljának a szerkezetátalakítást és a hatékonyság növelését tekinti, amely mögött mind a foglalkoztatás, mind a költségvetési bevételek szempontja háttérbe szorul. Nem támogatja az ÁVÜ és az ÁV Rt. összevonását, de visszahozná az egyeztetések során kirostált megoldást a holding felügyelőbizottságának feltöltéséről pártpolitikusokkal. Az utóbbi pont és a társadalombiztosítás vagyonnal való ellátásának megtagadása kivételével mindez az 1992-es, ma is hatályos törvényeket követi, vagyis az elmúlt évek jellegzetességeit tartja fenn, beleértve – bár Bokros nyilatkozatai szerint nem szakmai meggyőződésből – a tárca nélküli miniszteri poszt újraállítását is. Feltűnően hiányzik továbbá az 1994 őszén megfogalmazott privatizációs stratégia két sarkalatos eleme, a magánkézbe adás felgyorsítása és a döntések decentralizálása a vállalati vezetéshez. Talán nem véletlenül. A mai pénzügyminiszter-jelölt a nyolcvanas évek végén a „spontán privatizáció” határozott ellenzője, az állami ellenőrzés kiterjesztésének fő szószólója volt.
Mi lesz ezek után a törvénnyel? Elvileg négy eset lehetséges. Az első kettő szerint visszavonják a már napirenden szereplő tervezetet, és vagy újraindul – új szereplőkkel és új szándékokkal – az apparátusi egyeztetés, vagy véglegessé válik a visszavonás: maradnak a régi szabályok. A kormány az idő-, illetve presztízsveszteségét elkerülendő aligha teszi meg bármelyik lépést. Hasonlóképpen kis esélyt adhatunk annak, hogy a tervezet a jelenlegi alapvonásokat megőrizve, lényegében változatlan formában törvényerőre emelkedik, hiszen sok kormánypárti képviselőnek, az új pénzügyminiszternek és – aláírásának tanúsága szerint most már a kormányfőnek sem tetszik a javaslat. Marad tehát az a változat, hogy ha már itt tartunk, le kell nyelni a békát: lesz új privatizációs törvény, de olyan tódozott-fódozott, hogy visszasírhatjuk az 1992-es gumi-jogszabályok egyértelműségét és jogi eleganciáját.
- Belföld [6]