Skip to main content

…mennyit ér a törvénytervezet, ha privatizációs?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Azt már megszokhattuk, hogy a törvényeket (maradjunk csak a gazdasági, ezen belül a privatizációs törvényeknél) nemcsak az elfogadás előtt, hanem azután is vitatják az érintettek. Az állami vagyon magánkézbe adásával kapcsolatban az elmúlt öt-hat év alatt sem sikerült kialakítani a társadalmi egyetértés minimumát. Noha mindenki azt bizonygatja – furcsa módon sokszor leginkább a kormány és fő-fő vagyonkezelői –, hogy az állami cégek fabatkát sem érnek, újra és újra kiderül, hogy sokan marakodnak rajta: külföldiek és magyarok, már gazdag vagy legalábbis annak látszó vállalkozók és a későn jövők, leváltott vagy még hivatalban lévő vállalatigazgatók, bankok és önkormányzatok. S mindig jelentkeznek a kisemmizettek, vagy legalábbis politikai szószólóik: a munkavállalók és a társadalombiztosítási alapok, a kárpótolatlan kárpótoltak, a névtelen, de tömegnek feltételezett kisbefektetők.

Mivel az erőviszonyok meglehetősen kiegyenlítettek, és a háttérbe szorított vagy még nagyobb falatokra vágyó csoportok nem nyugszanak bele éppen adott helyzetükbe, a játékszabályokat sem lehet hosszabb időre, egyértelműen rögzíteni. A képlékenységnek két formája van: a törvények gyakran – az elmúlt időszakban átlagosan kétévenként – változnak, és önmagukban véve is gumi-jogszabályok. Ez azt jelenti, hogy a privatizációs törvények sokfajta célt felsorolnak súlyozás nélkül, kevés módszert vagy technikát írnak elő kötelezően, vagy tiltanak meg a résztvevőknek. Így tág teret hagynak az apparátusi és politikai mérlegelésnek, sok mindent lehetővé tesznek – meg annak az ellenkezőjét is.

A privatizációs törvények gumijellege azt tükrözi, hogy az előzetes egyeztetések során nem alakult ki egyetértés, és a szereplők egyik csoportja sem aratott győzelmet. Olyan megfogalmazásokat kell találni, amelyekbe később mindenki „beillesztheti” a saját céljait. A kormányzati vagy parlamenti döntés, mint ahogy ez a szocializmus évtizedeiből ismerős, nem a viták lezárása, hanem újabb fordulójuk nyitánya.

Normális körülmények között – s ebbe a „rendszerváltó” évek is beletartoztak – az országgyűlési viták idején van a törvénykezésnek egy olyan békés szakasza, amikor legalább a kormánypárti politikusok nem kezdik el a parlamenthez benyújtott javaslat alappilléreit döngetni. Most azonban nem ez történt. Az MSZP és az SZDSZ képviselői számtalan – nyilván sok ponton egymásnak ellentmondó – módosító javaslatot terjesztettek be. „Keservesen, éjszakákon át végigtárgyaltuk a munkavállalók képviselőivel a törvénytervezetet” – mesélte egy ismerősöm. „Most megdöbbenve láttam, hogy a parlamenti képviselőkön keresztül visszahozták ugyanazokat a javaslatokat, amelyekről akkor sikerült lebeszélni őket.”

Ebben a helyzetben a Bokros-program már csak a kegyelemdöfést adta meg a hányattatott sorsú tervezetnek. A pénzügyminiszter-jelölt szinte minden korábban is vitatott kérdésben az Országgyűlés elé terjesztett javaslattól eltérő módon foglalt állást: a privatizáció fő céljának kijelöléséről, a tulajdonosváltást és a vagyonkezelést irányító központi szervezetek számáról, működési formájáról, kormányzati és parlamenti felügyeletéről. A miniszterelnök által egyetértéssel nyugtázott javaslat a magánkézbe adás elsődleges céljának a szerkezetátalakítást és a hatékonyság növelését tekinti, amely mögött mind a foglalkoztatás, mind a költségvetési bevételek szempontja háttérbe szorul. Nem támogatja az ÁVÜ és az ÁV Rt. összevonását, de visszahozná az egyeztetések során kirostált megoldást a holding felügyelőbizottságának feltöltéséről pártpolitikusokkal. Az utóbbi pont és a társadalombiztosítás vagyonnal való ellátásának megtagadása kivételével mindez az 1992-es, ma is hatályos törvényeket követi, vagyis az elmúlt évek jellegzetességeit tartja fenn, beleértve – bár Bokros nyilatkozatai szerint nem szakmai meggyőződésből – a tárca nélküli miniszteri poszt újraállítását is. Feltűnően hiányzik továbbá az 1994 őszén megfogalmazott privatizációs stratégia két sarkalatos eleme, a magánkézbe adás felgyorsítása és a döntések decentralizálása a vállalati vezetéshez. Talán nem véletlenül. A mai pénzügyminiszter-jelölt a nyolcvanas évek végén a „spontán privatizáció” határozott ellenzője, az állami ellenőrzés kiterjesztésének fő szószólója volt.

Mi lesz ezek után a törvénnyel? Elvileg négy eset lehetséges. Az első kettő szerint visszavonják a már napirenden szereplő tervezetet, és vagy újraindul – új szereplőkkel és új szándékokkal – az apparátusi egyeztetés, vagy véglegessé válik a visszavonás: maradnak a régi szabályok. A kormány az idő-, illetve presztízsveszteségét elkerülendő aligha teszi meg bármelyik lépést. Hasonlóképpen kis esélyt adhatunk annak, hogy a tervezet a jelenlegi alapvonásokat megőrizve, lényegében változatlan formában törvényerőre emelkedik, hiszen sok kormánypárti képviselőnek, az új pénzügyminiszternek és – aláírásának tanúsága szerint most már a kormányfőnek sem tetszik a javaslat. Marad tehát az a változat, hogy ha már itt tartunk, le kell nyelni a békát: lesz új privatizációs törvény, de olyan tódozott-fódozott, hogy visszasírhatjuk az 1992-es gumi-jogszabályok egyértelműségét és jogi eleganciáját.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon