A szovjet birodalom összeomlásának egyik járulékos következménye, hogy sok kutató szakterülete egyszerűen megszűnt. A szocializmus tanulmányozása során felhalmozódott tudás – talán túlságosan is korán – leértékelődött. Mire a térség szakértői felocsúdtak volna, a tudomány világpiacának Kelet-Európával foglalkozó standjainál már tolongtak a más tájakról érkezett demokráciatudorok, stabilizátorok és liberalizátorok. E Harmadik Világban edződött hadfiak szempillantás alatt átlátták, mi a feladat: ugyanaz, mint Latin-Amerikában: egyidejűleg kialakítani a demokratikus intézményrendszert, stabilizálni és piacosítani a gazdaságot. Az országok eltérő kiindulóhelyzete, sajátosságai mellékesek.
Időközben kiderült, hogy a dolog bonyolultabb. Ráadásul egyre-másra születnek sosem hallott nevű országok a kelet-európai ugaron. A messziről jött csodadoktorok a helyben felhalmozott tudás nélkül nemigen boldogulnak. Így a nyugati tranzitológusok serege lassan kiegészült a soraikat rendezett Kelet-Európa-szakértők segédcsapatával.
A világban átlag hetente van egy nemzetközi tranzitológus-konferencia. Az ott elhangzott előadások később általában egy gyűjteményes kötetben jelennek meg: ez a tranzitológiai irodalom tipikus műfaja. Nagyobb lélegzetű, értékelő művekre két konferencia között nincs idő. Csaba László műve már csak ezért is jelentős érdeklődésre tarthat számot: adva van egy, a kelet-európai világban igencsak járatos szerző, aki egymaga kötetbe rendezi az átmenet tapasztalatait, tanulságait.
Célja az volt – írja a bevezetőben –, hogy „a gyakorlati útmutató és a még korai elméleti szintézis között legyen egy köztes termék, amely a szinte követhetetlen sebességgel változó események forgatagában némiképp iránytűként használható”. A kötet végén óvatosabb: „egy esetleges szintézis előmunkálataként” minősíti művét. Ez utóbbi meghatározás a helytállóbb. Van széles körű tárgyismeret és szilárd szemléletmód, ami egy szintézis kötőszövetéül szolgálhat, de hiányzik a szerteágazó tényanyag szisztematikus feldolgozása, valamint a közgazdaságilag releváns kérdések strukturált számbavétele. A kötet ráadásul nem is az összeomlás valójában nem létező forgatókönyveivel, hanem az azutáni helyzettel foglalkozik.
Az alcím: „A rendszerátalakítás alkalmazott közgazdaságtana”, szintén megtévesztő. A standard közgazdaságtan elméleti modelljeinek átültetése a gyakorlatba lehetetlen vállalkozás – érvel Csaba László. Ehelyett a modern alkalmazott közgazdaságtan eszközeivel kellene közeledni a rendszerátalakítás problémáihoz. De a kötet elolvasása után is legfeljebb sejtéseink lehetnek arról, hogy a szerző mit nevez annak. Nem az a baj, hogy az oldalszámokon túl jószerivel egyetlen számot sem talál az olvasó egy „alkalmazott közgazdaságtani” műben. Inkább az, hogy az egyébként termékeny politikai gazdaságtani elemzésekhez rendelt kemény közgazdasági kérdések esetlegesek, illusztratív szerepet játszanak. Mindeközben, a megértést nehezítve, keverednek a normatív és deskriptív fejtegetések.
A kötet legeredetibb fejezetei azok, amelyekben a szerző a rendszerátalakítás természetéről értekezik. Álláspontja eltér az elmarasztalt, bár általa is művelt tranzitológia legfőbb áramlataitól. Indulatos gúnnyal bírálja azokat a „vulgáris” szerzőket, akik a gyors és radikális megoldások hívei. Bírálatát azonban másra alapozza, mint a radikális átalakítást elvető legtöbb elemző. Nem tart attól, hogy miközben gyorsan sikerült lerombolni egy rossz, de legalább létező rendszert, a helyébe nem sikerült egy másikat találni. Nem is amiatt fáj a feje, hogy a rendszerátalakítás során sok értékes kapacitás ment veszendőbe. Nem is azt fejtegeti, hogy az átalakulás túlzottan nagy szociális terhei társadalmi robbanással fenyegetnek, ami alááshatja a demokratikus intézményrendszert. Amiatt sem sajnálkozik, hogy a rendszerváltozásból hiányzik a nagy vízió, utópia, az eddig létező világok meghaladásának esélye.
Amit Csaba László kifogásol, az éppen az utópisztikus hozzáállás, a túlzott aktivizmus, ahogy a serény kormányok felülről próbálják átszabni a gazdaságot. „Nemcsak Maónak nem sikerült a nagy ugrás …az ellenkező irányú kísérletek kudarcának is mélyebb oka van, mint egyes személyek vagy intézkedések kiérleletlensége vagy ügyetlen tálalása.”
A radikális rendszerváltoztatást a szerző nemcsak károsnak tartja, hanem kudarcát már kész ténynek is tekinti. Ez azért még korainak tűnik. A könyv írásakor úgy tetszett a szerző számára, hogy míg korábban a radikális megoldások szorgalmazói voltak a sztárok, mára ők a „pofozóbábuk” a tudományos vitákon. Szemben az 1991–92-es időszakkal, a közgazdászok körében ismét a fokozatos megoldást választó Magyarországot dicsérik, nem Cseh- vagy Lengyelországot – véli Csaba. A „szinte követhetetlen sebességgel változó események forgatagában” a kézirat leadása óta, sajnos, a helyzet ebben a tekintetben is alaposan megváltozott.
Felettébb kockázatos, ha a kívánatos sebességről vallott álláspontunk igazolására empirikus példákat hozunk. Majd ha a térség országainak legalább egy része a magántulajdonon alapuló piaci viszonyok közepette képes lesz alacsony infláció mellett tartós, kiegyensúlyozott növekedésre – ekkor mondhatjuk, hogy az átalakulás révbe ért –, akkor esetleg visszamenőleg empirikusan is igazolható lesz, hogy melyik stratégia vezetett összességében rövidebb idő alatt és kisebb megrázkódtatásokkal sikerhez. A szerző meghatározása szerint a rendszerváltás sikerének az az indikátora, hogy „a hatékonyság további növeléséhez szükséges reformintézkedések jellege és minősége nem különbözik a nyugat-európai országokban szükségessé válóktól”. Viszont másutt éppen ő ír meggyőzően arról, hogy a rendszerátalakítás módja nemcsak tudatos választás kérdése: a kiinduló helyzet, a politikai feltételek, a szándékolatlan mellékhatások ugyancsak befolyásolják, hogy egy ország végül milyen útra téved.
Kevésbé tűnik kockázatosnak, ha az evolutív átalakulás mellett elsősorban elméleti érveket sorakoztatunk fel. Csaba is ezt teszi. A gazdaság tervezhetőségének immanens korlátairól szóló hayeki elméletből kiindulva óv a radikális, gyors átalakulástól. A gyors átmenet ugyanis csak felülről, állami eszközökkel, mesterséges konstrukciók segítségével történhet, ami viszont ellenkezik a piacgazdaság logikájával. Ezen az alapon tartja önellentmondásnak, hogy térségünkben éppenséggel a konzervatív és liberális pártok álltak a nagy radikális társadalomátalakítás élére, még akkor is, ha elismeri, hogy a fokozatos, szerves átalakulás eszméjét a reformszocialista időszak lejáratta.
Csaba László ugyanakkor nem gondolja azt, hogy a rendszerváltozás során megelégedhetnénk a minimális állammal. Az államra hárul a jogi és intézményi környezet megteremtésének feladata, a verseny, mint veszélyeztetett közjószág kitüntetett védelme, a pénzügyi közvetítőrendszer, az oktatás, a vidéki infrastruktúra kiemelt fejlesztése. Az elsődleges teendők közé tartozik az államháztartás reformja is, amely tipikusan egy hosszú távú, graduálisan végrehajtható program. Nem feladata azonban a „társadalmi mérnökség”, a tőke- és tőkésteremtés mesterséges eszközökkel. Csaba számára a rendszerváltozás egy nyitott, bizonytalan kimenetelű folyamat, amelynek időtartama akár egy negyedszázad is lehet, s amelynek során nyitva kell hagyni az alternatívák közötti versengés, választás lehetőségét. Az átmenet olyan „megkésett modernizációs kísérlet, amit a félresikerült utolérési és társadalomátszabási kísérlet következtében előállott torzulások korrekciója is terhel”.
A átmenetről való gondolkodást félrevitte, hogy a rendszerváltás (Cs. L. maga kerüli ezt a kifejezést) idején egy hibás analógia alapján a stabilizációs politikák váltak a gazdaságátalakítási programok vezérfonalává. A legtöbb kelet- és közép-európai ország a rendszerváltás során valóban rászorult a makrogazdasági stabilizációra, erre volt kész recept, ezt hirdették a nemzetközi pénzügyi intézmények és a külföldi szakértők, és ezt lehetett egy központból, felülről levezényelni egy szűk apparátus által. A stabilizációs sokkterápiát aztán kiterjesztették a szerkezet- és intézményátalakítás egészére. Az uralkodó ideológia az volt, hogy csak így lehet lerövidíteni az átmeneti állapotokra jellemző instabilitást, és megkerülni az intézkedések sorrendiségének bonyolult problematikáját. A rendszerátalakítás folyamatjellege háttérbe szorult, a hangsúly az elérendő végállapoton volt. Így váltak aztán a rendszerváltás sikermutatóivá bizonyos önmagukban keveset mondó mennyiségi mutatók, „tervszámok”; az átalakulás minősége helyett annak sebessége, a piaci verseny kifejlettsége helyett az állami tulajdon lebontásának üteme.
A szerzőnek a jelenlegi ortodoxiához képest eretnek módon konzervatív nézeteiből meglehetősen kellemetlen következtetések adódnak a gazdaságpolitikus számára: a rendszerváltozás során tartósan együtt kell élni egy viszonylag magas inflációval és jelentős költségvetési hiánnyal. Le kell mondani a nemzeti tulajdonosi osztály megteremtésének vágyálmáról. Meg kell barátkozni a spontán privatizációval, és el kell fogadni, hogy jelentős vagyonok maradnak még jó ideig állami kézben. Függetlenül az átalakulás formájától, a rendszerváltozással kényszerűen együtt jár a termelés nagyfokú visszaesése. A modernizáció finanszírozhatósága elsősorban a belső forrásokon múlik. Az állami beruházásélénkítés nem vezethet tartós eredményre, a beruházási hajlam növeléséhez stabil, kiszámítható politikára van szükség. A növekedésgerjesztő állami politika pedig az államadósság növekedéséhez és az elavult struktúrák konzerválódásához vezet.
Csaba Lászlót a rendszerváltozással együtt járó szociális válság láthatóan nem foglalkoztatja. Könyvének egyik implicit üzenete azonban, hogy az átmenet hosszadalmasnak ígérkezik, és a vele járó gyötrelmeket semmilyen csodarecepttel nem lehet megspórolni. A túlzott állami aktivizmus inkább növeli, mint enyhíti a fájdalmakat. A fokozatos, szisztematikus reformlépések halogatása azonban ugyancsak a megpróbáltatások elhúzódásához vezet.
Felmerül a kérdés, hogy miként értékeljük az imént ismertetett szemléletmód alapján a magyar gazdaság átalakulását. A magyar átalakulást a fokozatossággal szokták jellemezni. Nos, ha ez a Csaba László által dicsért fokozatos út, akkor igen komoly intellektuális teljesítmény ennek előnyei mellett érvelni. Csaba László szerint azonban a fokozatos magyar út csak mítosz. A stabilizációmentes magyar rendszerváltás, amely támaszkodhatott a reformszocialista időszak halvány intézményi újításaira, kiváló kiinduló helyzetet biztosított a graduális reformok számára. Ehelyett viszont, bizonyos pozitív evolutív folyamatok mellett, konfliktuskerülés, halogatás jellemezte az utóbbi éveket. A magyar út tehát már csak ezért sem szolgálhat hivatkozásul a gradualizmus híveinek vagy ellenfeleinek.
Csaba László meggyőző elméleti fejtegetése adós marad jó néhány ellenérv megválaszolásával. Lehetséges-e egyáltalán a szerves fejlődést számon kérni akkor, amikor egy bizonyos politikai és gazdasági rendszernek egy másikkal való felváltása a feladat, amit Kis János ellenében ő maga is forradalomnak nevez? Az adott nemzetközi környezetben, az adott örökség által sújtva valóban létezik és létezett a választás lehetősége a régió országai számára? Mi a biztosíték, hogy a gradualizmus nem vezet a meghaladni kívánt struktúrák továbbéléséhez, konszolidálásához? Ad-e a társadalom elegendő türelmi időt a fokozatos reformok gyümölcseinek beérésére?
Csaba László „iránytűje” ezekben a kérdésekben nem igazít el. Az olvasó nem lett sokkal okosabb „a rendszerátalakítás alkalmazott közgazdaságtana” mibenlétét illetően, a könyv értékét csökkenti is néhány szellemes, de nem igazán eredeti fejtegetés. Csaba László könyve mégis fontos és értékes mű: megismerteti a hazai közvéleményt a verbális közgazdaságtan és tranzitológia egy eddig nálunk méltatlanul kevés figyelmet kapott irányzatával.
- Szemle [6]