Az ELTE oktatóinak bérköltségét a minisztérium jövőre 503 millióval csökkenti, ami számításaik szerint kb. 308 oktató elbocsátását teszi majd szükségessé, s csak a bölcsészkaron 127 fő leépítését jelenti, ha az 53 000 forintos docensi alapfizetést tekintjük a számítás kiindulópontjának. Ha az egyetem vezetői nem az egyetemi fizetések arányos csökkentésének álláspontjára helyezkednek, ennél minden bizonnyal több oktatót kell majd elküldeni, mert a fent jelzettnél magasabb fizetési kategóriába eső professzorokat a felsőoktatási törvény alapján az egyetemnek nincs módjában nyugdíjazni. A bölcsészkar 686 oktatója között 184 docens van, s nem valószínű, hogy kétharmadukat elküldik. Ha viszont csupa adjunktussal és tanársegéddel akarnák kitölteni az elvonásra ítélt költségkeretet, közülük közel 200-at kellene elbocsátani.
Szomorú rekordot döntünk: ilyen nagyszámú egyetemi oktató egyidejű elbocsátására még nem volt példa. Vajon mivel tudja indokolni a kulturális kormányzat s a kultúra kérdései iránt – hajdani reputációja szerint – oly érzékeny SZDSZ, hogy a Bokros-csomag megszorító intézkedéseinek ezt a részét is zokszó nélkül megszavazta? Vajon mire gondolnak, amikor e brutális leépítés kapcsán „a felsőoktatás stratégiai szempontú korszerűsítéséről” beszélnek?
Vegyük szemügyre azt a bűvszót, amivel a leggyakrabban próbálják alátámasztani ezt az – érzésem szerint – átgondolatlan és elhamarkodott rendelkezést: az úgymond kedvezőtlen tanár-diák arányt.
Egy a tizennégyhez
Hetek óta halljuk, hogy a „fejlett Nyugat” sokkal kedvezőbb tanár-diák arányszámait kell követendő példának tekinteni. Ezért kell egy időben több diákot felvenni, és az oktatók egy részét is elbocsátani.
Már önmagában az is erősen megkérdőjelezhető, hogy ez volna-e valóban a felsőoktatás egyetlen „fejlettségi mutatója” (ha egyáltalán annak tekinthető)? Mi a helyzet például a nemzeti jövedelem felsőoktatásra költött hányadával? Azt hiszem, ezen a téren is volna mit közelíteni a nyugati arányokhoz. Nem beszélve az egyetemek infrastruktúrájáról, vagy a hallgatóknak az összlakossághoz viszonyított arányáról. Megfelelő módszer-e úgy törekedni az egyetemisták létszámának növelésére, hogy az őket befogadó intézmények bérköltségének egyötödét elvonjuk?
De baj van magának a tanár-diák aránynak a kiszámításával is. Nem mindegy ugyanis, hogy a különböző országokban ki számít oktatónak és ki hallgatónak a számsor két oldalán. A német vagy a francia statisztika csupán a főállású professzorokat és docenseket veszi tekintetbe, mert a „kisegítő oktatók” – az itteni adjunktusok, tanársegédek – rövidebb szerződésük, alacsonyabb presztízsük, bizonytalan státusuk miatt nem számítanak bele az oktatói létszámba. A másik oldalon viszont beleszámítják a doktoranduszok nálunk is egyre jelentősebb csoportját, amelynek létezéséről a mostani leépítés indoklásában a minisztérium ugyanúgy megfeledkezett, mint a PhD-oktatásban közreműködő, s ezáltal túlmunkát vállaló oktatók bármiféle díjazásáról. (Hadd tegyem hozzá: az előterjesztés összeállítóinak mérsékelt odafigyelését tükrözi az is, hogy a „javításra szoruló” megelőző állapotként az ELTE BTK esetében az 1994-es arányok vannak feltüntetve a kedvezőbb 1995-ös helyett.) A híres diák-tanár arány tehát nem annyi, mint amennyit mondanak, sem egyik, sem másik oldalon.
Ezek az apróságok is fontosak, hiszen a manipulatív módon felhasznált téves arányszám patinás egyetemi szakok, kiváló egyetemi oktatók, fontos tradíciók eliminálásához vezethet. De felvethetők az arányszámmal kapcsolatban egyéb tartalmi kérdések is. Lehet-e a felsőoktatás világában mindent „kilóra” mérni? Ugyanolyan mércét kell-e alkalmaznunk e téren a 76 tanszékkel 55 szakot indító bölcsészkar és a tizenötöt indító közgazdasági egyetem esetében? Be kell-e majd csukni a tibetológia vagy az egyiptológia patinás tanszékeit, mert kedvezőtlenebbek a „termelési mutatói”?
Felvetődik az oktatás szerveződési formáinak kérdése is: a nagyobb számú diákot a kisebb számú oktató Franciaországban pl. úgy látja el, hogy az első két év folyamán tömeges sok száz fős nagyelőadások és zárthelyi dolgozatok szelekciója csökkenti le a létszámot. Harmadévtől viszont a kiscsoportos oktatás a jellemző. A magyar felsőoktatásban is voltak próbálkozások e többlépcsős rendszer bevezetésére – egy ilyen reformkísérletben három-négy éve a bölcsészkaron magam is közreműködtem –, de az egyetemek és az akkori minisztérium ellenállása befullasztotta ezeket a kísérleteket. Vajon efféle átfogó reform megvalósításának szándéka állna a minisztérium költségvetési elvonásainak hátterében? Ha ez lenne a helyzet, akkor erről legalább egy fél szót kellett volna ejtenie az elmúlt tíz hónapban a volt vagy a mostani helyettes államtitkárnak, illetve a miniszternek. Az egyetemről szemlélve mindenesetre nem sok jelét tapasztalni annak, hogy a minisztériumot bármiféle tartalmi reform kérdése foglalkoztatná, vagy az egyetemi oktatókat, szervezeteket ilyen elképzelések kidolgozására szeretné bátorítani, netán elkészítette volna már saját tervezetét.
Kinek használ?
A leépítés új jelszava előtt a kulturális minisztérium egyetlenegy felsőoktatási probléma ügyében hallatta csupán véleményét, a tandíj kérdésében. A nyugati országok többségében (Franciaország, Németország, Ausztria, Spanyolország) nincs tandíj, ahol van (Anglia, USA), ott a tandíj mellé hitelkonstrukció is társul. Az előbbit a minisztérium eleve figyelmen kívül hagyta, az utóbbitól néhány tétova kísérlet után eltekintett. Ehelyett kitalálták a fából vaskarikát: a jelentéktelen, már-már szimbolikus összegű tandíjat. A havi kétezer forint csupán az ösztöndíjakhoz és a zsebpénzekhez mérve minősíthető komolyabb tételnek, de az egyetemek finanszírozása szempontjából jelentéktelen summa. Csak egyvalamire jó: a közérzet rontására.
A mostani leépítések stratégiai hasznát is hasonlóképpen lehet jellemezni, bár a minisztérium ezúttal kétségkívül bátrabban, nagyobb léptékben gondolkodott. Ám az mégsem valószínű, hogy bármiféle strukturális megújuláshoz, racionalizáláshoz vezethetne a húszszázalékos egyetemi „karcsúsítás”, mely a minisztérium gondos kalkulációja szerint egyformán sújtja majd a vidéket és a fővárost, a státusban lévő és a megbízott külső oktatókat, valamint az adminisztratív személyzetet (az utóbbiak számára is kilátásba helyeztek az ELTE-n egy 446 főre kalkulált leépítést). A lojális hivatalnokok és pártemberek pazarló felsőoktatásról, túlduzzadt bürokráciáról, a támogatások nem elég hatékony felhasználásáról, elöregedett oktatógárdáról susognak, s e kérdésekben lehet is némi igazuk. Tudniuk kellene azonban, hogy az átalakításokat végrehajtó központi adminisztrációknak, professzori tanácsoknak sokkal nagyobb esélyük lesz a státusaik megőrzésére, mint a pályakezdő, reformbeállítottságú tanársegédeknek vagy a túlórázó könyvtárosoknak.
Ráadásul a leépítés valószínűleg fel fogja számolni az elmúlt évek egyik legjelentősebb bölcsészkari vívmányát: a „tanszabadság intézményét”, amely a diákoknak választási lehetőséget kínál az azonos témából párhuzamosan meghirdetett órák között. Biztosan háttérbe szorul majd a bölcsészkari oktatás egyik – nemzetközi összehasonlításban is – legerősebb oldala, a kiscsoportos szemináriumi foglalkozás modellje. 20-25 fős csoportokkal is nehéz így dolgozni, 30 fölötti létszámmal szinte lehetetlen. A kiscsoportos formát csak úgy lehetne megőrizni, ha az egyetemi oktatók a gimnáziumi tanárokhoz hasonlóan heti 14-18 tanórát vállalnának (amire egyetemi szinten lehetetlen tisztességesen felkészülni).
A félállásúak, óraadók elküldése újraépíti majd az akadémiai tudományos intézetek és az egyetemek között az utóbbi években lebontott falat: a tudósok egy része ismét hermetikusan el lesz zárva a diákokkal kiépíthető kontaktus lehetőségétől. Ezen a ponton kudarcba fullad majd az elmúlt éveknek az a törekvése, mely igyekezett helyreállítani az egyetemek szakmai-kutatói tevékenységét, az oktatás és a kutatás Nyugaton általános egybekapcsolódását. Nem lesz pénze az egyetemnek az efféle kutatói együttműködések megszervezésére (a honorárium tb-kötelezettsége jelentősen tovább csökkentette a korábban is szűkös lehetőségeket).
Lesznek tehát strukturális átalakulások a leépítések következtében, s lesznek ennek haszonélvezői, de tragikomikus, hogy ezt a leépítési körlevelek megfogalmazói „stratégiai korszerűsítésnek” nevezik. Valójában a költségvetési egyensúly minimális javítása érdekében vállalják a jelentékeny romlást egy olyan területen, ahol eddig a magyar társadalom még jelentős előnyben volt a harmadik világhoz képest.
A döntés – akárcsak a honorárium tb-járulék-kötelezettségére vonatkozó – nem stratégiai, még csak nem is gazdasági, hanem politikai alapon történt. A „terhek viselésének” igazságossága helyett, úgy tűnik, a „senki ne érezze magát biztonságban” terápiája érvényesül, tekintet nélkül arra, hogy ez az országnak és a magyar kultúrának mekkora hosszú távú veszteségeket okozhat.
Történeti kitérő
A középkori Európában, az egyetemek XIII. századi fellendülése nyomán a felemelkedő késő középkori monarchiák és kisebb államok felismerték, hogy szükségük lehet a „felsőoktatás” intézményeire, s ezért sorra alapították az új egyetemeket. A hullám eljutott Közép-Európába is. Prága (1347), Krakkó (1364) és Bécs (1365) nyomán a magyarországi Anjouk is megtették a magukét, Nagy Lajos 1367-ben megalapította a pécsi egyetemet. Sajnos – ellentétben cseh, lengyel és osztrák uralkodótársaival – az alapításhoz elfelejtett megfelelő és tartós anyagi forrást biztosítani. V. Orbán pápának kellett figyelmeztetnie a királyt, hogy az alapítást csak akkor tekinti érvényesnek, ha a doktorok és magiszterek fizetéséről is gondoskodik. Néhány elégtelen lépés nyomán ezt utódai, mindenekelőtt Zsigmond király sem pótolták, ezért az egyetem néhány évtizedes vegetálás után megszűnt létezni. Egy idő után Zsigmond is kezdte hiányát látni egy magyar egyetemnek, de hirtelen ötlettől vezérelve nem a pécsi egyetem megújítása mellett döntött, hanem egy új alapításon, az óbudai egyetem létrehozásán munkálkodott (1395), mely a tartósan biztosított jövedelmi forrás hiánya miatt ugyancsak kérészéletű maradt. Harmadjára Mátyás király ismét máshol, Pozsonyban tett újabb kísérletet egyetem alapítására (1467), itt sem sokkal több anyagi körültekintéssel. Pázmány Péterig, a XVII. századig kellett várni, amíg „érett lett a helyzet” arra, hogy Magyarország egy egyetemet fenn- és eltartson. Az egyetemek jelentőségének megítélésében s a létezésükhöz szükséges erőforrások biztosításában, úgy tűnik, most kezdünk visszatérni a legrégebbi tradíciókhoz.
Epilógus
Számomra – s ebben nem vagyok egyedül – különösen fájdalmas, hogy minderről az elmúlt tíz hónap folyamán a legkevésbé a szabad demokrata minisztérium felelős munkatársaival – elvbarátaimmal, volt kollégáimmal – lehetett szót ejteni. A kezdeti ballépések idején még bizakodtam, hogy ez csak átmeneti kommunikációs zavar. De sajnos az a benyomásom, hogy talán még mindig nincsenek egészen tisztában azzal, hogy a rájuk ruházott tisztség, a nekik szóló megbízás azt a kötelességet rója rájuk, hogy döntéseiket minden egyes területen az érintettek, a szakértők és a szavazataikkal őket pozícióba juttató liberális értelmiség szélesebb köreivel egyeztetve hozzák meg, felelősséggel persze az egész országnak tartozva. Az is elvárható tőlük, hogy ha külső kényszerek miatt a kultúrát hátrányosabb helyzetbe hozó intézkedésekre kényszerülnek, akkor körömszakadtáig harcoljanak a károk mérsékléséért, védjék azokat az értékeket, amelyek kezelését, fenntartását négy évre rájuk bízták.
Hadd ne részletezzem, mit gondolok, ha ezek után olyan indoklást hallok a rádióban meg a tévében, hogy úgymond a bölcsészoktatók pénteken nem is tanítanak.
- Belföld [6]