Mink András, Zádori Zsolt

Nyomtatóbarát változat

Számháború

A Bokros-program 4,1 milliárdos báziscsökkentést irányoz elő a magyar felsőoktatási intézmények számára. Szerencsére csak forintban. Fodor Gábor minisztériuma komoly sikereként könyvelte már el azt is, hogy a Bokros által igényelt 5-8 milliárdot sikerült lealkudni.

Okulva a televíziós dolgozók sikeres alkotmánybírósági beadványából (erről l. Révész Sándor cikkét mostani számunkban), a kormányzat nem a létszámleépítés mértékét határozta meg, hanem a költségvetési elvonás mértékét, az egyes intézményekre külön-külön is lebontva. A számok pusztán ajánlást jelentenek. A varázsszó a hallgatói-oktatói arány közelítése a nemzetközileg elfogadott normákhoz. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium (MKM) által kiküldött meleg hangú ajánlásból kiderül, hogy ezúttal az átfogó „stratégiai” reform első lépcsőjéről van még csak szó. Számításaik szerint ma ez az arány, szemben a nemzetközi átlaggal, ami 1:11, csak 1:7,6. A mostani intézkedések nyomán pedig el kell jutni az 1:9 arányhoz. Ez az első lépcsőben átlagosan 15%-os oktatói létszámleépítést jelent. Legalább hasonló arányban kell csökkenteni az egyetemi kiszolgáló személyzet, adminisztráció létszámát is. A létszámleépítés elsősorban a nagy intézményeket érintené érzékenyebben (Közgáz, ELTE, Műegyetem), ahol a fenti arány az országos átlagnál is „rosszabb”. (Jellemző adat, hogy 1992-ben az egyetemeken ez az arány 1:5,7 volt, míg a 3 éves képzési idejű főiskolákon 1:9.) Minisztériumi forrásokból úgy tudjuk, hogy a belső reformokat következetesen véghezvivő gödöllői Agrártudományi Egyetemen vagy az Állatorvosi Egyetemen elvileg nem is lenne szükség leépítésekre.

A minisztérium jóindulatúan figyelmeztette az egyetemek vezetését, hogy az elbocsátások kapcsán, legalábbis a főállású közalkalmazottak esetében, bizonyos munkajogi problémákra lehet számítani. Mindezek ellen azonban hatásos gyógyírral nem szolgál. Az előző kormány az állami középosztály megalapozásának nemes szándéka jegyében a közalkalmazottakat bizonyos munkajogi védelemben kívánta részesíteni. A törvény szerint közalkalmazott ugyanis akkor menthető föl, ha a munkáltatónál nincs képzettségének megfelelő más munkakör, illetve ha az áthelyezéshez maga az érintett nem járul hozzá.

A minisztériumi körlevél ráadásként az intézményekre lőcsölte az egyszeri többletkiadások (értsd elbocsátásokból fakadó végkielégítések, korengedményes nyugdíjak) finanszírozását is.

Stratégiai ágazat?

A kormány a nehéz gazdasági helyzettel indokolja a döntést. Kétségtelen, hogy Magyarországon a nemzeti össztermék mintegy 7%-át fordítják felsőoktatásra, ami nemzetközi összehasonlításban nem kevés. Ez az arány viszont, ami amúgy is egy viszonylag alacsony nemzeti jövedelemre vetítődik, az utóbbi években nem növekedett, ráadásul közben a GDP jelentősen csökkent. Ezzel együtt valóban elmondható, hogy a felsőoktatás, a gazdaság általános visszaeséséhez képest kevésbé sínylette meg eddig a válságos éveket. Ez önmagában persze kevés ahhoz, hogy a felsőoktatást „stratégiai” ágazatnak tekinthessük, amint azt az előző – és a mostani – kormány is szerette hangoztatni.

A tud.-tech. forradalom egyik közhelye volt, hogy a fejlődés, a gazdasági felemelkedés kulcstényezője az oktatás fejlesztése. A nemzetközi összehasonlításból kiderül, hogy a 60-as évektől kezdve szinte minden európai országban, így a keleti blokkban is ugrásszerűen emelkedett a 10 000 lakosra jutó egyetemi és főiskolai hallgatók létszáma. A szocialista tábor, köztük Magyarország is a 80-as évek elejéig tudott lépést tartani valamennyire ezzel a fejlődéssel, azután jelentős visszaesés következett be. A gazdasági fejlettség és az összlakossághoz viszonyított hallgatói létszám között a korreláció a 60-as évek óta számottevően nőtt. (Ennek a korrelációnak az értéke 1960-ban 0,2, 1970-ben 0,38, majd 1985-re 0,75-re növekszik. Csak ez az utóbbi érték mutat releváns, de még így is viszonylag gyengének nevezhető összefüggést.) A fentieket persze árnyaltan kell vizsgálni, hiszen nagyon sok függ az egyes országok induló helyzetétől, azaz attól, hogy a gazdasági fejlettség, az innováció, a polgáriasodás, a kultúra területén milyen hagyományokkal, történelmileg felhalmozott tőkével rendelkeznek, és mennyire kell „elölről” kezdeniük az önépítést. Ezek figyelembevételével elmondható, hogy Magyarországon igenis különösen indokolt lenne az oktatást stratégiai ágazatnak tekinteni.

A stratégiai bunkósbot

Talán ezért is sugalmazza azt a kormányzat, hogy itt nem egyszerűen kényszerből fakadó költségvetési elvonásról van szó, hanem stratégiai átalakulásról, a pazarló felsőoktatás korszerűsítésének kikényszerítéséről, a normatív támogatásra való történelmi átállás első lépéséről. Való igaz, hogy a rendszerváltás idején számos egyetemen, elsősorban is a Közgázon és az ELTE-n a tanárok egy csoportja átfogó reformintézkedéseket, a tananyag és a tantárgyi struktúra, valamint az oktatási szerkezet modernizálását kezdeményezték. Ez az átalakulás természetesen együtt járt volna bizonyos ideológiai tanszékek felszámolásával, az oktatói kar cseréjével és fiatalításával. Ezek a reformtörekvések, külső támogatás híján az egyetemi lobbyk ellenállásán néhány kisebb jelentőségű változtatástól eltekintve megbuktak. A külső támogatás elmaradásában része volt az egyetemi autonómia ideálja kiteljesedésének, de valószínűleg annak is, hogy a kezdeményezések az akkori kormányzat számára kevésbé kedves értelmiségi körökből indultak ki. Summa summárum: a reform elmaradt, a tanári kar vitatható része pedig maradt a szellemesen átnevezett tanszékeken. A Pénzügyminisztérium illetékesei ezt lépten-nyomon a szemére is vetették az egyetemeknek, mondván, fölösleges tanszékekre és dilettáns oktatókra megy el a pénz, miközben a tudományos élet krémje és a tehetséges fiatalok kiszorulnak, vagy az egyetemek közelébe sem kerülnek.

Ha ez a diagnózis helytálló is (nyilván kara és tanszéke válogatja), akkor a pénzelvonás bunkósbotja a lehető legtökéletlenebb fegyver, különösen, ha tekintetbe vesszük a közalkalmazotti státus okozta munkajogi nehézségeket, amelyekre a minisztérium oly gondosan felhívta a figyelmet. Elég nyilvánvaló, hogy a leépítések nem a jól bebetonozott lobbykat fogják elsősorban érinteni, akik az akkreditációs szisztéma révén is gondoskodhatnak önmaguk pótlásáról, hanem a vendégprofesszorokat, megbízott előadókat, félállásúakat, fiatal, ám tudományos fokozattal nem rendelkező titánokat, külsősöket és más efféle állatfajokat. Vagyis ezzel végképp elzáródhatnak a vérfrissítés, a generációváltás csatornái. A pénzügyi elvonás így hangzatos szándékával ellentétben nem a modernizációt, hanem az egyetemi struktúra megmerevedését vonhatja maga után; különösen mivel a jelek szerint a kulturális kormányzatnak a közeljövőben aligha lesz pénze új egyetemek alapításával ösztönözni a versenyt a felsőoktatás szférájában. (Az újonnan ígéretesen fejlődő pécsi egyetemtől például 68 millió forintot terveznek elvonni. Ez nagy nyereség, legalább négy kirúgandó bankelnök végkielégítése kijön belőle.)

Mihez kezdenek most az egyetemek? A Rektori Konferencia kilátásba helyezte, hogy az Alkotmánybírósághoz fordul, de tekintve, hogy a létszámleépítés csak „ajánlás”, sok esélyük nincs. Mások a kivárásra alapuló szabotálásra építenek. Újabb keletű próbálkozás az is, hogy ha a hallgató-oktató aránnyal van baj, akkor nosza, felvesznek még hallgatókat, sőt még a munkanélküli átképzésből is részt vállalnak. Elvégre, állítólag, amúgy is ez a hosszú távú cél. Ez a jogosan gonoszkodó, ámbátor álnaiv érv bizonnyal lepereg a PM-ről, hiszen nem költeni, hanem spórolni akarnak. Az is igaz viszont, hogy az MKM örömmel látná a jogi és bölcsészkarok hallgatói létszámának felhizlalását, ám minderre eddig az egyetemek változó hajlandóságot mutattak.

Az egyetemek nemigen tehetnek mást, mint hogy megszabadulnak azoktól, akiktől a legkönnyebb megszabadulni. A rektorok, dékánok, intézet- és tanszékvezetők gyakorlatilag szabad kezet kaptak, intézményeikben költségésszerűsítés ürügyén akár új, számukra kedvezőbb lojalitásstruktúrákat alakíthatnak ki. Hírlik azonban, hogy egyes tanszékek inkább – fizetéscsökkentés terhe mellett is – más juttatások megvonásával próbálják kiköhögni a rájuk leosztott számlát.

• Belföld